Kortárs

 

Mogyorósi László

 

 

A számla

 

Az agyam egy kalitka, ketrec,
mely alatt a föld attól reszket,
hogy átférsz, kisiklasz a rácsok
között, hogy szívem elparázslott,
hogy lesz az agyamban egy vakfolt,
hol eddig a nevetésed volt,
bár nem őriz úgy semmiféle
gép, ahogy én zárlak e széfbe,
nincs, nem lehet olyan találmány,
mely túltesz korhadó farácsán,
nem lehet oly hű a szemedhez
a kép, mit a kamera felvesz,
nem őriz meg úgy sem rom, sem ram,
mint az én agyamban egy engram,
s mi a gépben kövület: ásvány
lesz bennem, fűtve a kazánt rám,
zord éjjeleken átparázslik
a szemed gyújtotta varázs, hit,
gyönyör vagy, mégis egyre fájsz, fájsz
,
mert távoli is vagy, akár Svájc,
a telefonszámod egy számla
bűnös vagyonom rejtő száma,
zárolnád, öngyilkos merénylet
versem, s célpontja az erény lett.

 

 

 

Fenyődísz

 

Ha talpam alatt a hó ropog,
tested látom, dór oszlopot,
s belépek újra, szívdobogva,
szobrod elé, a panteonba;
örök a tél, hol megjelentél,
szellemjárta
, huzatos szentély,
s az égre szórt papírlapok nagy
hópelyhekként rám záporoznak,
mint merénylet után a lángba
borult test ezer csontszilánkja.

"Felejtsük el!" – mondtad. Ziláltan
dideregtünk a nagykabátban,
mint fenyőárus, s otthonomban
az álmokat kicsomagoltam,
emlékezve, milyen tudatlan
remegés volt a mozdulatban:
úgy ért egy pillanatra össze
kezünk, ahogy lehull a kőre
egy karácsonyfadísz – egy hajcsat –,
mit a szikár valóra aggat
kezem, s a gömb, amit pirosnak
láttam kívül, belül ezüst csak,
s a tűlevelek úgy peregnek
szét majd, mint könnye egy gyereknek.

 

 

 

 

 



Nyitólap