Csűrös Miklós
Számítgatás nélkül
Volt idő – Mészöly
Miklós és Tüskés Tibor levelezése
A Pro Pannonia Kiadói Alapítvány Irodalmunk
forrásai című sorozatának egyik legizgalmasabb kötetét
tartjuk kezünkben. Egy nagy író és egy kivételesen
rátermett szerkesztő levelezését tartalmazza; irodalom- és
társadalomtörténetileg azoknak az éveknek a dokumentumai
érdemlik meg a legszélesebb körű érdeklődést, amikor
Tüskés Tibor a Jelenkor szerkesztőjeként rendszeresen
közölhette Mészöly különböző műfajú írásait
(1960–1964), a későbbi évtizedekben – Mészöly haláláig
– ritkulva folytatódó levelezés adalékai más szempontból
méltók a figyelemre.
Tüskést 1961 őszén bízták meg a Jelenkor
felelős szerkesztésével, és 1964 augusztusában
távolították el a laptól. Korábban memoárszerű és
esszéisztikus formában örökítette meg ezeknek az éveknek
folyóirat-történeti és önéletrajzi elemekben gazdag
krónikáját. Mindazt, amit a Jelenkor. Időrosta. Egy
szerkesztő emlékei és A Jelenkor indulása
(1958–1964) című könyvekben az anekdotikus próza és a
kortörténeti értekezés műfajában elmondott, az a levelezésben
korabeli dokumentumokban, dialógusként jelenik meg, drámai
jelleget ölt. Az író és a szerkesztő nem utólag beszél a
korról, hanem a korból, a történő időből. A történeti
távlatot kirajzoló utólagos tudás kommentárokban,
jegyzetekben szólal meg. A kortársak mint bizonytalan jövőt,
többesélyes játszmát élik meg az egykori pillanatokat, az
olvasó pedig az ő kortársi nézőpontjukból keresheti a
választ a "mi történt?", "miért történt?"
kérdéseire.
Az irodalmi élet és kritika történetét
összefoglaló akadémiai kézikönyv 1962–63-ra teszi az 1956
utáni "konszolidáció folyamatának végpontját". Hogyan
fest ez a folyamat a Jelenkor szerkesztője és a hatalomtól
megkülönböztetett figyelemmel kísért, szoros pórázon
tartott, nagy tehetségű szerzője levelezésének tükrében?
Tüskés már a Mészöllyel való kapcsolatfelvétel előtt,
majd utána is vegyes fejleményeket észlelhet. A Jelenkor
megszabadul a rossz emlékű Mészáros Ferenctől, különböző
változások (hol jók, hol rosszabbak) történnek a
szerkesztőség összetételében; 1963-tól havonta jelenik meg
(évi hat szám helyett) a lap. Mészöly a Várkonyi Nándor
szerkesztette régi Sorsunkban debütált, most Fodor András
közvetítésével jelentkezik újra Pécsett. A levelezők
hangja előzetes tájékozottságra vallóan bizalmas. Nyíltabb
vagy burkoltabb megjegyzésekből, árulkodó
szóhasználatokból, idézőjeles megfogalmazásokból
folyamatosan érzékeljük a leszorítottság, az
ellenőrzöttség érzetét és a külső irányítás elleni
tiltakozást: az itt "uralgó" nézetek, az ügy
irodalompolitikai "stichje" és más hasonló kifejezésekre
gondolunk. Lakáskörülményeire és középiskolai tanári
túlterheltségére célozva Tüskés "idegőrlő
körülményekre" panaszkodik, néha indulatosan háborog: "A
megyei tanács, mint gazda (...) nem törődik az egésszel.
Inkább fúrnak, furkálnak, rágcsálnak a patkányok..." A
posta többnapos késése, küldemények összekeverése,
fölbontott borítékok és más jelek megerősítik a gyanút,
hogy a levelezés külső "szerveket" is érdekel. Tüskés
szerkesztéspolitikáját a cinkos hangsúllyal árnyalt
"egyensúlyozás" kifejezés világítja meg: "a mostani,
áprilisi számmal tisztelgünk (láthatod majd, »ösztöndíjas«
szám), az utána következőben talán kicsit »vétkeznünk«
is szabad." Még célratörőbb fogalmazásban: "De hát
tudod, ez a decemberi egy olyan »mindegy«, »mindent bele«
szám volt. Csak az előre is gondolkodó szerkesztő számított
arra, hogy ha megússza ezt, akkor legyen gyúlékony anyag a
jövőre is." Hasonló szövegösszefüggésben Mészöly a
"robbanó portéka" metaforáját használja. Látható, hogy
a levelezőtársak nem voltak naivak és gyanútlanok az
irodalompolitika éberségének megítélésében; céltudatosan
törekedtek arra, hogy kitapintsák a sajtószabadság határait,
s amennyire lehet, tágítsák őket. Bár igaz, hogy Tüskés
kapott óvatosságra intő jóindulatú tanácsot idősebb
pályatársaitól (Rónay Györgytől, Csorba Győzőtől),
mégsem gondolhatjuk utólag, hogy fiatalos szeleburdiság,
életkortól is tüzelt vakmerőség okozta idő előtti
leváltását. Szükségszerű, elkerülhetetlen volt a
konfrontáció az akkori hatalommal: a "gőglándzsás
pimasz" ellenében – ahogy Fodor András írta Apostol
című emlékezetes versében – nem találhatott menedéket a
megalkuvástalan tisztesség.
Hiszen az ötvenes–hatvanas években még
mindig elég közel van 1956 emléke, hogy a szellemi élet
pártirányítása aggályosan ügyelje a művészeti élet
eseményeit és az ideológiai "veszélyeket". Sorra jelennek
meg a Társadalmi Szemlében az MSZMP Központi Bizottsága
mellett működő Kulturális Elméleti Munkaközösség
állásfoglalásai a népi írókról, az 1945 utáni magyar
irodalomról, a kritika helyzetéről és néhány
fogyatékosságáról, és a többi. Az "ideológiai
offenzíva" vezéralakjai a hatalom oldalán Aczél György
("a bajuszos"), Pándi Pál, Király István, Szabolcsi
Miklós, Tóth Dezső, Köpeczi Béla; vitázó irataikban (ma
már a név nélkül megjelent cikkek szerzőit is azonosítani
tudjuk) a nacionalista-népi-narodnyik elhajlást és a
modernista-egzisztencialista-polgári nézeteknek való
behódolást ítélték el nagyjából egy időben. Ebben a
kétfrontos harcban váltották le Mocsár Gábort a debreceni
Alföld, illetőleg Tüskés Tibort a Jelenkor éléről. Lehet,
hogy a hisztérikus légkört az irodalmi-művészeti életet
"kezelő" szférában beidegzett külpolitikai félelmek is
magyarázzák. Feltűnést kelt Hruscsovnak a modernizmust
támadó cikke; Mészöly is reagál rá a Napjainkban. Az
ablakmosó című drámáról és a hozzá írott
utószóról (amely végül az egyik kiemelt vádpont lesz
Tüskés menesztésekor) hosszas levelezés folyik, de már addig
is elegendő rosszpontot gyűjtött össze magának a
lapszerkesztő. Egyre kevésbé lehet tudni, a sajtóbeli
kritikáknak nem lesz-e súlyosabb következményük is.
Mészöly tájékoztatja Tüskést: "Pándi levelet írt
Aczélnak, hogy úgy hallja, a cikke nyomán adm. intézkedéseket,
letiltást stb. akarnak tenni ellenem; s ez ellen tiltakozik,
mert ez megsértése a szocialista kritika komolyságának...
Egyem a lelkét. Még a morálra is rászorítjuk őket...?" Az
Írószövetség 1964. január 24-i kibővített ülésén
Szabolcsi Miklós megbírálta a Jelenkort, s egy zárt, bizalmas
"feljegyzésben" arról tájékoztatta a Művelődésügyi
Minisztérium Irodalmi Osztályát (a dokumentum csak 2004-ben
jelent meg), hogy "a szerkesztő csak látszatönkritikát
gyakorolt és (...) a felszólaló írók nagy része védelmébe
vette a bírált polgári jelenségeket". Tüskés
leváltásáról 1964 áprilisában döntenek, de ezt nem közlik
vele, s még hónapokig szerkeszti a Jelenkort. Júliusban tudja
meg, hogy eltávolították a laptól. Mészöly többes szám
első személyben fogalmazza vigasztaló szavait:
"Méltósággal lépsz le s tisztán. (...) Számítgatás
nélkül akartál s akartunk tenni a magyar irodalomért, amit
tudunk. Hiszem, hogy aki most rúg, az holnap a levegőbe rúg. S
remélem, úgy érzed te is, hogy a munkád nincs befejezve."
A Mészöly által a Jelenkornak küldött
művekre általában illik az a megjegyzés, amelyet a végül
másutt megjelent A tágasság iskolája című
esszé jellemzéséül ír kísérőlevelében: "Nálunk
szokatlan problematika; s ha nem is éppen marxista, de –
remélem – becsületes oknyomozója bizonyos letagadhatatlan
közérzeti realitásoknak." Olyan írásokat is közlésre
ajánlott, amelyeket az utókor egyöntetűleg remekműként tart
számon (például a Jelentés öt egérről című
elbeszélést). A hatvanas évek eleje Mészölynek istenáldotta
termékeny korszaka, regényeken és novellákon kívül ekkor
tör fel benne a dráma, az esszéisztikus filozófiai jegyzetek
és a versírás ihlete. A Jelenkor kitüntetett helyen áll azok
között a folyóiratok között, amelyek egyáltalán számba
jöhetnek a bőséges termés közlésekor. Néha egyszerre
két-három kézirata is a Jelenkornál van, s szerző és
szerkesztő megtanácskozza a megjelenés sorrendjét. A
hatalomtól ellenőrzött és vitatott szerzők között az ő
helyzete eléggé különleges: az újvidéki (szabadkai)
Híd-ban is publikál, írásairól, színműveiről
nyugat-európai kiadóknak és szerkesztőségeknek,
színházaknak is tudomásuk van; az ottani közlés vagy
bemutatás a magyarországi korlátozásokra vagy kényszerű
engedményekre is hatással van. 1964. június 12-én például
ilyen jó híreket közöl Tüskéssel: "Párisban most megy
nyomdába az Atléta – szeretnék ősszel kiutazni. A Bunker
a zürichi Schauspieltheater fődramaturgja asztalán van –
szóval, drukkban nincs hiány." S még akkor is, amikor
Tüskés már megpecsételve látja szerkesztői sorsát
("Egyébként minden számot úgy állítok össze, na ez lesz
az utolsó, amin még rajt lesz a nevem."), közlésre ajánlja
a Bunker című drámát, és leveleznek egy angol nyelvű
megjelenésről szóló "tényközlő híradásról" a
Jelenkorban.
Mészöly nemcsak szerzőként érezte otthon
magát a Jelenkorban; íróbarátai közreműködését is
közvetítette, különösen az egykori újholdasok
csatlakozását viselte a szívén. Gera György és Tandori
Dezső kapcsolatát is egyengeti a lappal; érdekes, tudtommal
kevéssé ismert adalékok olvashatók a levelezésben Tandori
tervezett pécsi elhelyezkedéséről német–magyar szakos
tanárként. Mészöly egyebek között így érvel az ügy
érdekében: "Jó »tagot« nyernétek vele – s neki sem
ártana kimozdulni a fővárosból." – Külön tanulmányt
érdemelnének magvas önreflexiói írói terveiről, az
elkészültekhez való viszonyáról. Majdnem mindig több
munkán dolgozik párhuzamosan; ösztöne mintha arra vezetné,
hogy egyidejűleg műfajilag is eltérő dolgokat vegyen kézbe;
amit már befejezett, az jóval kevésbé foglalkoztatja, mint a
frissen koncipiált vagy a sokáig készülő alkotás. Két nagy
regényéről írja: "Mit tagadjam, [Az atléta halálát] már
kicsit messziről szemlélem, túl vagyok rajta – a Saulus kínoz.
Talán tavaszra kihordom." De ezt a megfigyelést is
árnyalnunk kell, ha arra gondolunk, hogy még a korrektúra
fázisában lévő szövegen is változtatni akar, mert az
utolsó percig nem érzi véglegesnek. – Szembeszökően sokat
utazik. "Furcsa egyensúlyról", "forró-hideg
bánásmódról" beszél arra gondolva, hogy míg regényét a
kiadóknál újra meg újra "kinyírják", "kezemben az
Európa-útlevél, a külügy államilag beutalt szeptemberre a
római magyar intézetbe". Az utazásokra anyagilag is föl
kell készülnie, különmunkát vállal,
előleglehetőségekről érdeklődik, de "dugulásig tele
élményekkel" érkezik haza. S nem csak Nyugatról; romániai
(erdélyi) útjáról "kötetnyi szomorúságtól"
letaglózva számol be, s szinte rázúdítja Tüskésre és a
Jelenkorra az ottani panaszok és az itteni tennivalók
garmadáját: levele korai dokumentuma annak a lelkifurdaláson
is alapuló tenni vágyásnak és cselekvő eltökéltségnek,
amellyel a magyarországi értelmiség jobbjai a következő évtizedekben
a szomszéd országokban élő magyar pályatársak gondjai felé
fordultak. (A sors iróniája, hogy Tüskésnek ekkor már semmi
befolyása a lapnál, "súgni sem tud a szerkesztőségnek",
s újra tanárkodva nagy nehezen próbálja megszokni az
iskolát, "különösen azt, amivé az elmúlt két-három
évben »fejlődött«"). Mészölynek a határainkon kívüli
magyar irodalom iránti érdeklődéséről s
elkötelezettségéről egy későbbi (1966-os) levele is
tanúskodik, amelyben arra biztatja Tüskést, hogy
irodalomtörténeti esszéket írjon a jugoszláviai Híd című
folyóiratba: "Én lelkesen hiszem, hogy amit a magyar
szellemi, irodalmi életben Erdély képviselt – mint góc –
a két háború között, az most csúszik át Délvidékre, a szerep.
Valami »kihelyezett« bázist érzek és látok bennük. S ha
támogatjuk, attól gazdagabb is lesz."
Egyetlenegy alkalommal áll elő Mészöly
olyan kéréssel, amelyet Tüskés nem tud és nem is akar
teljesíteni. Pontos történetek, útközben című
könyvét kinyomtatták – éppen a pécsi nyomdában –, de
egy interjú miatti büntetésből ("adminisztratív
figyelmeztetés?") elzárják előle a szerzői példányokat,
s a szerkesztő baráthoz fordul, nem kérne-e bizalmasan
néhány példányt egy ismerős nyomdásztól. Tüskés nem
önmagát féltette, hanem a nyomdászt akarta megkímélni a
lehetséges következményektől. "Mi történik akkor –
írja egy lábjegyzetben –, ha ezeket a példányokat
megtalálják – mondjuk – a nyugati határon, vámvizsgálat
közben?" Sürgősen az előző után menesztett másik
levelében Mészöly maga is visszavonja, "hülye-gyerekes
stiklinek" minősíti elhamarkodott ötletét. – A
levelezésben beállott baljós, tragikus végső fordulatot
azonban nem ez a suta diákcsíny idézte elő, hanem egy
későbbi fejlemény; azért térünk ki rá részletesebben,
mert a kötet lezárása óta előkerült és meg is jelent az a
fontos dokumentum, amely az egyedi eseten kívül talán tágabb
körben is magyarázatot adhat a kései Mészöly némely
megnyilatkozására. (Lásd Tüskés Tibor: Pótlás a
levelezéshez. Debreceni Disputa, 2005. 11–12. sz.
38–39.) A Jelenkor 1997. 6. számában jelent meg Mészöly Mert
Pécs valóban urbs volt című emlékezése. Tüskés joggal
nehezményezte azt a meglepően fölényes hangot, szerénytelen
modort, ahogyan (akkor már halott) idősebb pályatársait az
emlékező fölidézte. Még jobban meghökkent, hogy az 1959 és
1964 közötti Jelenkor, a publikációk, a levelezés, a
találkozások emléke kipontozódott, elfelejtődött. "Mi ez?
Egy idősödő író emlékezetzavara? Vagy egy nagyon is
tudatosan irányított emlékezet meghökkentő működése."
Tüskés kétségeire Polcz Alaine 1997. augusztus 10-i levele
adja meg a választ, a Volt idő anyagába illő két
másik dokumentummal együtt ez is olvasható a Pótlás...-ban
(onnan idézem): "Nagyon nehéz szívvel olvastam. Nem is adtam
át Miklósnak. Hetekre elborult volna a kedélye – mivel igaza
van. És, ami nagyon nehéz, ő is szembesül a memóriazavarral.
Eléggé – a levél nélkül is. Három embólia, két
infarktus és vese... (?) daganat eltávolítása után
vagyunk." A beteg írót tehát a pszichológus feleség
tapintata megkímélte a szembesüléstől a kóros
feledékenység dokumentumával, de közérdek, hogy "ne
csupán a torzító emlékezést őrizze meg az idő, hanem
megőrizze a makacs tényeket is".
Tüskés Tibor példaszerűen gondozta a
szöveget, előszava és jegyzetei egyaránt a tudni érdemes
dolgokat foglalják össze; nem mond többet vagy kevesebbet,
mint amennyi a megértéshez és a zökkenőmentes olvasáshoz
szükséges. Elvként szögezi le: "Az olyan
levélpublikációkat kedvelem, amelyek a küldött és kapott
leveleket együtt és csonkítatlanul, kipontozás nélkül
közlik." A Volt idő szellemi tartalma és színvonala
csakugyan rászolgál a hézagmentes kiadásra és a filológiai
lelkiismeretességre. Sok újat tudunk meg belőle az 1956 utáni
szellemi újrakezdés küzdelmes korszakáról, és a két
kiváló intellektus együttműködő erőfeszítéseinek
tükrében a magyar értelmiség történetének egyik
példázatos pillanata villan föl előttünk. (Pro Pannonia,
2006)