Látlelet XIII.
Nem minden fiú büszke az apjára, nem
minden apa dicsekszik félresikerült utódjával. Szülők néha
kitagadják a tékozló fiút, olykor az utód tagadja meg
szégyellt életű felmenőit.
Becsületes emberek a múltjukban is rendet
teremtenek.
Három évtizede megjelent könyvet lapozgatok:
Ötvenéves a Párt. Írta és szerkesztette: Csatári
Dániel és Esti Béla. Kossuth Könyvkiadó, 1968. Tizenötezer
példány. Képeskönyv: sok kép, kevéske eligazító szöveg.
Nagyon gyenge nyomdai kivitel, de a hófehér, kemény
borítótáblán aranybetűkkel ragyog a cím.
Ma már ötvenéves fotó: a Bem József tér,
a szobor, hatalmas tömeg a fényképésznek háttal, a szobor
talapzatán szónokok, néhány címer nélküli, de még nem
lyukas nemzeti zászló.
Újra és újra elolvasom a képaláírást:
„Az ellenforradalom nyitánya: tüntetés a Bem téren 1956.
október 23-án.”
Lapozgatok a múltban. Kádár János 1956.
november 1-jén: „Bátran elmondhatjuk: ennek a felkelésnek
eszmei és szervezeti vezetői a ti soraitokból kerültek ki. A
magyar kommunista írók, újságírók, egyetemisták… az
első sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkényuralom és
kalandorpolitika ellen. Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres
felkelésben, annak vezetésében becsülettel
helytálltatok…” (Népszabadság, 1956. november 2.)
Szóval Kádár elvtárs 1956. november 1-jén
büszke arra, hogy a kommunisták szervezték meg az
„ellenforradalom nyitányát”, és az első sorokban küzdve
álltak helyt a fegyveres felkelésben. Amelyet néhány nappal
korábban még reakciós ellenforradalomnak nevezett, és Andropov
elvtárstól, Mikojan elvtárstól, Szuszlov elvtárstól
további szovjet katonai segítséget kért az ellenforradalmi
lázadás leveréséhez.
Három nap múlva, november 4-én aztán ismét
ellenforradalomnak ítélte a fegyveres felkelést, a hátunk
mögött hagyott tizenkét nap történetét, és elvtársait,
akikre november 1-jén még büszke volt, sorban küldte
bitófára. És 1968-ban, a „párt” kiadványában már a Bem
téren, 1956. október 23-án délután, a kommunista
belügyminiszter által engedélyezett, a kommunista ifjúsági
szervezet, a DISZ által is támogatott demonstrációt az
ellenforradalom nyitányának ítéli a kommunista párt (értsd:
a Párt!) kiadványa.
Ötvenéves a Párt. Melyik? Az 1968-ban
megjelent kiadvány szerint 1918. november 24-én alakult meg a
Kommunisták Magyarországi Pártja. A párt ötvenéves
történetét ünnepli az 1968-ban megjelent kötet.
A Kommunisták Magyarországi Pártja néha
álnevet öltött magára, hogy a gyanútlanok ne vegyék észre,
báránybőrbe bújt kommunistákkal van dolguk. 1925. április
14-én például megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt, a
Kommunisták Magyarországi Pártjának fedőszerve. Az MSZMP
nevéből eltűnt a kommunista jelző, a pártba belépők
közül nagyon sokan álmukban sem képzelték, hogy egy
(titokban) kommunisták által irányított párt tagjai lettek.
1943 nyarán a párt vezetősége – taktika! –
elterjesztette: feloszlatták a Kommunisták Magyarországi
Pártját. Aztán megalakult a Békepárt. A Központi Bizottság
titkára Kádár János. 1944 szeptemberében megint újjáalakul
a párt, most már Magyar Kommunista Párt a neve. Választási
csalással, megfélemlítéssel, rágalomhadjárattal és a
moszkvai elvtársak hathatós (értsd: erőszakos)
segítségével 1948. június 12-én sikerül a kommunistáknak
magukba sorvasztani a Szociáldemokrata Pártot. A kommunista
farkasok ismét báránybőrrel álcázták magukat: a párt
nevéből újra eltűnik a kommunista jelző, megalakul a Magyar
Dolgozók Pártja. 1956. november 1-jén újra újjáalakulnak, a
régi-új név Magyar Szocialista Munkáspárt. 1989. október
6-án ismét újjáalakulnak, akkor születik a régi, de mindig
új nevű kommunista pártból a Magyar Szocialista Párt. Az
elvtársak pártja két év múlva tehát már kilencvenéves
lesz.
Jól bevált kommunista praktika: új nevet
adunk a régi pártnak – amire a régiből szükségünk van
(pártvagyon, kapcsolati tőke, hatalombirtoklás stb.), az a
miénk, ami terhes (általunk kivégzett elvtársaink, az ország
kirablása, a haza elárulása stb.), az a régi vezetőség
hibája.
És kezdődik minden elölről.
Apró Antal és Kádár János 1956-ban
megsiratta a kommunisták által kivégzett Rajk Lászlót és
társait. Szórták fejükre a hamut: Soha többé! Aztán
két év múlva bitófára küldték kommunista elvtársaikat,
Nagy Imrét és elvbarátait.
Kádár János néha büszke volt arra, hogy
kommunista elvtársai vezették 1956-ban a fegyveres felkelést,
máskor fölakasztatta kommunista elvtársait ellenforradalmi
gaztetteikért.
Három évtized múltán a kommunisták
rehabilitálták a kommunisták által kivégzett kommunistákat,
és elsőként a kommunista vezetők – például a politikusnak
álcázott szigorúan titkos tiszt Medgyessy Péter – álltak
díszőrséget Nagy Imre és társai koporsója mellett.
Neki már szerencsésebb sors jutott –
finomodnak a kommunista módszerek is –, elvtársa,
tanácsadója, Gyurcsány Ferenc páros lábbal őt már csak a
hatalomból rúgta ki. És Gyurcsány Ferenc, Kádár elvtárs
KISZ-lakája, a hajdani kommunista ifjú, aki maga vallotta be,
hogy két évtizede még megvetette az apját, mert az
forradalomnak nevezte mindazt, ami 1956-ban Magyarországon
történt, 2006. október 23-án krokodilkönnyeket hullatva
térdelt az ötvenhatos mártírok emlékére általuk emelt –
a köznyelvben máris vaskefének csúfolt – emlékmű előtt.
A kommunisták mindig imádták a nagy
parádékat. De a régi kommunisták tudták, hogy a parádé
akkor parádé, ha a megfélemlített nép ott ujjong a magasban
trónoló nagy vezető előtt. Gyurcsány Ferenc lelke mélyén
talán szomorúan és irigykedve gondolt elődeire,
tanítómestereire – a vezényszóra elvonuló sokaságnak a
dísztribünről mosolyogva integető Rákosi Mátyásra, Kádár
Jánosra –, mert neki már csak a kiürített, zord
rendőrkordonnal körülzárt, néma tér jutott.
És a Köztársaság téri öreg pártházat is
2006. november 4-én sokszoros rendőrkordon vette körül, mert
a kommunisták (Lendvai Ildikó, Szekeres Imre, Horn Gyula és
társai soha nem mondták, hogy semmi közük a kommunista
gyilkosokhoz, csak megsértődnek, ha bárki becstelen kommunista
múltjukra emlékezteti őket!) pontosan tudják: az emberek
emlékeznek arra, hogy a mostani hazudozó, hazaáruló,
erkölcstelen szocialisták azoknak a hazudozó, hazaáruló,
erkölcstelen kommunistáknak az utódai, akik soha nem tagadták
meg a múltjukat, és elvből nem kérnek bocsánatot elkövetett
gaztetteikért. És éppúgy, mint elődeik, ha kell, becstelen
hazudozás, fékevesztett rendőrterror, nemzet- és hazaárulás
árán is ragaszkodnak a csalással, hazudozással
megkaparintott, bitorolt kizárólagos hatalomhoz.
November 4-e hazánkban gyásznap. A magyarság
2006-ban Magyarország szovjet megszállásának napjára
emlékezett, az országra ötven éve rázúduló bolsevik
terrorra. A Köztársaság téri szocialista pártház előtt
marcona rendőrhad ezért védi a kommunista gyilkosok utódait,
akik most éppen – mert pillanatnyi érdekük így kívánja
– együtt (de elkülönülve, féltve óvott rendőrkalitkába
zárva) gyászolnak az ország népével.
Kádár János büszke volt 1956. november
1-jén a felkelést vezető, a fegyveres harcban az első
sorokban küzdő kommunistákra. Fordult a kocka: a hozzá
hasonlóan hazaárulásra rá nem bírható elvtársait
bitófára küldte.
Ezt nevezik kommunista elvhűségnek.
Ülök a televízió előtt, nézem a 2006.
november 4-én kiürített Köztársaság teret, a
rendőrgyűrűvel körülzárt, kommandósokkal védett
szocialista pártházat.
Nádas Péter drámája villan eszembe, a Találkozás.
Az ávós pribékek által megcsalt, meggyötört, megkínzott,
bűntelenül bűnössé alázott Mária a kommunista gyilkosok
börtönében döbben rá a szörnyű igazságra: „Ugyanabban a
házban vagyunk. Ugyanabban a házban. Fáj a ház.”
Meddig még?
Szigethy Gábor