Kemény Katalin
Hely
és helyreállítás
Egyetlen világteremtés-mítosz sem szól
arról, hogy Isten időt teremtett volna – mindig helyet,
éspedig nem ezt vagy azt a helyet, ilyent vagy olyant, hanem
magát a helyet, ami nem egyéb, mint a paradicsom.
Saint Martin vagy Eckhart
elmélkedéseinek következtetéseit levonva magától adódik a
gondolat, hogy az isteni teremtéssel szemben az idő emberi mű.
Holott nem az, mert az idő nem is mű – se
nem isteni, se nem emberi. Az idő az emberi sors, és sors csak
az elszakadással együtt képzelhető el. A sors az a viszony,
amely az abszolút (a normális), az univerzális ember és
közöttünk feszül. Sors – azt jelenti: nem egyben és nem
együtt Istennel. A zuhanás után Ádám az első, akivel a
konstelláció megszületik.
Az esetlegesnek látszó horoszkóp
eszerint esettségünk (elszakadtságunk és leválásunk) valós
képlete. Ez a "belevetettség", és ez sajátos
fiziognómiánk, tehát sorsunk. Ezt ismeri fel Hérakleitosz,
amikor az ember sajátos éthoszát és annak formáját (eidosz)
azonosnak mondja.
Viszont épp ezért mint üdvképlet is
felfogható és használható, ha a sorsot feladatként és
áldozatként visszafordítom. Metanoia: nem vitetem magam az
időszekérrel, én magam viszem vissza az időt az időtlenbe.
Konstelláción kívül élni lehetetlen, minden ilyen kísérlet
a kísérletező ellen fordult, és a konstelláció
rabszolgájává teszi az ellene lázadót. Ez olyan, mintha nem
vennénk tudomást a bűnbeesésről, holott nem tudjuk nem
tudni.
A konstelláción úgy lehet túllépni, ha
betöltöm. Ha tudom, hogy mit töltök be. Ezért Nietzschénél
a Wille zur Macht másik oldala nem is lehet más, mint az
amor fati.
Ha az idő nem a teremtés műve, és ha
az emberi mű a teremtés visszatükrözése, úgy az időt
inkább az ellenműnek nevezhetnők. Elkerülhetetlenül
ütközünk bele itt Böhme szavába, az imaginációba, ami az
ember szabadságának és termékenységének, isteni és emberi
voltának jegye.
A luciditás nem ördögi, ahogy angyali teste,
Lucifer a kezdetekben (talán jobb, ha így mondjuk: az idő
kezdete előtt) sem a bukott fény, hanem Isten fénye és
fényhozója a teremtésben. (Bukottá a szó szoros értelmében
akkor és azáltal válik, hogy önálló fényerőnek képzelve
leszakítja magát a fényforrásról, az örök kezdetről.)
Az időt viszont kétségkívül az ember imaginációjába
besurrant ördögi luciditás ösztönzése ajzotta fel,
mégpedig a kiűzetés előtt. A kiűzetés a hely időre
váltása. És ha egyáltalában lehetséges a sorrend, s ezen
belül az egyidejűség, úgy a jövőteremtés, a kiűzetés, a
halálra születés együttes és azonos fokozatok. A hangsúlyt
a jövő szóra tennők, mert az, ami a hellyel azonos,
telített jelent megmérgezi, az a nem létező jövő
káprázata. Minden káprázat közül ez a legbűvösebb, a
valóságtól ez a legidegenebb, amely után kinyújtja az ember
mohó karját. A múlt már valóban másodlagos időszülemény:
a kiűzetés után a visszanézés. Emlékezés mint az élő
kezdet elfedése a zuhanás után történtek emlékével. Idő,
kiűzetés, halál, a három együtt az elszakadás, ahogy
nevezik: a bűnbeesés.
A bizonyosság pedig sohasem a sóvárságunk
számára elérhetetlen jövő, nem is az eltáncolt, a romjaiba
omlott múlt, hanem a jelen csodája. Ahány világra születés,
a bezárult paradicsom annyiszor nyílik meg, újra és újra.
És ha már itteni látószögből a jelen nem egyéb, mint az a
semmiféle idő vagy hely mértékegységével meg nem
határozható csúcspont, amelyen a múlt és jövő egymáson
áthaladva, de egymást mégis érintve és áthatva találkozik,
úgy aki a paradicsomi jelenben él, az szüntelenül ezen az
időhely-csúcsponton, a csodában lakik.
Minden gyermek élete azonos jelenével.
Ha művészek, költők műveik javát a gyermekkorba
visszamerülve alkotják, az nemcsak azért van, mert ott buzog a
forrás, a kimeríthetetlen, a kaleidoszkópszerűségében is
boldog és megnyugtató biztonság. Nem. Mélyebb, ősibb a
nosztalgia. A művelőt immár a jövő mágnese vonzza, s ez a
hívás és a hívásra válaszoló lendület megállíthatatlan,
míg a jövő saját gyökerével, a valahol elmúlttal, de a
valahol még magjában meglévővel a csodálatos jelenben, a
műben nem találkozik. Ez az ellenállhatatlan mágneses vonzás
a géniusz érzékenysége. A szó maga felfedi (és elrejti)
mivoltát: géniusz az, aki az eredethez, a genezishez vissza tud
térni, az eredeti, a genuin, a meg nem romlott nemhez, a
genushoz. Az ősforrástól pedig legmesszebb az van, aki degenerált,
a hitvány, a nemtelen ember. A gyermekkor, ha gyorsan
bezárul is, annak idején maga is ebből a bőségből
táplálkozott, s a visszanézőt a táplálék forrásához
vezeti. Ki milyen messzi jövőbe néz, olyan mélyből merít. A
mű rejtett indítéka és mértéke is kivétel nélkül a
romlott idő-teret áthágva és megtisztítva megvalósítani a
mű paradoxonát: az idő művével helyreállítani a helyet. A
paradicsomot megtalálni. Visszatérni, jóvátenni. Ez a
megformálás értelme. Ez a mű.
A gyermeknek nincs szüksége műre, mert
szüntelen csodában él, mert nincs számára csoda, és
mindenen csodálkozik. Imaginációja, nem ismerve az időt,
korlátlan, szeme egyetlen tág csodára tárulás, s abba az
egész világ belefér. Élete a valóságos jelen, és nem
ismeri a halált. Valószínűnek tetszik, hogy paradicsoma az
első "nem szabad"-ra kezd beszűkülni, az elsőre, amit
még képtelen is komolyan venni – huncutul visszanevet, azt
hiszi, hogy mindez enyelgő tréfálkozás, és paradicsoma akkor
borul be és törik meg végleg, amikor valakinek sikerül
elhitetni vele, hogy a mese csak mese.
Ne kérdezd, vajon nem a paradicsomi
tilalomfa, ez az első "nem szabad" rejtette-e magában a
zuhanás magvát, ne kérdezd – nehogy kérdésed a valakiben
már-már felszakadó választ ébressze, a szörnyű sebet: hogy
mi, teremtmények Teremtőnk korlátai vagyunk.
A csodagyerek csupán megromlott
imaginációnk perspektívájából nézve csodálatos. Mozartban
nem az a csoda, hogy gyermekkorában meg tudta hallani a
paradicsomi zenét, hanem az, hogy épen és még kibonthatóan
tudta azt átemelni a romlás forgatagának útvesztőin,
akadályain. Áthozni, éspedig nem abban a gyermeki, tudatlannak
nevezett ártatlanságban, ahogyan a tompa fülűek vélik
hallani, hanem nagyon is tudatosan – tudva, milyen sötét
kapukon lép át, jól tudva, mi az, amit nem szabad elvesztenie:
a halló szív számára éppen a megformálás legderűsebb
alakzatain tetszik át az elveszett mérhetetlen fájdalma. A Requiem
immár nem görget titáni sziklákat az égbolt kulisszáin,
nem áltat magasztos illúziókkal. Soha még mű nem hallatta
kegyetlenebbül: a mű, amit fel kell építeni, már nem az
elveszett paradicsom, már nem az ajándék, hanem egészen más,
csak kevesek számára elviselhető – több. Ennek megértése
az ingyenkegyelem, hisz nincs az az erény, nincs az az
erőfeszítés, amellyel ki lehetne érdemelni: csak a tisztának
adatik, a gyermeknek. Mert megérni annyi, mint megérteni azt,
amit gyermekkorunkban tudtunk.
A gyermek nem ismeri az időt, és nem ismeri a
halált. Ha a halál orozva mégis belélopakodik, ilyenkor jól
mondják az egyszerű, még valamelyest ép imaginációval
bíró felnőttek: nem kerül tisztítótűzbe, közvetlenül az
angyali karok ölelik koszorújukba.
Figyelemre méltó, hogy valamennyi
elszakadási és valamennyi visszatérési mozzanat szimbólumát
meg tudjuk fejteni, vagy legalábbis a megfejtést sejteni
véljük, kivéve azét az elsőét, a döntőt. Valóban Saint
Martin követőinek feltevése lenne a nemértés kulcsa: olyan
szörnyű, hogy már nem tudjuk elkövetni? Hogyan? Hisz a
fejlődésnek is nevezett történetfolyam egyre kevésbé retten
vissza a szörnytettektől. Fel kell tételezni azt a
lehetőséget is, hogy ennek az eredendő istengyilkosságnak a
szüntelen gyakorlása az ismétlésben oly sűrű füstöt von
körénk, hogy azon át nem láthatunk arra a talán egészen
egyszerű és egyszeri, az első, az alapvető rémtettre. Hogy
létünk romlott, hogy romlott létet kell elszenvednünk, azt
kétségtelenül tudtunkra adja a halál, a folytonos halál, ami
az időlegesség, az ideiglenesség, ami az élet minden
pillanatát titkosan mérgezi, az időtudat, ami épp oda kerget,
amitől rettegünk. Ezért mondhatjuk, hogy az életet nem lehet
megszokni, mert az időt nem lehet megszokni, mert a
szédült forgásban közöttünk a legkábultabb is valahogy,
jóllehet nem a megfogalmazás szintjén, bizonyos benne, hogy
nem az idő vagyunk, hogy nem az időé vagyunk. Ez az, hogy a
halál jelenlétét nem lehet megszokni, és soha szeretteink
halálát, hisz velük nem egy részünk hal meg, hanem
halálukat a fennmaradó napokon újból és újból haljuk.
A bűn valahol megtörtént – kedvesünk
nincs itt –, nem lehet nem tudni. Ám olykor úgy tetszik, hogy
bár a nemvállalás lényünk fényét láppal lepi, s magvát
semmibe mossa, mégis annak a bűnnek személyes vállalása,
amelybe bele se tudunk pillantani, az egész lényünket elöntő
bűntudattal a bűnt nem feloldani, hanem megkövesedni segíti,
mintha ártatlanságunk végső maradékát is bűnné
köpülné, sőt mintha ez a mindeneket betöltő bűntudat
zárna el annak az egyetlen és döntőnek nem annyira
látásától, mint inkább feloldásától. Felmerül a
lehetőség (vagy kísértés?), hogy nem árt, ha olykor a bűn
személyes nyomasztó voltát kiküszöböljük avégből, hogy a
maradékból, amin nem fogott a romlás, szabadabban
építhessük magunkat – ellenében. De más is emellett szól.
Elsősorban azok a hagyományok, amelyek elhomályosodásnak,
megzavarodásnak, májának s minden esetben
megsokszorozódásnak nevezik azt, amit mi bűnnek. Így adják
kézbe a kivezető fonalat a sokból, hogy az egybesodort sok
mentén visszatérhessünk az Egybe, az egészbe. Az elszakadás
és kiszakadás, a pillanat születését, talán mert
emlékezetünk irtózik tőle, és irtózatába burkolja, talán
kézenfekvő egyszerűsége miatt soha senki meg nem ragadta: sem
a mítoszok első emberénél in illo tempore, sem az
előttünk felcseperedő gyermekben, sem önmagában. Tény,
amiből azonban akár oksági, akár sorrendi következtetést
könnyelműség, sőt vakmerőség lenne levonni, tény, hogy a
szexus ébredésével együtt jár az idő születése, a jelen
egészének megszűnte. Gyorsulás, szaporodás, kilépés
önmagamból s ezzel az egészből. Töredékké válunk,
szétszéledünk, s mentől eszeveszettebben kapkodunk az
egyesülés után a szexusba fogódzva, annál menthetetlenebbül
szétszóródunk. A szórakozott kamasz játéka már nem a
teljes világ: már tudja, hogy játszik. Ez a játék vége. A
sport más: az erős időtudattal jár (cél-tudat), sőt, épp
az időt teszi győzedelmessé, ennek a világnak idejét. A
szellemi sport az azt kiélező becsvággyal még erősebben.
Ha a szexus töri meg a lét egészét,
akkor a káprázat, aminek teste maga az idő, azt sugallja,
mintha a pillanatok egybesodrása s ezzel a pillanatok
sokaságának egybelobbanása a szerelemben tenné azt ismét
egésszé. De kiderül, hogy ez a teljesség mezét viselő
pillanat maga a káprázatok káprázata – múlékonyabb, mint
akár a gyermekkor, és tűntével jobban összeomlunk, darabokra
esünk, mert elhagyatottabbak leszünk, mint voltunk a
várakozás bűvöletében. A csalódás, még inkább a
megrendülés megszűnik, amikor felvillan bennünk genezisünk
boldog, majd katasztrofális története: egységünk
megbomlásának első fázisa (a zuhanás) nem a két nemre
válás – androgünitásunk megbomlása már csak
elkerülhetetlen következmény. S egységünk
helyreállítását, a visszatérést a helyre hogyan is
érhetnénk el másod- és harmadrendű szálak
összekötésével? Van azonban más, a legegyszerűbb, a
legritkább, a csoda. Ez az, amikor a szerelem szeretetté
válik, amikor az isteni én a másikban önmagára ébredve
egyesül isteni társával abban a gyöngéd erőben, amelynek
egyetlen és eltörölhetetlen jele a lélek szüntelen
megtermékenyülése, a bennünk szüntelenül születő isteni
gyermek, a harmadik, az egyesítő, a magány megsemmisítője.
Szüntelenül születő: a számok kétféle rendjében az első,
az élő szerint. Az első a pillanatot örökre váltó, a
mindig újraszülető és újat szülő, a megismételhetetlen
arc, amely az egyetemes számrendbe mint egyetlen illeszkedik. A
másik az arc nélküli, az önműködő, a megállíthatatlan,
az önmagát ismétlő és végtelen – a kiszámítható, a
végzetes.
Ha szelíd időben barangolva derűs
tisztásra bukkanunk, valami otthonosságot érezve
ellenállhatatlan vágy fog el bennünket a letelepedésre.
Lehet, ez az a hely, amelyben Hugo Ball "egy ősi világnak az
időn átszűrődő meghitt tájait" látja. Rendszerint le is
heveredünk, horpadásának épp testünkhöz illeszkedő
ágyába belesimulunk, a fűágy ruganyos és engedékeny, s
virágait kínálja ujjainknak a játszadozásra. Ilyenkor semmi
máshoz sem hasonlítható nyugalom árad szét bennünk, és
semmi máshoz sem hasonlítható melankólia önt el, amikor a
nap a fák mögött lebukik, és a szél hűvös és sötét
suhogása felállásra kényszerít. Semmi máshoz sem
hasonlítható nyugalom, mert olyan volt itt, mintha végül
helyben lettünk volna, hisz a hely az, ahonnan nem kell
továbbmenni. Semmi máshoz sem hasonlítható ború, mert
kiderült, hogy ez sem a végleges hely, nem a paradicsom: az
idő itt is uralkodik, és az uralkodás kergetés. A kies
tisztást szapora léptekkel kell odahagynunk. A percről percre
rejtélyesebben hajladozó fák között surranó csapáson
mintha magunk is lélegzetfojtva lopóznánk. Az imént még
nyugalomoázist a szorongás ösvénye váltja fel, egész addig,
amíg meg nem pillantjuk az első házból kiszűrődő fényt, s
ha az történetesen nem a magunk otthona, bizonyosan ezen a
megnevezhetetlen fenyegetést sustorgó ösvényen, melynek
végetértében alig merünk reménykedni, ébred fel vágyunk az
otthon után.
Amikor a gyermekországát kinövő
siheder homlokához kap, és szikrázó, de az iránytalanba
foszforeszkáló tekintettel kiűzi magát otthonából,
jóformán még a kerítést is alig hagyta maga után, még
fülében cseng a bevágott ajtó csattanása, fellobban benne a
"majdénmegmutatom"! Még nem is sejti, mit és miként,
bizonyos csak az új, a más, a saját mű építő akarása.
Amikor a kerten kívül lakó lény, a kígyó
a paradicsomba siklott, és kiderült, hogy van határ, azaz
határ keletkezett, a kiűzött ember nem kifelé menekült. Ezt
a menekülési mozzanatot általában félreértik. Akkor
menekült volna kifelé, ha a kígyó oltalmába rejtőzik.
Ádám-Éva, ha kint rekedt is, maradt benne Isten belélehelt
lényéből egyetlen érintetlen rész, legalább egy homályos
nyom, amit Isten emlékének nevezhetünk. Ezen az eltűnésében
még sugárzó nyomon "rémülten látva a reájuk boruló
éjszakát" befelé húzódott, egyre beljebb, de a megízlelt
kígyóméreg is egyre beljebb hatolt, és az út sötétbe
vezetett, és Isten is egyre beljebb húzódott belőle, és
miközben elvesztett helyét kereste, Ádám-Éva is egyre
beljebb – Isten elől. A helyét kereste, nem a házát. A
paradicsomban nincs ház és nincs határ és nincs veszély:
Isten a helyek helyén, az egészben jelenvaló, a kert a
világra nyitott ház, a ház a világot magába ölelő kert.
A ház mint menedék (vissza Isten
kertjébe) a kiűzetés pillanatával, a pillanattal született.
A ház mint menedék – de mi elől? E helyütt alapvető
megkülönböztetést kell tennünk, s ezzel igyekszünk a
közkedvelt ház-barlang-uterus elméletet érvényteleníteni.
Ádám-Éva a kígyótól való
rettegésében megvonja a határokat, a ház falait, ahová a
kígyó be nem hatolhat, s a küszöbre, hogy a rossz, melyet
immár a határok, a pillanatok születése óta ismer, át ne
léphesse, patkót ver.
Az állatok pedig utánamentek, de a
kígyótól, az ősállattól való rettegésében kizárta,
elkergette őket. Így történhetett az, amiről Baadernél
olvasunk: "az ember a bűnesettel magával rántotta a
természetet." A barlang nem ház. A barlang a felettük
uralmát vesztett, az őt elűző, az ellenségessé vált ember
elől, valamint az együttlét megszűntével az eluralkodó
természeti vadság elől az állat menedéke. Az állat háza
valóban csak védelem, de mint ilyen kelepce is. Éppígy az
ólak, a ketrecek, melyeket az ember a barmok számára ácsol.
Ezért van az, hogy ha ajtaját megnyitjuk, azok szanaszét
menekülnek, kivéve a vadságukból magunkhoz idomított
tehetetleneket, a háziállatot, a disznót, a szárnyasokat,
kik, mint az évekig börtönbe zárt rab, eltompultan
ténferegnek vissza zárkájukba. De még ezekben is felhorkan
olykor az esetlen szabadulási vágy, hogy azután az
árokpartról ijedten szaladjanak vissza a vályúhoz. Igaz, az
emberi hajlékok közt is van medvebarlang, kutyavacok,
farkasodú és bokoralja, s mentől inkább hasonlít az emberi
lakhely az állatokéhoz, annál világosabb közelsége a
kiűzetéshez, távolsága a hazataláláshoz. Ez történik, ha
valaki a határok szétnyílása után is csak visszafelé tart.
És az állatok? Ismét Baaderre kell utalnunk: "az állat csak
Isten teremtménye, és nem emanációja, mint az ember, ezért
nem ismeri a háromdimenziós időt, és nem ismeri a szót." E
három állításban kimondatlanul benne rejlik a negyedik is: az
állat nem ismeri az alkotást, amelynek szüksége és gondolata
csak a kiűzetés után merül fel, és aminek feltétele nem
egyéb, mint a háromdimenziós idő és a szó, célja pedig az
emanált rész kiemelése. Az emberi mű eszköze éppen a
zuhanást követő létének terhe: az egyetlen jelen-lét három
idődimenzióvá szakadt élete.
A határok keletkezése és bezárulása
után magára maradva, ahogy mondják, kiűzetve (vagyis határok
közé szorítva) a megtört idő szülte pillanatban megkapta a
kegyelmet, hogy a zuhanással keletkezett három időt eggyé
tegye, s a szakadékból ily módon kiemelkedjék. A bűnből
áldás legyen. Ezért a lezuhant ember ideje, az életidő
kegyelmi idő, amelyben a határokat megformálhatja, azokon
rést nyithat. A fény a résen behatol, s felébresztve a
földivé, súlyossá sűrűsödött emberben a nyomot,
Isten emlékét, azzal találkozva és összefonódva új
világosság számára új rést nyit benne. A négy határt és
a három időt egyesítve ereje a határokat és az időket
megsemmisíti (azokkal eggyé válik), visszavezeti azokat művé
vált lényében most már nem az első teremtésbe, a
paradicsomba, hanem a teremtés utáni Egybe. A háromdimenziós
idő szenvedésével, az áldozati művel helyreállítja Isten
megosztatlan terét. Ez az értelme a kínai istenkirályok
palotájában a világ négy égtája felé nyíló kapuknak,
amelyekben a király, a közvetítő ég és föld között a
tér és idő együttes törvényének engedelmeskedve mutatja be
az egész közösség nevében áldozatát. Ez az értelme a
sámánkunyhó csúcsán a nyílásnak, ahol az áldozati tűz
füstje a magasba száll. És ez az értelme az oltári tűznek,
amelyről a hagyományéber népek még tudták, hogy nem szabad
kialudnia, s ennek nyomát őrzi és tartja fenn már a puszta
kimondásban is meleget sugározva nyelvünkben a házi
tűzhely kifejezés.
Az állat nem ismeri a háromdimenziós időt,
sem a szót. Igaz, de hiheti-e valaki, hogy az állatok, éppen
teremtmény voltuknál fogva, nem ugyanazt a nyugalmat keresik,
mint a paradicsomát tékozolt ember. A ház nem egyéb –
mondják –, mint lakójának lelke, ám az állat háza is
lakójának lelke: a riadalom. A különbség mindössze annyi,
hogy nem ismervén a szót, nem tudja, mi történt vele, és
ebben lakik, a riadalomban, ami semmi szín alatt sem azonos a
jelen idővel és jelenléttel. A jelenlét nem a sokaság
konfúziója, hanem lét a gondviselés nyugalmában, a nyugalom
házában, Isten idejében. Hogy az eredeti teremtésben nem
létezett állat abban a lekicsinylő értelemben, amint az
ellenőrizhető emberemlékezet óta állat az állat, az egy-egy
felderengő és ma csodának számító, újraéledő pillanatban
felvillan. Kiderül, hogy van közünk hozzá, és közlekedni is
tudunk vele. És itt éppen nem az idomító állatszelídítőre
gondolunk, hanem gondolunk a Rámájanában az emberi
ügyért harcoló majomkirályra, Lankára, és gondolunk a
fenevadakat megszelídítő Orpheuszra és a madaraknak
prédikáló assisi szentre. A katasztrófa után nemcsak
felfelé szakadt el a kapcsolatunk, és váltunk süketté Isten
szavára, de – aki nem hall, hogyan közvetítsen? – lefelé
sem ér el a hang, az állatok felé. Innen van az állat
némasága és artikulálatlan erőlködése, és ezért
hasonlít az emberi szenvedés, a betegség, a bűn, az
elhagyatottság emberi nyelve az artikulálatlan állati
nyögéshez.
Ha a ház ősmintája, ha tetszik,
archetípusa a barlang, csak egyetlen iránya lehetne, a vissza,
és egyetlen célja, a menedék. Aki menekül, vegye futását
bármerre, az visszafelé tart, az ellenség elől búvik, legyen
az ellenség a vadon bestiája, a mennydörgő vagy a csillagos
ég, legyen Isten szeme, aki elől hitvány voltát rejtegeti. A
barlangnak egy a kijárata és bejárata, alakja készen kapott,
és esetleges formája nemcsak a beosztást nélkülözi, de nem
is kínálja magát beosztásra, továbbépítésre, legfeljebb
alkalmazkodni kell hozzá, ami könnyű, hiszen már kész arra,
hogy sötétjébe rejtsen, és örökre elaltasson. Az álom
pedig sokszerűségünket egy dimenzióba mossa és szegényíti,
csak igen kivételesen emel az egyetlen, azaz a teljes
dimenzióba, és kizárólag azt, aki éberen, készen a
kilépésre, a hármat már megjárta. Az egydimenziós, irány
nélküli, bezárt jelen, eszköze sem lévén hozzá, képtelen
a ház, a mű építésére, képtelen az idő művével
helyreállítani a helyet.
Ahogy az uterus sem. Az első
természettől, a szülőanyától elszakadni nem bíró Oidipusz
a Szfinx, az isteni esszenciáját vesztett lény szomorú
titkát, az egy rész halhatatlan, három rész halandó
Gilgamesét ugyan megválaszolja, anélkül azonban, hogy a
rejtélyt valóban megfejtené, anélkül hogy a Szfinxben
felismerné önmagát. Ő, maga Oidipusz az az ember, aki ha
egyszer visszafordult, csak részben ember, a természet mostoha,
dagadt lábú kivetettje, akin a szülőanya már nem tud
segíteni. Mert ha a test, a vér háza a Logosznak, amiben
megnyilatkozik, ha a vér ideje az a folyam, "amibe kétszer
nem léphetsz", és ez az a folyam és fonal, amin keresztül a
szót tovább kell adni, akkor éppen a vérrokonság nem
irányulhat visszafelé, csak előre, a gyermek felé, aki
ajándék is, és az ajándék elfogadója is, az időfolyam
felfogója és feloldója. A gyermek az, akiben nemcsak a
szülők vérrokonsága valósul meg, de az is, aki által a
test, a vér súlyától megkönnyebbülve a Logoszba való
beavatódás magasabb hágcsójára lépnek.
Oidipusz látása éppen a keresztútnál,
éppen a választás helyén homályosul el: nem látja, hogy
apja az, akit meggyilkol, az apa, akinek útját követve, azt
ki- és felfelé vezetve kell újjászületnie, felépítenie a
művet vertikálisan, önmagát. Ehelyett visszatér az első
anyába, és magára zárja a barlangot, a vaksötétet. Ezért
kellett a utolsó órában a harmadik lábra, a nyitott szemű
Szűzre, Antigonéra támaszkodva oly hosszú utat megtennie a
valóság meglátásáig.
A vándor, akire ráesteledett az erdő, a
serdülő, aki kirohan az ez ideig oltalmazó otthonból,
Ádám-Éva, aki az angyali világ elől álomba süppedt, és
egy idegen, a megszokhatatlan külső világra ébredt –
mindegyiket az útvesztő fenyegeti. Most, a paradicsom
bezárulásakor, a szorongató emberi időre riadva tudja meg
mindhárom, hogy volt paradicsom, hogy ő ott volt, hogy ott
Istennel együtt lakott, és azt is, hogy az örökre bezárult.
De maradt mindháromban egy most már kínzó szikra, amit
lángra kell lobbantani, fényében nem az elveszettbe
visszatérni, de annak emlékére és emlékéből valamit
helyrehozni, jóvátenni, megkeresni, felépíteni – neki és
senki másnak. A labirintusból ki kell találnia, de a
labirintusból az talál ki, aki megtalálja annak centrumát,
oda kell tartani, mindig feljebb és sohasem visszafelé, sohasem
kifelé vagy befelé, a közepében a fényforráson saját
tüzünket felszítani, a magasba emelt fáklyával az egészet
átvilágítani.
Nincs egyszerűbb, mint a labirintus.
A két tengerész
A sivatag a meztelen tér és a meztelen
idő. A meztelen teret az idő ritmusa öltözteti, a meztelen
időt a tér geometriája – a súly, mérték, szám
egybehangzó, hármas törvényével. A teremtés e hármas
mozdulata feloldja a sivatagot önmaga terhétől. A
sivatagvilág várja, hogy házat építsenek benne és belőle,
várja önmaga megszűntét: nincs olyan porszem, amely ne
üdvözülni akarna. A teremtés mozzanatai nem ellentétpárok
kiszámítható kiegészüléseképpen születnek, hanem
ugrásszerűen, csodaszerűen. A súly, mérték, szám
együttese törvény, de a törvény játéka, az építés nem
ismételhető: az nemcsak hogy minden pillanatban más és más,
de ez a más szüli a pillanatokat. Ez a megismerhetetlen
törvény a csoda. A tiszta geometria ritmus nélkül még nem
alkot helyet, a beosztott tér változatlanul tér marad. A
ritmus beleszövi az idő mozgását a térbe. A tér mozgása az
út. De az út mindig a ház kapujában végződik, vagy egyszer
csak elvész. Utat vesztett, mondják az emberről, aki nem
talál haza. A sivatag éppen az a végső nem-hely, ahol az út
hiányzik. A kiszáradt lélek. A ház a jelenlét. Megérkezni
semmi egyéb, mint jelen lenni. Az úton nem lehet teljes
jelenlét, éppen mivel út áll még előttünk, a jövő,
amitől a jelenlevés teljesülését várjuk. A házban a múlt
jelenné tisztul, és a jelenlét tüze jelenvalóvá idézi a
jövőt, és ezzel a soha ki nem mondott, de annál erősebb
tudásban bizonyságot tesz örök jelenlétünkről. A ház
bizonyossága a derű. A derű pedig nem egyéb, mint a teljes
jelenlét, nem egyéb, mint a tér és idő szimultán játéka
– a folyamként megvalósuló lét a helyben, anélkül hogy a
folyam medréből kiöntene vagy kiapadna. A jelenlétben a tér
és az idő egyetlen test; a kívül és a belül, a rész és az
egész megkülönböztetése ott ismeretlen. A helyben, amelyet a
ház megvalósít, nem megszűnik a tér-idő, hanem valósággá
lesz, és valósággá úgy, hogy arról mit sem tudunk; de
pontosabb így: tudásunk fölé emel. Mihelyt tudomást vennénk
róla, már azért is megbontanók jelenlétünket, mivel az
emberi tudás részlettudás, az egészből való
kiszakítottság, zuhanásunk fájdalmas tünete. A tényleges
jelenlétben gondolatunk a tér-idő egészét foglalja magába,
s azt úgy betölti, hogy nincs sem tér-, sem időrés a
különgondolásra. Valóban: felébredtek akkor vagyunk, mikor
teljesen megfeledkezünk magunkról, és házzá válunk,
befogadóvá és ajándékozóvá.
Neve csak a jelenlévőnek van. Ezért van az,
és ezért kell úgy legyen, hogy a neveket a házban adják.
Olykor úgy tűnik, mintha a ház legfőbb és végső értelme
éppen a névadás lenne: jelenlévővé kell ahhoz válni, hogy
nevet kaphassunk, és a néven szólítás pecsételi meg a
jelenlétet. "Nem szavak, nevek" – mondja a költő*, és
"Isten mindent nevekkel mond ki" – írja az elmélkedő**.
De sajátos módon, ha a dolgok nevüket a házban kapják is (s
e név által válnak dolgokból megismételhetetlen lényekké),
a háznak magának nem lehet nevet adni. Ha történik, nem is
egyszer, elnevezési kísérlet, az sohasem név, legfeljebb
lakójáról vagy építőjéről kapott birtokosjelző-féle.
Ezzel szemben nevet lehet és kell adni a hajónak. A ház
magának az állandónak jelképe, az állónak, amelyet
átjárnak, és amelyen átfolynak a nevek. A hajó, a mozgásban
lévő ház kívánja az eltévedés ellen azt az egy horgonyt,
ami éppen a név, amit, mire utolsó állomásán kiköt, rég
lemostak róla a hullámok. A hajó elindul a kikötőből,
eltűnik a láthatáron, majd ismét felbukkan – élete a
távolodás, közeledés. Ahhoz, hogy utat ne tévesszen, kell
lennie benne valami állandónak, s ez a név; akár az emberben,
aki a házban születik, aztán elbolyong, de neve ott marad,
majd visszatér, nevével találkozik, végleg távozik, s nevét
úgy viszi magával, hogy visszhangja a belső szoba falai közt
– a házban, a név bölcsőjében, a névtelenben –
megmarad.
Más az utazás, és más az út. Akik
nevükben oly szilárdan élnek, hogy a lét valamennyi tájára
ki tudnak terjeszkedni és azt mind magukba sűríteni, azok az
utat utazás nélkül is megjárják. Ilyen a tao, és
ilyen Lao-ce, aki szerint a szomszéd faluig sem kell eljutni
ahhoz, hogy a teljes utat megtegyük. Eckhart három ilyen
utazás nélküli utat ismer. Az egyik a Dávid-zsoltáré:
"Mindenben nyugalmamat keresem", akik nem lohadó tűzzel
minden dologban Istent keresik és meglelik. A másik a kép és
nyom nélküli út, az akarat feladásában kiragadva és
elragadva egyetlen lendületben a végcélhoz érni. Végül
"útnak nevezik és mégis otthonlét" azoké, akik Istent
közvetítő nélkül saját létükben felismerik, "akik a
szeretet örökkévalóságában Eggyé lesznek". Ez az utazás
nélküli út, ez áll legközelebb a ház nyugalmas
állandóságához. De miként héjunk, a ház, míg itt vagyunk,
sosincs véglegesen készen, mert mi magunk sem lehetünk
befejezettek, ugyanúgy az út is, míg tart, új zuhanókat és
új ajándékokat rejteget, magát az utat. Utazni azért kell,
mert a házban maradva kevesen képesek megjárni az utat. Utazni
azért kell, hogy vissza tudjunk térni az útra és a házba. Az
utazás ezért mind az ezoterikus, mind az exoterikus beavatás
és beavatódás lényeges szakasza. És ideje természetesen
esik egybe az első születés köréből való kilépéssel,
amit úgy mondanak: elhagyni a szülői házat, vándorútra
kelni, világot járni. Az aranykorban, amelynek létéről
valóban semmit sem tudunk, de amelynek virtuális meglétéről
és egyedül normális voltáról minden nép hagyománya
ugyanazt tudja, az emberek bizonyára nem utaztak. Az aranykorban
a tao uralkodik, maga az út, nincs szükség azt
utazással megszakítani. Az aranykori út nem ismeri a
szaggatott emberi időt, és azon az úton az ember minden napja
egybeesik Isten idejével. De a történetileg némileg
felderített nagy őskori kultúrákban is viszonylag későn, az
egységes hamsa állapot szűntével, a kasztokra
szakadás korszakában találkozunk először utazással, a
ksatrijáknál hadjáratokban, majd még később a vaisja
életforma hozta kereskedésben. Minél differenciáltabb, más
szóval minél szétesettebb az emberi közösség, az üdv
keresésére annál tágasabb külső térben kell utazni. A nagy
ksatrija eposzok szereplői már széles tereket utaznak be.
Rámának, a Rámájana hősének (jana = út) hadjáratot
kell viselnie és hallatlan kalandokat megélnie, míg saját
isteni képével, testvérével, Bala Rámával (Fehér Ráma)
találkozik, azaz míg felismeri valódi önmagát, s ezzel
üdvét, nem is szólva minden utazások prototípusáról,
Odüsszeusz hazatéréséről.
A huszadik századi esszéista, Ortega, nem is
sejtve, hogy valójában beavatási momentumokat elevenít fel,
így ír a modern ember utazásáról: "Utazás közben a
dolgokhoz való futólagos kapcsolatunk a legélesebben
megmutatkozik. Felsodródnak, és mi elsodródunk mellettük, egy
pontban, személyünk egyetlen pontján érintenek, úgy, hogy
érintésük bármilyen lágy legyen, mindig fájdalmasan hat
ránk, mint egy szúrás, mint egy szakítás." Legyen az
őskori vagy a mai ember, az üdvhöz vezető felébredésének
feltétele a személy "egyetlen pontjának érintése",
éppen annak, ahol a dolgokról leszakadunk. Lehet azonban
fordítva is utazni: az ember nem hagyja el az országot, még
szülővárosát, esetleg házát sem. Megeshet, hogy ez az
otthonához tapadt ember még nagyobb káprázat martaléka lesz,
mint az, akit a messze tájak képei elsodornak. A megszokott
arcok és tárgyak azonosnak látszanak, és ezzel elaltatnak,
"semmi sem történt, tehát semmi sem történhet", és a
dolgok látszólagos változatlanságában ő is változatlannak
érzi magát, holott ugyanazzal, de már ráncos kézzel érintve
az öreg bútorokat, tudva vagy nem tudva, ő már nagy utazást
tett meg, és ha az út volt, akkor az, aki felhúzza az ódon
ingaórát, vagy fellapozza az évtizedekkel azelőtt olvasott
könyvet, már elszakadt az évektől, és csak önmagával
azonos.
Az ősképek között a ház ellenpárja a
hajó. Ha a ház a szilárdság, a centrumépítés, a maradás
és a várakozás, a hajó – ismeretes ez költészetből,
álmainkból, kedvtelésünkből – az érkezés és távozás,
a lebegés és menekülés, a keresés, a középpont nélküli,
folyékony élet. A föld partjára szállító anyaméh csónak
formájú, és Ozirisz holttestével csónak fut tova a Nílus
hullámain. A szerelmes, és nem csak a Nibelung-énekekben,
csónakon érkezik kedveséért, hogy azzal a biztos várba
vigye. Cui Hao, T’ang-kori költő Csang Kan-i énekében
teljes az egyensúly a kedvesét kereső csónakos legényke és
kedvesére a ház állandóságában várakozó leány között:
Hová való vagy,
kedvesem?
– Csak itt, a tó mellett lakom.
Hadd állítom meg csónakom,
Szülőfalud úgy kérdezem:
– Kilenc Folyam partján egy ház.
S én ladikban, kiskoromban,
Ó, hányszor arra siklottam,
Bárcsak láttuk volna egymást!
Nemigen akad olyan ember, akinek legalább
ifjúságában ne okozott volna különös gyönyörűséget a
csónakázás. Mi sem természetesebb. A hajó oltalmazó
ringásában újból átéljük az egykori, a paradicsomi
súlytalan, céltalan, lebegő életmámort. Valóban, hol is
lehetne másutt oly gondtalanul megfeledkezni esettségről,
tartozásról, hétköznapról és ünnepről, mint evezés
közben a szél fodrozta víztükrön? Hát még ha evezni sem
szükséges, ha lágyan csurog lefelé a csónak az árral, vagy
a kedvező szél erőfeszítésünk nélkül hajtja a vitorlást.
És még ha a vad szél küzdelemre, majd partra is kényszerít,
földre lépve lehet, hogy fellélegzünk, de testünk
elnehezedik, s most már magunknak kell a magunk terhét
viselnünk. Ismeretes a matrózok vad kicsapongása, ami
meghatározza a kikötővárosok jellegét. Ez is érthető.
Dolgozhattak mégoly keményen a hajón, a munka csupán
alkalmazkodás volt a víz erejéhez, szeszélyéhez, nem pedig a
végső felelősség. Az emberé, a vertikális tengely
építése önmagából ég és föld között. A huzamos hajós
élet elkerülhetetlenül a Részeg hajóban végződik. A
hajós élet álomélet, embernek pszeudoélet, alapvetően
azért, mert ha a víz a nagy ősanya és ősanyag (ahogy a
hinduk mondják: a mula prakriti, ahogy a görögök: a hülé),
úgy emberi dolgunk folyékonyból tiszta kristállyá válni,
nehogy formánkat levetve ismét ősanyaggá haljunk. Hajón
tölti életéveit, aki fél a földtől, a szilárdtól, azaz a
mulandótól – és ezért sem maradni, sem elmúlni nem képes.
Aki nem köt ki, elmenni sem tud, sem itt, sem ott – mert
honnan viszi majd el a hajó, ha nem építette fel házát, és
hogyan, miből ácsolja meg a bárkát, ha nem irt előbb erdőt?
Csak menekülés, csak bolyongás vár rá, még a halálhajó is
kóborol vele kikötőről kikötőre, mint a vadász
Gracchusszal, aki nem építette meg házát, és túlnan sem
kapott menedéket.
Alig lehet két egymástól távolabb
első foglalkozás, mint a hajósé és a kertészé. Az egyik a
nyugtalanság, a soha meg nem állapodás, a hullámélet,
idejének szelével a helyek ormát érinti. A másiké a
maradás, a látható és láthatatlan gyökérverés, a bele-
és együtt növekedés, türelmes ápolás és nyugalmas
üldögélés a hervadás szemléletében: ilyen az, amikor a
hely mosolyogva nézi az időt. Ez az oka, ez a végleges
ellentét, hogy a kiöregedett hajóskapitányok kertjénél nem
ismerni meghittebb zugot a világon. Az egyik ilyen
virágszőnyegre a pozsonyi domboldalon bukkantam. A
pergamenbőrű, zuzmóhajú aggastyán hajlékony tapintattal s
mégis biztos mozgással lépkedett a virágsűrűben. Egyik
növény lankadó szárát metszette le, másikat csak éppen
megigazgatta, volt, amelyiknek tövén apró villáskapával
lazított. Azt hittem, észre sem veszi a kerítésnél
bámészkodót. Egyszer csak elnevette magát: "tudom, azon
csodálkozik, ilyen öreg, mint jómagam, miért neveli még
magról a fenyőt." Elpirultam, valóban erre gondoltam. De ő:
"látom, ahogyan növekednek."
A szó eleinte vékonyan cseppent, majd
derűsen csurogni kezdett, s csakhamar a léckerítésen belülre
kanyarított. Ekkor értettem meg, mit jelent kikötni, mit a
hajót házzá varázsolni. A kert hátterében félig nyitott
tornác, friss forgácsillatban gyalupad, fűrész, fúró,
egyéb szerszám. Ott ültünk a fényesre kopott lócán.
Csendesen folydogáló szavak mondták el, hogyan csábította el
még siheder korában a nagy víz, hogyan hajózta be a
tengervilágot, s végül miként tért meg ide, a bozóttá
vadult öreg kertbe. Hazatérve, mintha ifjú erőben lenne,
mintha soha el se ment volna, kiirtott minden korhadó bokrot,
átkos gyomot, majd a tiszta talajba új palántákat
telepített, és megismételte: "látom a növekedést."
"Itt pedig – folytatta békés szünet után – ládákat
faragok." Néztem a finom művű, erős, hibátlanul nyitolt
ládákat a geometrikus és virágmintákat játékosan
egybeírott metszésekkel. Egyetlen gondolatom csak ez lehetett:
íme, ezek nem utazóládák, hanem vászonneműnek, hímzésnek,
szerszámnak, becses írásoknak – a háznak valók. Ezek a
ládák itt épp ellentétei a hajónak, ami nyitott és
befejezetlen, mint a félhold. A hold az ember képe, és az
ember a holdé. Amikor az élet önmagával megtelik, a telehold
alakját veszi fel, az élet utolsó érett szakaszában a kör
megtelik és bezárul. De a telehold alakja a nap alakját
tükrözi, s benne a fény mindaz a világosság, amit az emberi
élet a megnyíló létből magába tudott fogadni. Tekintetem
csak most érintette a megtért hajós szemét, nem volt az sem
opálosan öreg, sem szikrázóan fiatalos, kékeszöld távolok
sugároztak belőle, szélesebb horizontot átölelve, mint a
tengerek, és magasabbat áthasítva, mint a vizek felett az ég.
Sosem érintettem még ily szelíd tekintetet, ez a szem
átengedte magán a fényeket.
A fedeles ládák titka megnyílt. Már tudtam,
mi lesz a legszebb metszésű, a legkisebb faragott ládában.
Belezárja a tengerésznaplót, az óceánt és a kikötőket,
könnyű kalandjait és a nagy szerelmeket, egész
földrészeket, az egész utazást. Nem azért, hogy még egyszer
elővegye, hisz már nemigen olvas. Talán az unokáknak? Aligha,
hadd járják azok a maguk útját. Nem, nem fogja többé
kinyitni, emlékezik ő úgyis. Minden kimondható cél nélkül
teszi, csak úgy önmagáért – legyen együtt az egész, a
megcsiszolt ékkövet keretbe kell foglalni. Az egybeszövődő
emlékeket még csak nem is kívánja eltemetni, bezárja a
faragott ládába, cél nélkül, utolsó áldozatként, a
megszabadulásért.
A tornác oszlopára futó szőlő éppen érni
kezdett. Leszakított pár fürtöt. Hallgatagon szemezgettük.
A másik kert az orebi´i, nyugalomba
vonult hajóskapitányé volt. Ha ott fenn, a tengertől messze
eső bölcs dombvidéken szelíd adagióban és megenyhült
színekben hajoltak össze verbénák, rezedák, őszirózsák,
dáliák, mintha az egész kerten egyetlen harmatfátyol lebegne,
itt, az érdesre faragott fehér márványfal szikráit
túlharsogta a gránátalmavirág lángja. A fehér falra futó
tűzvirág örömtáncot zizegett, három leanderfa, fehér,
rózsaszín, lila pompában, törzse mindnek erdei fák
vastagságával vetekedett, az élet szédült olaját ontotta,
de a nyugati szél a kábulat ellen illatát jótékonyan
vegyítette a narancsvirág könnyű leheletével. A vén
kapitányt, ahogy a kert közepén kissé szétvetett lábakkal
önmaga árnyában és bizonyosságában állt, messziről őt is
fának nézte volna a járókelő, vihart álló, szívós
délszaki fának, amelynek habfehér szakáll-lombját szél
lengeti. De közelről szemügyre véve pipacsarcával,
komolyságában is nevető szemével inkább kertjének az
elmúlást nem ismerő, az élet utolsó nedvét gondtalanul
ellobbantó virágzásához hasonlított. Tőle meg azt
kérdeztük: Hogy is hívták a legszebb hajót, amelynek
fedélzetén az óceán minden gyönyörét élvezte? –
Mahamájá, felelte még halkabban. – És szeli még a habokat
az az óceánjáró? – Mahamájá, felelte, de oly halkan, hogy
útitársam azt hitte, nem válaszolt, és tovább faggatta: –
Nem jár ki néha sétálni a mólóra? – Huncut ránc futott
szeme sarkába, s jobb kezének kifordított tenyerével
félkört írt a levegőbe, mintegy válaszul, íme, ez a kert a
birodalma, mintegy jelezve, hogy világjárásában
összesűrűsödött esszenciája nélkül a kert élete
elsorvadna és viszont, a növényekből visszaverődő esszencia
nélkül az ő maradék tüze egyszerre kialudna. Szavak helyett
híres citromfáihoz vezette az idegeneket, a ragyogó levelű
citromfákhoz, minden egyes gyümölcsét külön-külön számon
tartotta, anélkül hogy megszámlálta volna őket, és amin a
kívülről jött nem győzött csodálkozni, ugyanazon a fán
és egy időben nyíltak a viaszfehér citromvirágok, és
sárgultak aranyba a gyümölcsök.
A lugasban vörösbort ittunk, valami olyan
sokértelműt és bő aromájút, akárha a kert összes
szirmainak nedve lett volna. Kortyolgatás közben sokáig észre
se vettük a fejünk felett csüngő kalitkát, benne a
sáfránytollú, piros csőrű madárral. Nem vettük észre,
talán mert tarkasága oly kevéssé különbözött a nyíló
virágoktól, talán mert a virágok is mintha szüntelenül
énekeltek volna, talán mert a bor vöröse valamennyi tomboló
színt egyetlen nevető kaleidoszkóppá varázsolta. De most,
hogy hasító lendülettel kirepült, csak úgy szemmel
megkérdeztük: miért hagyja nyitva a kalitka ajtaját?
– Akárhová repül is, visszaszáll ide, a
kertbe – s ahogy ezt mondta, és a poharat töltötte, apró
aranymadarakat láttam röpködni feje körül.
Fejezetek egy megjelenés
előtt álló esszéregényből.