Kortárs

 

Móser Zoltán

Visszanéző képek, versek, sorok

Takács Imréről, születésének nyolcvanadik évfordulóján

 

 

Március volt, és sütött a nap. Felmentünk a székesegyház mellé, s ott készült néhány jó képem Imréről a Bertha Bulcsu-féle interjúhoz. Meg valami folyosóra is emlékszem, és egy lakótelepre, azután festményekre, keret nélküliekre, naivakra, amelyekről gyorsan kiderült, hogy Imre munkái. Arra is emlékszem, hogy megkérdezte, mennyi idős vagyok: – Tudod, én mit csináltam enynyi idős koromban? Kocsival hordtam a trágyát Sömjénben. (Szégyelltem is magam, mert a postás fiaként én nem trágyáztam Tevelen, csak a táviratokat hordtam, amikor nem volt ott a kézbesítő.)

Múltak az évek, miközben Imre egyik könyvéhez újra csak le kellett fényképeznem őt. Hogy miért Kolozsvárott, és én mit kerestem ott, arra nem emlékszem, de azt tudom, hogy semmitmondó képek készültek. Ettől alig több emléket őrzök Takács Imréről, bár többször aludtam budai albérletében, ahol az egyik polcon az a Janus Pannoniust ábrázoló „naiv festmény” látható, amely nyilván egyik kedvence volt. Engem akkor is, most is arra a ¤tefan cel Maréra emlékeztet, akit én Szaploncán, egy máramarosi román falu temetőjében, az egyik fából faragott kereszten fényképeztem le. Ezért ma már nem is nagyon tudok különbséget tenni, hogy melyik a költő, s melyik a moldvai fejedelem, de ez itt mindegy, hisz Takács Imréről akarok írni, és ezért vettem elő azt a borítékot, amely a régi, már elsárgult jegyzeteket, a kigépelt és lemásolt verseket tartalmazza. Ezeket egy előadáshoz vagy egy tanulmány megíráshoz gyűjtöttem, de nem készült el sem ez, sem az. Az egyik vers mellé ütembeosztást, alá verslábakat is feljegyeztem, s most, hogy újra elővettem, ugyanolyan érdekesnek, izgalmasnak éreztem, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt.

 

Egy mondat – zárójelben

 

Az orromban vérszagot érzek,
romlik a szervezetem.
(Ház, ahol a földszint kiégett,
s laknak az emeleten.)

A jövőről semmit se vélek,
semmit se gondolok el.
(Ház, ahol a földszint kiégett,
s laknak az emeleten.)

Elgondoltam magam személynek,
magamnak lettem teher.
(Ház, ahol a földszint kiégett,
s laknak az emeleten.)

És amikor én már az élet
nyűgeit nem viselem!
(Ház, ahol a földszint kiégett,
s laknak az emeleten.)

 

Mivel nem nagyon boldogultam a kifejtendő mondanivalómmal – amolyan „generációs versnek” véltem akkor –, segítséget kértem Imrétől. Hamarosan válasz is érkezett. Hadd másoljam ide azt a kedves levelet, amely csaknem két évtizeddel ezelőtt, 1987. február 24-én íródott. (Mi akkor az Erőművi lakótelepen éltünk, a címzés a Gőzmű lakótelepre szólt, de ennyi örömet akkor bizony mindig megengedhettünk magunknak, nem úgy, mint mostanság.)

 

Kedves Zoli,

kissé ámulok, bámulok a verselemzési szándékodon. Ha én most megmagyarázom neked a verset – valóban élőbeszédre fordítom –, akkor máris fölöslegessé válik az elemzés.

A zárójeles mondat minden esetben azt jelenti, hogy a test elöregedettnek érződik, holott még az agy – érzékelvén még ezt is – jól működik.

A tézisek a szakaszok sorrendjében (ezekre válaszol a mindig egyforma, a mindig ugyanaz antitézis):

1. Az érrendszer elöregedéséből következhet az orrban, a takonycsontok között az érpattanás. A vérszag így keletkezik.

2. A jövőképünkkel baj van. Nyugaton sincs most jövőkép. Jó lenne, ha a gorbacsovi törekvés fölrajzolna valamiféle jövőképet. (A verset 1977-ben írtam, valószínűleg a tavasz végén vagy a nyár elején, akkor még nem lehetett szó gorbacsovi – az ő nevével jelzett – szisztémáról.)

3. Ifjúságom, középkorom idején gondoltam magamat el személynek. Aztán ugye! – bár némileg regenerálódtam is azóta. Lásd az Egymásra emelt köveket!

4. A halál, a megsemmisülés bizony a semmit jelentő pihenést ígéri, előlegezi meg a fáradtaknak.

Szerintem az elemzés ezzel kész is. Foglalkozhatnál az Egymásra emelt kövek címadó versének az elemzésével. Ott sok mindenről szó esik, sok mindenkiről. Az igyekvő föltáró előtt – ahogy talán a felületes olvasó előtt nem – önmagát magyarázza ott minden rész.

Üdvözöl Imre

 

E levél után elbátortalanodtam. Nem is készült el az elemzés. Maradt a boríték, amelyre nemrég újra rácsodálkoztam. Mi is volt a tervem a sokféle feljegyzéssel, verssel és idézettel, mit s hogyan akartam elrendezni? Nem nagyon emlékszem. Helyette maradt csupán egy kérdés: napokig ezen törtem a fejem, még félálomban is, amikor annyi minden jut az ember eszébe. Ez valahogy így szólt: milyen költő is Imre? Mondhatjuk, hogy „népi”. Igen, tudok példát idézni erre. Álljon itt A mohai tikverők című verse, amely, ha szabad befolyásolnom a kedves olvasót, a vénülésről szól, a megérintett öregedésről, és ez talán épp ezért nekem szól, nekem fontos.

 

Vénülök, és mindegyre jobb szimattal
érzem a robbanó tavasz izgulását,
sarjadó termékenységi vágyát
                        Héliosz sugarára.

A párától homályos mező fölött
fátyolos ég szakasztja fény-tarsolyát.
A faluban rongy-szalagokkal ékes fiúk
                        a földből nőnek.

Férfiak, a rongy-szalag-istenségek
pálinkát isznak, bort isznak, fánkot esznek,
húsoskolbászt harapnak, lányt hajszolnak,
                        vagy hosszú furkósboton

guggolva megtermékenyítik az anyaföldet.
Én ősi szövetség hitét érzem belül.
Vénülök, és mindegyre jobb szimattal
                        az élet élet-szagát

érzem, a Föld vegetáció-illatát.
Pöfögések öntisztulását vélő remény
együgyűségével már bizakodom –
                        mint bortól a virág.

 

De mondhatnám – Imre életét ismerve – olyan „sinkásnak” is, aki „harapós puli kutya, ábrándos eb, / kívül pusztai ember, belül Mózes”. Egy másfajta megközelítés szerint el kell mondanom, hogy szinte nem hittem a szememnek, amikor egy Pilinszkyről szóló összeállításban, a sok tanulmány között az egyik legszebb esszét épp tőle olvastam. Bizony-bizony, prózaírónak sem utolsó: ámultam prózájának görögös (magyaros?) stílusán, s megfejteni nem tudom, honnan tanulta. (Talán Pázmánytól?)

De az elején feltett kérdésre visszatérve, hogy milyen (miféle?) költő Imre, egy másik állítás így szól – és nyilván ez is igaz –, hogy igazi fehérvári költő, ahogy azt Szikra János egy vallomásában megfogalmazta az Árgus lapjain. Erre is tudok idézni egy szép verset: a Herendről származó, ám 1956 után épp Fehérvárott gyökeret vert néptánckutató, Pesovár Ferenc halála alkalmával írt versének egy hosszabb részletét. Azt az éneket építette be Imre a búcsúztató versbe, amelyet Pesovár Ferenc (a „Kispesi”) 1958-ban Alapon gyűjtött.

 

Halottak sétaútja

– Részlet –

 

Látott-e a királyi város valaha ennyi szép lányt? –
ennyi szép fiút, és hallott-e
ilyen LEGELŐ FELŐL BEJÖTT ZENÉT?
Magyarország és Erdély, Európa balkáni lepény-nyúlványai
kunyerálhatnák innen ritmusaikat, Bartók dallamait.

„Béreslegény meghalt az istállóban,
kitették a holttestét az udvarra.
Most látszik meg, ki az árva, ki, ki, ki.
Nem borul a koporsójára senki.”

Lejöttünk ide mégis, hogy lássuk eszmélkedőn
a latolni valót,
hogy súlyra megmérjük, amit látunk.
A csöndben egy nemzet emelkedett föl –
a lelkét kell megtermékenyíteni, a teste termő.

„Béreslegény meghalt az istállóban,
kitették a holttestét az udvarra.
Most látszik meg, ki az árva, ki, ki, ki.
Nem borul a koporsójára senki.”

Kétezren sirattak – nem figyeltél már oda,
magadat elfeledted.
Bezárult egy fakoporsóba bomló tested.
Az ünnepély feszültségének nem kellett megfelelned.
Atomreaktor-silókat vontattak el a sírod mellett.
És nézték a virágok vedlő, vedlett
szépségét arrajárók is teéretted.

Barátságunk rángó arcizmok alatt ropogott meg,
a kielégítetlenség szenvedett
madara landol árván, mint égből leeresztett
narancssárga papírszalvéta. Nincs kifejlet.
Állok a ránk parancsolt végpont mellett –
erőltetve magamra úgy fegyelmet,
ahogy engem senki nem fegyelmezhet.

Vágyok is elmúlni már, aztán meg visszavágyok.
Vagyok ilyen szenvelgő, ilyen álnok.
Mivoltodat előttem ha kitárod,
odaadó szorgalmasságom kell majd látnod...
Mert én most messzebb látok,
lehetek a titok-sövényben izzó látnok,
elkeseredett megsejtő, lényegben bizakodó –
természetesből várva igazságot.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ne kelljen kimondani az áment mégse, soha!
Visszaballagsz a temetőbe, de léted fölparázslik.
A sárga agyaghasábon át is izzó
acélfonalak tűznek át engemet.
Ezért van, hogy beszélek hozzád néha nappal,
reggeledésemben is, álmomban is.
Jó, hogy itt voltál, bár egy szót sem szóltál.

 

1983. május

 

Sokan Imrét bohócnak vélték – néha még én is –, hisz megtett mindent, hogy ezt a szerepet jól eljátssza. Mint bohóc a búcsúját is megírta, igaz, jó régen.

 

A bohóc búcsúzása

– Részlet –

 

Például birodalmam Altamira! –
ügyködik a csonkított ujjú festő.
Pofájából a színt a falra fújja,
és az adatott kézzel kész a freskó.

Az izzadt kristály alatt örök a mű.
A zsír-púpos bölények bömbölése
az ember szépségéről szóló revü –
fölébred, ámul magán a barlang népe...

Badarság nekivadulni, vagy lenni több!
Ravasz vagy, Altamira, csoda-barlang!
Lélekben tiszta múltat rejtett a Föld,
amíg a kislány-szempár csillant rajtad...

 

De számomra leginkább Imre az az elveszett ember, aki az egyik képviselője az előttünk járó, helyét s szerepét nem találó generációnak. Takács Imre azok közül való volt, akiket annak idején leszedtek a traktorról, a trágyásszekérről, s akik közül sokan már régen (épp ezért!?) halottak. Abban az interjúban, amelyhez az itt látható kép is készült, így panaszkodott:

– Elveszítettük egymást. Lehet, hogy igazságtalanul szakad el az ember a saját korosztályától. Ez az egész társadalom legfőbb átka. Talán lehetne kapcsolatom olyan megpocakosodott és -kopaszodott negyvenöt évesekkel, akikkel ha kapcsolatom lenne valóban, nem kellene a hosszú hajú fiatalokhoz vonzódnom. Lehet, hogy rosszhiszemű az ember, ha úgy véli, a vele egykorú gyár- és iskolaigazgatók feladtak mindent. Az biztos, hogy nem tudják egymásról, ki mit adott fel. Nincs meg a társadalmi érintkezés, ami tisztánlátást adna az embernek. Könnyű azt mondani: ifjú szívekben élek... Talán élhetnék negyvenöt éves szívekben is, csak nem találja meg az ember a negyvenöt éves szíveket.

 

 

 

 



Nyitólap