Kortárs

 

Látlelet XIII.

 

 

Nem minden fiú büszke az apjára, nem minden apa dicsekszik félresikerült utódjával. Szülők néha kitagadják a tékozló fiút, olykor az utód tagadja meg szégyellt életű felmenőit.

Becsületes emberek a múltjukban is rendet teremtenek.

Három évtizede megjelent könyvet lapozgatok: Ötvenéves a Párt. Írta és szerkesztette: Csatári Dániel és Esti Béla. Kossuth Könyvkiadó, 1968. Tizenötezer példány. Képeskönyv: sok kép, kevéske eligazító szöveg. Nagyon gyenge nyomdai kivitel, de a hófehér, kemény borítótáblán aranybetűkkel ragyog a cím.

Ma már ötvenéves fotó: a Bem József tér, a szobor, hatalmas tömeg a fényképésznek háttal, a szobor talapzatán szónokok, néhány címer nélküli, de még nem lyukas nemzeti zászló.

Újra és újra elolvasom a képaláírást: „Az ellenforradalom nyitánya: tüntetés a Bem téren 1956. október 23-án.”

Lapozgatok a múltban. Kádár János 1956. november 1-jén: „Bátran elmondhatjuk: ennek a felkelésnek eszmei és szervezeti vezetői a ti soraitokból kerültek ki. A magyar kommunista írók, újságírók, egyetemisták… az első sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkényuralom és kalandorpolitika ellen. Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytálltatok…” (Népszabadság, 1956. november 2.)

Szóval Kádár elvtárs 1956. november 1-jén büszke arra, hogy a kommunisták szervezték meg az „ellenforradalom nyitányát”, és az első sorokban küzdve álltak helyt a fegyveres felkelésben. Amelyet néhány nappal korábban még reakciós ellenforradalomnak nevezett, és Andropov elvtárstól, Mikojan elvtárstól, Szuszlov elvtárstól további szovjet katonai segítséget kért az ellenforradalmi lázadás leveréséhez.

Három nap múlva, november 4-én aztán ismét ellenforradalomnak ítélte a fegyveres felkelést, a hátunk mögött hagyott tizenkét nap történetét, és elvtársait, akikre november 1-jén még büszke volt, sorban küldte bitófára. És 1968-ban, a „párt” kiadványában már a Bem téren, 1956. október 23-án délután, a kommunista belügyminiszter által engedélyezett, a kommunista ifjúsági szervezet, a DISZ által is támogatott demonstrációt az ellenforradalom nyitányának ítéli a kommunista párt (értsd: a Párt!) kiadványa.

Ötvenéves a Párt. Melyik? Az 1968-ban megjelent kiadvány szerint 1918. november 24-én alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártja. A párt ötvenéves történetét ünnepli az 1968-ban megjelent kötet.

A Kommunisták Magyarországi Pártja néha álnevet öltött magára, hogy a gyanútlanok ne vegyék észre, báránybőrbe bújt kommunistákkal van dolguk. 1925. április 14-én például megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Kommunisták Magyarországi Pártjának fedőszerve. Az MSZMP nevéből eltűnt a kommunista jelző, a pártba belépők közül nagyon sokan álmukban sem képzelték, hogy egy (titokban) kommunisták által irányított párt tagjai lettek. 1943 nyarán a párt vezetősége – taktika! – elterjesztette: feloszlatták a Kommunisták Magyarországi Pártját. Aztán megalakult a Békepárt. A Központi Bizottság titkára Kádár János. 1944 szeptemberében megint újjáalakul a párt, most már Magyar Kommunista Párt a neve. Választási csalással, megfélemlítéssel, rágalomhadjárattal és a moszkvai elvtársak hathatós (értsd: erőszakos) segítségével 1948. június 12-én sikerül a kommunistáknak magukba sorvasztani a Szociáldemokrata Pártot. A kommunista farkasok ismét báránybőrrel álcázták magukat: a párt nevéből újra eltűnik a kommunista jelző, megalakul a Magyar Dolgozók Pártja. 1956. november 1-jén újra újjáalakulnak, a régi-új név Magyar Szocialista Munkáspárt. 1989. október 6-án ismét újjáalakulnak, akkor születik a régi, de mindig új nevű kommunista pártból a Magyar Szocialista Párt. Az elvtársak pártja két év múlva tehát már kilencvenéves lesz.

Jól bevált kommunista praktika: új nevet adunk a régi pártnak – amire a régiből szükségünk van (pártvagyon, kapcsolati tőke, hatalombirtoklás stb.), az a miénk, ami terhes (általunk kivégzett elvtársaink, az ország kirablása, a haza elárulása stb.), az a régi vezetőség hibája.

És kezdődik minden elölről.

Apró Antal és Kádár János 1956-ban megsiratta a kommunisták által kivégzett Rajk Lászlót és társait. Szórták fejükre a hamut: Soha többé! Aztán két év múlva bitófára küldték kommunista elvtársaikat, Nagy Imrét és elvbarátait.

Kádár János néha büszke volt arra, hogy kommunista elvtársai vezették 1956-ban a fegyveres felkelést, máskor fölakasztatta kommunista elvtársait ellenforradalmi gaztetteikért.

Három évtized múltán a kommunisták rehabilitálták a kommunisták által kivégzett kommunistákat, és elsőként a kommunista vezetők – például a politikusnak álcázott szigorúan titkos tiszt Medgyessy Péter – álltak díszőrséget Nagy Imre és társai koporsója mellett.

Neki már szerencsésebb sors jutott – finomodnak a kommunista módszerek is –, elvtársa, tanácsadója, Gyurcsány Ferenc páros lábbal őt már csak a hatalomból rúgta ki. És Gyurcsány Ferenc, Kádár elvtárs KISZ-lakája, a hajdani kommunista ifjú, aki maga vallotta be, hogy két évtizede még megvetette az apját, mert az forradalomnak nevezte mindazt, ami 1956-ban Magyarországon történt, 2006. október 23-án krokodilkönnyeket hullatva térdelt az ötvenhatos mártírok emlékére általuk emelt – a köznyelvben máris vaskefének csúfolt – emlékmű előtt.

A kommunisták mindig imádták a nagy parádékat. De a régi kommunisták tudták, hogy a parádé akkor parádé, ha a megfélemlített nép ott ujjong a magasban trónoló nagy vezető előtt. Gyurcsány Ferenc lelke mélyén talán szomorúan és irigykedve gondolt elődeire, tanítómestereire – a vezényszóra elvonuló sokaságnak a dísztribünről mosolyogva integető Rákosi Mátyásra, Kádár Jánosra –, mert neki már csak a kiürített, zord rendőrkordonnal körülzárt, néma tér jutott.

És a Köztársaság téri öreg pártházat is 2006. november 4-én sokszoros rendőrkordon vette körül, mert a kommunisták (Lendvai Ildikó, Szekeres Imre, Horn Gyula és társai soha nem mondták, hogy semmi közük a kommunista gyilkosokhoz, csak megsértődnek, ha bárki becstelen kommunista múltjukra emlékezteti őket!) pontosan tudják: az emberek emlékeznek arra, hogy a mostani hazudozó, hazaáruló, erkölcstelen szocialisták azoknak a hazudozó, hazaáruló, erkölcstelen kommunistáknak az utódai, akik soha nem tagadták meg a múltjukat, és elvből nem kérnek bocsánatot elkövetett gaztetteikért. És éppúgy, mint elődeik, ha kell, becstelen hazudozás, fékevesztett rendőrterror, nemzet- és hazaárulás árán is ragaszkodnak a csalással, hazudozással megkaparintott, bitorolt kizárólagos hatalomhoz.

November 4-e hazánkban gyásznap. A magyarság 2006-ban Magyarország szovjet megszállásának napjára emlékezett, az országra ötven éve rázúduló bolsevik terrorra. A Köztársaság téri szocialista pártház előtt marcona rendőrhad ezért védi a kommunista gyilkosok utódait, akik most éppen – mert pillanatnyi érdekük így kívánja – együtt (de elkülönülve, féltve óvott rendőrkalitkába zárva) gyászolnak az ország népével.

Kádár János büszke volt 1956. november 1-jén a felkelést vezető, a fegyveres harcban az első sorokban küzdő kommunistákra. Fordult a kocka: a hozzá hasonlóan hazaárulásra rá nem  bírható elvtársait bitófára küldte.

Ezt nevezik kommunista elvhűségnek.

Ülök a televízió előtt, nézem a 2006. november 4-én kiürített Köztársaság teret, a rendőrgyűrűvel körülzárt, kommandósokkal védett szocialista pártházat.

Nádas Péter drámája villan eszembe, a Találkozás. Az ávós pribékek által megcsalt, meggyötört, megkínzott, bűntelenül bűnössé alázott Mária a kommunista gyilkosok börtönében döbben rá a szörnyű igazságra: „Ugyanabban a házban vagyunk. Ugyanabban a házban. Fáj a ház.”

Meddig még?

 

Szigethy Gábor

 

 

 

 

 



Nyitólap