Kortárs

 

Baán Tibor

Kemsei István:
Immanuel Kant hálósipkája

Orpheusz, 2006

 

 

Kemsei István költészete két nagy korszakra oszlik. Az elsőt a költő válogatott és új verseinek könyve, a Más évezred zárja (Orpheusz, 1997). A következő korszakot a Levelek Pontusba című kötettől számíthatjuk (Orpheusz, 1998), amely természetesen újraközli a válogatott kötetben megjelent, de végső soron idekapcsolható darabokat. A művet hexameterben írt verses levelek alkotják. Egy részüket a „danubiuszi partokon” élő költő írta Ovidiusnak, más részüket (túl téren és időn) a száműzetésre ítélt latin költő. A levelek a múlt és a jelen életformáján keresztül a változatlan emberi természet gyarlóságait leplezik le. Ezt követően jelent meg Kemsei újabb verskötete, a Don Juan énekei (Orpheusz, 2001), mely a középlatin költészet vágánsainak kedvelt sortípusát, a goliárdsort alkalmazza. A mű ezúttal is a szerepvers lehetőségein belül, ám attól mégis eltávolodva a Don Juan-i szerephelyzetet és magatartásformát helyezi a költészet boncasztalára.

Az újabb meglepetést ezek után a Zsánerképek az autóbuszon című kötet (Orpheusz, 2003) rímtelen szonettjei okozták. Pontosabban szólva nem egyszerűen a forma, hanem a mű hősei, a modern kor infernójának, a minden igazat hamisra cserélő világparódiának, ennek a tartósított apokalipszisnek a figurái. A felsorolt könyvek szinte ritmikusan váltogatott témáikban hol az én társadalmi létére, hol az én belső világára reflektálnak. Ez a fajta nézőpontváltás nem lehet véletlen. A viszonylag gyorsan sorjázó kötetek – ma már ezt könnyű belátni – ívet alkotnak.

Ennek az éppen csak vázolt költői programnak legújabb állomása az Immanuel Kant hálósipkája című összefoglaló erejű számvetés, mely az öregség kapujába érkezett költő megrendítő vallomása. A karcsú kötet szinte kivétel nélkül jelentős verseket tartalmaz. A könyv mottója („Lelkem szárnyát is lenyírtam s lenyestem”) Michelangelo tercinákban írt Capitolójából az öregség végállomását, a halál-csárdát idézi, ahol a létezés elveszti korábbi értelmét. Lényegében ezt az alaphelyzetet festi a könyv címadó verse, melynek mottója az alzheimer-kóros Kantot állítja elénk, így: „Olvasás közben feje gyakran előrebukott, s beleütközött a gyertyákba: pamut hálósipkája ilyenkor azonnal lángra kapott, és lángolni kezdett a fején.” Az idézett mottó s a mottóra reflektáló verscím igazi posztmodern rejtvény. A műben ugyanis nincs szó a címben említett Kantról, sem a hálósipkájáról. Ugyanakkor mégis szó van róla, amennyiben ez a hálósipka a ránk várakozó öregség. Erről szól ugyanis a többtételes hosszúvers, amelynek hőse (akit a hatvanas éveibe lépő költővel azonosíthatunk) hirtelen-váratlan az alvilágban találja magát:

 

Meghökkentett ez a Dante-lábnyom:

Kerberosszal a váratlan csörte:
a délutáni szunyóka alatt
ráálmodni egy fekete szörnyre,

aki mindvégig valahol aludt,
s kellő társul párnámon föléredt:
legyen belőlem alvilág-falat

 

A több szinten (a mítoszban és a valóságban, a jelen és a múlt emlékidejében) játszódó vers énje saját élettörténetét leltározva szükségképp jut el filozofikus megállapításokhoz. Így ahhoz a paradoxonhoz, hogy „a szilárd az, ami állandóan ing”. Kemsei ezt az állandó ingást ábrázolja, amelyben a „közelgő rettenet”, a „vég-érzetnyi alkalom”, a „rozsda-élen elmélázgató állag-állapot”, a „mindenütt mocsár”, a „be lehet fejezni ezt a háborút” kiábrándultsága festi az öregedő én közérzetét. A szétesett, majd újra meg újra összerakott én hányattatásai, az öregség fiziológiája szükségképp torkollik a kíméletlen végkövetkeztetésbe:

 

A folytatásra vonatkozólag
tiéd e cellává avuló lakás,

és nem magyarázkodhatsz utólag.
Akár másképp, akár saját kezeddel
ki kell takarítanod az ólat.

 

Az ól szó hangsúlyos elhelyezése pontosan érzékelteti a költő elszántságát, hogy nem ad magának kibúvót. Következetesen lehántja a fiatalság utolsó ábrándjait is magáról. Az „öregedő férfiú” a vesztés permanens élethelyzetében, túl a hiúság vásárán, a jelent és a múltat egybelátó életmérleget készít. Költői szótárában ezt a változást a natúráig leásó, gyakorta kellemetlen képzeteket keltő szavak, élethelyzetek megjelenése jelzi. Ilyenek: „Szemétben utolsó kitépett fogam, csurig telik a szemetes bödön”. Ezt ütközteti aztán emeltebb, filozofikus szinten a mítosz és a történelem szófordulataival:

 

Ki akart lelökni omló várfalon?
S mitől nyaklottak bökő ujjai?

 

Kemsei stílusában a fogaskerékszerűen illeszkedő szavaknak, szóképeknek gondolati fedezetük van. Ez a stílus ismeri a stílusegység fogalmát, kiszámított harmóniáját, de képes azt bármikor felrobbantani. Így születik meg a szikrázóan kemény igazmondás, a stílusirányokat, nézőpontokat egyetlen szólammá békítő léttanulság, melyben a dolgok és jelenségek új értelmet nyernek: „Ne kecsegtessen ravasz édeskedés: / reggeltől estig elbírom magam”. Az örvénymozgással haladó versben az elmúlás („Minden edény kifosztással van teli”) egyre újabb arcát mutatva érkezik meg a „rekedt foncsorból ketyegő óra” figyelmeztetéséig, hogy e drámai csúcsponttal valósággal kikényszerítse a többszörösen emlegetett „ki kell takarítanod az ólat” erkölcsi imperatívuszát, mely a végesség tragédiáját épp a felelősségvállalás gesztusával emeli az örök értékek realitásába. Minderre azért térek ki, mert Kemsei tömörítő megfogalmazásaival, szóválasztásaival régi és új, ismert és ismeretlen költői tartományokat kapcsol versébe. A szintézisteremtésre utal az a körülmény is, hogy az újabb korszak változatos formában írt alkotásait időről időre a korábbi lírai korszakokat idéző prózaversek (Fénykép: egy régi szilveszter, Lomtalanítás, A rém) szakítják meg. Ezekben az oldottabb képletekben gyakori az irónia. Utalok például arra, hogy a vers-én lehasznált „kielégítő gépnek” minősíti magát. Az élethelyzet nemcsak az említett művekben, hanem a Foghullatásban is keserű iróniával festi az ellehetetlenülés útját. A Füst Milán-i „Már minden ellenemre van” Kemseinél határozottan átalakul: „Mától semmi nem úgy van. Minden eltűnt az ízesebb harapnivalókkal. Se zsíros cubák, sem a szerelem hersegő lakomája. Sótlan, rághatatlan vidéken járok…” A versvilág – az idézettel is igazolhatóan – eltávolodik a mottókkal megidézett vagy épp meg sem idézett példaképektől, jóllehet mélyen gyökeredzik az irodalomba, az irodalmi hagyományba. Specifikus vonása, hogy a múlt és a félmúlt irodalmát megművelendő lelki birtokaként kezeli. Formaválasztásában érezni a mozdulatot, ahogy kezet fog a Dorottya figuráját megteremtő Csokonaival vagy éppen Szabó Lőrinccel.

Pontosan tudja, hogy nemcsak a kimondott szavak beszélnek, hanem legalább ilyen hatékonysággal a forma is. Jó példa erre a Szabó Lőrinc emlékét idéző szonettcsokor, melyben a költő és tanulmányíró váratlanul összetalálkozik. Kemsei komplex, gondolatgazdag nyelve olajozott hajlékonysággal szólal meg: „Biztos kipróbáltad, milyen E után / K-val, gyötör-e a lelkifurdalás / ilyenkor a másikért, s mennyire más / kettőnek lenni egyetlen délután, / kettőzve kevesebbnek, hogy nincs irány, / csak csöndsötét belül, az a nemtudás”. A versrészlet többek közt arról árulkodik, hogyan transzponálja a költő jellegzetes vershangját egyik összefüggésrendszerből a másikba. De miért teszi ezt? Alighanem ugyanazért, amiért Don Juanja az egyetlen szerelmet keresve a kert minden virágát leszakajtaná. Azt tapasztalja ugyanis, hogy az egyben nincs benne a sok, a sokból viszont hiányzik az egy. A folyamatos nézőpontváltás kalandja mélyén ontológiai nyugtalanság feszül. Mellesleg a nézőpontváltás nem lebecsülendő költői előnnyel jár. Az én mitizálása helyett a személyiség megsokszorozásával.

Kemsei kutatóútjai Petőfitől József Attiláig, Ovidiustól Tolsztojig, Szabó Lőrinctől Parancs Jánosig éppenséggel nem jelentik az én élményeinek feladását. Eljárása gyökeresen más. Saját élményeiben mások élményeit, sorsunk közös gyökérzetét, jungi terminológiával: archetipikus érzéseit, törvénnyé kövült sorstapasztalatát ismeri fel. Egyik a másikban tükröződik. A költő a lehetséges létstratégiák körében vizsgálódik időszembesítő verseiben, melyeknek kíméletlen logikája – ez tagadhatatlan – újra meg újra az illúziók elvesztéséhez vezet. Jó példa erre a Vén tanár mondja következő részlete:

 

Lámpás Diogenész ha volnék,
pilácsom meg se gyújtanám. Minek?
Csupán a sötétség nő a bárgyu

                                       fénytől,
kúsznának hasmánt a porban,
öngyújtóm szikrája lenne tűz,

                                       cigarettám
parazsa fárosz, ezeknek…

 

A kötet következő, különösen fontos vonulatában található versek (Vízparti, A gyertya végei, Hatvannal hatvan előtt, Az utazó) az önmegfigyelés tapasztalati tényeivel a biztos vég kijátszhatatlanságára döbbentenek. Arra a drámai körülményre, hogy a korábban soktényezős, sokfelé ágazó létlehetőségek elfogytak, csak a végső, a determinált következetességgel haladó, majd hirtelen megszakadó pályaszakasz van hátra. A fogyatkozó életidő persze, mintegy a fogyatkozás sebességével fordított arányban, megnöveli az emlékezés birtokát, de hiába. Az emlékezésben visszaperelt múlt, kínáljon bár kecsegtető emlékképeket, a személyiség megbomlott egyensúlyát nem képes visszaállítani. Marad tehát a rezignáció csöndes vigasza. Csak az, hiszen a lét maga az elmúlás. A természeti törvények érvényessége kikezdhetetlen. A vízparton sétálgató lírai alany a „magamnak rugdosom nyomát” élethelyzetében az elmúlás tényeit diagnosztizálja: „minden hozadék kicsorbul / menet közben, s színét veszti el”. Az abszurd remény, hogy a „vastojás kikel”, eléggé reménytelen. A gyertya végei sem ígér, nem ígérhet idillt, csak szembenézést, vagy inkább rezignált elfogadását annak, ami jön:

 

S bár pusztulnék szabályok szerint,
ha legvégül rám is sor kerül,
nem történhet az véletlenül,
ahogy megismétlődik megint,

aminek forgatókönyve van.

 

Kemsei István új verskötete, jóllehet egyetlen témát helyez a figyelem középpontjába, de azt versről versre más-más nézőpontból mutatja. Lírai vállalkozása, a megidézett költői életművekkel való polémiának köszönhetően, az elmúlásra adott létválaszok teljes körében vizsgálódik, hogy megérkezzen a törvény felmutatásáig: „kezdik a megfordult mutatók / vissza, a még nem ismert idő felől…”

 

 

 

 

 



Nyitólap