Vitéz György
Apám
(Németh
Imre m. kir. páncélos alezredes emlékére)
I.
Örkény vezér
szobrát avatták.
Volt díszebéd, kidüllesztett mell, tüzes beszédek,
Az ezredes retorikus kérdésére: Uraim, mi hát a lovasszellem?,
apám kéretlen rávágta: "kísértet lóháton".
A tiszt urak diszkréten vihogtak. Apám nem nyert
népszerűségi versenyt
az ezredes és tábornok urak asztalánál.
Bronz Örkény boncsokos zászlaja eltűnt egy nap.
Volt nyomozás, vallatás (szegény cigányok).
Hetekkel később a táborparancsnok kislánya
(majdani textilművésznő)* meg én
találtuk meg a tiszti lakások mögötti fűben
(hol barátaim, a kék torkú gyíkok leskelődtek).
Volt is örömujjongás, de mi, gyerekek
még csokoládét se kaptunk, csak langy dicséretet.
A felnőttek hálája többnyire ilyen.
S az ország felé (hogy is sejthettük volna akkor?)
már léptetett a kísértet lóháton:
az Apokalipszis első lovasa.
II.
Magáztuk egymást a
családban
(arisztokratáknál
volt ez akkoriban szokás),
pedig nekünk két szilvafára
se telt,
de apám mindig
büszkén emlegette
csóró végvári
vitéz őseit,
akiknek címet, címert
s birtokot adott
Második Ferdinánd.
(Török kézen voltak a birtokok.)
Szerettem volna én is
végvári vitéznek állni.
Mit tudtam én, hogy
mennyi volt a zsold (ha fizettek)
(de a Horthy Mikós
legszebb katonája se hangzott rosszul).
Ezért hökkentem meg,
mikor a Szentháromság téren
Hozzám fordult apám
és így szólt: "Kisfiam,
ne válasszon katonai
pályát,
ügyvédnek lenni
békésebb foglalkozás,
s nem megvetendő az
orvosi szakma sem."
Nem értettem. Ezt
tanácsolja Édesapám?
Ő, aki tiszteletet
keltő egyenruhát visel,
gallérján csillagok,
mellén fényes kitüntetések,
haptákba állnak
előtte a honvédek.
S tudom, a csatatéren
is megállja majd a helyét,
mint ősünk,
zászlótartó Péter Zalából...
(Persze nem versben folyt ez a beszélgetés,
de a ritmikus sorokba állított emlék élesebb,
s apám is szerette a költészetet.)
Álltunk a Halászbástyán. Javában dúlt a háború,
de messze még. A város békéje fölött
áttetsző szürkéskék köd terpeszkedett
Zuglótól a Hármashatár-hegyig.
Apám nem szólt. Hirtelen anyám jutott eszembe,
egy dalt énekelt valami régi pacifista operettből:
S hiába raktok briliáns medáliát reá,
nem keltitek föl többé azt, dicső urak, trará...
Aztán elszállt a dallam. "Ugye győzünk, apám?"
Bólintott. De a refrén – trará, trará – vissza-visszatért.
Aztán lesétáltunk a Várból.
Megkezdődtek a hústalan napok.
III.
Elfogyasztotta diétás
vacsoráját.
Beteg volt, de jókedve megmaradt,
s az asztalnál így szólt (hallottuk többször is):
Fejfámra ezt írjátok: ÉLT NEGYVENÖT ÉVET, DE JÓL!
Aztán fölállt, átballagott a téren
a kibicelő négyszáz éves házak közt
szokásos tarokkpartijára. Úgy fél tíz felé visszatért,
megcsókolta anyámat, s lefeküdt.
Hajnalban hörgő lélegzetére riadtunk;
eszméletlen még megszorította anyám kezét,
én meg rohantam a vasútállomásra,
hogy felzörgessem jó Cserhalmi doktort, aki
apró szobájában rendelt és lakott.
Hallottuk, amint egyre hangosabban zihált,
majd fokozatosan elhalt lélegzete.
S indult újra a rettenetes ciklus.
Ez a Cheyne-Stokes-légzés, szólt a doktor
(nem mondta, hogy ez a haldoklás jele).
Klagenfurtból (nem oda száműzték Görgeyt?)
jött a mentőautó. Egy óra múlva visszahozták.
Es war nichts mehr zu tun – így az osztrák orvos.
Még láttam egyszer. A ravatalon.
Az arca olyan volt, mint négy éve
a várost takaró kékesszürke köd.
Vigyázzban feküdt. Mellén a briliáns medáliák.
S én újra hallottam a virtuális trombitát: trará,
trará...
De sírni nem tudtam. A pap énekelt:
Venite exultemus Domino. (Missa pro defunctis agnostica.)
Ez hatvan éve történt.
Régebben ritkán
álmodtam vele.
Manapság gyakrabban.
Sejtem, miért.