Kortárs

 

Csűrös Miklós

Számítgatás nélkül

Volt idő – Mészöly Miklós és Tüskés Tibor levelezése

 

A Pro Pannonia Kiadói Alapítvány Irodalmunk forrásai című sorozatának egyik legizgalmasabb kötetét tartjuk kezünkben. Egy nagy író és egy kivételesen rátermett szerkesztő levelezését tartalmazza; irodalom- és társadalomtörténetileg azoknak az éveknek a dokumentumai érdemlik meg a legszélesebb körű érdeklődést, amikor Tüskés Tibor a Jelenkor szerkesztőjeként rendszeresen közölhette Mészöly különböző műfajú írásait (1960–1964), a későbbi évtizedekben – Mészöly haláláig – ritkulva folytatódó levelezés adalékai más szempontból méltók a figyelemre.

Tüskést 1961 őszén bízták meg a Jelenkor felelős szerkesztésével, és 1964 augusztusában távolították el a laptól. Korábban memoárszerű és esszéisztikus formában örökítette meg ezeknek az éveknek folyóirat-történeti és önéletrajzi elemekben gazdag krónikáját. Mindazt, amit a Jelenkor. Időrosta. Egy szerkesztő emlékei és A Jelenkor indulása (1958–1964) című könyvekben az anekdotikus próza és a kortörténeti értekezés műfajában elmondott, az a levelezésben korabeli dokumentumokban, dialógusként jelenik meg, drámai jelleget ölt. Az író és a szerkesztő nem utólag beszél a korról, hanem a korból, a történő időből. A történeti távlatot kirajzoló utólagos tudás kommentárokban, jegyzetekben szólal meg. A kortársak mint bizonytalan jövőt, többesélyes játszmát élik meg az egykori pillanatokat, az olvasó pedig az ő kortársi nézőpontjukból keresheti a választ a "mi történt?", "miért történt?" kérdéseire.

Az irodalmi élet és kritika történetét összefoglaló akadémiai kézikönyv 1962–63-ra teszi az 1956 utáni "konszolidáció folyamatának végpontját". Hogyan fest ez a folyamat a Jelenkor szerkesztője és a hatalomtól megkülönböztetett figyelemmel kísért, szoros pórázon tartott, nagy tehetségű szerzője levelezésének tükrében? Tüskés már a Mészöllyel való kapcsolatfelvétel előtt, majd utána is vegyes fejleményeket észlelhet. A Jelenkor megszabadul a rossz emlékű Mészáros Ferenctől, különböző változások (hol jók, hol rosszabbak) történnek a szerkesztőség összetételében; 1963-tól havonta jelenik meg (évi hat szám helyett) a lap. Mészöly a Várkonyi Nándor szerkesztette régi Sorsunkban debütált, most Fodor András közvetítésével jelentkezik újra Pécsett. A levelezők hangja előzetes tájékozottságra vallóan bizalmas. Nyíltabb vagy burkoltabb megjegyzésekből, árulkodó szóhasználatokból, idézőjeles megfogalmazásokból folyamatosan érzékeljük a leszorítottság, az ellenőrzöttség érzetét és a külső irányítás elleni tiltakozást: az itt "uralgó" nézetek, az ügy irodalompolitikai "stichje" és más hasonló kifejezésekre gondolunk. Lakáskörülményeire és középiskolai tanári túlterheltségére célozva Tüskés "idegőrlő körülményekre" panaszkodik, néha indulatosan háborog: "A megyei tanács, mint gazda (...) nem törődik az egésszel. Inkább fúrnak, furkálnak, rágcsálnak a patkányok..." A posta többnapos késése, küldemények összekeverése, fölbontott borítékok és más jelek megerősítik a gyanút, hogy a levelezés külső "szerveket" is érdekel. Tüskés szerkesztéspolitikáját a cinkos hangsúllyal árnyalt "egyensúlyozás" kifejezés világítja meg: "a mostani, áprilisi számmal tisztelgünk (láthatod majd, »ösztöndíjas« szám), az utána következőben talán kicsit »vétkeznünk« is szabad." Még célratörőbb fogalmazásban: "De hát tudod, ez a decemberi egy olyan »mindegy«, »mindent bele« szám volt. Csak az előre is gondolkodó szerkesztő számított arra, hogy ha megússza ezt, akkor legyen gyúlékony anyag a jövőre is." Hasonló szövegösszefüggésben Mészöly a "robbanó portéka" metaforáját használja. Látható, hogy a levelezőtársak nem voltak naivak és gyanútlanok az irodalompolitika éberségének megítélésében; céltudatosan törekedtek arra, hogy kitapintsák a sajtószabadság határait, s amennyire lehet, tágítsák őket. Bár igaz, hogy Tüskés kapott óvatosságra intő jóindulatú tanácsot idősebb pályatársaitól (Rónay Györgytől, Csorba Győzőtől), mégsem gondolhatjuk utólag, hogy fiatalos szeleburdiság, életkortól is tüzelt vakmerőség okozta idő előtti leváltását. Szükségszerű, elkerülhetetlen volt a konfrontáció az akkori hatalommal: a "gőglándzsás pimasz" ellenében – ahogy Fodor András írta Apostol című emlékezetes versében – nem találhatott menedéket a megalkuvástalan tisztesség.

Hiszen az ötvenes–hatvanas években még mindig elég közel van 1956 emléke, hogy a szellemi élet pártirányítása aggályosan ügyelje a művészeti élet eseményeit és az ideológiai "veszélyeket". Sorra jelennek meg a Társadalmi Szemlében az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Kulturális Elméleti Munkaközösség állásfoglalásai a népi írókról, az 1945 utáni magyar irodalomról, a kritika helyzetéről és néhány fogyatékosságáról, és a többi. Az "ideológiai offenzíva" vezéralakjai a hatalom oldalán Aczél György ("a bajuszos"), Pándi Pál, Király István, Szabolcsi Miklós, Tóth Dezső, Köpeczi Béla; vitázó irataikban (ma már a név nélkül megjelent cikkek szerzőit is azonosítani tudjuk) a nacionalista-népi-narodnyik elhajlást és a modernista-egzisztencialista-polgári nézeteknek való behódolást ítélték el nagyjából egy időben. Ebben a kétfrontos harcban váltották le Mocsár Gábort a debreceni Alföld, illetőleg Tüskés Tibort a Jelenkor éléről. Lehet, hogy a hisztérikus légkört az irodalmi-művészeti életet "kezelő" szférában beidegzett külpolitikai félelmek is magyarázzák. Feltűnést kelt Hruscsovnak a modernizmust támadó cikke; Mészöly is reagál rá a Napjainkban. Az ablakmosó című drámáról és a hozzá írott utószóról (amely végül az egyik kiemelt vádpont lesz Tüskés menesztésekor) hosszas levelezés folyik, de már addig is elegendő rosszpontot gyűjtött össze magának a lapszerkesztő. Egyre kevésbé lehet tudni, a sajtóbeli kritikáknak nem lesz-e súlyosabb következményük is. Mészöly tájékoztatja Tüskést: "Pándi levelet írt Aczélnak, hogy úgy hallja, a cikke nyomán adm. intézkedéseket, letiltást stb. akarnak tenni ellenem; s ez ellen tiltakozik, mert ez megsértése a szocialista kritika komolyságának... Egyem a lelkét. Még a morálra is rászorítjuk őket...?" Az Írószövetség 1964. január 24-i kibővített ülésén Szabolcsi Miklós megbírálta a Jelenkort, s egy zárt, bizalmas "feljegyzésben" arról tájékoztatta a Művelődésügyi Minisztérium Irodalmi Osztályát (a dokumentum csak 2004-ben jelent meg), hogy "a szerkesztő csak látszatönkritikát gyakorolt és (...) a felszólaló írók nagy része védelmébe vette a bírált polgári jelenségeket". Tüskés leváltásáról 1964 áprilisában döntenek, de ezt nem közlik vele, s még hónapokig szerkeszti a Jelenkort. Júliusban tudja meg, hogy eltávolították a laptól. Mészöly többes szám első személyben fogalmazza vigasztaló szavait: "Méltósággal lépsz le s tisztán. (...) Számítgatás nélkül akartál s akartunk tenni a magyar irodalomért, amit tudunk. Hiszem, hogy aki most rúg, az holnap a levegőbe rúg. S remélem, úgy érzed te is, hogy a munkád nincs befejezve."

A Mészöly által a Jelenkornak küldött művekre általában illik az a megjegyzés, amelyet a végül másutt megjelent A tágasság iskolája című esszé jellemzéséül ír kísérőlevelében: "Nálunk szokatlan problematika; s ha nem is éppen marxista, de – remélem – becsületes oknyomozója bizonyos letagadhatatlan közérzeti realitásoknak." Olyan írásokat is közlésre ajánlott, amelyeket az utókor egyöntetűleg remekműként tart számon (például a Jelentés öt egérről című elbeszélést). A hatvanas évek eleje Mészölynek istenáldotta termékeny korszaka, regényeken és novellákon kívül ekkor tör fel benne a dráma, az esszéisztikus filozófiai jegyzetek és a versírás ihlete. A Jelenkor kitüntetett helyen áll azok között a folyóiratok között, amelyek egyáltalán számba jöhetnek a bőséges termés közlésekor. Néha egyszerre két-három kézirata is a Jelenkornál van, s szerző és szerkesztő megtanácskozza a megjelenés sorrendjét. A hatalomtól ellenőrzött és vitatott szerzők között az ő helyzete eléggé különleges: az újvidéki (szabadkai) Híd-ban is publikál, írásairól, színműveiről nyugat-európai kiadóknak és szerkesztőségeknek, színházaknak is tudomásuk van; az ottani közlés vagy bemutatás a magyarországi korlátozásokra vagy kényszerű engedményekre is hatással van. 1964. június 12-én például ilyen jó híreket közöl Tüskéssel: "Párisban most megy nyomdába az Atléta – szeretnék ősszel kiutazni. A Bunker a zürichi Schauspieltheater fődramaturgja asztalán van – szóval, drukkban nincs hiány." S még akkor is, amikor Tüskés már megpecsételve látja szerkesztői sorsát ("Egyébként minden számot úgy állítok össze, na ez lesz az utolsó, amin még rajt lesz a nevem."), közlésre ajánlja a Bunker című drámát, és leveleznek egy angol nyelvű megjelenésről szóló "tényközlő híradásról" a Jelenkorban.

Mészöly nemcsak szerzőként érezte otthon magát a Jelenkorban; íróbarátai közreműködését is közvetítette, különösen az egykori újholdasok csatlakozását viselte a szívén. Gera György és Tandori Dezső kapcsolatát is egyengeti a lappal; érdekes, tudtommal kevéssé ismert adalékok olvashatók a levelezésben Tandori tervezett pécsi elhelyezkedéséről német–magyar szakos tanárként. Mészöly egyebek között így érvel az ügy érdekében: "Jó »tagot« nyernétek vele – s neki sem ártana kimozdulni a fővárosból." – Külön tanulmányt érdemelnének magvas önreflexiói írói terveiről, az elkészültekhez való viszonyáról. Majdnem mindig több munkán dolgozik párhuzamosan; ösztöne mintha arra vezetné, hogy egyidejűleg műfajilag is eltérő dolgokat vegyen kézbe; amit már befejezett, az jóval kevésbé foglalkoztatja, mint a frissen koncipiált vagy a sokáig készülő alkotás. Két nagy regényéről írja: "Mit tagadjam, [Az atléta halálát] már kicsit messziről szemlélem, túl vagyok rajta – a Saulus kínoz. Talán tavaszra kihordom." De ezt a megfigyelést is árnyalnunk kell, ha arra gondolunk, hogy még a korrektúra fázisában lévő szövegen is változtatni akar, mert az utolsó percig nem érzi véglegesnek. – Szembeszökően sokat utazik. "Furcsa egyensúlyról", "forró-hideg bánásmódról" beszél arra gondolva, hogy míg regényét a kiadóknál újra meg újra "kinyírják", "kezemben az Európa-útlevél, a külügy államilag beutalt szeptemberre a római magyar intézetbe". Az utazásokra anyagilag is föl kell készülnie, különmunkát vállal, előleglehetőségekről érdeklődik, de "dugulásig tele élményekkel" érkezik haza. S nem csak Nyugatról; romániai (erdélyi) útjáról "kötetnyi szomorúságtól" letaglózva számol be, s szinte rázúdítja Tüskésre és a Jelenkorra az ottani panaszok és az itteni tennivalók garmadáját: levele korai dokumentuma annak a lelkifurdaláson is alapuló tenni vágyásnak és cselekvő eltökéltségnek, amellyel a magyarországi értelmiség jobbjai a következő évtizedekben a szomszéd országokban élő magyar pályatársak gondjai felé fordultak. (A sors iróniája, hogy Tüskésnek ekkor már semmi befolyása a lapnál, "súgni sem tud a szerkesztőségnek", s újra tanárkodva nagy nehezen próbálja megszokni az iskolát, "különösen azt, amivé az elmúlt két-három évben »fejlődött«"). Mészölynek a határainkon kívüli magyar irodalom iránti érdeklődéséről s elkötelezettségéről egy későbbi (1966-os) levele is tanúskodik, amelyben arra biztatja Tüskést, hogy irodalomtörténeti esszéket írjon a jugoszláviai Híd című folyóiratba: "Én lelkesen hiszem, hogy amit a magyar szellemi, irodalmi életben Erdély képviselt – mint góc – a két háború között, az most csúszik át Délvidékre, a szerep. Valami »kihelyezett« bázist érzek és látok bennük. S ha támogatjuk, attól gazdagabb is lesz."

Egyetlenegy alkalommal áll elő Mészöly olyan kéréssel, amelyet Tüskés nem tud és nem is akar teljesíteni. Pontos történetek, útközben című könyvét kinyomtatták – éppen a pécsi nyomdában –, de egy interjú miatti büntetésből ("adminisztratív figyelmeztetés?") elzárják előle a szerzői példányokat, s a szerkesztő baráthoz fordul, nem kérne-e bizalmasan néhány példányt egy ismerős nyomdásztól. Tüskés nem önmagát féltette, hanem a nyomdászt akarta megkímélni a lehetséges következményektől. "Mi történik akkor – írja egy lábjegyzetben –, ha ezeket a példányokat megtalálják – mondjuk – a nyugati határon, vámvizsgálat közben?" Sürgősen az előző után menesztett másik levelében Mészöly maga is visszavonja, "hülye-gyerekes stiklinek" minősíti elhamarkodott ötletét. – A levelezésben beállott baljós, tragikus végső fordulatot azonban nem ez a suta diákcsíny idézte elő, hanem egy későbbi fejlemény; azért térünk ki rá részletesebben, mert a kötet lezárása óta előkerült és meg is jelent az a fontos dokumentum, amely az egyedi eseten kívül talán tágabb körben is magyarázatot adhat a kései Mészöly némely megnyilatkozására. (Lásd Tüskés Tibor: Pótlás a levelezéshez. Debreceni Disputa, 2005. 11–12. sz. 38–39.) A Jelenkor 1997. 6. számában jelent meg Mészöly Mert Pécs valóban urbs volt című emlékezése. Tüskés joggal nehezményezte azt a meglepően fölényes hangot, szerénytelen modort, ahogyan (akkor már halott) idősebb pályatársait az emlékező fölidézte. Még jobban meghökkent, hogy az 1959 és 1964 közötti Jelenkor, a publikációk, a levelezés, a találkozások emléke kipontozódott, elfelejtődött. "Mi ez? Egy idősödő író emlékezetzavara? Vagy egy nagyon is tudatosan irányított emlékezet meghökkentő működése." Tüskés kétségeire Polcz Alaine 1997. augusztus 10-i levele adja meg a választ, a Volt idő anyagába illő két másik dokumentummal együtt ez is olvasható a Pótlás...-ban (onnan idézem): "Nagyon nehéz szívvel olvastam. Nem is adtam át Miklósnak. Hetekre elborult volna a kedélye – mivel igaza van. És, ami nagyon nehéz, ő is szembesül a memóriazavarral. Eléggé – a levél nélkül is. Három embólia, két infarktus és vese... (?) daganat eltávolítása után vagyunk." A beteg írót tehát a pszichológus feleség tapintata megkímélte a szembesüléstől a kóros feledékenység dokumentumával, de közérdek, hogy "ne csupán a torzító emlékezést őrizze meg az idő, hanem megőrizze a makacs tényeket is".

Tüskés Tibor példaszerűen gondozta a szöveget, előszava és jegyzetei egyaránt a tudni érdemes dolgokat foglalják össze; nem mond többet vagy kevesebbet, mint amennyi a megértéshez és a zökkenőmentes olvasáshoz szükséges. Elvként szögezi le: "Az olyan levélpublikációkat kedvelem, amelyek a küldött és kapott leveleket együtt és csonkítatlanul, kipontozás nélkül közlik." A Volt idő szellemi tartalma és színvonala csakugyan rászolgál a hézagmentes kiadásra és a filológiai lelkiismeretességre. Sok újat tudunk meg belőle az 1956 utáni szellemi újrakezdés küzdelmes korszakáról, és a két kiváló intellektus együttműködő erőfeszítéseinek tükrében a magyar értelmiség történetének egyik példázatos pillanata villan föl előttünk. (Pro Pannonia, 2006)

 

 

 

 

 

 



Nyitólap