Baán Tibor
Kemsei István:
Immanuel Kant hálósipkája
Orpheusz, 2006
Kemsei István költészete két nagy
korszakra oszlik. Az elsőt a költő válogatott és új
verseinek könyve, a Más évezred zárja (Orpheusz,
1997). A következő korszakot a Levelek Pontusba című
kötettől számíthatjuk (Orpheusz, 1998), amely természetesen
újraközli a válogatott kötetben megjelent, de végső soron
idekapcsolható darabokat. A művet hexameterben írt verses
levelek alkotják. Egy részüket a „danubiuszi partokon”
élő költő írta Ovidiusnak, más részüket (túl téren és
időn) a száműzetésre ítélt latin költő. A levelek a múlt
és a jelen életformáján keresztül a változatlan emberi
természet gyarlóságait leplezik le. Ezt követően jelent meg Kemsei
újabb verskötete, a Don Juan énekei (Orpheusz, 2001),
mely a középlatin költészet vágánsainak kedvelt
sortípusát, a goliárdsort alkalmazza. A mű ezúttal is
a szerepvers lehetőségein belül, ám attól mégis
eltávolodva a Don Juan-i szerephelyzetet és magatartásformát
helyezi a költészet boncasztalára.
Az újabb meglepetést ezek után a Zsánerképek
az autóbuszon című kötet (Orpheusz, 2003) rímtelen
szonettjei okozták. Pontosabban szólva nem egyszerűen a forma,
hanem a mű hősei, a modern kor infernójának, a minden igazat
hamisra cserélő világparódiának, ennek a tartósított
apokalipszisnek a figurái. A felsorolt könyvek szinte
ritmikusan váltogatott témáikban hol az én társadalmi
létére, hol az én belső világára reflektálnak. Ez a fajta
nézőpontváltás nem lehet véletlen. A viszonylag gyorsan
sorjázó kötetek – ma már ezt könnyű belátni – ívet
alkotnak.
Ennek az éppen csak vázolt költői
programnak legújabb állomása az Immanuel Kant
hálósipkája című összefoglaló erejű számvetés, mely
az öregség kapujába érkezett költő megrendítő vallomása.
A karcsú kötet szinte kivétel nélkül jelentős verseket
tartalmaz. A könyv mottója („Lelkem szárnyát is lenyírtam
s lenyestem”) Michelangelo tercinákban írt Capitolójából
az öregség végállomását, a halál-csárdát idézi,
ahol a létezés elveszti korábbi értelmét. Lényegében ezt
az alaphelyzetet festi a könyv címadó verse, melynek mottója
az alzheimer-kóros Kantot állítja elénk, így: „Olvasás
közben feje gyakran előrebukott, s beleütközött a
gyertyákba: pamut hálósipkája ilyenkor azonnal lángra
kapott, és lángolni kezdett a fején.” Az idézett mottó s a
mottóra reflektáló verscím igazi posztmodern rejtvény. A
műben ugyanis nincs szó a címben említett Kantról, sem a
hálósipkájáról. Ugyanakkor mégis szó van róla, amennyiben
ez a hálósipka a ránk várakozó öregség. Erről szól
ugyanis a többtételes hosszúvers, amelynek hőse (akit a
hatvanas éveibe lépő költővel azonosíthatunk)
hirtelen-váratlan az alvilágban találja magát:
Meghökkentett ez a Dante-lábnyom:
Kerberosszal a váratlan csörte:
a délutáni szunyóka alatt
ráálmodni egy fekete szörnyre,
aki mindvégig valahol aludt,
s kellő társul párnámon föléredt:
legyen belőlem alvilág-falat
A több szinten (a mítoszban és a
valóságban, a jelen és a múlt emlékidejében) játszódó
vers énje saját élettörténetét leltározva szükségképp
jut el filozofikus megállapításokhoz. Így ahhoz a
paradoxonhoz, hogy „a szilárd az, ami állandóan ing”. Kemsei
ezt az állandó ingást ábrázolja, amelyben a „közelgő
rettenet”, a „vég-érzetnyi alkalom”, a „rozsda-élen
elmélázgató állag-állapot”, a „mindenütt mocsár”, a
„be lehet fejezni ezt a háborút” kiábrándultsága festi
az öregedő én közérzetét. A szétesett, majd újra meg
újra összerakott én hányattatásai, az öregség
fiziológiája szükségképp torkollik a kíméletlen
végkövetkeztetésbe:
A folytatásra vonatkozólag
tiéd e cellává avuló lakás,
és nem magyarázkodhatsz utólag.
Akár másképp, akár saját kezeddel
ki kell takarítanod az ólat.
Az ól szó hangsúlyos elhelyezése
pontosan érzékelteti a költő elszántságát, hogy nem ad
magának kibúvót. Következetesen lehántja a fiatalság
utolsó ábrándjait is magáról. Az „öregedő férfiú” a
vesztés permanens élethelyzetében, túl a hiúság
vásárán, a jelent és a múltat egybelátó életmérleget
készít. Költői szótárában ezt a változást a natúráig
leásó, gyakorta kellemetlen képzeteket keltő szavak,
élethelyzetek megjelenése jelzi. Ilyenek: „Szemétben utolsó
kitépett fogam, csurig telik a szemetes bödön”. Ezt
ütközteti aztán emeltebb, filozofikus szinten a mítosz és a
történelem szófordulataival:
Ki akart lelökni omló várfalon?
S mitől nyaklottak bökő ujjai?
Kemsei stílusában a fogaskerékszerűen
illeszkedő szavaknak, szóképeknek gondolati fedezetük van. Ez
a stílus ismeri a stílusegység fogalmát, kiszámított
harmóniáját, de képes azt bármikor felrobbantani. Így
születik meg a szikrázóan kemény igazmondás, a
stílusirányokat, nézőpontokat egyetlen szólammá békítő
léttanulság, melyben a dolgok és jelenségek új értelmet
nyernek: „Ne kecsegtessen ravasz édeskedés: / reggeltől
estig elbírom magam”. Az örvénymozgással haladó versben az
elmúlás („Minden edény kifosztással van teli”) egyre
újabb arcát mutatva érkezik meg a „rekedt foncsorból
ketyegő óra” figyelmeztetéséig, hogy e drámai
csúcsponttal valósággal kikényszerítse a többszörösen
emlegetett „ki kell takarítanod az ólat” erkölcsi
imperatívuszát, mely a végesség tragédiáját épp a
felelősségvállalás gesztusával emeli az örök értékek
realitásába. Minderre azért térek ki, mert Kemsei
tömörítő megfogalmazásaival, szóválasztásaival régi és
új, ismert és ismeretlen költői tartományokat kapcsol
versébe. A szintézisteremtésre utal az a körülmény is, hogy
az újabb korszak változatos formában írt alkotásait időről
időre a korábbi lírai korszakokat idéző prózaversek (Fénykép:
egy régi szilveszter, Lomtalanítás, A rém)
szakítják meg. Ezekben az oldottabb képletekben gyakori az
irónia. Utalok például arra, hogy a vers-én
lehasznált „kielégítő gépnek” minősíti magát. Az
élethelyzet nemcsak az említett művekben, hanem a Foghullatásban
is keserű iróniával festi az ellehetetlenülés útját. A
Füst Milán-i „Már minden ellenemre van” Kemseinél
határozottan átalakul: „Mától semmi nem úgy van. Minden
eltűnt az ízesebb harapnivalókkal. Se zsíros cubák, sem a
szerelem hersegő lakomája. Sótlan, rághatatlan vidéken
járok…” A versvilág – az idézettel is igazolhatóan –
eltávolodik a mottókkal megidézett vagy épp meg sem idézett
példaképektől, jóllehet mélyen gyökeredzik az irodalomba,
az irodalmi hagyományba. Specifikus vonása, hogy a múlt és a
félmúlt irodalmát megművelendő lelki birtokaként kezeli.
Formaválasztásában érezni a mozdulatot, ahogy kezet fog a
Dorottya figuráját megteremtő Csokonaival vagy éppen Szabó
Lőrinccel.
Pontosan tudja, hogy nemcsak a kimondott szavak
beszélnek, hanem legalább ilyen hatékonysággal a forma is.
Jó példa erre a Szabó Lőrinc emlékét idéző szonettcsokor,
melyben a költő és tanulmányíró váratlanul
összetalálkozik. Kemsei komplex, gondolatgazdag nyelve
olajozott hajlékonysággal szólal meg: „Biztos kipróbáltad,
milyen E után / K-val, gyötör-e a lelkifurdalás / ilyenkor a
másikért, s mennyire más / kettőnek lenni egyetlen délután,
/ kettőzve kevesebbnek, hogy nincs irány, / csak csöndsötét
belül, az a nemtudás”. A versrészlet többek közt arról
árulkodik, hogyan transzponálja a költő jellegzetes
vershangját egyik összefüggésrendszerből a másikba. De
miért teszi ezt? Alighanem ugyanazért, amiért Don Juanja az
egyetlen szerelmet keresve a kert minden virágát leszakajtaná.
Azt tapasztalja ugyanis, hogy az egyben nincs benne a sok,
a sokból viszont hiányzik az egy. A folyamatos
nézőpontváltás kalandja mélyén ontológiai nyugtalanság
feszül. Mellesleg a nézőpontváltás nem lebecsülendő
költői előnnyel jár. Az én mitizálása helyett a
személyiség megsokszorozásával.
Kemsei kutatóútjai Petőfitől József
Attiláig, Ovidiustól Tolsztojig, Szabó Lőrinctől Parancs
Jánosig éppenséggel nem jelentik az én élményeinek
feladását. Eljárása gyökeresen más. Saját élményeiben
mások élményeit, sorsunk közös gyökérzetét, jungi
terminológiával: archetipikus érzéseit, törvénnyé kövült
sorstapasztalatát ismeri fel. Egyik a másikban tükröződik. A
költő a lehetséges létstratégiák körében vizsgálódik
időszembesítő verseiben, melyeknek kíméletlen logikája –
ez tagadhatatlan – újra meg újra az illúziók
elvesztéséhez vezet. Jó példa erre a Vén tanár mondja
következő részlete:
Lámpás Diogenész ha volnék,
pilácsom meg se gyújtanám. Minek?
Csupán a sötétség nő a bárgyufénytől,
kúsznának hasmánt a porban,
öngyújtóm szikrája lenne tűz,cigarettám
parazsa fárosz, ezeknek…
A kötet következő, különösen fontos
vonulatában található versek (Vízparti, A gyertya végei,
Hatvannal hatvan előtt, Az utazó) az önmegfigyelés
tapasztalati tényeivel a biztos vég kijátszhatatlanságára
döbbentenek. Arra a drámai körülményre, hogy a korábban
soktényezős, sokfelé ágazó létlehetőségek elfogytak, csak
a végső, a determinált következetességgel haladó, majd
hirtelen megszakadó pályaszakasz van hátra. A fogyatkozó
életidő persze, mintegy a fogyatkozás sebességével
fordított arányban, megnöveli az emlékezés birtokát, de
hiába. Az emlékezésben visszaperelt múlt, kínáljon bár
kecsegtető emlékképeket, a személyiség megbomlott
egyensúlyát nem képes visszaállítani. Marad tehát a
rezignáció csöndes vigasza. Csak az, hiszen a lét maga az
elmúlás. A természeti törvények érvényessége
kikezdhetetlen. A vízparton sétálgató lírai alany a
„magamnak rugdosom nyomát” élethelyzetében az elmúlás
tényeit diagnosztizálja: „minden hozadék kicsorbul / menet
közben, s színét veszti el”. Az abszurd remény, hogy a
„vastojás kikel”, eléggé reménytelen. A gyertya végei
sem ígér, nem ígérhet idillt, csak szembenézést, vagy
inkább rezignált elfogadását annak, ami jön:
S bár pusztulnék szabályok szerint,
ha legvégül rám is sor kerül,
nem történhet az véletlenül,
ahogy megismétlődik megint,
aminek forgatókönyve van.
Kemsei István új verskötete, jóllehet
egyetlen témát helyez a figyelem középpontjába, de azt
versről versre más-más nézőpontból mutatja. Lírai
vállalkozása, a megidézett költői életművekkel való
polémiának köszönhetően, az elmúlásra adott létválaszok
teljes körében vizsgálódik, hogy megérkezzen a törvény
felmutatásáig: „kezdik a megfordult mutatók / vissza, a még
nem ismert idő felől…”