Móser Zoltán
Visszanéző képek,
versek, sorok
Takács Imréről,
születésének nyolcvanadik évfordulóján
Március volt, és sütött a nap.
Felmentünk a székesegyház mellé, s ott készült néhány jó
képem Imréről a Bertha Bulcsu-féle interjúhoz. Meg valami
folyosóra is emlékszem, és egy lakótelepre, azután
festményekre, keret nélküliekre, naivakra, amelyekről gyorsan
kiderült, hogy Imre munkái. Arra is emlékszem, hogy
megkérdezte, mennyi idős vagyok: – Tudod, én mit
csináltam enynyi idős koromban? Kocsival hordtam a trágyát
Sömjénben. (Szégyelltem is magam, mert a postás
fiaként én nem trágyáztam Tevelen, csak a táviratokat
hordtam, amikor nem volt ott a kézbesítő.)
Múltak az évek, miközben Imre egyik
könyvéhez újra csak le kellett fényképeznem őt. Hogy miért
Kolozsvárott, és én mit kerestem ott, arra nem emlékszem, de
azt tudom, hogy semmitmondó képek készültek. Ettől alig
több emléket őrzök Takács Imréről, bár többször aludtam
budai albérletében, ahol az egyik polcon az a Janus Pannoniust
ábrázoló „naiv festmény” látható, amely nyilván egyik
kedvence volt. Engem akkor is, most is arra a ¤tefan cel Maréra
emlékeztet, akit én Szaploncán, egy máramarosi román falu
temetőjében, az egyik fából faragott kereszten fényképeztem
le. Ezért ma már nem is nagyon tudok különbséget tenni, hogy
melyik a költő, s melyik a moldvai fejedelem, de ez itt
mindegy, hisz Takács Imréről akarok írni, és ezért vettem
elő azt a borítékot, amely a régi, már elsárgult
jegyzeteket, a kigépelt és lemásolt verseket tartalmazza.
Ezeket egy előadáshoz vagy egy tanulmány megíráshoz
gyűjtöttem, de nem készült el sem ez, sem az. Az egyik vers
mellé ütembeosztást, alá verslábakat is feljegyeztem, s
most, hogy újra elővettem, ugyanolyan érdekesnek, izgalmasnak
éreztem, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt.
Egy mondat –
zárójelben
Az orromban vérszagot
érzek,
romlik a szervezetem.
(Ház, ahol a földszint kiégett,
s laknak az emeleten.)
A jövőről semmit se vélek,
semmit se gondolok el.
(Ház, ahol a földszint kiégett,
s laknak az emeleten.)
Elgondoltam magam személynek,
magamnak lettem teher.
(Ház, ahol a földszint kiégett,
s laknak az emeleten.)
És amikor én már az élet
nyűgeit nem viselem!
(Ház, ahol a földszint kiégett,
s laknak az emeleten.)
Mivel nem nagyon boldogultam a kifejtendő
mondanivalómmal – amolyan „generációs versnek” véltem
akkor –, segítséget kértem Imrétől. Hamarosan válasz is
érkezett. Hadd másoljam ide azt a kedves levelet, amely csaknem
két évtizeddel ezelőtt, 1987. február 24-én íródott. (Mi
akkor az Erőművi lakótelepen éltünk, a címzés a Gőzmű
lakótelepre szólt, de ennyi örömet akkor bizony mindig
megengedhettünk magunknak, nem úgy, mint mostanság.)
Kedves Zoli,
kissé ámulok, bámulok a verselemzési
szándékodon. Ha én most megmagyarázom neked a verset –
valóban élőbeszédre fordítom –, akkor máris
fölöslegessé válik az elemzés.
A zárójeles mondat minden esetben azt
jelenti, hogy a test elöregedettnek érződik, holott még az
agy – érzékelvén még ezt is – jól működik.
A tézisek a szakaszok sorrendjében (ezekre
válaszol a mindig egyforma, a mindig ugyanaz antitézis):
1. Az érrendszer elöregedéséből
következhet az orrban, a takonycsontok között az érpattanás.
A vérszag így keletkezik.
2. A jövőképünkkel baj van. Nyugaton
sincs most jövőkép. Jó lenne, ha a gorbacsovi törekvés
fölrajzolna valamiféle jövőképet. (A verset 1977-ben írtam,
valószínűleg a tavasz végén vagy a nyár elején, akkor még
nem lehetett szó gorbacsovi – az ő nevével jelzett –
szisztémáról.)
3. Ifjúságom, középkorom idején
gondoltam magamat el személynek. Aztán ugye! – bár némileg
regenerálódtam is azóta. Lásd az Egymásra emelt köveket!
4. A halál, a megsemmisülés bizony a
semmit jelentő pihenést ígéri, előlegezi meg a fáradtaknak.
Szerintem az elemzés ezzel kész is.
Foglalkozhatnál az Egymásra emelt kövek címadó versének az
elemzésével. Ott sok mindenről szó esik, sok mindenkiről. Az
igyekvő föltáró előtt – ahogy talán a felületes olvasó
előtt nem – önmagát magyarázza ott minden rész.
Üdvözöl
Imre
E levél után elbátortalanodtam. Nem is
készült el az elemzés. Maradt a boríték, amelyre nemrég
újra rácsodálkoztam. Mi is volt a tervem a sokféle
feljegyzéssel, verssel és idézettel, mit s hogyan akartam
elrendezni? Nem nagyon emlékszem. Helyette maradt csupán egy
kérdés: napokig ezen törtem a fejem, még félálomban is,
amikor annyi minden jut az ember eszébe. Ez valahogy így
szólt: milyen költő is Imre? Mondhatjuk, hogy „népi”.
Igen, tudok példát idézni erre. Álljon itt A mohai
tikverők című verse, amely, ha szabad befolyásolnom a
kedves olvasót, a vénülésről szól, a megérintett
öregedésről, és ez talán épp ezért nekem szól, nekem
fontos.
Vénülök, és mindegyre jobb szimattal
érzem a robbanó tavasz izgulását,
sarjadó termékenységi vágyát
Héliosz
sugarára.
A párától homályos mező fölött
fátyolos ég szakasztja fény-tarsolyát.
A faluban rongy-szalagokkal ékes fiúk
a földből
nőnek.
Férfiak, a rongy-szalag-istenségek
pálinkát isznak, bort isznak, fánkot esznek,
húsoskolbászt harapnak, lányt hajszolnak,
vagy hosszú
furkósboton
guggolva megtermékenyítik az anyaföldet.
Én ősi szövetség hitét érzem belül.
Vénülök, és mindegyre jobb szimattal
az élet
élet-szagát
érzem, a Föld vegetáció-illatát.
Pöfögések öntisztulását vélő remény
együgyűségével már bizakodom –
mint bortól a
virág.
De mondhatnám – Imre életét ismerve –
olyan „sinkásnak” is, aki „harapós puli kutya, ábrándos
eb, / kívül pusztai ember, belül Mózes”. Egy másfajta
megközelítés szerint el kell mondanom, hogy szinte nem hittem
a szememnek, amikor egy Pilinszkyről szóló
összeállításban, a sok tanulmány között az egyik legszebb
esszét épp tőle olvastam. Bizony-bizony, prózaírónak sem
utolsó: ámultam prózájának görögös (magyaros?)
stílusán, s megfejteni nem tudom, honnan tanulta. (Talán
Pázmánytól?)
De az elején feltett kérdésre visszatérve,
hogy milyen (miféle?) költő Imre, egy másik állítás így
szól – és nyilván ez is igaz –, hogy igazi fehérvári
költő, ahogy azt Szikra János egy vallomásában megfogalmazta
az Árgus lapjain. Erre is tudok idézni egy szép verset: a Herendről
származó, ám 1956 után épp Fehérvárott gyökeret vert néptánckutató,
Pesovár Ferenc halála alkalmával írt versének egy hosszabb
részletét. Azt az éneket építette be Imre a búcsúztató
versbe, amelyet Pesovár Ferenc (a „Kispesi”) 1958-ban Alapon
gyűjtött.
Halottak
sétaútja
– Részlet –
Látott-e a királyi
város valaha ennyi szép lányt? –
ennyi szép fiút, és hallott-e
ilyen LEGELŐ FELŐL BEJÖTT ZENÉT?
Magyarország és Erdély, Európa balkáni lepény-nyúlványai
kunyerálhatnák innen ritmusaikat, Bartók dallamait.
„Béreslegény meghalt az istállóban,
kitették a holttestét az udvarra.
Most látszik meg, ki az árva, ki, ki, ki.
Nem borul a koporsójára senki.”
Lejöttünk ide mégis, hogy lássuk eszmélkedőn
a latolni valót,
hogy súlyra megmérjük, amit látunk.
A csöndben egy nemzet emelkedett föl –
a lelkét kell megtermékenyíteni, a teste termő.
„Béreslegény meghalt az istállóban,
kitették a holttestét az udvarra.
Most látszik meg, ki az árva, ki, ki, ki.
Nem borul a koporsójára senki.”
Kétezren sirattak – nem figyeltél már oda,
magadat elfeledted.
Bezárult egy fakoporsóba bomló tested.
Az ünnepély feszültségének nem kellett megfelelned.
Atomreaktor-silókat vontattak el a sírod mellett.
És nézték a virágok vedlő, vedlett
szépségét arrajárók is teéretted.
Barátságunk rángó arcizmok alatt ropogott meg,
a kielégítetlenség szenvedett
madara landol árván, mint égből leeresztett
narancssárga papírszalvéta. Nincs kifejlet.
Állok a ránk parancsolt végpont mellett –
erőltetve magamra úgy fegyelmet,
ahogy engem senki nem fegyelmezhet.
Vágyok is elmúlni már, aztán meg visszavágyok.
Vagyok ilyen szenvelgő, ilyen álnok.
Mivoltodat előttem ha kitárod,
odaadó szorgalmasságom kell majd látnod...
Mert én most messzebb látok,
lehetek a titok-sövényben izzó látnok,
elkeseredett megsejtő, lényegben bizakodó –
természetesből várva igazságot.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ne kelljen kimondani az áment mégse, soha!
Visszaballagsz a temetőbe, de léted fölparázslik.
A sárga agyaghasábon át is izzó
acélfonalak tűznek át engemet.
Ezért van, hogy beszélek hozzád néha nappal,
reggeledésemben is, álmomban is.
Jó, hogy itt voltál, bár egy szót sem szóltál.
1983. május
Sokan Imrét bohócnak vélték – néha még
én is –, hisz megtett mindent, hogy ezt a szerepet jól
eljátssza. Mint bohóc a búcsúját is megírta, igaz, jó
régen.
A bohóc búcsúzása
– Részlet –
Például birodalmam Altamira! –
ügyködik a csonkított ujjú festő.
Pofájából a színt a falra fújja,
és az adatott kézzel kész a freskó.
Az izzadt kristály alatt örök a mű.
A zsír-púpos bölények bömbölése
az ember szépségéről szóló revü –
fölébred, ámul magán a barlang népe...
Badarság nekivadulni, vagy lenni több!
Ravasz vagy, Altamira, csoda-barlang!
Lélekben tiszta múltat rejtett a Föld,
amíg a kislány-szempár csillant rajtad...
De számomra leginkább Imre az az elveszett
ember, aki az egyik képviselője az előttünk járó, helyét s
szerepét nem találó generációnak. Takács Imre azok közül
való volt, akiket annak idején leszedtek a traktorról, a
trágyásszekérről, s akik közül sokan már régen (épp
ezért!?) halottak. Abban az interjúban, amelyhez az itt
látható kép is készült, így panaszkodott:
– Elveszítettük egymást. Lehet, hogy
igazságtalanul szakad el az ember a saját korosztályától. Ez
az egész társadalom legfőbb átka. Talán lehetne kapcsolatom
olyan megpocakosodott és -kopaszodott negyvenöt évesekkel,
akikkel ha kapcsolatom lenne valóban, nem kellene a hosszú
hajú fiatalokhoz vonzódnom. Lehet, hogy rosszhiszemű az ember,
ha úgy véli, a vele egykorú gyár- és iskolaigazgatók
feladtak mindent. Az biztos, hogy nem tudják egymásról, ki mit
adott fel. Nincs meg a társadalmi érintkezés, ami
tisztánlátást adna az embernek. Könnyű azt mondani: ifjú
szívekben élek... Talán élhetnék negyvenöt éves szívekben
is, csak nem találja meg az ember a negyvenöt éves szíveket.