Látlelet X.
A kommunisták minden pillanatban hajlandók feláldozni a kommunistákat, ha ezen az áron megmenthetnek és prolongálhatnak egy világcsalást: a Kommunizmust.
Márai Sándor, 1956
Fekete-fehér, öreg fénykép, kicsit
töredezett a széle, a kép bal sarkában elmosódott, nehezen
kibetűzhető felirat. Csak az első sor utolsó szava
olvasható: tanulmányozzuk, és a második sor végén
néhány betű: rünket. Fél évszázada a marxizmus
klasszikusait és a szovjet elvtársak példamutató tanításait
illett s volt kötelező tanulmányozni, de a felirattöredék
alapján ma már csak töprenghetünk, vajon akkor és ott kinek
vagy minek a tanulmányozására szólította fel a képen nem
látható hallgatóságát a kommunista nagygyűlés zord arcú
szónoka. A magas rangú elvtárs egy kopott, maradék (vörös?)
drapériával körbekerített pulpitus mögött áll, előtte a
korban is ósdinak számító mikrofon árválkodik. Rondán az
állvány fedőlapjához szegezett (nemzetiszínű) rongy jelzi:
nemcsak a felirat, de a szónokot hallgató kommunisták is
magyarok. A szónokon télikabát, talán fűtetlen a terem, de a
háttérben álldogáló, idétlenül mosolygó férfi és a
mögötte meghúzódó rendőr s civil társa zakóban hallgatja
a bolsevik igehirdetést. Talán a magas rangú elvtárs
jelenlétében nem mernek fázni?
A szónok éppen hallgat. Jobb kezével erősen
támaszkodik a pulpitus szélére, tekintete arról árulkodik:
beszédét még nem fejezte be. A háttérben álló férfiak
talán tapsolnak, a kezük nem látszik, így csak
találgathatunk, mi történt az előző és mi fog történni a
következő pillanatban.
A szónok éppen hallgat. A teremben vele
szemben ülőket nézi, mintha még nem tudná, hogyan folytassa
ünnepi mondókáját.
Nézem a férfi arcát, szemét, mereven
összezárt ajkát.
Vajon kiknek és miről beszél ez a
kegyetlenül hideg tekintetű elvtárs?
Szerencsés keze volt a fényképésznek, mert
pont abban a pillanatban kattintotta el a masináját, amikor a
lélegzetvételnyi szünetben a szónok elfelejtette
elvtársi-mosolygósra rendezni zord és gonosz arcvonásait. A
magas rangú elvtárs egy pillanatra nem figyelt: arcára fagyott
az undor, a gyűlölet, a megvetés. Tekintete tükör: a mocsár
riasztó visszfénye.
Fekete-fehér, öreg fénykép, kicsit
töredezett a széle. Nem tudni, mikor és hol készült, csak
annyi biztos, hogy valamikor a magyarországi kommunista
rémuralom első évtizedében, talán 1950-ben, talán 1956-ban.
Egy hóhérnak barátságosabb arca van,
mint ennek a hazaáruló gengszternek – mondta a
fényképet megpillantva fél évszázada nagyanyám, miközben
gombóccá gyűrte a kommunista napilapot, és pucolni kezdte a
magas rangú elvtárs arcképével az ablakot.
A gengszterképű elvtársat fél évszázada,
1956 nyarán nevezték ki Moszkvában Magyarország teljhatalmú
kommunista helytartójának. Másodszor repült a hatalomból a
Moszkvában immár örökre kegyvesztett Rákosi elvtárs, és
jött helyette a nála is rosszabb, nála is kegyetlenebb, nála
is aljasabb utód: Gerő Ernő elvtárs 1956 nyarán jutott a
csúcsra. A szovjet elvtársak hazaáruló, gerinctelen
lakájaként elfoglalhatta Rákosi trónját, és néhány hónapig
mint a Magyar Dolgozók Pártja első titkára folytatta a
kommunisták országpusztító, kultúragyilkoló, nemzetvesztő
múltrombolását.
Nézem a régi fényképet. 1956 nyarán az
ország első embere, megcsonkított, gyarmattá alázott
hazánkban élet és halál ura: Gerő Ernő elvtárs, kommunista
tömeggyilkos és hazaáruló.
Valaha régen, a legenda szerint sötét
középkorban börtönbe zárták, száműzték, kivégezték a
hazaárulókat. Bűnhődtek, ha önérdeküket fontosabbnak
ítélték hazájuk érdekénél, sorsánál. Bűnhődniük
kellett, ha önző gyarapodásukért, saját hatalmukért, bármi
áron életben maradásukért hazájukat kínálták koncul az
országot leigázó ellenségnek.
A kommunisták bocsánatos bűnnek tartják a
hazaárulást. Szerintük "nemzetközivé lesz holnapra a
világ", a múltat ezért célszerű "végképp
eltörölni", így aki segít a szovjet elvtársaknak népi
demokratikus proletárdiktatúrává – ha másképp nem megy,
erőszakkal, szovjet tankok segítségével – átalakítani
Magyarországot, az haladó hazaáruló, mert elvtársi
együttműködésével sietteti a boldog internacionalista holnap
eljövetelét. A hazaáruló Rákosi Mátyás megúszta a
kötelet. A hazaáruló Kádár János ágyban, párnák közt
halt meg. A hazaáruló Apró Antal ágyban, párnák közt halt
meg. A hazaáruló Marosán György ágyban, párnák közt halt
meg. A hazaáruló Hegedüs András ágyban, párnák közt halt
meg. A hazaáruló Gerő Ernő ágyban, párnák közt halt meg.
A kommunisták a hazaáruló kommunisták
életét megkímélték, csak azokat az elvtársaikat küldték
bitófára, akik, mint ők, nem voltak hajlandóak a
hazaárulásra.
A hazaárulástól visszariadó, a szovjet
megszállókkal szembeforduló kommunista Nagy Imrét, a
kommunista Gimes Miklóst, a kommunista Maléter Pált, a
kommunista Szilágyi Józsefet a kommunista Kádár János
kivégezteti. A hazaáruló kommunista vezetőknek magas
nyugdíjat, nyugodt megélhetést biztosít. Gerő Ernő mint
"műfordító", Hegedüs András mint "szociológus"
(mindketten a hazánkat fegyverrel leigázó bolsevik monstrum
szolgalelkű szálláscsinálói 1956. október 23-án), Marosán
György mint "munkásdalos", Apró Antal mint magas rangú
pártmunkás boldogan éldegélhetnek a harminchárom évig
Kádár János egyeduralta Magyarországon.
Tömeggyilkosok, hazaárulók: a hajuk szála
sem görbült.
Fekete-fehér, öreg fénykép, kicsit
töredezett a széle: egy kommunista hazaáruló gyűlölködő
tekintete mered ránk a múltból. Magabiztos megvetéssel néz a
jövőbe, utódainak üzeni: a kommunisták számára bocsánatos
bűn a hazaárulás.
Még béke volt, amikor Thomas Mann
felkiáltott: Európa, vigyázz!
Még béke van. Előttem öreg fénykép, egy
kommunista hazaáruló arcképe.
Kiáltson valaki: Magyarország, vigyázz!
Szigethy Gábor