Rózsássy
Barbara
Primavera
és a Pokol
Mit érdekel engem,
hogy kint madarak
gügyögik szerelmes dalaik,
s a fák között már
ott bujkál a tavasz
– Botticelli
áttetsző fátylaiban libbenő lányok
kergetik egymást a
lombok alatt,
s adják kézről
kézre, körtáncot lejtve
a sarjadzó fű
illatát?
Ugyan, Primavera,
nem hallod, hogy a
Pokolból
ólomcsuhások
és kígyóemberek ordítanak?
Megsüketültél?
Könnyű neked képbe
merevedett
öröklétű csendben.
De engem lángok falnak
fel, a szentségit!
Nézlek, ahogy ott
állsz,
szemedben a szelíd
élet bontja szárnyait.
Jobb lesz, ha én is
keretek közé szorítom be magam
– mogyorószínt
képzelek el,
enyhén aranyba hajló
árnyalattal,
na és persze valódi
fából,
ki nem állhatom a
mű-vackokat –,
falra akasztom
portrém,
és gúnyosan nézek le
rátok,
kik megcsodáljátok
finom színeim,
és a testem formáló
ecset lágy vonalvezetését.
Tudom, tudom,
nem lehetek én az új
tavasz,
mert mértéktelenül
indulatos vagyok,
gyűlölöm önmagam s felebarátaim,
és káromlom Istent.
Vigyél már el innen, Alighieri,
és ígérem,
megváltozom!
Különben szanaszét
szakadva
a Pokol összes
körébe kerül belőlem egy darab.
Kereshetsz itt is, ott
is,
ha majd meglátogatsz
szeretettel
– külön-külön
fejem, karom, lábam –,
és sajnálkozva nézed
kárhozatom.
Mert ugye, szánsz majd
legalább?
Dolce vita a fiókban
Kinevetsz, Róma,
mert nem látom, hogy a Navonán
az iskolás lányok szoknyáját nyakukba fújja
a szél?
Persze ha nekem is olyan csipkés-fodros
bugyim volna,
ölbe vennél, elaltatnál a meleg kövű
Bernini-kút káváján.
Fehérneműk között turkálok
– keresem a neked megfelelőt.
De hát… mit is tehetnék?
Csak szakadt, foszló, lyukas bugyik
ugrándoznak a fiókban,
könyörögve nyúlnak értem.
Ó, mind engem akar!
Igazán… segíts választani közülük!
– Végül is a lyuk, az is valami.
Foci
Mintha még várnék valakit,
magam mögött nyitva hagyom az ajtót.
De csak csend surran be,
puha macskalépteken követi falon kirajzolódó
árnyam.
Megindul bennem a zakatoló,
mély, altban búgó hang: kövess!
Tehetetlen eredek utána,
akárha szívdobbanásaim nyomában járnék,
önmagam követve egyre.
Arcom fénykép az előszobatükörben:
üvegbe dermedő, lemetszett szárnyú pillanat.
Kezeim béklyóban,
ahogy megcsillanó tükrömben a fej
koppanva hull a galambszürke padló kövére.
A szomszéd kisfiú játszani hív
– kőkockákon cselezve gurítom elé legújabb
labdánk.