Kortárs

 

Rózsássy Barbara

 

 

Primavera és a Pokol

 

Mit érdekel engem,

hogy kint madarak gügyögik szerelmes dalaik,

s a fák között már ott bujkál a tavasz

– Botticelli áttetsző fátylaiban libbenő lányok

kergetik egymást a lombok alatt,

s adják kézről kézre, körtáncot lejtve

a sarjadzó fű illatát?

Ugyan, Primavera,

nem hallod, hogy a Pokolból

ólomcsuhások és kígyóemberek ordítanak?

Megsüketültél?

Könnyű neked képbe merevedett

öröklétű csendben.

De engem lángok falnak fel, a szentségit!

Nézlek, ahogy ott állsz,

szemedben a szelíd élet bontja szárnyait.

Jobb lesz, ha én is keretek közé szorítom be magam

– mogyorószínt képzelek el,

enyhén aranyba hajló árnyalattal,

na és persze valódi fából,

ki nem állhatom a mű-vackokat –,

falra akasztom portrém,

és gúnyosan nézek le rátok,

kik megcsodáljátok finom színeim,

és a testem formáló ecset lágy vonalvezetését.

Tudom, tudom,

nem lehetek én az új tavasz,

mert mértéktelenül indulatos vagyok,

gyűlölöm önmagam s felebarátaim,

és káromlom Istent.

Vigyél már el innen, Alighieri,

és ígérem, megváltozom!

Különben szanaszét szakadva

a Pokol összes körébe kerül belőlem egy darab.

Kereshetsz itt is, ott is,

ha majd meglátogatsz szeretettel

– külön-külön fejem, karom, lábam –,

és sajnálkozva nézed kárhozatom.

Mert ugye, szánsz majd legalább?

 

 

 

Dolce vita a fiókban

 

Kinevetsz, Róma,

mert nem látom, hogy a Navonán

az iskolás lányok szoknyáját nyakukba fújja a szél?

Persze ha nekem is olyan csipkés-fodros

bugyim volna,

ölbe vennél, elaltatnál a meleg kövű

Bernini-kút káváján.

Fehérneműk között turkálok

– keresem a neked megfelelőt.

De hát… mit is tehetnék?

Csak szakadt, foszló, lyukas bugyik

ugrándoznak a fiókban,

könyörögve nyúlnak értem.

Ó, mind engem akar!

Igazán… segíts választani közülük!

– Végül is a lyuk, az is valami.

 

 

 

Foci

 

Mintha még várnék valakit,

magam mögött nyitva hagyom az ajtót.

De csak csend surran be,

puha macskalépteken követi falon kirajzolódó árnyam.

Megindul bennem a zakatoló,

mély, altban búgó hang: kövess!

Tehetetlen eredek utána,

akárha szívdobbanásaim nyomában járnék,

önmagam követve egyre.

Arcom fénykép az előszobatükörben:

üvegbe dermedő, lemetszett szárnyú pillanat.

Kezeim béklyóban,

ahogy megcsillanó tükrömben a fej

koppanva hull a galambszürke padló kövére.

A szomszéd kisfiú játszani hív

– kőkockákon cselezve gurítom elé legújabb labdánk.

 

 

 

 

 

 



Nyitólap