Papp Endre
Mérték és méltóság
Buda Ferenc: Árapály
Tér és idő – alapkoordinátái ezek a
valóságos, konkrét, ugyanakkor művészileg az azonosítás
(esetleges) kényszerétől részben megszabadított, a
referencialitástól finoman elemelt dimenziók Buda Ferenc Árapály
című könyvének, ahogyan már a megelőző kötetben, az Árvaföldben
(2000) is hangsúlyos szerepet kaptak. A tér – s ez
aligha meglepő – lehet Magyarország, Pannónia, a tanyasi
puszta; az idő a történelmi jelen – 2001. szeptember 11-e
akár –, elmúlt századunk második felének ellentmondásos
realitása. De mindez változhat egzisztenciális tájjá, az
emberi élet peremvidékévé, s idődimenziójában is tágulhat
egyetemessé a történelmi léptékkel mért parányi – ami
mellesleg az életünk. Nyilvánvaló, hogy Buda Ferenc
szentenciaszerűen sűrít, rögzít, összegez, a végső
változat tisztázását végzi. Mindössze harminchét verset
tartalmaz a könyv, azokból is több dal, rövid, egyszerű
forma, haikuk, limerickek, anagrammák. Az egyszerűség azonban
– mint az sejthető – nem gátja a "nagy kérdések"
felvetésének, sőt mintha éppen támogatná a pontos
kimondást. De hiszen régi bölcselet ez: a végső kérdésekre
adott válaszok valahogy meglepően egyszerűek. Az egész kötet
vezérszólamaként is értékelhetőek a Hőből, fényből
című vers sorai: "erőből, fényből a hűs ködig /
eljutván végső tűntödig / léted leegyszerűsödik".
Tér és idő viszonyában kezdjük mindjárt
az utóbbival. Milyen a viszonya a költőnek a múlthoz?
Pontosabb először úgy kérdezni: milyen a viszonya önmaga
művészi eredetéhez? Szoros. Azt kell hinnünk, hogy az
életmű egy tömbből faragottsága a léttapasztalat lényegi
változatlanságáról árulkodik. A közelebbi szellemi miliőt
jelentő Hetek költői csoportosulás – tagjai: Ágh István,
Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta,
Ratkó József, Serfőző Simon – ötvenes évek végi,
hatvanas évekbeli költői indulása a társadalmi-szociális
érzékenység, a közéletiség, a történelmi érdeklődés
szemléleti karakterjegyeivel jellemezhető.
Sorsértelmezéseikről általában elmondható, hogy a
kollektív és a személyes szabadsághiány kríziséről
szóltak drámai erővel, szilárdnak tudott etikai
alapállásból. Nem volt indokolt e tulajdonság
felülvizsgálata, a nézőpont a mai napig lényegileg
változatlan Buda Ferencnél. Mert hiába próbálják
folytonosan átalakítani, újraértelmezni a múltunkat, hiába
zajlik kulturális és történelmi mértékkel is gyors
változás a jelenünkben – mintha mindez csak a felszín
kavargása lenne. A mélyben, a nemzeti sorstudatban, a
személyes identitásban, a mentális kondíciókban valami
monolitszerű mozdulatlanság érezhető az alkotó verseiben. Ez
a bizonyos – Görömbei András kifejezésével élve –
"sorsszerűen vállalt értékőrzés" az az emberi
alapállás, ahonnan nem adatik meg a hátralépés lehetősége.
Ugyanis az antropológiai válsághelyzet életünk hű
kísérője. A költő verseiben kritikusan fogalmazódik meg –
ahogy a múltban, úgy a jelenben is – a históriai múlt, a
tradíció elvesztésének a mát romboló hiánytudata, a
kulturális kiüresedés, az egyéni cselekvés és
harmóniatörekvés behatároltsága, az emberi méltóság
semmibevételének tapasztalata, s ami ebből következik: az a
nyomasztó közérzet, az a magáramaradottság, mely
létfilozófiai távlatot kap, az egzisztenciális magány
állapotát jeleníti meg.
Sapienti sat! A bölcs kevés szóból
is ért – akár ez lehetne Buda Ferenc hitvallása.
Költészetének szemléleti, poétikai állandósága,
fogékonysága az archaizálásra, a játékosságra, a
zeneiségre, valamint puritán letisztultsága megtalált,
sajátjává hasonított formavilágot teremtett. Kerüli az
eredetieskedést, hagyományos költői eszköztárral dolgozik
– a nyers groteszk sem kivétel ez alól –, vallomásos
beszéde világos, áttekinthető. Ragaszkodik a lírai
tradíció klasszikussá nemesedett motívumkincséhez.
Sorolhatók alkotásaiból a hagyományban már patinássá
vált, olykor akár archaikus hangulatokat is hordozó szavak és
szintagmák: mag, szivárvány, földanya, hó, alkony, ég,
rög, csillagok, napvilág, a lélek mint buborék, kiált a
kakas, ápol s eltakar és így tovább. Az alkotó kötődik
a hagyományos "kismesteri" magatartáshoz. A lírai
beszédhelyzet pozíciója a morális számonkérés, a
megítélés ugyan, ám a megszólaló személyisége nem
felnövesztett – mint mondjuk Nagy Lászlónál –, hanem
amolyan Tiborc-szerep, a világi tülekedésen kívül álló
kisember szemszögéből lát, aki – más eszköze nem lévén
– makacsul ragaszkodik eszményeihez, őrizve személyisége
integritását és autonómiáját. Ahogyan a Jön a jövő
című opusban írja: "Törik a kóró, nem hajol".
Költészete minden részletében érezhető az emberi
mértékhez való ragaszkodás. A versek megnyilatkozó alanya
kevésbé alakítója, sokkal inkább elszenvedője a torz világ
káros hatásainak. A bizonytalan, fenyegető jövővel szemben
foglal el egy elégikusra hangolt, nosztalgikus álláspontot,
tekintettel a múltra, illetve egy értékeihez, tartásához
hűséges attitűdöt a jelenhez viszonyulva.
Idekívánkozik egy rövid kitérő. Mert a
múlthoz való viszony a világnak ezen a táján ambivalens.
Hiszen ha megkérdezzük, vajon mennyire határozza meg a múlt
és a létkörnyezet a jelent, akkor bátran elmondhatjuk, hogy
nagymértékben, akár döntően. Korunk történelmi és
politikai valósága vajon megérthető-e – hogy nagyobb
távlatokról most ne essék szó – a huszadik század, a
magyar sorstragédia ismerete nélkül? Egyéni sorsunk
ingatagsága, a jövő folytonosan elhomályosuló
perspektívája, vissza-visszatérő reményvesztettségünk
átérezhető-e elődeink, felmenőink szenvedéstörténetének
figyelmen kívül hagyásával? Ránk testált örökségük, a
kudarc korokat összekapcsoló láncolata elszakítható-e a
belátható jövőben? E szeletén a világnak lehet-e más, mint
a magány, a végső számvetés léthelyzete mindazoknál, akik
az emberi élet mindenekelőtti morális voltát vallják?
Megváltoztatható talán az erkölcsi világrend eszméjének
társadalmi méretű megvetése? A múlt (no és a jelen) –
mégoly felületes – ismeretében is válaszaink egyhangúan,
üresen konghatnak: nem, nem, nem...
Igen, ez a már jól ismert, hagyományosan
tragikusra hangolt magyar közérzet, a sötéten látó nemzeti
történelmi és sorstudat panasza. A felvetések is – mi
tagadás – retorikusnak, közhelynek hathatnak. Ettől persze
még igazak. Ez az a múlt, amitől szeretnénk megszabadulni, de
leküzdhetetlennek látszó akadály tornyosul előtte: a nemzet
többségének tudati-mentális állapota... Aztán van egy
másik képünk is a múltról, a távolabbiról, amely jobbára
– de nem kizárólag – a história messzeségében
hozzáférhető, tiszteletre méltónak, progresszívnak, nemzeti
érdekűnek, életelvűnek és megtartó hatalmúnak mutatkozik.
Mértékként, ideaként tekinthetünk rá. A legnagyobb gond
persze az emlékezés képességének tompulása vagy
elvesztése, hiszen ennek hiányában nincs kultúra és nemzet.
Egyszerre vagyunk tehát a múlt rabjai és az emlékezés
kifosztottjai. Ez a disszonáns érzés lehetne egy sajátos
magyar téridő-dimenzió. S ebben a dimenzióban megfelelő a
környezet arra, hogy a dolgok és minőségek
jóvátehetetlenül elkeveredjenek, összemaszatolódjanak, de
arra is, hogy kizárólagossá váljanak. Most az utóbbiról
beszélhetünk. Olyan mnemotechnikáról, amely a természetes
ösztönökre való apellálással, a moralitás előtérbe
állításával az érzelmi megközelítést támogatja az
esztétikai befogadás aktusában. Nem szabad azonban arról sem
elfeledkezni, hogy a költő – mint az ötven évvel ezelőtti
forradalom részese, majd megtorlásának kárvallottja –
saját sorsaként élte meg a ma már történelmi múltat.
Viszonya az időnek ehhez a szeletéhez, azaz a legközvetlenebb
múlthoz nem lehet objektivizálóan teoretikus, hűvösen
racionális vagy szakszerűen elemző...
A nagy kontrasztok lírája a Budáé. Csupa
szembesítés és szembesülés. Jellegzetes, ahogyan élesen
elválasztja a jót és a rosszat: "De láss körül: a szép
szelídeket / torz, arctalan szörnyek kerülgetik" (Elégia
a működő gyehennáról). A címében a Hetek
szellemiségéhez tapadó Más ég, más földben a
múlt és a jelen viszonyában figyelhető meg a
határozott határvonal. "Köd" az idő, elválaszt, elfed. A
múlttal való szembenézés elmarad, ezért a jelen
lefokozottsága. A pusztulás képei sorakoznak egymás után
más versekben is. A látványi elemek puritán rögzítése –
"Fekete Hold. Riadt madárszemek."; "Szegecsek. Szarvak.
Fölös végtagok." –, az egyszerű tőmondatok, a
bővítmények redukálása, a kompozíció drámai építkezése
erős hangulati hatást kelt: a szavak komor dobütések monoton
ritmusát követik. Az Árapály emberellenes környezete,
a Bábel világérzékelése – formai minimalizmusával
– a káosz megragadását nyújtja az olvasó számára. Az Üzenettörlés
az elképzelt halálstratégia, a békés, elégikus
elköszönés helyett a kor technikai ridegségét érzékeltetve
groteszk megoldást kínál: a törlést, a semmibe hullást.
A költő groteszk játékai a középkori
karneválok hangulatát idézik meg. Az ironikus, csúfondáros,
provokatív, esetleg nyers tiltakozó beszéd a könnyedség
"leple alatt" fejezi ki a koridegenséget – "Gyanú
vetül tökósdi nézeteidre" (Triptichon Pannóniából)
–, haláltáncba kapcsolja a jellegzetes társadalmi
magatartástípusokat (Össztánc), illetve
elkötelezettségét hangoztatja a személyes függetlenség
ideájához: "nem kötnek láncok, se szíjak" (Keringő
[Magán 3.]). A dalszerűség, a játékos forma alighanem
szükségszerűen "rövidre zár", a tartalmi közhely, a
sztereotipizálás felé terel e versekben. Ennek
szemléltetésére álljon itt két versszak az Össztáncból:
"s lőn jogőrzésből jogorzás / szűzleányból céda /
bűntársból bizalmi portás / közvagyonból préda // koszlott
kócból úri kantár / ebdögből szalonna / szarból ház
zsiványból zsandár / édenből gyehenna"; illetve a Malom
című versből: "a leosztás: kinek éhkopp / kinek tele tál
/ fölemészti ez a világ / aki vele hál // hontalan itt a
közérdek / de szent a haszon / házat hazát eladhatsz a /
szabadpiacon". Közkeletű bemutatása ez napjaink
"valóságának". De mintha maga a poéta is tudatában lenne
mindennek, hiszen az utóbbi vers címét cikluscímmé avatta.
Imamalomként ismétlődik a kritika, mégis a maga
mechanikusságában és általánosításában kétségkívül
képes érzékeltetni az eltorzultsággal szembeni
kiszolgáltatottságot.
A negatív oldallal szemben állítódik
példának a személyes lét kitágítása a múlthoz, egy
konkrét hely történelméhez kötődve: "Itt járok ezer
évek óta / araszolván e téridőben" – ahogyan a Tér,
időben írja. Az idő egységes folyamának elszenvedőit
egymáshoz köti a költő: "csont a csontot felszínre
tolja". Más itt a táj is: a múlt emlékeivel átitatott, a
természet jelenségeivel megfestett. "Már-már életre kel
– de mégsem", mert "élet, halál emléke szállong",
ám mindezek "csupán" "sorshordalékok". József Attila
hatása érezhető a vers befejezésében (ahogyan a kötetben
számos helyen), az egyetemes reménytelenség kifejezésében:
"Nehéz a mennybolt, csupa ólom. / Vaslánc vacog a
kutyaólon". A hangsúly azonban mégis a kontinuitás
felismerésén van. A konkrét helyhez kötődés a történelmi
távlatú sorsfolyamatba illesztve felvillantja a személyes
perspektíva kilátástalanságán túlmutató, az alanyhoz
képest objektív értelemadás lehetőségét. Az Isten
szalmaszálán című versben ez a gondolat ekképpen
fogalmazódik meg: "Mégis: egyre marnak / ordas kételyek: ápol
s eltakar? vagy / élve eltemet? // Tán ha egyszer / –
nemsokára? – én következem, elmúlásom ára majd a /
folytatás leszen." Ennek az esélynek a letéteményese a
reménytelennek mutatkozó világon túli, a fölöttes
valóság, az Isten. Az Isten, aki – a Fohász a virradatban
tanúsága szerint – ki- és megismerhetetlen, aki magányra
ítél – "nincs egyebem / csak magam" –, s mégis az
egyetlen reményforrás. Az ellenséges világ pressziójában az
emberhez méltó cselekvés az önmegőrzés marad. A pokol
evilági, a remény túlvilági.
A Vásárfia ciklus gyermeki bájú
játékossága szintén a pozitív oldalt képviseli. A vitális
természet a derű forrása lesz, minőségében ellentéte a
kiüresedett szociális világnak, az időben való otthonosság,
a menekülés helye, a feloldódás lehetősége: "Vadvíz, a
szívemet mosd át, fogadj el kedvesedül" (Vadvíz). A
könyv egyik legfontosabb verse, a Petőfi utolsó látomása a
hazaszeretet megvallása. A Barguzin jelképezte tragikus
sorslehetőségre, az életfogytiglani rabság, a hazátlanság
és az énvesztés rémisztő perspektívájára való reflexió
a halált kívánatos alternatívává növeszti föl. A harcban
való elesés, a hősi halál isteni áldás, hiszen az
önmegőrzés lehetősége az értelmetlen túléléssel szemben:
...Patarobaj. Tűnj el, dúlt látomás –
Vérem legyen a végső áldomás.
Golyó fütyül fejem fölött sziszegve.
Ne tétovázz, kozák! Most döfj szívembe!
Örökre ég vérző tekintetem.
Itt estem el. Köszönöm, Istenem.
(Nap
Kiadó, 2005)