Marosi Gyula
"Szervusz,
Pegazus!"
Most már Rékával járunk Pegazushoz.
Míg az anyja öltözteti, megbeszéljük
a programot. Mert egy tevékeny és kíváncsi embernek, ha még
kétéves is, ha megy, hát mennie kell valahová, a céltalan
lődörgés – még ha sétának nevezzük is – dögunalom.
Tucatnyi jó helyünk van, ahová mehetünk, ezeket most nem
árulom el, és ha kérdéseim közül arra: "Látogassuk meg
Pegazust?", Réka azt válaszolja: "Iden", irányt veszünk
az iskola felé.
Réka meleg kezű gyerek, mindig jó meleg a
kicsi keze. Állandóan beszél, mindig van közlendője – el
ne felejtsük ezt a szót: "cserfes" –, fogja a szavak
hangulatát is, jó humorérzékkel már játszik is velük –
már amennyire kétéves e világban való tartózkodása engedi,
de egyértelműen –, még nem tudja recsegtetni az "r"-t,
és jó néhány hangtévesztése is van – majd lesz dolga a
logopédusnak –, ám az "Iden" bájosnak, sőt kis
személyiségéhez illőnek találtatott, már az egész család
úgy mondja, ha nyomatékosítani akarja állítását, hogy:
"Iden".
Pegazus nem lakik messze: a Pákozdi tér
sarkán, az iskolával szemben lévő ház falán, egy
kisasztalnyi márványtáblán. A táblán vésett, aranyozott
betűk, közepén labdányi bronz dombormű: azon száguld,
repül Pegazus. Odaérve köszöntjük illendően, mondókát
kántáló hangon: "Szer-vusz, Pega-zus!" Hogy közel
léphessünk hozzá, előbb keresnünk kell egy
ágacska-botocskát, mellyel elzavarjuk a töredezett terméskő
járda repedései körül csomókba gyülekező bodobácsokat:
eresz alatti száraz, napsütötte déli fekvés, az
elhagyatottság békességét árasztó hely – ilyen helyeken
imádnak élni a bodobácsok. A tábla alá érve a gyerekecske
felém emeli a kezét: "kicsi vagyok, emelj fel!" – az
emberi metakommunikáció legmeghatóbb mozdulata ez, "emelj
magadhoz! védj meg!", egy ősparancs teljesítését
követelő mozdulat, mely még a szerelmi mámor gesztusainál is
erősebb. Mindig kivárom ezt a mozdulatot, vágyom rá, csak
ezután veszem a karomra. Olyan közel lépek a falhoz, hogy
talpamat megtámaszthassam a lábazatkövön, az így keletkezett
combom sámlijára ültetem – mert akármilyen kicsik is még
ezek a lányok, cipelni őket nehezek, mint a só –, így
aztán ujjunk hegyével épp elérjük Pegazust. Megérintjük
legelőbb az orrát, tágult orrlikain talán lángot fúj,
végigsimítjuk csontos arcát, izmos nyakát, megérintjük –
kicsit furcsa a szó – a "sörényét", aztán tovább –
a fehér márványlap úgy veri vissza a naptól kapott fényt,
hogy csillogását elnyeli, de erejét nem, úgy világítja át
a gyerek picike ujját, mintha az egy enyhén rózsás
hegyikristály lenne –, erős hátát, aztán újabb furcsa
szavakat tanulunk: "szügy", "mar", "csánk", a
processzus befejezéséhez közeledve megszámoljuk a
"patáit", s miután megvan mind a négy, diadalmas
befejezésként végigsimítjuk "azt a hatalmas, gyönyörű
szárnyát".
Előbb Saroltával jártunk Pegazushoz, vagy
két évig. Ám egyszer csak, kérdésemre, hogy látogassuk-e
meg Pegazust, már egy középcsoportos óvodás öntudatával
azt válaszolta: "Jaj, Papa, az olyan dedós dolog!" Mi
tagadás. Szerencsére addigra Réka nőtt bele a Papával való
egészségügyi sétálgatások korába, így Sisa elutasítása
nem okozott komoly törést a Papa érzékeny lelkében.
Érdekes: a két testvér sok vonatkozásban különbözik
egymástól, ránézésre is látható, más génállományokat
örököltek, de Pegazussal való barátságunk mozdulatai,
hangjai, az egész ceremónia lebonyolítása kísértetiesen
hasonló – még akkor is, ha én voltam a sugalmazó
ceremóniamester. A Papa igazán hálás ezért a lányoknak: egy
nagypapakorba került férfinak két év illúzió már sokat
számít. Már egyetlen pillanat, egy illúziókeltésre
alkalmasnak tűnő női pillantás is hálára kötelezi.
Ám a Papa nem adja olyan könnyen magát! A
Sisa elutasítását követő döbbenet után, a következő
pillanatban démonikusra színezett hangon felkiált magában:
"Hohó! Gyönyörűséges kisasszonykám, csillagszemű
unokám, nem addig van az! Ha dedóssá méltóztattad
nyilvánítani az eseményt, itt az idő, hogy lépjünk
tovább!" És az első kínálkozó alkalommal, vidám
hangulatot színlelve elterelgeti az ártatlan lelkű gyermeket
Pegazus tartózkodási helye felé, s ott aztán mintegy
mellékesen megkérdezi: "Mit gondolsz, miért van itt ez a
márványtábla a Pegazussal?" "Nem tudom." "Még nem
gondolkodtál azon, miért pont itt, pont ennek a háznak a
falán van?" A kérdés megfogalmazásából láthatjuk, hogy a
Papában van valamennyi, a jó pedagógusokra jellemző
szadizmus, de hát miért gondolkodna egy négy és fél éves,
egészséges és vidám, szeretetteljes családi légkörben
növekvő gyermek olyasmikről, hogy az a milliónyi tárgy,
amely körülveszi őt, s melyekből mindennap újabbakat fedez
fel, miért éppen ott van, ahol van? Ejnye, Papa, a
vulgárfilozófia és a mélyirodalom még odébb van! Meg kell
mondanom, hogy én ezt a Papát nem mindig kedvelem. Alapvetően
nincs vele baj, unokázáshoz megfelelően infantilis, de
időnként azt hiszi, viselkednie kell, mutatnia magát, mint egy
utánérzéseivel nagy hírre vergődött grafománnak, és épp
a gyerekek előtt – nem tudom, miért csinálja. Aztán képes
elszontyolodni, ha az eleven eszű és életvidám gyermek
megadja a megfelelő választ: egyszerűen elengedi a kérdést a
füle mellett. "Na, jó... akkor elárulom neked. Mert ebben a
házban lakott Nagy László. Már olvastam neked a verseiből,
emlékszel? Ez van az aranybetűkkel a táblára írva: ebben a
házban lakott Nagy László... és felesége, Margitka... ő is
szép verseket írt..."
Mint fiatal házasok 1965-ben költöztünk
ide, az ötvenes évek elején épült lakótelepre, előbb még
társbérletbe, és aligha gondoltunk arra, hogy negyven év
után is itt fogunk lakni. Itt a házak sablon-egyformák, kocka
alakú vagy több kocka összeragasztásával szalaghosszú
kétemeletesek, keskeny ablakokkal, homlokukon butácska
timpanonnal, belül a kőborítások laktanyához illő
szürkék, valami vacak, szürke műkő, és ha egy, már
sokszorosan festett felületről lepattan a festék, látszik:
eredetileg az ablakkeretek és az ajtók is szürkére voltak
festve – olyan hát, amilyenek akkoriban épültek
Vlagyivosztoktól Rostockig, a népek nagy vezérének és bölcs
tanítójának ízlése szerint, állítólag rákosista
pártembereknek és katonatiszteknek. Nem magas rangúaknak
persze, azok nemigen várhattak az ötvenes évek elejéig, ők
már a Vörös Hadsereg nyomdokain bevonultak a népnyúzó,
kizsákmányoló, klerikális és félfasiszta burzsujok
elkobzott villáiba, nagypolgári lakásaiba, hogy méltó
körülmények között tudjanak harcolni a kizsákmányolt
proletáriátus, a dolgozó nép érdekeiért; de amikor mi
ideköltöztünk, már nagyrészt tisztességes alkalmazottak és
munkásemberek lakták, az eredeti tulajdonosok – akik addigra
bizonyára már kádárista pártemberek és katonatisztek lettek
– már elhúztak innen, alighanem a budai hegyek irányába.
Akkoriban még nem épült meg a metró, még nem léteztek a
városmagtól még tőlünk is távolabbra eső, tízemeletes
panelrengetegek, telepünk a város külső részének
számított: az innen nem messze lévő, egyik Korong utcai
házban lakott egy ideig József Attila a város peremén,
szomszédunkban, a Mogyoródi út túloldalán még
bolgárkertészek működtek – még igazi bolgárokkal,
akiknek, ha vásároltunk náluk, és úgy köszöntük meg
szolgálataikat, hogy: "blagodarja!", elhomályosult a
szemük, az idősebbeknek persze, motyogtak valami érthetetlent,
és dugtak egy kis ráadást a kosarunkba, csomag zöldhagymát,
retket, petrezselymet –, kedves, jó, öreg bolgárok!
A belvárosba egy 19-es jelzésű busszal
lehetett bejutni, itt volt a végállomása, itt fordult a
Jeszenák utcával szemközti kis téren. A terecskén ma is egy
szobor áll, egy női akt, karján gyermekével – az itt lakók
Jeszenák Marinak hívják. Szegény Jeszenák báró! Hogy nem
tudhatta, majdan milyen derék teremtést vétet nevére az
utókor! Beleröhöghetett volna a császári hóhér sörtől
püffedt pofájába. Jeszenák Mariról csak úgy sugárzik a
telepet építtetők szellemisége (lásd "szocialista
realizmus"): az alkotás egy dolgozó nőt ábrázol, ez vaskos
testfelépítéséből nyilvánvaló, szövőnő vagy inkább
traktoros lehet, megformálása kínosan naturális, csupán
fanszőrzete nem kidolgozott, vénuszdombja se van neki,
szemérmesek vagyunk, elvtársak!; láthassuk: meztelensége nem
merő önmutogatás, velejéig züllött kapitalista
élvhajhászat, a dolgozó nőt mint szexuális tárgyat
megjelenítő fertő, hanem klasszikus ideálokból fejlesztett
realizmus; láthassuk: éppen tisztálkodni indul, haja kontyba
kötve, kezében törlőkendő, lába előtt vizeskorsó, na
ugye!, energikusan lép, szelíd, de eltökélt öntudattal, a
ragyogó jövőbe vetett töretlen hittel, megy lemosni a munka
porát, "a becsület és dicsőség porát", karján
valamiért kissé lüke mosolyúra sikeredett gyermekével, s
mivel "legfőbb kincsünk a gyermek", nyilvánvalóan
megmossa őt is. És mivel a közlekedési lehetőség miatt a
telep minden útja Jeszenák Marihoz vezetett, itt kellett
összetalálkoznom Nagy Lászlóval.
Talán egy héttel korábban láttam először,
az Egyetemi Színpadon: lányos, éneklő hangon néhány versét
olvasta fel.
Akkoriban gyakran jártunk az Egyetemi
Színpadra. Az 1956-os forradalom vérbe fojtását követő
félelem és fásultság – bár a vérbefojtók diadalt
harsogtak, ahogy mindig is szoktak – megülte az országot.
Még túlságosan élesek voltak azok a képek, melyek
tankokból, tetőkről, repülőgépekről legéppuskázott,
anyáknak készülő, törékeny lányokat mutattak, kiégett
kocsik alatt csontig égett tetemeket, lánctalpakkal az
utcakövek réseibe préselt, cafatokká tiport
testmaradványokat, megalvadt vérpatakot a villamossínek
vájatában; még ott voltak a golyók ütötte lyukak a
házfalakon; még visszhangoztak, és az egész
Kárpát-medencében, a forradalom napjaiban a rádióban gyakran
játszott Egmont-nyitány zokogó dallamai, még jöttek
az üzenetek, a zavaróállomásoktól alig érthető
frekvenciákon, hogy "Apu! Anyu! Élünk!" – még minden
túlságosan közel volt ahhoz, hogy lealjasodás nélkül, az
egyre terebélyesedő és színesedő "ellenforradalomról"
szóló hazugsággubanc mögé lehessen bújni: legyinteni,
felejteni, picikét magunknak is hazudni. Még furcsa,
látomásos napokon, az összeroskadások előtti pillanatokban,
mint csalóka, lidérces fény, a lelkekben még fel-fellobbanni
látszott a forradalom tüze. A Pártállam, épp a hatvanas
évek közepe táján, tett ugyan néhány lazítást sugalló
gesztust: a kemény tizenévekre ítéltek közül sokakat
kiengedtek a börtönökből, a segédmunkási létre
kényszerített értelmiségiek lassan visszaszivároghattak a
szakmájukba, nem söpörték le többé a falusi padlásokat, a
hentesnél lehetett húst kapni, az addig "polgárinak"
ítélt egynéhány nyugati szerző munkáit kiadták magyarul;
de a remény, hogy ha – mint az bebizonyosodott – forradalmi
úton nem is, de lassú, megfontolt reformlépésekkel mégiscsak
változtathatunk sorsunkon, a hatvanas évtizedben még igen
halványan pislákolt. Számos, addig némaságra ítélt,
agyonhallgatott, meggyötört művész, író, színész, festő
folytathatta ugyan újra nyilvános tevékenységét – az
érintetteknek ez nyilván könnyebbséget jelentett –, de
hatásuk hozzánk, a néphez alig "csorgott le". Lent, a
mélyben csak pislákolt némi fény, hogy majd ezt is kioltsa az
1968-as csehszlovákiai bevonulás. A hatvanas évtized a
sajátos összetevőkből kialakult régi-új politikai elit, a
"forradalmi munkás-parasztok" – ahogy magukat nevezték
– már keményen összeállt és még magabiztosnak is
nevezhető időszaka volt; történelmi tettként írták a maguk
javára, hogy a hisztérikus, kiszámíthatatlan, katasztrofális
gazdasági következményekkel járó, nagyon is véres kezű,
egyszemélyes diktatúrát – mely a mindenkori vezetőréteg
számára is életveszélyes volt – átalakították
"szocialista demokráciává": egy szűk réteg feudális
jellegű kapcsolatrendszerében működő demokráciájává. A
"törvényes rend" visszaállítóinak jelentették be
magukat, és tagadták, hogy a hatalomban matató kezük véres
lett volna – és nem a sztálinista véres kezű hóhérok
vérétől volt véres. Mindazonáltal a nép számára az új
rezsim gyakorlata könnyebbséget jelentett – meg kellett
fizetni ugyan az árát, mely abban a helyzetben nem is tűnt
soknak –, és a korábbi időszakhoz viszonyítva az anyagi
lét terén elfogadhatóbban, kevésbé agresszív,
megkerülhető ideológiai nyomás alatt élhette mindennapjait.
A magyar forradalom brutális leverését és a kegyetlen
megtorlást követő nemzetközi felháborodás hullámai
megszelídültek: a Nyugat hatalmainak nem volt érdekük az
európai status quo felrúgása – könnyeket ugyan
hullattak, gyertyákat gyújtottak értünk –, s ezt egy
újabb, Európát végképp romba döntő világháború
kockázata nélkül nem is tehették volna meg; a magyaroknak
mindezt tudomásul kellett venniük. Akik nem arra szánták
magukat, hogy agyonlőjék vagy felakasszák őket, s idegenbe
szökni se akartak, azoknak meg kellett tanulniuk élni, ahogy
lehet. A kommunista kormányzat már ereje tudatában tehetett
és tett – hatalmát hajszálnyival se gyengítő, leginkább
nemzetközi kirakatba való, majd még simogatásokat is
kiérdemlő – engedményeket. Ravaszabbak és okosabbak voltak,
mint a moszkvai emigrációban nevelkedett, őslényagyú
elődeik. És talán már Brezsnyev elvtárs szemöldöke sem
volt annyira félelmetes, mint volt Sztálin elvtárs bajsza. Ám
a rendszer alapvető téziseihez ragaszkodva – "nehogy már
elfelejtse az elvtárs, hogy itt még mindig proletárdiktatúra
van!", világosítottak fel nemegyszer – a
proletárdiktatúra főproletárjai éppen úgy rohangálhattak
nyitott borotvával a kezükben fel-alá az egész
társadalomban, mint tették azt régi elvtársaik –
ideológiai tévedhetetlenségük és persze
papagájszívóssággal a magukra szabott törvények
"törvényességét" hangoztatva.
A "forradalmi munkás-parasztok"
szégyellték, hogy "ellenforradalom" törhetett ki
Magyarországon, személyes kudarcuknak tekintették,
fogadkoztak, hogy "soha többé!", a magyar történelemben
páratlanul kegyetlen leszámolást követően gyomorforgató
talpnyalásokkal igyekezték bizonyítani alkalmasságukat a
moszkvai tartó elvtársak felé: "A testvéri Szovjetunió
kétszer szabadította fel Magyarországot a fasiszta iga alól,
először 1945-ben, másodszor 1956-ban, örök hála és
dicsőség...!" – és nyál, és még több nyál. A
forradalmat a nemzet történetének sötét lapjaira helyezték,
de féltek az emlékétől: elhallgatták, mocskolták,
hazugsághálókat szőttek köré – és addigra már a falnak
is pártállami füle volt. A hatvanas években, október 23-án,
mint fiatal férfit bizonyosan igazoltattak, az utcán elkapva,
egyenruhás vagy civil rendőrök, azon a napon esetleg
többször is, s mikor visszaadták személyi igazolványomat,
mormoltak hozzá valami fenyegetésnek is felfogható
félmondatot: "ideje lenne már hazamenni!", efféléket.
Ifjúságunknak legszebbnek mondott éveit beborította a
reménytelen sivárság, még az ifjonti bolondozásokat is
tanácsos volt visszafogni, nem lehetett tudni, valami jámbor
ökörködésnek mikor, milyen politikai tartalmat tulajdonít
valaki. Ifjúságunk legszebbnek mondott éveiben úgy tudtuk –
fiatalon még mer sarkosan fogalmazni az ember –, életünket
majd egy szögesdróttal és aknamezőkkel körülzárt
börtönországban, állandó fenyegetettségben, emberi és
nemzeti méltóságunkban bármikor megalázható helyzetben
fogjuk leélni, a politikai hatalom és értelmiséginek
álcázott holdudvarának szigorú gondolatrendőrségi
felügyelete mellett, egy olyan országban, melynek népe a rá
olvasott mindenféle bűnök, a rá kényszerített
hazugságláncolatok hálójában, a belésulykolt örök
vereségtudatban elvesztette önbecsülését, múltját és
jövőjét, sumákoló vegetálásban még életkedvét is. Egy
olyan országban, ahol a forradalom halottainak árából már
lesz ugyan mit zabálni, lesz mindenféle olcsó szesz dögivel,
de minden más vonatkozásban csodákra teremtett életünket a
nyomorúság felett csak néhány hajszálnyival jobbnak
mondható anyagi körülmények között fogjuk leélni. "Jaj
annak, aki gyönyörűt vár, szabad levegőt őrülten
áhít."
Az akkori idők szállóigéje szerint: "Csak
két út áll előttünk: az öngyilkosság vagy az
alkoholizmus." És sokan elmentek e két út egyikén. Ha
nekiállunk számot vetni, kezdjük visszaidézni az arcokat, a
neveket, a szemeket, mosolyokat és gesztusokat, nem álljuk meg,
hogy ne kezdjen fojtogatni a sírás: barátaink, jópajtásaink,
rajongásra méltó kivételes tehetségek olyan hosszú sora
ment el, a halálhoz fiatalon, hogy szinte hihetetlen – hogy
szinte gyanúsak kezdünk lenni magunk előtt, hogy életben
maradtunk. Annyi intelligencia veszett oda, annyi ragyogás,
szellem és okosság, báj és hetykeség, amennyi az egész
pártállami bagázsban, ha ezer évig uralkodhattak volna is,
nem bukkant volna elő.
De azért létezett – mert mindig létezik
– egy harmadik út is: elmenni innen. Elmenni valóságosan,
aknamezőkön, szögesdrótkerítéseken áttörve, bármi áron.
Vagy elmenni lélekben. El, abba a titkos hazába, mely a
létező ócska világ felett fenn tündököl a magasban. El,
bármi áron.
Ezért jártunk gyakran például az Egyetemi
Színpadra. Amikor afféle beszélgetésműsor volt, csaknem
mindig. Néhány, féltucatnyi ember kiült a színpadra,
költők, írók, szociológusok, néprajzosok, zenészek,
közgazdászok, bárkik, és valaki beszélgetett velük –
tulajdonképpen olyasfélék voltak ezek az esték, mint
amilyeneket manapság a közszolgálati televíziókban késői
órákban láthatunk, afféle értelmiségi
rétegbeszélgetések. Éppen ezen műsorok ismeretében –
melyek mára a dögunalom képi szinonimáivá váltak, a
képernyőre érett résztvevők önreklámozó, a szakmába
sorvadt, nyakatekert semmitmondásai, a rafináltan előadott, de
mégiscsak jól felismerhető üzletszerű kéjelgések okán –
szinte hihetetlen, hogy akkor, ott, ezeken az estéken forrt a
levegő. Azokról a dolgokról, melyekről nem lehetett
beszélni, azokról természetesen az Egyetemi Színpadon se
lehetett beszélni, de lehetett másról, költészetről,
zenéről, gyermekkorokról, szerelemről, a természet
jelenségeiről, bármi másról, mint amikről a hivatásos
imamalmok daráltak szüntelenül, és főként lehetett
másként, értelmes és egyenrangú emberek között szokásos
stílusban – a pártpolitikához való dörgölőzésnek nem az
Egyetemi Színpad volt a színtere: a sunyi, entellektüelt
formázó lafaty-kísérleteket lehurrogtuk vagy kiröhögtük
–, de lehetett kételkedni, morfondírozni, cáfolni, még
nevetgélni is, lehetett álmokról, vágyakról, távlatokról,
megérzésekről beszélni – s mindez egy jobbik, egy fentebb
létező haza üzenetét hozta. Szívünket ehhez a magasban
lévő hazához melegíteni jártunk a mindig zsúfolt, a testek
melegétől hamar izzadságszagú, fülledt és porszagú, kopott
és szegényes, az egyetem épületében lévő színházterembe.
S talán ezért énekelgettünk összeverődve
népdalokat, mentünk a Zeneakadémia vizsgaelőadásaira,
külvárosi kultúrházakba megtűrt kiállításokat nézni,
ezért adogattuk kézről kézre a határon átcsempészett,
rongyosra olvasott tiltott könyveket, jártunk színházba,
magyar filmeket nézni a mozikba, mindenféle, érdekes-furcsa
emberekből álló társaságokba, ezért kapkodtuk szét a
versesköteteket – hogy számon tarthassunk mindenkit, aki
ehhez a magasban trónoló hazához tartozik.
Mikor a Jeszenák Mari felé vezető úton
összetalálkoztam Nagy Lászlóval, ifjúságom egyik csodált
emberével, meglepett, hogy itt látom újra, a külvárosban, a
szocreál fenében, hirtelen köszöntem neki, zavaromban az
illőnél hangosabban, talán tolakodónak ható módon is.
Megállt, rám nézett, csodálkozó, nyílt, gyermeki
tekintettel, biccentett, rebbent az ajka, és ment tovább.
Miután többször találkoztunk, nyilvánvaló lett, ő is itt
lakik valahol: ment a botjával, megfontolt-óvatosan, hibás
lábát egy kissé húzva, világító, platinaősz hajával –
nem biztos, hogy 1965-ben már teljesen ősz lett volna, de ez a
kép él bennem róla, él bennünk róla, hát legyen így –,
az útviszonyok ellenére mindig befelé figyelő szemekkel,
féloldalas, csontos arcú, madártörékeny pátriárka, és én
mindig köszöntem neki. A továbbiakban már illendően,
természetesen. Ő mindig megállt egy pillanatra, rám nézett,
a tizedik alkalommal is csodálkozó szemekkel, rebbent az ajka,
és ment tovább. Fiatal voltam, huszonöt éves, ezért azt
hittem, egyszer majd megszólít – minden találkozásnál,
ahogy rám emelte tekintetét, úgy tűnt: na most!, megkérdezi,
ki fia-borja lennék; velem megtetette volna a kíváncsiság
–, de a köszönést fogadva mindig csak vonult tovább.
Mivel még túlságosan fiatal voltam, úgy
hittem, zárkózott, és főként bizalmatlan. Hogy gőg
munkálna benne, akkor se gondoltam: a világ barbárságaival
szembeni fizikai védtelenségét jelző rebbenései ellenére
úgy éreztem, olyan erő lakik benne, melynek nincs szüksége a
gőgre. Úgy gondoltam, mivel túlságosan fiatal voltam még,
és regényes lelkű, majd egyszer, sok-sok év után, évtizedek
múlva, ha az irodalomszakmában általa is ismerhető nevet
sikerül szereznem – néhány írásom akkor már megjelent
folyóiratokban –, persze, ha sikerül, majd egy adódó
alkalommal leleplezem magam: Emlékszel? Én voltam az a
fiatalember, aki a Pákozdi téren, a Jeszenák Marihoz vezető
úton olyan nagyokat köszöngetett neked! – és majd nevetünk
a dolgon, mert vicces lesz.
De nézzük csak elhűlve, mit csinál most is
ez a Papa! Az úton megállva – még a történelmi hűséget
is meghamisítva, mert mindez a valóságban vagy harminc
méterrel odább történt – túlzó pantomimmozgásokkal
előadja, hogyan köszönt ő meglepődve, illetlenül is
hangosan huszonöt éves korában a márványtáblával is
felmagasztosult költőnek. A kicsike lány nevet. A Papa, ha nem
is átgondoltan, inkább csak megérzése alapján tudja, hogy
ebben a rohanó, hisztérikus, semmivel táplálkozó és azt is
felejtő világban csak úgy maradhat meg – akár csak
pillanatokra felvillanó éles képekben is – utódai
emlékezetében, ha legendákat teremt. Ha legendák hőseként
jelenik meg: dolgozik hát keményen – fon, sző, mint a pók,
apró hazugságokkal vastagítja a fonalat, tekeri szorosan maga
köré, ahogy azt egy legendateremtőnek tennie kell. Tudja, hogy
majd még sokszor elő kell adnia ezt a pantomimmal ékesített
történetet – ahogy azt a régi öregek is tették, mindig
kicsit tovább bővítve, színezve, ha valamiről valamiért
úgy gondolták, túl kell élniük őket, valamiért fontos,
hogy túléljék őket –, legközelebb talán akkor, ha Réka
is dedóssá minősíti a Pegazushoz való járást. A kicsike
lány nevet, kigyulladnak melegbarna szemében a csillagfények,
és kéri az előadás megismétlését. A Papa lefelé, oldalra
sandít, mintha egy leeresztett színházi bársonyfüggöny
kukucskálónyílásán lesne ki a premier utáni második
előadás előtt, milyen ma a közönség?, és hogy meglátja a
csillagszemekben a mesékre mindig kinyíló ragyogást, új
ihletre kapva újra kezdi: most dúsítja, részletezi,
cizellálja, most fizikai korlátain túllépve előadja a másik
fél szerepét is, bemutatja, hogyan vonult a maga világába
fordult tekintettel, rossz lábát kissé húzva, bottal a
kezében a költő, hogyan torpant meg, pillantott fel,
biccentett, és ment tovább. A Papa dolgozik, minden mesélő
kedvét bevetve, keményen. Szeretne sikeres lenni: szeretné
még az egyetlenegy, az utolsó fontos sikert kicsiholni az
életből, a legfontosabb szerepben. Még attól sem riad vissza,
hogy lopjon: hogy ellopja egy nagy költő márvány
emléktáblájának egy darabkáját, hogy az róla is szóljon,
a számára már legfontosabb lények szívében.
Már a téren bandukolnak, a szemben álló
padsorok közötti murvával felszórt területen, a ház
mögötti hinták felé – mert séták alkalmával hintázni
egyet mindig kell –, Sisa megfogja a Papa kezét, pedig itt
már nincs semmiféle veszély, ide nem jöhet autó: a testi
érintés kívánalma ez, az összetartozás megpecsételése,
jutalom, és a Papa boldog. Az jár a fejében, valahogy majd meg
kell értetni a lányokkal, persze majd ha nagyobbak lesznek,
hogy az ő fiatalkorában miért rajongtak a költőkért, miért
vásároltak versesköteteket, miért érezte zavarba ejtően
meglepőnek, hogy színről színre találkozhatott Nagy
Lászlóval – mire a lányok nagyobbak lesznek, lassan
felnőttek, fordul annyit a világ, hogy mindez bizony már
magyarázatra szorul. Nagyon utálná, ha esetleg azt hinnék,
hogy a diktatúrákban nemesebb szívűekké, az érdek nélkül
tetsző szépségek iránt fogékonyabbá, talán még
érzelmesebbé is válnak az emberek. Nagyon utálná, ha majd
valami korabeli hivatásos magyarázó isten tudja miféle,
csikorgóan eredeti agyszüleményei alapján alkotnának képet
maguknak erről a dologról – jaj, bizony, szegény Papa is
mennyi időt vesztegetett vele, mennyi elmélkedési zsákutcát
bolyongott végig a maga hivatásos magyarázóinak
bolondításai nyomán!, mennyi divatba hozott merő ostobaságra
kellett energiát pazarolnia, hogy kiderüljön: merő
ostobaság! Legalább ezt az egyet fontos lenne jól érteniük.
Valamiért fontos lenne. Azt hiszi. Sokkal többre amúgy se
számíthat: a nagypapák világa mindig furcsa, mindig
megmosolyogtatóan furcsa kicsit. Nemcsak az öltözetek, a
szokások, a mindennapi tárgyak, a beszédmód, a rajongások
alanyai, az emberi kapcsolatrendszerek, a dühök és
gyűlöletek – és ha találhatók ugyan vonzó, irigyelhető
momentumai is –, de valahogy mégis: az egész világ
ostobácskán naivnak, koruk szellemét, lehetőségeit
eltékozlónak látszik, szerencsére elmúlt idegennek. Nincs
mit tenni: ő is ilyesfélének képzeli a még két
világháborút is átkínlódó nagyszülei világát. Nincs,
nem lesz joga szemrehányást tenni az unokáknak. A nagyapák
világa már oly távoli, hogy az idővel együtt elcsorog
mögüle a szenvedés, a kín, a feszülés és a
megfeszíttetés. A felejtés, a leselejtezés, a megbékélés
távlata ez már. A Papa tudja, akármennyit is beszélne,
például arról, hogyan osont, rohant veszettül tizenhat
évesen a pesti utcákon, mikor a szovjet tankok géppuskái
felugattak, alakja attól még ugyanolyan elmosódott, esetleges,
meseszerű marad, ahogy az ő számára is csak bizonytalan folt
kovács nagyapja alakja, amint az első világháború mezein egy
huszárszázad lovait patkolja. És nem is kívánhatjuk, hogy
túl sok energiát pazaroljanak ránk, már látható, meglesz a
maguk baja: a klímaváltozás, környezetszennyezés,
energiaválságok, túlnépesedés... fortyog ám a katlan...
ajjaj, szegény kicsikék!, törékeny, illatos virágaim!,
meglehet, még annál is keményebb, reménytelenebb, gonoszabb
világban kell megküzdeniük létükért, mint amilyenben
elődeiknek kellett.
Igazuk volt a régi öregeknek: legfeljebb
egy-két momentumot örökíthetünk át. Hogy életszerűek
lehessenek, nem is a legfontosabbakat. A Papa úgy döntött,
Nagy Lászlóval a Pákozdi téren történt találkozását
teszi halhatatlanná. A helyszín adott és maradandó: egy jó
legenda számára ez nélkülözhetetlen. Maradandó az
emléktábla is, hiszen márvány – és csak nem lesz itt
annyira rohadt világ, melyben habzó szájú népségek költők
emlékhelyeit törik-zúzzák, bár ki tudja? A Papa úgy
képzeli el – mert nemcsak infantilis, de érzelmes és
regényes, szelíd álmokkal táplálkozó lélek –, hogy
unokái majd nagymama korukban, errefelé járva sétáltatott
unokáikkal, időnként elkanyarodnak az iskolával szemközti, a
Pákozdi tér sarkán álló ház felé, hogy meglátogassák
Pegazust. Keresnek majd egy ágacska-botocskát, amivel
elhajthatják a bodobácsokat – bodobácsok akkor is biztosan
lesznek –, talpukat a falnak vetve térdükre ültetik
gyerekecskéiket, megérintik és megsimogatják Pegazust.
Legelőbb lángot fújó orrát, és szép sorban a többi,
addigra már nagyon-nagyon furcsa elnevezésű testrészét,
végül diadalmas befejezésként azt a hatalmas, gyönyörű
szárnyát. Aztán ha az unokák nagyobbak lesznek, unokáim
megmutatják nekik a helyet, és azt mondják: "Látod, itt
találkozott az én nagypapám Nagy Lászlóval." A Papa, ha
behunyja a szemét, tisztán látja a jelenetet.
A csillagszemű kicsike lány már tudja
hajtani magát a hintán, de olyan magasra még nem, ahogy
hintázni szeret: derékszögnél magasabbra, hogy szinte
szabadesésben zuhanjon előre-hanyatt. "Lökj meg, Papa!
Még!" A Papa, bár félti a gyermeket – mit félti? reszket
érte! –, meg-meglendíti, úgy sejdíti, ez a kislány azért
nem fél, mert repülni született. S most, hogy szerepe
automatikus karlendítésekre minősítette le, agyának már
semmi dolga, gondolatai kényszeresen tekeredni kezdenek a tegnap
este a televízióban hallottak felé. Már bizony késői órán
a képernyő-értelmiségiek – a Papa azért nevezi őket így,
mert ha efféle vagy bármi más témáról esik szó, mindig
őket látja a képernyőn: sajátos demokráciánk kívánja ezt
így, a sajtó- és gondolatszabadság magasztos eszméje; és a
Papa tisztában van vele, hogy ezeknek az uraknak és hölgyeknek
már semmi közük a pártállami gondolatrendőrséghez, vagy
már csak kevés – és valamiféle pártvalakik cseréltek
eszmét a kultúrának a piacgazdaságban betöltött
helyzetéről. A Papa bizony kókadozott már, tulajdonképpen
csak úgy üldögélt a készülék előtt, ahogy a bokszolók
szoktak a kiütésük utáni tizedik másodpercben a ring
sarkában, hallotta ugyan a hangjukat, de nem igazán tudta
követni a valahogy fizimiskájukban is megkopottnak látszó
képernyő-értelmiségiek és a valahogy fizikai
megjelenésükben is rendkívül bizonytalan eredetről
árulkodó pártvalakik tudományoskodó, nyakatekert
gondolatsorait, ám mivel, megszokásból ugyan, de bizonyos
érdeklődést mutat a kultúra dolgai iránt, a kisagy
tájékán fejét masszírozva igyekezett összeszedni magát,
és sikerült is elcsípnie egy merőben új szemléletű,
afféle alapvetésnek szánt megállapítást, mit egy fiatal –
na, nem annyira fiatal, inkább csak magát fiatalnak
maszkírozó –, felgyűrűcskézett, fodrászolt, szavai
hangsúlyozásából sejthetően egy liberálszingli tett meg:
"... az irodalom végül is a szórakoztatóipar része." A
Papát már nem sok dolog tudja meglepni – hatvan felett már
így illik –, de ez a bejelentés meglepte. Csak nézte a
vastag púderréteg alatt a bizonygatás erőlködésétől
vonagló, úgy tűnt: nem is biztos, hogy női arcot, és minden
masszírozás ellenére elkezdett zsibbadni az agya, úgyhogy
arra már, mikor a képernyő-értelmiségiek elkezdték
nyálazni-taknyozni a nóvumszerű definíciót, már nem tudott
odafigyelni, és ki is kapcsolta a készüléket. De reggelre
kelve még mindig ott találta az agyában – bizonyára éjjel
is ott motoszkált –, és egész délelőtt, még ebéd közben
is, míg el nem indult Sisáért az óvodába, kicsinyes
lélekkel – a Papa nemcsak makacs és konok, de nagyon
kicsinyes is tud lenni! – morfondírozgatott rajta magában.
Válaszokat fogalmazott, mintha ő is ott ült volna a
stúdióban. Tucatnyit, de mindegyikkel elégedetlen volt:
túlságosan egyszerűnek és nyilvánvalóknak tűntek –
effélékkel bizony csak megmosolyogtatta volna a tanult
képernyő-értelmiségieket. Aztán az óvoda bableves- és
enyhén hypószagú folyosóján, a csillagszemű unokára
várakozva, nézegetve a szemközti falra kitűzött
gyerekrajzokat, a maguk világát vaskos józansággal, humorral
és költői képzelettel megfogalmazni képes négy-öt éves, a
jót és a rosszat született intelligenciával
megkülönböztetni tudó emberek lelkének lenyomatait, ott, a
termékenyítően ható gyereksivalkodás közepette kialakult
egy méltónak tetsző válasz, valami ilyesféle:
"gondolatkísérletem szerint kolléganőnk az immortalitást
közelítő verbális aktusa ab ovo az esztétizmus
immateriális géniuszának mediális kiáramlása", és már
látta is, mintha ő is ott ült volna a stúdióban – hogy
honnan vannak a Papában efféle hívságos és felesleges
vágyak? megfoghatatlan! –, hogy a képernyő-értelmiségiek
mintha kezdenének kissé felélénkülni, "melynek grammatikai
konstellációi konstatálhatóan nem a radikális
egokonstrukciók antropológiai premisszái", és amint
viaszfejeikkel kezdtek elismerően bólogatni, még oda is szólt
nekik: "bólogassatok csak, Trabant-ablakba való bólogató
kutyuskáim", majd valami egészen torz mosollyal – mely
tulajdonképpen nem is illik egy ennyire mélyen tudományos
médiaszimpóziumba –, még mutatóujját is felemelve
közölje a megmásíthatatlan tényállást: "hanem egyszerű
és mindközönséges baromságok". A Papa képtelen volt a
hatvan-egynehány év alatt megtanulni, hogy tökéletesen
fegyelmezze magát, az efféle belső színjátszások, halvány
nyomokban ugyan, de mindannyiszor kiülnek az arcára –
alighanem ez volt legfőbb oka társadalmi előmenetele
bicsaklásainak –, még ott, az óvoda folyosóján is, vigyora
oly torz, mutatóujja úgy lendül, igaz, csak derékmagasba,
hogy a mindenre oly fogékony gyerekek akár még meg is
rémülhettek volna tőle, de szerencsére ők nem szoktak ügyet
vetni az efféle Papákra.
Ha most ráérősen elsétálunk a szocreál
kockaházak által határolt játszótéren – ahová a házak
építése utáni időkben fehérnyárfa-csemetéket
telepítettek, s melyek az elmúlt ötven évben olyan
hatalmassá nőttek, hogy nappal is égetni kellett miattuk a
villanyt a földszinti lakásokban, ezért a télen keményen
megvágták őket –, feltétlenül meg kell akadjon a szemünk
az egyik hinta mellett álldogáló, hatvan fölötti, öregedő
emberen. Valami trottyos farmert visel, agyonmosott trikót,
valaha fehér edzőcipőt, s miközben gépies mozdulatokkal
löködi a hintát – melyen egy törékeny, hihetetlenül finom
rajzolatú, Botticelli álmodta kislány repked –, arcáról
– az idilli helyzethez képest érthetetlenül – a
kétségbeesés, düh, tanácstalanság jelenlétét olvashatjuk
le. Kétségtelenül belső szorongást és
elveszettségérzést, színtelen ajkain hangtalan szavak
rebbennek: úgy fest, mintha valami friss hajléktalan lenne,
akit még csak nemrég rugdaltak ki otthonából a semmibe, aki
lélekben még lázong, még fűti vélt igazságérzete, még
nem volt ideje szétinni a csak bajnak lévő agyát.
Megbámulhatjuk, megriadhatunk tőle, meg is sajnálhatjuk –
mindegy, úgyse veszi észre –, s mivel abban a páratlanul
ritkán előforduló előnyös helyzetben vagyunk, hogy
belehallgathatunk hangtalan motyogásába, tegyük meg. Valami
önkínzó kéjjel azt ismételgeti: "A szórakoztatóipari
Balassi Bálint. A szórakoztatóipari Petőfi Sándor. A
szórakoztatóipari Ady Endre. A szórakoztatóipari József
Attila. A szórakoztatóipari Nagy László." Fogyatkozásba
kezdett szemével hunyorogni kénytelen a télen keményen
megvágott fehér nyárfák hiányos ágai közt bevágódó
éles fényben, s miközben követi az ide-oda lengő hinta
útját, maga is meg-megbillen, mintha szédülne egy kicsit,
aztán, mintegy véletlenül, felnéz a csonkolt lombkoronába,
daccal és kihívóan, és hangtalanul ugyan, de olyan tele
szájjal neveti el magát, hogy megláthatjuk fogazatának
hiányos voltát: "Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa
levelén". A szocreál házfalak közt visszhangozva éleseket
csikkan a hinta lánca, a beszivárgó napfényfoltocskákban
repkedő kislány mézarany varkocsából elkószált, libbenő
hajszálak izzanak, glóriát vonnak az elragadtatott, még
gyermeki Madonna-fej fölé, és halljuk a követelődző, éles
hangocskát: "Magasabbra, Papa! Magasabbra!"
Nem kellett megküzdenem Nagy Lászlóért.
Minden szavát értettem: indulatait, vágyait, rebbenéseit, a
szavak mögötti szavai jelentéseit, a szavak közti csendek
súlyát. Nem is az eszemmel, de bőrömön át, pórusaimon
keresztül, a hangok ízeiből, képei színéből – mintha egy
alomban előttem növekvő bátyám beszélne. Huszonöt évesen
nem találtam ebben semmi különöst, csak érettebb fejjel
kellett gondolnom arra, hogy a kicsike Iszkázhoz képest
Budapest mégiscsak tömény világváros, a helyek szellemei
mégiscsak másfajta népséget teremtenek, valami magyarázatot
igényel ez a reflexszerű azonosságérzet. Arra a jutottam,
hogy a helyszín, a felszín, a díszletek alakította
megnyilvánulásoknál mélyebb és szorosabb köteléket sodort
a hasonló sorsú családjaink által kialakított
életszemlélet, mely az eredettől fogva nemzedékeken át
felhalmozódik, talán a gének által is öröklődik: a mi
fajtánk mindig is a névtelenekhez, a jeltelenekhez, tehát a
kisemmizettekhez tartozott és tartozik, ezért nekünk az
életet daccal kell leélni. Nem csupán az élni akarás
dacosságával, de szüntelen dacban az emberárulókkal, mert
csak így tarthatjuk meg önérzetünket. Azt a mozdíthatatlan
és eltiporhatatlan önérzetet, mely ha úgy adódik, drágább
az életnél is, mert ha az elvész, az embert megeszik a tetvek.
A szegénység nem, de a megtetvesedés szégyen. Hogy nincs az a
gyilkos vihar, melynek a végét, fogcsikorgatva bár, de
türelemmel ki ne lehetne várni. A mi gőgünk nem a gazdagság,
nem a hatalom, nem a hírnév, hanem hogy nincs szükségünk
senki jóindulatára, két kezünk munkájából mindig meg
tudunk élni. Hogy eszünk bár csavaros, de lenézzük és
megvetjük az úri huncutságokat – aki közülünk
belepróbál, a vesztébe megy –, de jól teszik az urak, ha
nem felejtik: ki tudjuk egyenesíteni a kaszákat. Hogy nem
vagyunk magunkra hagyva: minket megsegítenek ráolvasásaink és
varázslásaink. A mi házaink előtt bódul az eperfa, a mi
kertjeinkben regélnek nekünk a jácintok, a mi istállónkban
abrakol Pegazus. Hogy mi vagyunk a nép, a mindent hordozó
sokaság, a Teremtő elsőszülött fiai. Az Ő arcát viseljük,
betartjuk törvényeit, és Ő kedvét leli bennünk.
Ma sem kell változtatnom korábbi
felfogásomon, inkább csak bővíthetem: úgy látszik, létezik
valamilyen láthatatlan – s mivel nem beszélünk róla –
titkos háló, mely ismeretlenül is összeköti a világ
dolgairól hasonlóan gondolkodó, hasonló boldogságokra
vágyó és erkölcsi parancsokat magukra vállaló embereket. Az
ugyanazon dolgoknak örvendező vagy ugyanazon események által
megszomorítottakat. A szeretetvágyókat, a rajongani
képeseket, az elkárhozni is tudókat. Az ég kékjéhez, a
föld illatához ragaszkodókat, akik hasonló helyeken szeretnek
csak úgy lenni. Akik ugyanolyan lejtéssel ejtik a szavakat,
hasonlóképpen hunyorítanak a szemükkel. Ezek az emberek
ismeretlenül, távolról is érzik a másik létét, s ha
egyszer összetalálkoznak, azonnal fel is ismerik egymást. Ezt
a titkos hálót valamilyen őserő tartja fenn, és minden
befogott tagját ezzel az erővel táplálja.
Aztán nem találkoztam többé Nagy
Lászlóval a Jeszenák Marihoz vezető úton. Nyilvánvalóan
elköltöztek – s lám, mire jó egy márványtábla: rá van
vésve, hogy 1967-ben.
De találkoztam vele úgynevezett irodalmi
esteken. Aztán egy évtized múltán, a mindig kissé hivatalos
hangulatú, protokolláris estek után valamelyik közeli
kiskocsmában is – ide már csak az mehetett, akit hívtak.
Ekkorra már két könyvet is írtam, olyan folyóiratokban
publikáltam, melyekben az ő versei megjelentek, valamennyire
hát bizonyára ismerhetett, de a meghívásokat nyilván annak
köszönhettem, hogy akkortájt barátkoztam össze az öccsével
– mindegy: a huszonéves koromban támadt vágyálmom, hogy
egyszer majd az asztalánál ülhetek, tegeződve beszélhetek
vele, csodálatosképp teljesült. Nagy László az asztalfőn
ült, mint akinek születésnapja van, akárhová is
keveredtünk, a pincérek természetesen ismerték, tudták
róla, hogy kicsoda, kitüntetett figyelemmel sürögtek
körülötte – így is illett. Abban az időben – ez már a
hetvenes évek – a magyarok – még ha egyetlen sorukat sem
olvasták volna – úgy ismerték jelentős élő költőiket,
mint ahogy ma ismerik a kereskedelmi tévékben, a tapsgépek
viharzása közepette alantas poénokat előadó, "sztárnak"
kinevezett akárhány nyüzügét. Az asztal mellett, kétoldalt,
tétova csoszogások és udvariaskodó gesztusok lejátszása
után helyet foglaltak a költőtársak, a barátok, látszólag
véletlenszerű sorrendben – de több ilyen alkalmat
megfigyelve, a sorrend mégsem volt merő véletlen: pontosan
tükrözte az ünnepelt és az adott barát kapcsolatának
időnként változó melegét. Akkoriban még – ha tudat alatt
is – működött az emberekben az önismeret, a
méltányosság, még nem nyert elfogadást a pofátlan
könyöklés. Mondanom se kell: testvér ide vagy oda, a mi
helyünk Pistával akkoriban az asztal alsó harmada tájékán
jelöltetett ki – ott volt a helyünk a sehol sem publikált,
de mindenki által ismert protokoll-lista alapján. Mikor végre
mindenki elhelyezkedett, egy pillanatra megmerevült a kép: a
platinával koronázott Herceg ott ült az asztalfőn,
körülötte hűséges lovagjai, fegyverhordozói, távolabb az
apródok, alant a kósza szolganép – magasztos, emlékezetes
pillanat –, és az akkori idők világi hercegei csak
Hófehérke hét kicsi törpécskéi lehettek mellette.
Visszafogott, úrias gesztusokat mímelő hangnemben indult a
beszélgetés, ám csakhamar – ahogy a pincérek az asztalra
helyezték a borosüvegeket – egyre hangosabb, szenvedélyesebb
lett. Az arcok kipirultak, a mozdulatok szélesebbé váltak,
egyszerre többen kezdtek el beszélni, órácska múltán
trágár jelzőkkel kiegészítve bukkantak fel a hivatalos
kultúrpolitika hordozóinak nevei, olykor még kemény
sértéseket is vagdostak egymás képébe.
Nem mindig értettem ezen szenvedélyes viták
okát és hevét. Nagy Lászlóék és az én nemzedékem
között tíz-tizenöt év feszül, ami önmagában elegendő,
hogy kialakult kapcsolatrendszereik minden árnyalatát már ne
érzékelhessem, ám ebbe a tizenöt évbe beleesik egy dátum,
mely éles határvonalat hasított közénk: ez 1956. október
23-a. A magyar forradalom leverésével ők ifjúságukat
vesztették el végleg, mi még csak gyermekségünket. Ők, mint
már ismert személyek, a forradalom napjaiban nem kerülhették
meg, hogy ne tegyenek, írjanak, mondjanak valami olyat, amit
később számon kérhettek rajtuk. Amivel később
zsarolhatták, meghunyászkodásra kényszeríthették őket –
kemény szív és megátalkodott hűség kellett hozzá, hogy
kitarthassanak ideáik mellett. A mi esetleges tetteink vagy
szavaink beleolvadhattak a névtelenségbe, a felkelt nép
tömegének megnyilvánulásaiba – átfedések és kivételek
természetesen mindig adódnak. Nekik kötelezően be kellett
állniuk, derékig, abba a mocsárba, ami a megtorlások
tobzódása után a konszolidáció kényszerével keletkezett:
az "élni, ahogy lehet" kompromisszumainak kialakításába
– mi megtehettük, ha túlságosan ördögszagúan bugyorgott a
mocsár, vagy magánéletünk megpróbáltatásai elszívták
erőinket, hogy megjátszott naiv mosollyal az arcunkon – ezt a
számukra dühítő "álnaivságot" az én fejemre is
olvasták nemegyszer – bűntelennek nyilvánítsuk magunkat,
és egy verést megúszva félrevonuljunk. Ám a hírnév nemcsak
kötelezte, de védte is őket: Nagy Lászlót és kortársait
már nem lehetett eltüntetni, a forradalmi munkás-paraszt
kultúrpolitikusoknak le kellett ülniük beszélni velük,
meghallgatni válaszaikat, vádolni kellett őket, mentségeket
felhozni a maguk számára, ígérgetni és hazudozni kellett –
bennünket, a szinte alig ismerteket, oly egyszerű rutinnal
lehetett eltüntetni, ahogy egy anyaméhben fejlődő, már
élő, érző, védtelen magzatot abortálnak, ha
nemkívánatossá nyilváníttatik. És gondosan ügyeltek arra,
ha már nem dorombolunk elégedetten, mi már ne vonulhassunk a
hírnév védelme alá.
Így hát e két egymást követő nemzedéknek
annyira más lett a társadalmi beágyazottsága, önvédelmi
reflexe, lehetséges jövőképe, énképe, az írás erejébe
vetett hite – és ne játsszuk a szégyenlőst: mindennapi
anyagi biztonsága –, s mindezekből következően a mondatok
formálásának, a jelzők használatának törvényszerűségei,
hogy bár bizonyos vonzódást éreztünk egymás iránt,
harmonikus, természetes kapcsolatrendszer, mely a szellemujjak
érintésénél mégiscsak több átöröklést eredményezhetett
volna – néhány személyek között szövődött barátságot
leszámítva –, nem alakult ki. Csodálhattuk,
méltányolhattuk őket, de az általuk taposott út számunkra
járhatatlannak bizonyult. És később, ahogy változott a
világ, már csak a maga forgása által is, az út egyre inkább
a csak tanulságokat rejtő, de a megismételhetetlen múlt
felé, egyre távolabbinak látszó, még a valóságosan
távolibbaknál is távolibb, kimagasló hegycsúcsok irányába
vezetett, egyre nyilvánvalóbban járhatatlanul. A forradalom
után Nyugatra menekült és ott tevékenykedő íróktól szinte
tökéletesen el voltunk zárva – a határontúliaktól is
csaknem. Így lettünk mi – így is lettünk – "apátlan
nemzedék."
Történtek ugyan próbálkozások arra – nem
erős, afféle Központi Bizottság határozata alapján
született, tűzön-vízen át keresztülviendő, inkább csak a
jól bevált "szalámitaktika" szerinti próbálkozások –,
hogy a két nemzedék közti látható repedést felhasználva
szembeállítsák őket egymással. Ez – talán a még
működő rokonszenv miatt – nem sikerült. Az irodalmi
folyamatban való teljes törés, a szakadás, a lekicsinylés,
az ellenséges érzület kinyilvánítása majd csak a nyolcvanas
évektől, a neoavantgárd kitalálásával és már a
Pártállam idején is erőteljes kormányzati támogatásával
történik meg – de itt már egy másfajta nép, másfajta raj
nyüzsög, fejükön másképp tapad a haj.
Üldögéltem hát a pörkölt- és
savanyúbor-szagú kiskocsmákban, a megtiszteltetéstől
szolidan meghúzódva, és próbáltam kitudni, a törmelék
információkból összerakni a szenvedélyes viták hátterét.
Kívülállóként ennyi lehetett a legtöbb: ezekben állást
foglalni csak kotnyeleskedés lett volna. Költészetről,
irodalomról itt már fél szó sem esett: a költőtársak és a
hűséges fegyverhordozók politizáltak – a napi, a tegnapi
eseményeket értékelték. Ők ugyan mindennemű hatalom
nélkül, de kapcsolatban álltak a hatalom képviselőivel –
ilyen-olyan alkalmakkor találkoztak, beszéltek velük,
leveleket fogalmaztak, vagy csak megjelent szépírásokban
üzengettek –, a vágyak és kívánalmak a szibériai jeges
szelek hozta parancsokkal ütköztek, az emberi ideák az
érdekekkel, a gyökérből eredt érzelmek a merev
ideológiával – s mint minden, bárhogyan leosztott lapokkal
játszott politikai gyürkőzésben, különös hangsúlyt
kaphatott egy elejtett apró szó, lehetett minősíteni így
vagy úgy megszaladt gesztusokat –, volt hát ok a vitára,
még a heveskedésekre is. Nem tudhattam azt sem, hogy egy-egy
összeszólalkozás valódi, vagy csupán színjáték-e –
olykor felmerült bennem efféle gyanú –, amit a jól
összeszokott társak a jelen lévő besúgó félrevezetésére
vagy csak hülyítésére rendeztek – a "téglának" ott
kellett lennie, barátnak, fegyverhordozónak vagy éppen
költőtársnak álcázva, a kor szelleme megkívánta, már csak
reprezentációs okból is, hogy ott legyen –, s mint ahogy mi
is a magunk korosztályában, kizárásos módszerrel, elég jól
behatároltuk ezeket a pasasokat, nyilván ők is tudták, ki
érdemel egy kis hülyítést. Mindezekkel együtt ez a nemzedék
még összetartott, még védték egymást: ha valamelyik nyitott
borotvával való rohangálásra felhatalmazott valamiért úgy
gondolta, eljött az ideje, hogy nyilvánosan, nem az elvtársak
között szokásos smúzolással, belevágjon Nagy Lászlóba –
vagy bárki másba –, megtehette – villant az acél, serkent
a vér –, s bár hasonlóan mély, nehezen gyógyuló
visszavágásra nem kellett számítania, de megkapta a kórusban
hangzó fújolást és a hurrogást. Érdekes: legtöbbjük még
ezt is nehezen bírta. Ezek a pasasok a kivételezettség vajas
kenyerét rágicsálva személyiség- és szerepzavarokkal
küszködtek, rendre megpróbáltak kint is, bent is egeret
fogni. Ahogy – mint látjuk – az efféle pasasok ma is rendre
ezt szeretnék.
Ha az a vágyam, hogy egyszer majd közöttük
ülhessek, teljesült is, arra azonban nem került sor, hogy
leleplezzem huszonöt éves magam: emlékszel, Laci?, én voltam
az a fiatalember, aki olyan nagyokat köszöngetett neked a
Jeszenák Marihoz vezető úton! Akkoriban itt, ebben az
országban valahogy sohasem alakult úgy a hangulat, hogy érett
férfifejjel is viccesnek találjunk valamit, ami kamaszos,
nyihogó humor birtokában még vicces volt.
Aztán nem találkoztam vele többé. Egy idő
után el kellett döntenem – az ilyen és az ehhez hasonló
irodalmi estek tanulságaként –, hogy akarok-e majd idős
koromban, lehetőleg akkor, mikor már az összes résztvevő,
minden tanú halott, visszaemlékezéseket írni: tudjátok, mit
mondott erre Nagy László?, vagy bárki más?, mit evett, és
milyen mellényt viselt? Nem akartam. Rájöttem, ismerésükhöz
éppen elegendő, ha olvasom műveiket. Majd mindig akad más,
aki a mellényükről szól. Elegendő, amit ad az élet. Így
hát elmaradtam az efféle irodalmi estektől.
Aztán csakhamar nem is találkozhattam vele
többé. Egy ártatlannak mutatkozó napon jött a meglepő hír:
meghalt Nagy László. Ötvenhárom évesen. Felkapaszkodott
Pegazus hátára, átölelte erős nyakát, megpaskolta a
szügyét, titkos szavakat sugdosott a fülébe, mire Pegazus
meglengette azt a gyönyörű, hatalmas szárnyát, és
elrepültek.
Ismét kevesebben lettünk. Ismét fogyott a
világ, fogyott a magasban lévő haza: egyre árvábban, egyre
társtalanabbul csak magunkba szállhattunk, ha vigasztalást
kerestünk.
Az emléktábla-avatáson részt vettem –
véletlenül. Nincs benne semmi különös, akkor már nemcsak
irodalmi estekre nem jártam, de egy évtizede olyan helyekre se,
ahol az efféle eseményekre szóló meghívókat címezik.
Ültem otthon az asztalomnál, aztán belefásulva a székbe
felálltam, kinyitottam és kinéztem az ablakon. Késő
délelőtt volt, január második fele, enyhe tavaszias idő,
talán még a nap is sütött, 1997-ben – rá van vésve a
márványlapra, különben biztosan nem emlékeznék az évre:
mikre jó egy emléktábla –, s mivel a fákon, bokrokon nem
volt levél, átláthattam a Pákozdi téren, az iskolával
szemközti sarkáig, ahol egy kisebb társaság gyülekezett.
Kaptam a dzsekimet, megnézni, mi történik – minden
érdekesség jó arra, hogy az ember felállhasson az asztala
mellől. Ismerősöket találtam ott, s mivel az ünnepség már
megkezdődött, csak apró biccentésekkel üdvözöltük
egymást – helyénvalónak tartották, hogy megjelentem. Ott
állt egy csoportban a család, a régi költő- és
harcostársak, másikban vagy fél tucat ilyen-olyan politikus, a
nők decensen felékszerezve, a pofákat a tévéből ismertem; a
két csoport nem keveredett, öltözetük és fejtartásuk
alapján egy kívülálló is meg tudta volna különböztetni
őket egymástól. A kerület polgármesternője beszélt, nem
figyeltem, remélhetőleg elmondta mindazokat a szokásos
közhelyeket, miket ilyen alkalmakkor el kell mondania egy
hivatalnoknak. A ház faláról, melyen ott lógott az
emléktáblát még takaró fehér lepedő, négyzetméternyi
felületeken pergett le a vakolat, a saroknál már a téglák is
kilátszottak, egy fekete televíziós kábel lógott be a
képbe, a lepedő felett a leszedett utcatábla világosabb
foltja: valami elvtársról kapta valaha nevét az utca,
átkeresztelték, az elvtársat elfelejtettük, csak a ronda folt
maradt utána; igen, ilyen úgynevezett társadalom vagyunk:
húgyszagú alsónadrágra és koszos nyakú ingre húzzuk fel a
frakkot. A polgármesternő, ha nem is tudom, mit, de szép
hangsúlyozással beszélt, háttal a falnak. Aztán a szemközti
iskolából jött gyerekek énekeltek valami Kodályt, aztán
még valaki beszélt, de én csak régen látott barátaimat
figyeltem. Megöregedtek. Az ő szemükben nyilván én is.
Megőszültek-kopaszodtak-ráncosodtak. Megkoptak; még a valaha
szemükben parázsként izzó fények is. Öltözetük is, de
aurájuk nagyon. A kabátok alól kilógó nadrágszárak
slamposak, a cipők sarkai félretaposottak, tekintetek a földre
szegezve, nem szólnak, és nem is fognak szólni egymáshoz, ha
majd ennek vége, vakkantanak néhány szót egymáshoz, és
hazamennek: mint egy csapat megvert, öreg kutya. Régi barátjuk
emlékére összegyűlt – kit gyávák voltak idejében
követni – megvert, öreg kutyafalka. Megverte őket az új
rend, állati közönyén túl őket még kaján élvezettel is:
kuncog a krajcár, öreg kutyák, vége a profittermelésre
képtelen szépelgéseknek. Már demokrácia van itt, szabadon
választott népképviseleti rendszer, már semmi közötök az
urak praktikáihoz. Még egy újabb évtized se, és megmondja
nektek kerek perec, bele az öreg pofátokba, a győztesek egyik
repedtsarkú jelese: az irodalom a szórakoztatóipar része. A
szórakoztatóipari Vörösmarty Mihály. A szórakoztatóipari
Arany János. A XXI. században már így lesz. A
szórakoztatóipari Madách Imre. Unokáitoknak már így fogják
tanítani az iskolában.
És még azt se tudtátok, gubancos öreg
kutyák, hogy majdan, ha ez az ország, írásaitoknak nyelvet
adó nemzet maradék országa, egyszer majd ha visszanyeri
szabadságát és nemzeti függetlenségét, amikor vége lesz a
diktatúrának, az ezernyi erőszaktevésnek, a törvényes
lerablásoknak, a tartótisztek és besúgók hangulatos
vircsaftjának, piacgazdaság leszünk és jogállam, akkor, ha
továbbra is a nép figyelmében és szeretetében akartok
maradni – ó, a nép! akiért annyit harcoltatok, kiknek
érdekeiért kiállva annyi sérelmet szenvedtetek! –, meg kell
tanulnotok micisapkát húzva bandzsítani, cigányos
hangsúllyal anyósvicceket mesélni! Trágár szavakat reptetve
egymás siralmas poénjain tele pofával röhögni. A
reflektorfényes tahóság pöcéjében baromságokat röfögve
dagonyázni. Akkor újra hírnévre kapna benneteket a nép – a
népfenség! –, újra írnának rólatok a lapok, címoldalon
lehetnétek, hogy elveszett a kutyusotok, de aztán meglett.
Akkor újra beülhettek egy kiskocsmába, az új politikai
osztály fejtartásával ismét együtt vacsorázni, telne a
sztárgázsiból, hát ezt se tudtátok?
Aztán valaki lerángatta a
márványtábláról a lepedőt, illően tapsoltunk, a gyerekek
énekeltek még egy Kodályt, és vége is lett az ünnepségnek.
Kezeltem néhány ismerőssel, motyogtunk is egymásnak valamit,
a tavasziassága ellenére mégiscsak januárban átfáztunk,
toporogtunk illően kicsit, aztán hazamentünk. Nem volt miről
beszélni.
Pedig, ó!, még mindig szeretve tisztelt,
gubancos, öreg költő kutyák, kik az emléktábla avatása
óta megfogyatkoztatok és tovább öregedtetek, azért
emlékeztek még? Emlékeztek rá, hogy úgy tudtuk: attól a
naptól kezdve, hogy az utolsó szovjet katona, átballagva a
hídon, elhagyja Magyarország területét, nem lesz többé
szükségünk két hazára: egy talpunk alatt álló földire és
egy vágyainkból épített magasban tündöklőre? Úgy tudtuk,
a talpunk alatti lassan emelkedni fog, emelőerőnktől függően
ugyan lassan, de emelkedni, mindenki számára érezhetően, és
egyre közelít majd a magasban levőhöz, s bár gyarlók
vagyunk, vágyainkban telhetetlenek, a két haza közti
távolság nem lesz oly szívszaggatóan hatalmas, mint
megtöretésünk ideje alatt. Úgy gondoltuk, már célszerűtlen
mindig csak a magasban lévőt táplálni tovább; ha süllyed
egy picurkát, hogy előbb találkozzon a földivel, javunkra
válik. Mit gondoltok arról – a holtak is beszélhetnek –,
hogy most, tizenévekkel az után, hogy az utolsó megszálló is
elhagyta az ország területét, most riadtan nézünk a talpunk
alá: miénk-e még ez a föld, amin állunk? Hogy már eladtuk
mindenünket, a cipő sem biztos, ami rajtunk van, hogy a
miénk-e még? És mégis, gyéren születő unokáinkat annyi
adósság terheli, hogy vagy megszöknek innen, mint nagyapáik
az akasztófa elől, vagy fél életüket cselédsorban
tölthetik? Hogy cipőink sarka csámpásabb, hasunk hangosabban
korog, beszédünk hangtalanabb, mint a mindent szétpacsmagoló
diktatúra idején? Hogy közben folyik ám a dáridó,
hujjogatnak a keresztapák, riszálják magukat a bértáncosok,
mi mégse tehetünk mást, mint hogy megint csak szégyenkezünk,
hogy újra egy köpőcsésze mélységű világban kell élnünk?
És ha nézünk riadtan a magasba, mit láthatunk ott
tündökölni? Ha lebeg is ott még valami, az nem a hatvan éve
jól ismert figurák nyálgőze csupán? Hogy újra csak a
káromkodásból épített katedrális falaira rakosgathatjuk
faragott köveinket? Mit szólna mindehhez Nagy László? Ady
Endre? József Attila?
Egyszer csak, nem is oly sokára, vége lesz a
Pegazushoz való járásoknak. Réka is, nem is oly sokára,
óvodába kerül majd – úgy látszik, a közösség a legjobb
ellenszere a Papa infantilizmusának. Akkor majd, egy
ártatlannak látszó napon, amikor minden úgy történik, ahogy
mindennek történnie kell, a márványtábla előtti szertartás
végén, miután végigsimítják Pegazusnak azt a "hatalmas,
gyönyörű szárnyát", Réka nem csusszan le azonnal a Papa
falnak támasztott lába comb-sámlijáról, hanem kissé válla
felé ejtett fejjel, kissé megemelve az állát, mintegy
fentről lefelé, halvány mosolyderűvel a Papa szemébe néz,
és... Itt meg kell állnunk, mert el kell mondanunk a
következőket, hogy valami sejtelmünk legyen erről a
nézésről – a Papa egyik festő barátja, aki nagyon ért a
nőkhöz, kicsikhez és nagyobbakhoz egyaránt, amikor először
meglátta Rékát, rá meredt, összecsapta a kezét, és
önkívületbe esett hangon közölte: "Teremtő Isten! Hiszen
ez egy Renoir-kislány!" A Papa telitalálatnak érezte a
felismerést, motyogva dicsérte is barátja szemét, de
tulajdonképpen bosszankodott, hogy elsőként nem ő vette
észre. Hisz annyira nyilvánvaló: egy Renoir-kislánynak mindig
meleg a kicsi keze. És pillantása tökéletesen mint azokról a
vásznakról néző hölgyeké: nyíltságuk zavarba ejt,
őszinteségük lefegyverez, energiájuk megbabonáz, öntudattal
vállalt, de elfátylazott huncutságuk bárki férfit
megszeppent. A dúsan élő hajról, a homlokba hulló makrancos
fürtöcskékről csak említés tétessék – a pillantás
milyensége a fontos. Tehát: a Papa szemébe néz – fontos a
szín is: palaszürkébe fordult tengerkék, mert ez az az
átöröklött szín, amitől a Papa ötven éve egérkévé
változik –, közelít hozzá, megérinti, selyem arcát a
sörtékhez szorítja, átöleli a nyakát, puhán, lágyan,
mintha nem is lenne csont a karocskákban, és azt súgja a
fülébe: "Kicsi Papa... te buta vagy." És akkortól majd
vége a Pegazushoz való járásoknak.
Ennyi a különbség a két kislány között.
Hiába: más génállományokat örököltek. Ezért jó, hogy a
Papának van egy csillagszemű és egy tengerszemű unokája.
És majd lezajlik ismét az a beszélgetés,
mely a Papa álnokul feltett azon kérdésével kezdődik: "Mit
gondolsz, miért van itt, pont ennek a háznak a falán ez a
márványtábla a Pegazussal?" És a kérdezz–felelek
játék, az egész jelenetsor majd kísértetiesen ugyanúgy
játszódik le, ahogy annak idején a csillagszeművel történt.
Elmennek persze a ház mögötti parkba hintázni is, mert
séták alkalmával Rékával is mindig kell hintázni egy
kicsit: csikordul a hinta lánca, és Réka énekel – előadja
az egész óvodai repertoárt –, mert ő hintázás közben
énekelni szeret. A Papát ekkor majd éppen nem fájdalmas
gondolatok gyötrik, de gyűrött arca azért gondterhelt: most,
hogy befellegzett a Pegazushoz való járásoknak, mi lesz, mi
lenne a célravezető következő lépés, amivel ébren
tarthatja, terebélyesítheti a költő és persze a maga
mítoszát? Nyilvánvalóan ezután már hármasban végrehajtott
akcióknak kell következniük. Bizony, és hamarosan valaminek.
Ekkor hirtelen eszébe jut a kazetta. A kazetta, mely a többi
százzal ott tornyozódik az alsó kisszekrényben, amelyen a
Nagy Lászlóval készített utolsó interjú van felvéve.
Amelyről annak idején még nem tudta, hogy az utolsó –
egyszerűen csak felvette –, de a költő talán igen, ő már
talán meghallotta a hívást, ezért érezte szükségesnek,
hogy üzenjen az utókornak. Hogy üzenjen a Saroltáknak,
Rékáknak, minden unokáknak, minden élő maradéknak: "ha
lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket." A
Papán hirtelen nyugtalanság vesz majd erőt, úgy fogja
érezni, most azonnal be kéne rohanni a lakásba, és
előkeríteni azt a kazettát, kikeresni a többi közül, és
bár jól tudja, ráér az még, várni kell még, mire a lányok
nagyobbak lesznek, hogy valóban meg is értsék az üzenetet,
lassan felnőttek – de legalábbis addig, míg, ha részesül
ebben a kegyelemben, ő is meg nem hallja a hívást. De ezen
ügy higgadt végiggondolása egy cseppet sem fogja csökkenteni
a belülről ásó nyugtalanságot, sőt, az egyre terjed,
feszíteni kezdi a koponyacsontot, hamarosan remegéssé
változik, és akkor a Papa oda fog ugrani a lengő hinta elé, a
két szár láncot elkapva megállítja, és egészen közel
hajolva hozzá belenéz a gyermek arcába. Réka, bár abbahagyja
majd a "Kis kece lányom" hars éneklését, tulajdonképpen
nem fog meglepődni ezen, a Papának vannak ilyen dolgai, és
megbocsátó félmosollyal állja majd, hogy a Papa az arca
mögé nézzen, a gyöngyházfénnyel csillogó bőr mögé, a
gyermeken túli mélybe, az öregek oly sokszor kíméletlen és
követelőző pillantásával.
És akkor a Papa homlokon fogja csókolni őt.
Unokáink unokáinak idejében, a nemrég
beköszöntött XXI. század derekán, mikor már foltokban
léteznek majd esőerdők, és az emberiség a kőolajkészletek
utolsó cseppjeit fogyasztja, mikor unokáim unokáin kívül
már alig keresztelnek gyereket történelmi magyar nevekre, ha
áll még a világ, lesznek itt még magyarok, hat-hét
millióan, az ország akkori lakói közt talán még
többségben, még fognak beszélni itt magyarul, bár nagyon is
elképzelhetően amerikaias akcentussal, ahogy a fiatalság egy
csontig hülyített rétege már ma is teszi, minden bizonnyal
százszámra kicserélve hangulatos és kifejező magyar szavakat
fűrészporízű nemzetközire, ahogy ma a televíziók
hivatásos beszélői nagy része beszél, hallomásból sem
ismerve például a "mennyezet", a "rokonszenves" vagy a
"léggömb" szavakat, mikor már nem lesz élő, ki olvasta
volna Mikes Kelemen leveleit, és az éppen uralgó kormányok az
úgynevezett művészeti tevékenységek közül már csak a
tetoválószalonokat érdemesítik támogatásra, mikor már
elképzelni se tudják, hogy létezhet egy nemesebb, kedvesebb
haza a magasban, amikor azért nem lesz itt rossz az élet, az
ifjak majd eljátszadoznak a legújabb elektronikus ketyerékkel
és nemi szerveikkel, ahogy szüleiktől tanulták, és talán,
ahogy egykor mi voltunk a Béketábor legvidámabb barakkja, úgy
leszünk az Unió legmultibb plázája, tehát az akkori
magyarok, ha a véletlen folytán a kezükbe kerül egy ilyen
szöveg: "S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó
partra!", még érteni fogják minden szavát, de felettébb
kétséges, képesek lesznek-e helyesen értelmezni, ahogy már
ma is, egyszerűbb szövegek esetében is megjelennek az
értelmezési problémák, s főként lesz-e még fülük, hogy
meghallják a szöveg mennybéli erkölcsű lelkének
sugallatát, vagy csak merednek rá, mint érthetetlen archaikus
maradékra, mondván: "Már miért kéne átvinni a szexust,
és miféle túlsó partra?", és esetleg: "Mennyiért?"
– akkor majd komolyan vizsgálni kell, emberarcuk van-e még?,
megérdemlik-e még a költő csókját?
...nem lehet így befejezni ezt a mondatot, nem
lehet, mert nem szabad! Jaj, mert még akkor is... hogyne
találnánk arcukat emberinek, egy költő csókjára
érdemesnek, fajtánkból valónak, sőt: ismerősnek, hisz
örökölnek majd egynehány vonást unokáink arcából, talán
a miénkből is egy hunyorításnyit, és csókolnánk őket,
pofácskáikat százszor, ezerszer, ahogy csókoljuk
telhetetlenül nagyanyáik arcát; és miért ne hihetnénk
bennük, miért ne hihetnénk, hogy akár jobb emberek is
lehetnek nálunk, hiszen csak mi halunk meg, mind egy szálig
nemsokára, felkapaszkodunk Pegazus hátára, vagy csak az
ördög visz el, velünk együtt a hit nem hal meg, ránk
vicsoroghat a remény: életre táncolhatja magát akár egy
nemzet is, nem dögbugyor lesz a vége e pokoli útnak, unokáink
unokái is természetes módon veszik magukra a kötelességet,
hogy fogaikat a csikordulásig összeszorítva átvigyék minden
maradék Szerelmünket a túlsó partra; mert mindig voltak, akik
megtették, még a tatár alatt is, néhány százezer, maradék
árva, mocsarakba, erdőségekbe bujdokolva.
"– Szervusz, Pegazus!"