Kortárs

 

Papp Endre

Mérték és méltóság

Buda Ferenc: Árapály

 

Tér és idő – alapkoordinátái ezek a valóságos, konkrét, ugyanakkor művészileg az azonosítás (esetleges) kényszerétől részben megszabadított, a referencialitástól finoman elemelt dimenziók Buda Ferenc Árapály című könyvének, ahogyan már a megelőző kötetben, az Árvaföldben (2000) is hangsúlyos szerepet kaptak. A tér – s ez aligha meglepő – lehet Magyarország, Pannónia, a tanyasi puszta; az idő a történelmi jelen – 2001. szeptember 11-e akár –, elmúlt századunk második felének ellentmondásos realitása. De mindez változhat egzisztenciális tájjá, az emberi élet peremvidékévé, s idődimenziójában is tágulhat egyetemessé a történelmi léptékkel mért parányi – ami mellesleg az életünk. Nyilvánvaló, hogy Buda Ferenc szentenciaszerűen sűrít, rögzít, összegez, a végső változat tisztázását végzi. Mindössze harminchét verset tartalmaz a könyv, azokból is több dal, rövid, egyszerű forma, haikuk, limerickek, anagrammák. Az egyszerűség azonban – mint az sejthető – nem gátja a "nagy kérdések" felvetésének, sőt mintha éppen támogatná a pontos kimondást. De hiszen régi bölcselet ez: a végső kérdésekre adott válaszok valahogy meglepően egyszerűek. Az egész kötet vezérszólamaként is értékelhetőek a Hőből, fényből című vers sorai: "erőből, fényből a hűs ködig / eljutván végső tűntödig / léted leegyszerűsödik".

Tér és idő viszonyában kezdjük mindjárt az utóbbival. Milyen a viszonya a költőnek a múlthoz? Pontosabb először úgy kérdezni: milyen a viszonya önmaga művészi eredetéhez? Szoros. Azt kell hinnünk, hogy az életmű egy tömbből faragottsága a léttapasztalat lényegi változatlanságáról árulkodik. A közelebbi szellemi miliőt jelentő Hetek költői csoportosulás – tagjai: Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon – ötvenes évek végi, hatvanas évekbeli költői indulása a társadalmi-szociális érzékenység, a közéletiség, a történelmi érdeklődés szemléleti karakterjegyeivel jellemezhető. Sorsértelmezéseikről általában elmondható, hogy a kollektív és a személyes szabadsághiány kríziséről szóltak drámai erővel, szilárdnak tudott etikai alapállásból. Nem volt indokolt e tulajdonság felülvizsgálata, a nézőpont a mai napig lényegileg változatlan Buda Ferencnél. Mert hiába próbálják folytonosan átalakítani, újraértelmezni a múltunkat, hiába zajlik kulturális és történelmi mértékkel is gyors változás a jelenünkben – mintha mindez csak a felszín kavargása lenne. A mélyben, a nemzeti sorstudatban, a személyes identitásban, a mentális kondíciókban valami monolitszerű mozdulatlanság érezhető az alkotó verseiben. Ez a bizonyos – Görömbei András kifejezésével élve – "sorsszerűen vállalt értékőrzés" az az emberi alapállás, ahonnan nem adatik meg a hátralépés lehetősége. Ugyanis az antropológiai válsághelyzet életünk hű kísérője. A költő verseiben kritikusan fogalmazódik meg – ahogy a múltban, úgy a jelenben is – a históriai múlt, a tradíció elvesztésének a mát romboló hiánytudata, a kulturális kiüresedés, az egyéni cselekvés és harmóniatörekvés behatároltsága, az emberi méltóság semmibevételének tapasztalata, s ami ebből következik: az a nyomasztó közérzet, az a magáramaradottság, mely létfilozófiai távlatot kap, az egzisztenciális magány állapotát jeleníti meg.

Sapienti sat! A bölcs kevés szóból is ért – akár ez lehetne Buda Ferenc hitvallása. Költészetének szemléleti, poétikai állandósága, fogékonysága az archaizálásra, a játékosságra, a zeneiségre, valamint puritán letisztultsága megtalált, sajátjává hasonított formavilágot teremtett. Kerüli az eredetieskedést, hagyományos költői eszköztárral dolgozik – a nyers groteszk sem kivétel ez alól –, vallomásos beszéde világos, áttekinthető. Ragaszkodik a lírai tradíció klasszikussá nemesedett motívumkincséhez. Sorolhatók alkotásaiból a hagyományban már patinássá vált, olykor akár archaikus hangulatokat is hordozó szavak és szintagmák: mag, szivárvány, földanya, hó, alkony, ég, rög, csillagok, napvilág, a lélek mint buborék, kiált a kakas, ápol s eltakar és így tovább. Az alkotó kötődik a hagyományos "kismesteri" magatartáshoz. A lírai beszédhelyzet pozíciója a morális számonkérés, a megítélés ugyan, ám a megszólaló személyisége nem felnövesztett – mint mondjuk Nagy Lászlónál –, hanem amolyan Tiborc-szerep, a világi tülekedésen kívül álló kisember szemszögéből lát, aki – más eszköze nem lévén – makacsul ragaszkodik eszményeihez, őrizve személyisége integritását és autonómiáját. Ahogyan a Jön a jövő című opusban írja: "Törik a kóró, nem hajol". Költészete minden részletében érezhető az emberi mértékhez való ragaszkodás. A versek megnyilatkozó alanya kevésbé alakítója, sokkal inkább elszenvedője a torz világ káros hatásainak. A bizonytalan, fenyegető jövővel szemben foglal el egy elégikusra hangolt, nosztalgikus álláspontot, tekintettel a múltra, illetve egy értékeihez, tartásához hűséges attitűdöt a jelenhez viszonyulva.

Idekívánkozik egy rövid kitérő. Mert a múlthoz való viszony a világnak ezen a táján ambivalens. Hiszen ha megkérdezzük, vajon mennyire határozza meg a múlt és a létkörnyezet a jelent, akkor bátran elmondhatjuk, hogy nagymértékben, akár döntően. Korunk történelmi és politikai valósága vajon megérthető-e – hogy nagyobb távlatokról most ne essék szó – a huszadik század, a magyar sorstragédia ismerete nélkül? Egyéni sorsunk ingatagsága, a jövő folytonosan elhomályosuló perspektívája, vissza-visszatérő reményvesztettségünk átérezhető-e elődeink, felmenőink szenvedéstörténetének figyelmen kívül hagyásával? Ránk testált örökségük, a kudarc korokat összekapcsoló láncolata elszakítható-e a belátható jövőben? E szeletén a világnak lehet-e más, mint a magány, a végső számvetés léthelyzete mindazoknál, akik az emberi élet mindenekelőtti morális voltát vallják? Megváltoztatható talán az erkölcsi világrend eszméjének társadalmi méretű megvetése? A múlt (no és a jelen) – mégoly felületes – ismeretében is válaszaink egyhangúan, üresen konghatnak: nem, nem, nem...

Igen, ez a már jól ismert, hagyományosan tragikusra hangolt magyar közérzet, a sötéten látó nemzeti történelmi és sorstudat panasza. A felvetések is – mi tagadás – retorikusnak, közhelynek hathatnak. Ettől persze még igazak. Ez az a múlt, amitől szeretnénk megszabadulni, de leküzdhetetlennek látszó akadály tornyosul előtte: a nemzet többségének tudati-mentális állapota... Aztán van egy másik képünk is a múltról, a távolabbiról, amely jobbára – de nem kizárólag – a história messzeségében hozzáférhető, tiszteletre méltónak, progresszívnak, nemzeti érdekűnek, életelvűnek és megtartó hatalmúnak mutatkozik. Mértékként, ideaként tekinthetünk rá. A legnagyobb gond persze az emlékezés képességének tompulása vagy elvesztése, hiszen ennek hiányában nincs kultúra és nemzet. Egyszerre vagyunk tehát a múlt rabjai és az emlékezés kifosztottjai. Ez a disszonáns érzés lehetne egy sajátos magyar téridő-dimenzió. S ebben a dimenzióban megfelelő a környezet arra, hogy a dolgok és minőségek jóvátehetetlenül elkeveredjenek, összemaszatolódjanak, de arra is, hogy kizárólagossá váljanak. Most az utóbbiról beszélhetünk. Olyan mnemotechnikáról, amely a természetes ösztönökre való apellálással, a moralitás előtérbe állításával az érzelmi megközelítést támogatja az esztétikai befogadás aktusában. Nem szabad azonban arról sem elfeledkezni, hogy a költő – mint az ötven évvel ezelőtti forradalom részese, majd megtorlásának kárvallottja – saját sorsaként élte meg a ma már történelmi múltat. Viszonya az időnek ehhez a szeletéhez, azaz a legközvetlenebb múlthoz nem lehet objektivizálóan teoretikus, hűvösen racionális vagy szakszerűen elemző...

A nagy kontrasztok lírája a Budáé. Csupa szembesítés és szembesülés. Jellegzetes, ahogyan élesen elválasztja a jót és a rosszat: "De láss körül: a szép szelídeket / torz, arctalan szörnyek kerülgetik" (Elégia a működő gyehennáról). A címében a Hetek szellemiségéhez tapadó Más ég, más földben a múlt és a jelen viszonyában figyelhető meg a határozott határvonal. "Köd" az idő, elválaszt, elfed. A múlttal való szembenézés elmarad, ezért a jelen lefokozottsága. A pusztulás képei sorakoznak egymás után más versekben is. A látványi elemek puritán rögzítése – "Fekete Hold. Riadt madárszemek."; "Szegecsek. Szarvak. Fölös végtagok." –, az egyszerű tőmondatok, a bővítmények redukálása, a kompozíció drámai építkezése erős hangulati hatást kelt: a szavak komor dobütések monoton ritmusát követik. Az Árapály emberellenes környezete, a Bábel világérzékelése – formai minimalizmusával – a káosz megragadását nyújtja az olvasó számára. Az Üzenettörlés az elképzelt halálstratégia, a békés, elégikus elköszönés helyett a kor technikai ridegségét érzékeltetve groteszk megoldást kínál: a törlést, a semmibe hullást.

A költő groteszk játékai a középkori karneválok hangulatát idézik meg. Az ironikus, csúfondáros, provokatív, esetleg nyers tiltakozó beszéd a könnyedség "leple alatt" fejezi ki a koridegenséget – "Gyanú vetül tökósdi nézeteidre" (Triptichon Pannóniából) –, haláltáncba kapcsolja a jellegzetes társadalmi magatartástípusokat (Össztánc), illetve elkötelezettségét hangoztatja a személyes függetlenség ideájához: "nem kötnek láncok, se szíjak" (Keringő [Magán 3.]). A dalszerűség, a játékos forma alighanem szükségszerűen "rövidre zár", a tartalmi közhely, a sztereotipizálás felé terel e versekben. Ennek szemléltetésére álljon itt két versszak az Össztáncból: "s lőn jogőrzésből jogorzás / szűzleányból céda / bűntársból bizalmi portás / közvagyonból préda // koszlott kócból úri kantár / ebdögből szalonna / szarból ház zsiványból zsandár / édenből gyehenna"; illetve a Malom című versből: "a leosztás: kinek éhkopp / kinek tele tál / fölemészti ez a világ / aki vele hál // hontalan itt a közérdek / de szent a haszon / házat hazát eladhatsz a / szabadpiacon". Közkeletű bemutatása ez napjaink "valóságának". De mintha maga a poéta is tudatában lenne mindennek, hiszen az utóbbi vers címét cikluscímmé avatta. Imamalomként ismétlődik a kritika, mégis a maga mechanikusságában és általánosításában kétségkívül képes érzékeltetni az eltorzultsággal szembeni kiszolgáltatottságot.

A negatív oldallal szemben állítódik példának a személyes lét kitágítása a múlthoz, egy konkrét hely történelméhez kötődve: "Itt járok ezer évek óta / araszolván e téridőben" – ahogyan a Tér, időben írja. Az idő egységes folyamának elszenvedőit egymáshoz köti a költő: "csont a csontot felszínre tolja". Más itt a táj is: a múlt emlékeivel átitatott, a természet jelenségeivel megfestett. "Már-már életre kel – de mégsem", mert "élet, halál emléke szállong", ám mindezek "csupán" "sorshordalékok". József Attila hatása érezhető a vers befejezésében (ahogyan a kötetben számos helyen), az egyetemes reménytelenség kifejezésében: "Nehéz a mennybolt, csupa ólom. / Vaslánc vacog a kutyaólon". A hangsúly azonban mégis a kontinuitás felismerésén van. A konkrét helyhez kötődés a történelmi távlatú sorsfolyamatba illesztve felvillantja a személyes perspektíva kilátástalanságán túlmutató, az alanyhoz képest objektív értelemadás lehetőségét. Az Isten szalmaszálán című versben ez a gondolat ekképpen fogalmazódik meg: "Mégis: egyre marnak / ordas kételyek: ápol s eltakar? vagy / élve eltemet? // Tán ha egyszer / – nemsokára? – én következem, elmúlásom ára majd a / folytatás leszen." Ennek az esélynek a letéteményese a reménytelennek mutatkozó világon túli, a fölöttes valóság, az Isten. Az Isten, aki – a Fohász a virradatban tanúsága szerint – ki- és megismerhetetlen, aki magányra ítél – "nincs egyebem / csak magam" –, s mégis az egyetlen reményforrás. Az ellenséges világ pressziójában az emberhez méltó cselekvés az önmegőrzés marad. A pokol evilági, a remény túlvilági.

A Vásárfia ciklus gyermeki bájú játékossága szintén a pozitív oldalt képviseli. A vitális természet a derű forrása lesz, minőségében ellentéte a kiüresedett szociális világnak, az időben való otthonosság, a menekülés helye, a feloldódás lehetősége: "Vadvíz, a szívemet mosd át, fogadj el kedvesedül" (Vadvíz). A könyv egyik legfontosabb verse, a Petőfi utolsó látomása a hazaszeretet megvallása. A Barguzin jelképezte tragikus sorslehetőségre, az életfogytiglani rabság, a hazátlanság és az énvesztés rémisztő perspektívájára való reflexió a halált kívánatos alternatívává növeszti föl. A harcban való elesés, a hősi halál isteni áldás, hiszen az önmegőrzés lehetősége az értelmetlen túléléssel szemben:

 

...Patarobaj. Tűnj el, dúlt látomás –
Vérem legyen a végső áldomás.
Golyó fütyül fejem fölött sziszegve.
Ne tétovázz, kozák! Most döfj szívembe!

Örökre ég vérző tekintetem.
Itt estem el. Köszönöm, Istenem.

 

(Nap Kiadó, 2005)

 

 

 

 

 



Nyitólap