Kortárs

 

Fodor Miklós

Az értelmezés mint szegély

Alföldy Jenő: "Egy szenvedély margójára" – Ötvenöt műelemzés

 

Egy-egy műalkotás egy-egy alapvető emberi létszenvedély kifejezése. Szenvedély fűti az alkotó személyiséget versírásra, a befogadót versolvasásra. Az emberrel szemben álló világ hármas hatalmi szerkezetű: természeti környezet, más személyiségek, társadalmi rendszer. Mindegyik tovább bontható. Az ember is – hagyományos felfogás szerint – hármas osztatú: ösztön–szükséglet, érzelem–indulat és gondolkodás–ítélkezés olykor vívódó, olykor harmonikus egysége. A szenvedély soktényezős lelki jelenség: ember és világ magas érzelmi hőfokú összetűzése.

Az értelmező Alföldy Jenőt ugyanaz a szenvedély delejezi, mint a művészt. Ötvenöt műelemzése során ezt a lényegi lelki jelenést szeretné egy szélesebb műszerető tábor számára közvetíteni. De miként Pilinszky a verset, ő az értelmezést tekinti margónak, szegélynek, képkeretnek – valami olyasminek, ami e szenvedélyhez képest eszköz jellegű. Legyen bár művészi vagy nem művészi, a lélek vitázik, harcol, harmóniát keres a másik emberrel (Az őszinteség virtusa), a másik nemmel (Rontás és bel canto), saját korábbi vagy vágyott önmagával (Mélyből a magasba), a tájjal ("Tiszta forrás"), a történelemmel (A vers mint belső dialógus), a politikai rendszerrel (Szabadság és zsarnokság), illetve működtetőivel (Küzdelem a katarzisért), a költői hivatás értelmével (Templom és erős vár), a teremtődő-enyésző léttel (Pótvizsga), Istennel mint a kétségbeesés vágyával (A én fölött) vagy mint a teremtés visszavonójával (Visszájáról a teljesség avagy a remény eretneke), a szentséggel mint az erotikus és etikus szenvedéllyel élendő magasrendű élettel (Legfőbb valónk). Alföldy Jenő műértelmezései nem a versek nyelviségére irányulnak, nem a formára – bár számításba veszik ezt is –, hanem magára a szenvedélyként felfogott tartalomra, mely a nyelviség révén a lelkekbe s a lelkek révén a világba áramlik a befogadás bonyolult folyamata során. Az értelmező teljes takarásban az alkotó személyiség mögött áll. Minden tudásával, érzelmével, szándékával és tapasztalatával a művészt mint a szenvedély tartályát és kimondóját segíti. Abba a helyzetbe hozza, ahonnan a megszólalás igazsága és elevensége eséllyel érheti el lehetséges olvasóját.

Egyetlen tételmondatba talán a következőképpen sűríthető Alföldy Jenő versértelmező alapállása: egy bizonyos életélmény egy bizonyos élethelyzetben egy bizonyos személyiségalkatból és sorsállapotból előhív egy bizonyos költői beszédet. E látens megfontolásból következően a vizsgálat általában négyfelé ágazik: tekintetbe veszi a művekbe sűrített élményanyagot, az ezt keretező élethelyzetet, az ezt megélő személyiségalkatot életútjával, lelki rokonaival, valamint a megszólalás mikéntjét. A szerző vizsgálódásai során mindenkor magát a kiválasztott művet beszélteti: a művet engedi szóhoz jutni. Állításait hol poétikai, hol társadalmi, hol lélektani érvekkel alá is támasztja, de nem törekszik nehézkes tudományos bizonyításokra. A természetes beszéd híve. Megszólalásának módja olyannyira közel áll az élőbeszédhez, hogy az olvasó szinte beszélgetésbe elegyedik vele. Ám eközben nemcsak e könyv szerzőjével folytat eszmecserét, hanem magukkal a vizsgálat tárgyává tett versekkel is! Az értelmező tudósi mivolta alárendelődik beszélgető mivoltának. Csak annyi háttérismeretet mozgósít, amennyit elengedhetetlennek érez. Ez az értelmezői attitűd vélhetőleg abból a szándékból származik, mely szerint e könyv a lehető legszélesebb közönséghez kíván eljutni.

Tegyük fel a versszerető laikusok sokszor hallható, kétségeskedő kérdését: miért van szükség versek elemzésére? Fogalmazzuk át kissé tudományosabb ízűre: mi gátolhatja, hogy a vers önmaga révén, a puszta befogadásban érje el optimális hatását? Sok minden, de alapvetőként az olvasói ráhangolódás hiányosságát említhetnénk, mely nem okvetlenül a befogadó hibája. Nem is vélnénk, mennyi minden tartozik hozzá egy-egy költeményhez! Nem is gondolnánk, mekkora holdudvart jó átérezni, átjárni ahhoz, hogy egy efféle röpke műfaj elérje remélt hatását, és – költőien szólva – szívtájékon találjon: az életmű, az életrajz, az ars poetica, a művész lelki alkata, a kor uralkodó filozófiái, divatos eszméi, társadalmi és gazdasági rendszere, a művészi személyiség ezekhez és kortársaihoz fűződő viszonya, elődei, példaképei, a mű hatástörténete – és ezen nagyobb körökön belül ezernyi kisebb. Amikor Alföldy Jenő "Egy szenvedély margójára" című verselemzés-gyűjteményét olvassuk, ezekről a háttértémákról is "beszélgetünk" a szerzővel. Megsejtjük, hogy a szenvedélyes kérdések, melyeket egy-egy mű feszeget, mit is jelentettek költőik számára, miért voltak fontosak, mikor és milyen egyéb körülmények között, milyen változásokon átmenve bukkantak fel újra vagy enyésztek el az életművekben. Megismerkedünk egy-egy művész műhelyével: önképével (Csoóri Sándor), alkotói módszerével (József Attila), poétikájával (Tóth Erzsébet), hagyományhoz fűződő viszonyával (Mezei András), nyelvezetével (Kálnoky László), érzésdinamikájával (Szabó Lőrinc), különös világérzékelésével (Nemes Nagy Ágnes), égetőnek érzett politikai problémáival (Benjámin László), igéző képeivel (Nagy László), szeretett tájával (Csanády Imre), apokrif hitével (Pilinszky János). A versről való természetes, beszélgető beszéd ezen a módon segíti a ráhangolódást. Alföldy Jenő indokolt esetekben (Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című művéről elmélkedvén például) nagyobb hangsúlyt helyez társadalmi, irodalompolitikai kérdésekre, mint tisztán esztétikaiakra, de általánosságban is az értelmezések erőssége a társadalmi háttérrajz.

Magyar költő és kora érzékeny viszonyrendszerének mitikus ősképe került a könyv címlapjára. Nagy László festményén a városvédő Szent György a sárkánnyal hadakozik, lován mögötte kedvese. E közép-európai tájékon, még ha nem politikus alkatú is a művész, egyfajta szent harcot folytat: védi a kultúrát a mindig más alakot öltő, mindig felágaskodó, az élet forrását kisajátító (ma piac- és reklámvezérelt) hatalommal szemben, társa e vívásban-vívódásban a szerelem. Tekintve, hogy az értelmezésre kiválasztott szerzők zömükben a mára már történelemmé halványuló szocializmus korszakában alkottak, a könyv érdemének tartható az is, hogy általa szokatlan nézőpontból – a kiemelkedő művészek szemüvegén keresztül – látunk oda vissza. Alföldy Jenő versértelmezései során arról beszél, amiről a vers is: bonyolult, sokrétű, sokszor belső kétségektől, szélsőségektől dúlt viszonyulásokról. Bár az általános tartalom érdekli – maga az ember sajátos világban való létében, ajzó ösztönkésztetéseivel és rendező értelmi igényével, gyarlóságaival, túlzásaival, tisztaságra törekvésével, küzdelmeivel –, sohasem elvontan, mindig belégyökereztetve az adott személyiség adott életkorába és társas viszonyaiba.

A korrajz mellett Alföldy legfőbb erénye éppen az, ahogyan a művekbe sűrített emberi mozzanatokat, ezek árnyalatait, finom hangsúlyváltásait a költői szavak és képek rejtekén észleli. A nyelvi szövetről (stílus, műfaj, szerkezet) is sok szó esik, ám minden esetben a tartalmi mondandót szolgálván. Nem vallja a szöveget író szöveg, a referenciát tagadó vagy a szerzőt és az alkotó személyiséget dogmatikusan szétválasztó esztétikai látásmódot. Felfogása szerint a művészi személyiség – a háttérből, de elhagyhatatlanul – része nemcsak a műnek, de az olvasó műélményének is. Az elemzések során határozott kontúrokat kap az a valaki, aki a verset írja. Mégsem térül a beszéd az úgynevezett pszichologizálás utcájába. A művészi személyiség felvázolása is a műélmény igazságát és elevenségét szolgálja. Arról sem feledkezik el e kötet szerzője, hogy a másik oldalon érző, gondolkodó, kíváncsi, tanításra, katarzisra szomjas befogadók várnak és figyelnek. Olykor többes szám első személybe vált, és az általános emberi bölcsességre apellál. A vizsgált versek révén a felszínre hívott drámai életbölcsesség kimondása tanítói pozícióba helyezi az értelmezőt. E pozíció szintén csak az olvasói műélmény – elhagyhatatlan – hátteréül szolgál. Utal arra a közvélekedésre, mely szerint a kanonizálódó művész kivételes érzékenysége és formaadó készsége folytán többet tud, mint nem művész kortársai, illetve utókora. (Miképpen a bármely szakmában képzett ember többet tud a nem képzettnél.) Aki – talán ezen vagy más hasonlóan érzékeny és empatikus versértelmezések révén – e drámai életbölcsesség közelébe jut, maga is közvetítőjévé válik. Az esztétikum hatáserejét növeli a rejtőzködő tanítás általános emberiről, korról és kettejük drámájáról. Ma, amikor a személyiség jelensége és fogalma egyre inkább válságba kerül, szélsőségesedik – elgépiesedés és elfogyasztósodás szétágazó tendenciájának lehetünk tanúi –, jó olyan művel, művekkel találkozni, melyekben a személyiség – legyen bár művészi, befogadói vagy értelmezői – a maga természetes és normális módján van jelen és lélegzik.

Kiegyensúlyozott, mértéktartó, beszélgetésszerű elmélkedés irodalmi alkotásokról – ez Alföldy Jenő értelmező művészetének alfája. S ha valaki e kötettel kapcsolatban megjegyezné: nem érezhető komolyabb igény az ötvenöt műelemzés szisztematikus elrendezésére – tegyük hozzá, ez abból fakad, hogy a szerző itt elsősorban versszerető befogadóként szól. A versszerető befogadót pedig nem annyira a rendszer, inkább a mély személyes élmény érdekli. A szerzőt kötete összeállításánál szubjektív szempont vezette: olyan műveket akart szóhoz juttatni, melyek katartikusan mondtak és máig mondanak valamit. (Fekete Sas Kiadó, 2005)

 

 

 

 

 

 



Nyitólap