Kortárs

 

Marosi Gyula

"Szervusz, Pegazus!"

 

 

 

 

 

Most már Rékával járunk Pegazushoz.

Míg az anyja öltözteti, megbeszéljük a programot. Mert egy tevékeny és kíváncsi embernek, ha még kétéves is, ha megy, hát mennie kell valahová, a céltalan lődörgés – még ha sétának nevezzük is – dögunalom. Tucatnyi jó helyünk van, ahová mehetünk, ezeket most nem árulom el, és ha kérdéseim közül arra: "Látogassuk meg Pegazust?", Réka azt válaszolja: "Iden", irányt veszünk az iskola felé.

Réka meleg kezű gyerek, mindig jó meleg a kicsi keze. Állandóan beszél, mindig van közlendője – el ne felejtsük ezt a szót: "cserfes" –, fogja a szavak hangulatát is, jó humorérzékkel már játszik is velük – már amennyire kétéves e világban való tartózkodása engedi, de egyértelműen –, még nem tudja recsegtetni az "r"-t, és jó néhány hangtévesztése is van – majd lesz dolga a logopédusnak –, ám az "Iden" bájosnak, sőt kis személyiségéhez illőnek találtatott, már az egész család úgy mondja, ha nyomatékosítani akarja állítását, hogy: "Iden".

Pegazus nem lakik messze: a Pákozdi tér sarkán, az iskolával szemben lévő ház falán, egy kisasztalnyi márványtáblán. A táblán vésett, aranyozott betűk, közepén labdányi bronz dombormű: azon száguld, repül Pegazus. Odaérve köszöntjük illendően, mondókát kántáló hangon: "Szer-vusz, Pega-zus!" Hogy közel léphessünk hozzá, előbb keresnünk kell egy ágacska-botocskát, mellyel elzavarjuk a töredezett terméskő járda repedései körül csomókba gyülekező bodobácsokat: eresz alatti száraz, napsütötte déli fekvés, az elhagyatottság békességét árasztó hely – ilyen helyeken imádnak élni a bodobácsok. A tábla alá érve a gyerekecske felém emeli a kezét: "kicsi vagyok, emelj fel!" – az emberi metakommunikáció legmeghatóbb mozdulata ez, "emelj magadhoz! védj meg!", egy ősparancs teljesítését követelő mozdulat, mely még a szerelmi mámor gesztusainál is erősebb. Mindig kivárom ezt a mozdulatot, vágyom rá, csak ezután veszem a karomra. Olyan közel lépek a falhoz, hogy talpamat megtámaszthassam a lábazatkövön, az így keletkezett combom sámlijára ültetem – mert akármilyen kicsik is még ezek a lányok, cipelni őket nehezek, mint a só –, így aztán ujjunk hegyével épp elérjük Pegazust. Megérintjük legelőbb az orrát, tágult orrlikain talán lángot fúj, végigsimítjuk csontos arcát, izmos nyakát, megérintjük – kicsit furcsa a szó – a "sörényét", aztán tovább – a fehér márványlap úgy veri vissza a naptól kapott fényt, hogy csillogását elnyeli, de erejét nem, úgy világítja át a gyerek picike ujját, mintha az egy enyhén rózsás hegyikristály lenne –, erős hátát, aztán újabb furcsa szavakat tanulunk: "szügy", "mar", "csánk", a processzus befejezéséhez közeledve megszámoljuk a "patáit", s miután megvan mind a négy, diadalmas befejezésként végigsimítjuk "azt a hatalmas, gyönyörű szárnyát".

Előbb Saroltával jártunk Pegazushoz, vagy két évig. Ám egyszer csak, kérdésemre, hogy látogassuk-e meg Pegazust, már egy középcsoportos óvodás öntudatával azt válaszolta: "Jaj, Papa, az olyan dedós dolog!" Mi tagadás. Szerencsére addigra Réka nőtt bele a Papával való egészségügyi sétálgatások korába, így Sisa elutasítása nem okozott komoly törést a Papa érzékeny lelkében. Érdekes: a két testvér sok vonatkozásban különbözik egymástól, ránézésre is látható, más génállományokat örököltek, de Pegazussal való barátságunk mozdulatai, hangjai, az egész ceremónia lebonyolítása kísértetiesen hasonló – még akkor is, ha én voltam a sugalmazó ceremóniamester. A Papa igazán hálás ezért a lányoknak: egy nagypapakorba került férfinak két év illúzió már sokat számít. Már egyetlen pillanat, egy illúziókeltésre alkalmasnak tűnő női pillantás is hálára kötelezi.

Ám a Papa nem adja olyan könnyen magát! A Sisa elutasítását követő döbbenet után, a következő pillanatban démonikusra színezett hangon felkiált magában: "Hohó! Gyönyörűséges kisasszonykám, csillagszemű unokám, nem addig van az! Ha dedóssá méltóztattad nyilvánítani az eseményt, itt az idő, hogy lépjünk tovább!" És az első kínálkozó alkalommal, vidám hangulatot színlelve elterelgeti az ártatlan lelkű gyermeket Pegazus tartózkodási helye felé, s ott aztán mintegy mellékesen megkérdezi: "Mit gondolsz, miért van itt ez a márványtábla a Pegazussal?" "Nem tudom." "Még nem gondolkodtál azon, miért pont itt, pont ennek a háznak a falán van?" A kérdés megfogalmazásából láthatjuk, hogy a Papában van valamennyi, a jó pedagógusokra jellemző szadizmus, de hát miért gondolkodna egy négy és fél éves, egészséges és vidám, szeretetteljes családi légkörben növekvő gyermek olyasmikről, hogy az a milliónyi tárgy, amely körülveszi őt, s melyekből mindennap újabbakat fedez fel, miért éppen ott van, ahol van? Ejnye, Papa, a vulgárfilozófia és a mélyirodalom még odébb van! Meg kell mondanom, hogy én ezt a Papát nem mindig kedvelem. Alapvetően nincs vele baj, unokázáshoz megfelelően infantilis, de időnként azt hiszi, viselkednie kell, mutatnia magát, mint egy utánérzéseivel nagy hírre vergődött grafománnak, és épp a gyerekek előtt – nem tudom, miért csinálja. Aztán képes elszontyolodni, ha az eleven eszű és életvidám gyermek megadja a megfelelő választ: egyszerűen elengedi a kérdést a füle mellett. "Na, jó... akkor elárulom neked. Mert ebben a házban lakott Nagy László. Már olvastam neked a verseiből, emlékszel? Ez van az aranybetűkkel a táblára írva: ebben a házban lakott Nagy László... és felesége, Margitka... ő is szép verseket írt..."

Mint fiatal házasok 1965-ben költöztünk ide, az ötvenes évek elején épült lakótelepre, előbb még társbérletbe, és aligha gondoltunk arra, hogy negyven év után is itt fogunk lakni. Itt a házak sablon-egyformák, kocka alakú vagy több kocka összeragasztásával szalaghosszú kétemeletesek, keskeny ablakokkal, homlokukon butácska timpanonnal, belül a kőborítások laktanyához illő szürkék, valami vacak, szürke műkő, és ha egy, már sokszorosan festett felületről lepattan a festék, látszik: eredetileg az ablakkeretek és az ajtók is szürkére voltak festve – olyan hát, amilyenek akkoriban épültek Vlagyivosztoktól Rostockig, a népek nagy vezérének és bölcs tanítójának ízlése szerint, állítólag rákosista pártembereknek és katonatiszteknek. Nem magas rangúaknak persze, azok nemigen várhattak az ötvenes évek elejéig, ők már a Vörös Hadsereg nyomdokain bevonultak a népnyúzó, kizsákmányoló, klerikális és félfasiszta burzsujok elkobzott villáiba, nagypolgári lakásaiba, hogy méltó körülmények között tudjanak harcolni a kizsákmányolt proletáriátus, a dolgozó nép érdekeiért; de amikor mi ideköltöztünk, már nagyrészt tisztességes alkalmazottak és munkásemberek lakták, az eredeti tulajdonosok – akik addigra bizonyára már kádárista pártemberek és katonatisztek lettek – már elhúztak innen, alighanem a budai hegyek irányába. Akkoriban még nem épült meg a metró, még nem léteztek a városmagtól még tőlünk is távolabbra eső, tízemeletes panelrengetegek, telepünk a város külső részének számított: az innen nem messze lévő, egyik Korong utcai házban lakott egy ideig József Attila a város peremén, szomszédunkban, a Mogyoródi út túloldalán még bolgárkertészek működtek – még igazi bolgárokkal, akiknek, ha vásároltunk náluk, és úgy köszöntük meg szolgálataikat, hogy: "blagodarja!", elhomályosult a szemük, az idősebbeknek persze, motyogtak valami érthetetlent, és dugtak egy kis ráadást a kosarunkba, csomag zöldhagymát, retket, petrezselymet –, kedves, jó, öreg bolgárok!

A belvárosba egy 19-es jelzésű busszal lehetett bejutni, itt volt a végállomása, itt fordult a Jeszenák utcával szemközti kis téren. A terecskén ma is egy szobor áll, egy női akt, karján gyermekével – az itt lakók Jeszenák Marinak hívják. Szegény Jeszenák báró! Hogy nem tudhatta, majdan milyen derék teremtést vétet nevére az utókor! Beleröhöghetett volna a császári hóhér sörtől püffedt pofájába. Jeszenák Mariról csak úgy sugárzik a telepet építtetők szellemisége (lásd "szocialista realizmus"): az alkotás egy dolgozó nőt ábrázol, ez vaskos testfelépítéséből nyilvánvaló, szövőnő vagy inkább traktoros lehet, megformálása kínosan naturális, csupán fanszőrzete nem kidolgozott, vénuszdombja se van neki, szemérmesek vagyunk, elvtársak!; láthassuk: meztelensége nem merő önmutogatás, velejéig züllött kapitalista élvhajhászat, a dolgozó nőt mint szexuális tárgyat megjelenítő fertő, hanem klasszikus ideálokból fejlesztett realizmus; láthassuk: éppen tisztálkodni indul, haja kontyba kötve, kezében törlőkendő, lába előtt vizeskorsó, na ugye!, energikusan lép, szelíd, de eltökélt öntudattal, a ragyogó jövőbe vetett töretlen hittel, megy lemosni a munka porát, "a becsület és dicsőség porát", karján valamiért kissé lüke mosolyúra sikeredett gyermekével, s mivel "legfőbb kincsünk a gyermek", nyilvánvalóan megmossa őt is. És mivel a közlekedési lehetőség miatt a telep minden útja Jeszenák Marihoz vezetett, itt kellett összetalálkoznom Nagy Lászlóval.

Talán egy héttel korábban láttam először, az Egyetemi Színpadon: lányos, éneklő hangon néhány versét olvasta fel.

Akkoriban gyakran jártunk az Egyetemi Színpadra. Az 1956-os forradalom vérbe fojtását követő félelem és fásultság – bár a vérbefojtók diadalt harsogtak, ahogy mindig is szoktak – megülte az országot. Még túlságosan élesek voltak azok a képek, melyek tankokból, tetőkről, repülőgépekről legéppuskázott, anyáknak készülő, törékeny lányokat mutattak, kiégett kocsik alatt csontig égett tetemeket, lánctalpakkal az utcakövek réseibe préselt, cafatokká tiport testmaradványokat, megalvadt vérpatakot a villamossínek vájatában; még ott voltak a golyók ütötte lyukak a házfalakon; még visszhangoztak, és az egész Kárpát-medencében, a forradalom napjaiban a rádióban gyakran játszott Egmont-nyitány zokogó dallamai, még jöttek az üzenetek, a zavaróállomásoktól alig érthető frekvenciákon, hogy "Apu! Anyu! Élünk!" – még minden túlságosan közel volt ahhoz, hogy lealjasodás nélkül, az egyre terebélyesedő és színesedő "ellenforradalomról" szóló hazugsággubanc mögé lehessen bújni: legyinteni, felejteni, picikét magunknak is hazudni. Még furcsa, látomásos napokon, az összeroskadások előtti pillanatokban, mint csalóka, lidérces fény, a lelkekben még fel-fellobbanni látszott a forradalom tüze. A Pártállam, épp a hatvanas évek közepe táján, tett ugyan néhány lazítást sugalló gesztust: a kemény tizenévekre ítéltek közül sokakat kiengedtek a börtönökből, a segédmunkási létre kényszerített értelmiségiek lassan visszaszivároghattak a szakmájukba, nem söpörték le többé a falusi padlásokat, a hentesnél lehetett húst kapni, az addig "polgárinak" ítélt egynéhány nyugati szerző munkáit kiadták magyarul; de a remény, hogy ha – mint az bebizonyosodott – forradalmi úton nem is, de lassú, megfontolt reformlépésekkel mégiscsak változtathatunk sorsunkon, a hatvanas évtizedben még igen halványan pislákolt. Számos, addig némaságra ítélt, agyonhallgatott, meggyötört művész, író, színész, festő folytathatta ugyan újra nyilvános tevékenységét – az érintetteknek ez nyilván könnyebbséget jelentett –, de hatásuk hozzánk, a néphez alig "csorgott le". Lent, a mélyben csak pislákolt némi fény, hogy majd ezt is kioltsa az 1968-as csehszlovákiai bevonulás. A hatvanas évtized a sajátos összetevőkből kialakult régi-új politikai elit, a "forradalmi munkás-parasztok" – ahogy magukat nevezték – már keményen összeállt és még magabiztosnak is nevezhető időszaka volt; történelmi tettként írták a maguk javára, hogy a hisztérikus, kiszámíthatatlan, katasztrofális gazdasági következményekkel járó, nagyon is véres kezű, egyszemélyes diktatúrát – mely a mindenkori vezetőréteg számára is életveszélyes volt – átalakították "szocialista demokráciává": egy szűk réteg feudális jellegű kapcsolatrendszerében működő demokráciájává. A "törvényes rend" visszaállítóinak jelentették be magukat, és tagadták, hogy a hatalomban matató kezük véres lett volna – és nem a sztálinista véres kezű hóhérok vérétől volt véres. Mindazonáltal a nép számára az új rezsim gyakorlata könnyebbséget jelentett – meg kellett fizetni ugyan az árát, mely abban a helyzetben nem is tűnt soknak –, és a korábbi időszakhoz viszonyítva az anyagi lét terén elfogadhatóbban, kevésbé agresszív, megkerülhető ideológiai nyomás alatt élhette mindennapjait. A magyar forradalom brutális leverését és a kegyetlen megtorlást követő nemzetközi felháborodás hullámai megszelídültek: a Nyugat hatalmainak nem volt érdekük az európai status quo felrúgása – könnyeket ugyan hullattak, gyertyákat gyújtottak értünk –, s ezt egy újabb, Európát végképp romba döntő világháború kockázata nélkül nem is tehették volna meg; a magyaroknak mindezt tudomásul kellett venniük. Akik nem arra szánták magukat, hogy agyonlőjék vagy felakasszák őket, s idegenbe szökni se akartak, azoknak meg kellett tanulniuk élni, ahogy lehet. A kommunista kormányzat már ereje tudatában tehetett és tett – hatalmát hajszálnyival se gyengítő, leginkább nemzetközi kirakatba való, majd még simogatásokat is kiérdemlő – engedményeket. Ravaszabbak és okosabbak voltak, mint a moszkvai emigrációban nevelkedett, őslényagyú elődeik. És talán már Brezsnyev elvtárs szemöldöke sem volt annyira félelmetes, mint volt Sztálin elvtárs bajsza. Ám a rendszer alapvető téziseihez ragaszkodva – "nehogy már elfelejtse az elvtárs, hogy itt még mindig proletárdiktatúra van!", világosítottak fel nemegyszer – a proletárdiktatúra főproletárjai éppen úgy rohangálhattak nyitott borotvával a kezükben fel-alá az egész társadalomban, mint tették azt régi elvtársaik – ideológiai tévedhetetlenségük és persze papagájszívóssággal a magukra szabott törvények "törvényességét" hangoztatva.

A "forradalmi munkás-parasztok" szégyellték, hogy "ellenforradalom" törhetett ki Magyarországon, személyes kudarcuknak tekintették, fogadkoztak, hogy "soha többé!", a magyar történelemben páratlanul kegyetlen leszámolást követően gyomorforgató talpnyalásokkal igyekezték bizonyítani alkalmasságukat a moszkvai tartó elvtársak felé: "A testvéri Szovjetunió kétszer szabadította fel Magyarországot a fasiszta iga alól, először 1945-ben, másodszor 1956-ban, örök hála és dicsőség...!" – és nyál, és még több nyál. A forradalmat a nemzet történetének sötét lapjaira helyezték, de féltek az emlékétől: elhallgatták, mocskolták, hazugsághálókat szőttek köré – és addigra már a falnak is pártállami füle volt. A hatvanas években, október 23-án, mint fiatal férfit bizonyosan igazoltattak, az utcán elkapva, egyenruhás vagy civil rendőrök, azon a napon esetleg többször is, s mikor visszaadták személyi igazolványomat, mormoltak hozzá valami fenyegetésnek is felfogható félmondatot: "ideje lenne már hazamenni!", efféléket. Ifjúságunknak legszebbnek mondott éveit beborította a reménytelen sivárság, még az ifjonti bolondozásokat is tanácsos volt visszafogni, nem lehetett tudni, valami jámbor ökörködésnek mikor, milyen politikai tartalmat tulajdonít valaki. Ifjúságunk legszebbnek mondott éveiben úgy tudtuk – fiatalon még mer sarkosan fogalmazni az ember –, életünket majd egy szögesdróttal és aknamezőkkel körülzárt börtönországban, állandó fenyegetettségben, emberi és nemzeti méltóságunkban bármikor megalázható helyzetben fogjuk leélni, a politikai hatalom és értelmiséginek álcázott holdudvarának szigorú gondolatrendőrségi felügyelete mellett, egy olyan országban, melynek népe a rá olvasott mindenféle bűnök, a rá kényszerített hazugságláncolatok hálójában, a belésulykolt örök vereségtudatban elvesztette önbecsülését, múltját és jövőjét, sumákoló vegetálásban még életkedvét is. Egy olyan országban, ahol a forradalom halottainak árából már lesz ugyan mit zabálni, lesz mindenféle olcsó szesz dögivel, de minden más vonatkozásban csodákra teremtett életünket a nyomorúság felett csak néhány hajszálnyival jobbnak mondható anyagi körülmények között fogjuk leélni. "Jaj annak, aki gyönyörűt vár, szabad levegőt őrülten áhít."

Az akkori idők szállóigéje szerint: "Csak két út áll előttünk: az öngyilkosság vagy az alkoholizmus." És sokan elmentek e két út egyikén. Ha nekiállunk számot vetni, kezdjük visszaidézni az arcokat, a neveket, a szemeket, mosolyokat és gesztusokat, nem álljuk meg, hogy ne kezdjen fojtogatni a sírás: barátaink, jópajtásaink, rajongásra méltó kivételes tehetségek olyan hosszú sora ment el, a halálhoz fiatalon, hogy szinte hihetetlen – hogy szinte gyanúsak kezdünk lenni magunk előtt, hogy életben maradtunk. Annyi intelligencia veszett oda, annyi ragyogás, szellem és okosság, báj és hetykeség, amennyi az egész pártállami bagázsban, ha ezer évig uralkodhattak volna is, nem bukkant volna elő.

De azért létezett – mert mindig létezik – egy harmadik út is: elmenni innen. Elmenni valóságosan, aknamezőkön, szögesdrótkerítéseken áttörve, bármi áron. Vagy elmenni lélekben. El, abba a titkos hazába, mely a létező ócska világ felett fenn tündököl a magasban. El, bármi áron.

Ezért jártunk gyakran például az Egyetemi Színpadra. Amikor afféle beszélgetésműsor volt, csaknem mindig. Néhány, féltucatnyi ember kiült a színpadra, költők, írók, szociológusok, néprajzosok, zenészek, közgazdászok, bárkik, és valaki beszélgetett velük – tulajdonképpen olyasfélék voltak ezek az esték, mint amilyeneket manapság a közszolgálati televíziókban késői órákban láthatunk, afféle értelmiségi rétegbeszélgetések. Éppen ezen műsorok ismeretében – melyek mára a dögunalom képi szinonimáivá váltak, a képernyőre érett résztvevők önreklámozó, a szakmába sorvadt, nyakatekert semmitmondásai, a rafináltan előadott, de mégiscsak jól felismerhető üzletszerű kéjelgések okán – szinte hihetetlen, hogy akkor, ott, ezeken az estéken forrt a levegő. Azokról a dolgokról, melyekről nem lehetett beszélni, azokról természetesen az Egyetemi Színpadon se lehetett beszélni, de lehetett másról, költészetről, zenéről, gyermekkorokról, szerelemről, a természet jelenségeiről, bármi másról, mint amikről a hivatásos imamalmok daráltak szüntelenül, és főként lehetett másként, értelmes és egyenrangú emberek között szokásos stílusban – a pártpolitikához való dörgölőzésnek nem az Egyetemi Színpad volt a színtere: a sunyi, entellektüelt formázó lafaty-kísérleteket lehurrogtuk vagy kiröhögtük –, de lehetett kételkedni, morfondírozni, cáfolni, még nevetgélni is, lehetett álmokról, vágyakról, távlatokról, megérzésekről beszélni – s mindez egy jobbik, egy fentebb létező haza üzenetét hozta. Szívünket ehhez a magasban lévő hazához melegíteni jártunk a mindig zsúfolt, a testek melegétől hamar izzadságszagú, fülledt és porszagú, kopott és szegényes, az egyetem épületében lévő színházterembe.

S talán ezért énekelgettünk összeverődve népdalokat, mentünk a Zeneakadémia vizsgaelőadásaira, külvárosi kultúrházakba megtűrt kiállításokat nézni, ezért adogattuk kézről kézre a határon átcsempészett, rongyosra olvasott tiltott könyveket, jártunk színházba, magyar filmeket nézni a mozikba, mindenféle, érdekes-furcsa emberekből álló társaságokba, ezért kapkodtuk szét a versesköteteket – hogy számon tarthassunk mindenkit, aki ehhez a magasban trónoló hazához tartozik.

Mikor a Jeszenák Mari felé vezető úton összetalálkoztam Nagy Lászlóval, ifjúságom egyik csodált emberével, meglepett, hogy itt látom újra, a külvárosban, a szocreál fenében, hirtelen köszöntem neki, zavaromban az illőnél hangosabban, talán tolakodónak ható módon is. Megállt, rám nézett, csodálkozó, nyílt, gyermeki tekintettel, biccentett, rebbent az ajka, és ment tovább. Miután többször találkoztunk, nyilvánvaló lett, ő is itt lakik valahol: ment a botjával, megfontolt-óvatosan, hibás lábát egy kissé húzva, világító, platinaősz hajával – nem biztos, hogy 1965-ben már teljesen ősz lett volna, de ez a kép él bennem róla, él bennünk róla, hát legyen így –, az útviszonyok ellenére mindig befelé figyelő szemekkel, féloldalas, csontos arcú, madártörékeny pátriárka, és én mindig köszöntem neki. A továbbiakban már illendően, természetesen. Ő mindig megállt egy pillanatra, rám nézett, a tizedik alkalommal is csodálkozó szemekkel, rebbent az ajka, és ment tovább. Fiatal voltam, huszonöt éves, ezért azt hittem, egyszer majd megszólít – minden találkozásnál, ahogy rám emelte tekintetét, úgy tűnt: na most!, megkérdezi, ki fia-borja lennék; velem megtetette volna a kíváncsiság –, de a köszönést fogadva mindig csak vonult tovább.

Mivel még túlságosan fiatal voltam, úgy hittem, zárkózott, és főként bizalmatlan. Hogy gőg munkálna benne, akkor se gondoltam: a világ barbárságaival szembeni fizikai védtelenségét jelző rebbenései ellenére úgy éreztem, olyan erő lakik benne, melynek nincs szüksége a gőgre. Úgy gondoltam, mivel túlságosan fiatal voltam még, és regényes lelkű, majd egyszer, sok-sok év után, évtizedek múlva, ha az irodalomszakmában általa is ismerhető nevet sikerül szereznem – néhány írásom akkor már megjelent folyóiratokban –, persze, ha sikerül, majd egy adódó alkalommal leleplezem magam: Emlékszel? Én voltam az a fiatalember, aki a Pákozdi téren, a Jeszenák Marihoz vezető úton olyan nagyokat köszöngetett neked! – és majd nevetünk a dolgon, mert vicces lesz.

De nézzük csak elhűlve, mit csinál most is ez a Papa! Az úton megállva – még a történelmi hűséget is meghamisítva, mert mindez a valóságban vagy harminc méterrel odább történt – túlzó pantomimmozgásokkal előadja, hogyan köszönt ő meglepődve, illetlenül is hangosan huszonöt éves korában a márványtáblával is felmagasztosult költőnek. A kicsike lány nevet. A Papa, ha nem is átgondoltan, inkább csak megérzése alapján tudja, hogy ebben a rohanó, hisztérikus, semmivel táplálkozó és azt is felejtő világban csak úgy maradhat meg – akár csak pillanatokra felvillanó éles képekben is – utódai emlékezetében, ha legendákat teremt. Ha legendák hőseként jelenik meg: dolgozik hát keményen – fon, sző, mint a pók, apró hazugságokkal vastagítja a fonalat, tekeri szorosan maga köré, ahogy azt egy legendateremtőnek tennie kell. Tudja, hogy majd még sokszor elő kell adnia ezt a pantomimmal ékesített történetet – ahogy azt a régi öregek is tették, mindig kicsit tovább bővítve, színezve, ha valamiről valamiért úgy gondolták, túl kell élniük őket, valamiért fontos, hogy túléljék őket –, legközelebb talán akkor, ha Réka is dedóssá minősíti a Pegazushoz való járást. A kicsike lány nevet, kigyulladnak melegbarna szemében a csillagfények, és kéri az előadás megismétlését. A Papa lefelé, oldalra sandít, mintha egy leeresztett színházi bársonyfüggöny kukucskálónyílásán lesne ki a premier utáni második előadás előtt, milyen ma a közönség?, és hogy meglátja a csillagszemekben a mesékre mindig kinyíló ragyogást, új ihletre kapva újra kezdi: most dúsítja, részletezi, cizellálja, most fizikai korlátain túllépve előadja a másik fél szerepét is, bemutatja, hogyan vonult a maga világába fordult tekintettel, rossz lábát kissé húzva, bottal a kezében a költő, hogyan torpant meg, pillantott fel, biccentett, és ment tovább. A Papa dolgozik, minden mesélő kedvét bevetve, keményen. Szeretne sikeres lenni: szeretné még az egyetlenegy, az utolsó fontos sikert kicsiholni az életből, a legfontosabb szerepben. Még attól sem riad vissza, hogy lopjon: hogy ellopja egy nagy költő márvány emléktáblájának egy darabkáját, hogy az róla is szóljon, a számára már legfontosabb lények szívében.

Már a téren bandukolnak, a szemben álló padsorok közötti murvával felszórt területen, a ház mögötti hinták felé – mert séták alkalmával hintázni egyet mindig kell –, Sisa megfogja a Papa kezét, pedig itt már nincs semmiféle veszély, ide nem jöhet autó: a testi érintés kívánalma ez, az összetartozás megpecsételése, jutalom, és a Papa boldog. Az jár a fejében, valahogy majd meg kell értetni a lányokkal, persze majd ha nagyobbak lesznek, hogy az ő fiatalkorában miért rajongtak a költőkért, miért vásároltak versesköteteket, miért érezte zavarba ejtően meglepőnek, hogy színről színre találkozhatott Nagy Lászlóval – mire a lányok nagyobbak lesznek, lassan felnőttek, fordul annyit a világ, hogy mindez bizony már magyarázatra szorul. Nagyon utálná, ha esetleg azt hinnék, hogy a diktatúrákban nemesebb szívűekké, az érdek nélkül tetsző szépségek iránt fogékonyabbá, talán még érzelmesebbé is válnak az emberek. Nagyon utálná, ha majd valami korabeli hivatásos magyarázó isten tudja miféle, csikorgóan eredeti agyszüleményei alapján alkotnának képet maguknak erről a dologról – jaj, bizony, szegény Papa is mennyi időt vesztegetett vele, mennyi elmélkedési zsákutcát bolyongott végig a maga hivatásos magyarázóinak bolondításai nyomán!, mennyi divatba hozott merő ostobaságra kellett energiát pazarolnia, hogy kiderüljön: merő ostobaság! Legalább ezt az egyet fontos lenne jól érteniük. Valamiért fontos lenne. Azt hiszi. Sokkal többre amúgy se számíthat: a nagypapák világa mindig furcsa, mindig megmosolyogtatóan furcsa kicsit. Nemcsak az öltözetek, a szokások, a mindennapi tárgyak, a beszédmód, a rajongások alanyai, az emberi kapcsolatrendszerek, a dühök és gyűlöletek – és ha találhatók ugyan vonzó, irigyelhető momentumai is –, de valahogy mégis: az egész világ ostobácskán naivnak, koruk szellemét, lehetőségeit eltékozlónak látszik, szerencsére elmúlt idegennek. Nincs mit tenni: ő is ilyesfélének képzeli a még két világháborút is átkínlódó nagyszülei világát. Nincs, nem lesz joga szemrehányást tenni az unokáknak. A nagyapák világa már oly távoli, hogy az idővel együtt elcsorog mögüle a szenvedés, a kín, a feszülés és a megfeszíttetés. A felejtés, a leselejtezés, a megbékélés távlata ez már. A Papa tudja, akármennyit is beszélne, például arról, hogyan osont, rohant veszettül tizenhat évesen a pesti utcákon, mikor a szovjet tankok géppuskái felugattak, alakja attól még ugyanolyan elmosódott, esetleges, meseszerű marad, ahogy az ő számára is csak bizonytalan folt kovács nagyapja alakja, amint az első világháború mezein egy huszárszázad lovait patkolja. És nem is kívánhatjuk, hogy túl sok energiát pazaroljanak ránk, már látható, meglesz a maguk baja: a klímaváltozás, környezetszennyezés, energiaválságok, túlnépesedés... fortyog ám a katlan... ajjaj, szegény kicsikék!, törékeny, illatos virágaim!, meglehet, még annál is keményebb, reménytelenebb, gonoszabb világban kell megküzdeniük létükért, mint amilyenben elődeiknek kellett.

Igazuk volt a régi öregeknek: legfeljebb egy-két momentumot örökíthetünk át. Hogy életszerűek lehessenek, nem is a legfontosabbakat. A Papa úgy döntött, Nagy Lászlóval a Pákozdi téren történt találkozását teszi halhatatlanná. A helyszín adott és maradandó: egy jó legenda számára ez nélkülözhetetlen. Maradandó az emléktábla is, hiszen márvány – és csak nem lesz itt annyira rohadt világ, melyben habzó szájú népségek költők emlékhelyeit törik-zúzzák, bár ki tudja? A Papa úgy képzeli el – mert nemcsak infantilis, de érzelmes és regényes, szelíd álmokkal táplálkozó lélek –, hogy unokái majd nagymama korukban, errefelé járva sétáltatott unokáikkal, időnként elkanyarodnak az iskolával szemközti, a Pákozdi tér sarkán álló ház felé, hogy meglátogassák Pegazust. Keresnek majd egy ágacska-botocskát, amivel elhajthatják a bodobácsokat – bodobácsok akkor is biztosan lesznek –, talpukat a falnak vetve térdükre ültetik gyerekecskéiket, megérintik és megsimogatják Pegazust. Legelőbb lángot fújó orrát, és szép sorban a többi, addigra már nagyon-nagyon furcsa elnevezésű testrészét, végül diadalmas befejezésként azt a hatalmas, gyönyörű szárnyát. Aztán ha az unokák nagyobbak lesznek, unokáim megmutatják nekik a helyet, és azt mondják: "Látod, itt találkozott az én nagypapám Nagy Lászlóval." A Papa, ha behunyja a szemét, tisztán látja a jelenetet.

A csillagszemű kicsike lány már tudja hajtani magát a hintán, de olyan magasra még nem, ahogy hintázni szeret: derékszögnél magasabbra, hogy szinte szabadesésben zuhanjon előre-hanyatt. "Lökj meg, Papa! Még!" A Papa, bár félti a gyermeket – mit félti? reszket érte! –, meg-meglendíti, úgy sejdíti, ez a kislány azért nem fél, mert repülni született. S most, hogy szerepe automatikus karlendítésekre minősítette le, agyának már semmi dolga, gondolatai kényszeresen tekeredni kezdenek a tegnap este a televízióban hallottak felé. Már bizony késői órán a képernyő-értelmiségiek – a Papa azért nevezi őket így, mert ha efféle vagy bármi más témáról esik szó, mindig őket látja a képernyőn: sajátos demokráciánk kívánja ezt így, a sajtó- és gondolatszabadság magasztos eszméje; és a Papa tisztában van vele, hogy ezeknek az uraknak és hölgyeknek már semmi közük a pártállami gondolatrendőrséghez, vagy már csak kevés – és valamiféle pártvalakik cseréltek eszmét a kultúrának a piacgazdaságban betöltött helyzetéről. A Papa bizony kókadozott már, tulajdonképpen csak úgy üldögélt a készülék előtt, ahogy a bokszolók szoktak a kiütésük utáni tizedik másodpercben a ring sarkában, hallotta ugyan a hangjukat, de nem igazán tudta követni a valahogy fizimiskájukban is megkopottnak látszó képernyő-értelmiségiek és a valahogy fizikai megjelenésükben is rendkívül bizonytalan eredetről árulkodó pártvalakik tudományoskodó, nyakatekert gondolatsorait, ám mivel, megszokásból ugyan, de bizonyos érdeklődést mutat a kultúra dolgai iránt, a kisagy tájékán fejét masszírozva igyekezett összeszedni magát, és sikerült is elcsípnie egy merőben új szemléletű, afféle alapvetésnek szánt megállapítást, mit egy fiatal – na, nem annyira fiatal, inkább csak magát fiatalnak maszkírozó –, felgyűrűcskézett, fodrászolt, szavai hangsúlyozásából sejthetően egy liberálszingli tett meg: "... az irodalom végül is a szórakoztatóipar része." A Papát már nem sok dolog tudja meglepni – hatvan felett már így illik –, de ez a bejelentés meglepte. Csak nézte a vastag púderréteg alatt a bizonygatás erőlködésétől vonagló, úgy tűnt: nem is biztos, hogy női arcot, és minden masszírozás ellenére elkezdett zsibbadni az agya, úgyhogy arra már, mikor a képernyő-értelmiségiek elkezdték nyálazni-taknyozni a nóvumszerű definíciót, már nem tudott odafigyelni, és ki is kapcsolta a készüléket. De reggelre kelve még mindig ott találta az agyában – bizonyára éjjel is ott motoszkált –, és egész délelőtt, még ebéd közben is, míg el nem indult Sisáért az óvodába, kicsinyes lélekkel – a Papa nemcsak makacs és konok, de nagyon kicsinyes is tud lenni! – morfondírozgatott rajta magában. Válaszokat fogalmazott, mintha ő is ott ült volna a stúdióban. Tucatnyit, de mindegyikkel elégedetlen volt: túlságosan egyszerűnek és nyilvánvalóknak tűntek – effélékkel bizony csak megmosolyogtatta volna a tanult képernyő-értelmiségieket. Aztán az óvoda bableves- és enyhén hypószagú folyosóján, a csillagszemű unokára várakozva, nézegetve a szemközti falra kitűzött gyerekrajzokat, a maguk világát vaskos józansággal, humorral és költői képzelettel megfogalmazni képes négy-öt éves, a jót és a rosszat született intelligenciával megkülönböztetni tudó emberek lelkének lenyomatait, ott, a termékenyítően ható gyereksivalkodás közepette kialakult egy méltónak tetsző válasz, valami ilyesféle: "gondolatkísérletem szerint kolléganőnk az immortalitást közelítő verbális aktusa ab ovo az esztétizmus immateriális géniuszának mediális kiáramlása", és már látta is, mintha ő is ott ült volna a stúdióban – hogy honnan vannak a Papában efféle hívságos és felesleges vágyak? megfoghatatlan! –, hogy a képernyő-értelmiségiek mintha kezdenének kissé felélénkülni, "melynek grammatikai konstellációi konstatálhatóan nem a radikális egokonstrukciók antropológiai premisszái", és amint viaszfejeikkel kezdtek elismerően bólogatni, még oda is szólt nekik: "bólogassatok csak, Trabant-ablakba való bólogató kutyuskáim", majd valami egészen torz mosollyal – mely tulajdonképpen nem is illik egy ennyire mélyen tudományos médiaszimpóziumba –, még mutatóujját is felemelve közölje a megmásíthatatlan tényállást: "hanem egyszerű és mindközönséges baromságok". A Papa képtelen volt a hatvan-egynehány év alatt megtanulni, hogy tökéletesen fegyelmezze magát, az efféle belső színjátszások, halvány nyomokban ugyan, de mindannyiszor kiülnek az arcára – alighanem ez volt legfőbb oka társadalmi előmenetele bicsaklásainak –, még ott, az óvoda folyosóján is, vigyora oly torz, mutatóujja úgy lendül, igaz, csak derékmagasba, hogy a mindenre oly fogékony gyerekek akár még meg is rémülhettek volna tőle, de szerencsére ők nem szoktak ügyet vetni az efféle Papákra.

Ha most ráérősen elsétálunk a szocreál kockaházak által határolt játszótéren – ahová a házak építése utáni időkben fehérnyárfa-csemetéket telepítettek, s melyek az elmúlt ötven évben olyan hatalmassá nőttek, hogy nappal is égetni kellett miattuk a villanyt a földszinti lakásokban, ezért a télen keményen megvágták őket –, feltétlenül meg kell akadjon a szemünk az egyik hinta mellett álldogáló, hatvan fölötti, öregedő emberen. Valami trottyos farmert visel, agyonmosott trikót, valaha fehér edzőcipőt, s miközben gépies mozdulatokkal löködi a hintát – melyen egy törékeny, hihetetlenül finom rajzolatú, Botticelli álmodta kislány repked –, arcáról – az idilli helyzethez képest érthetetlenül – a kétségbeesés, düh, tanácstalanság jelenlétét olvashatjuk le. Kétségtelenül belső szorongást és elveszettségérzést, színtelen ajkain hangtalan szavak rebbennek: úgy fest, mintha valami friss hajléktalan lenne, akit még csak nemrég rugdaltak ki otthonából a semmibe, aki lélekben még lázong, még fűti vélt igazságérzete, még nem volt ideje szétinni a csak bajnak lévő agyát. Megbámulhatjuk, megriadhatunk tőle, meg is sajnálhatjuk – mindegy, úgyse veszi észre –, s mivel abban a páratlanul ritkán előforduló előnyös helyzetben vagyunk, hogy belehallgathatunk hangtalan motyogásába, tegyük meg. Valami önkínzó kéjjel azt ismételgeti: "A szórakoztatóipari Balassi Bálint. A szórakoztatóipari Petőfi Sándor. A szórakoztatóipari Ady Endre. A szórakoztatóipari József Attila. A szórakoztatóipari Nagy László." Fogyatkozásba kezdett szemével hunyorogni kénytelen a télen keményen megvágott fehér nyárfák hiányos ágai közt bevágódó éles fényben, s miközben követi az ide-oda lengő hinta útját, maga is meg-megbillen, mintha szédülne egy kicsit, aztán, mintegy véletlenül, felnéz a csonkolt lombkoronába, daccal és kihívóan, és hangtalanul ugyan, de olyan tele szájjal neveti el magát, hogy megláthatjuk fogazatának hiányos voltát: "Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén". A szocreál házfalak közt visszhangozva éleseket csikkan a hinta lánca, a beszivárgó napfényfoltocskákban repkedő kislány mézarany varkocsából elkószált, libbenő hajszálak izzanak, glóriát vonnak az elragadtatott, még gyermeki Madonna-fej fölé, és halljuk a követelődző, éles hangocskát: "Magasabbra, Papa! Magasabbra!"

Nem kellett megküzdenem Nagy Lászlóért. Minden szavát értettem: indulatait, vágyait, rebbenéseit, a szavak mögötti szavai jelentéseit, a szavak közti csendek súlyát. Nem is az eszemmel, de bőrömön át, pórusaimon keresztül, a hangok ízeiből, képei színéből – mintha egy alomban előttem növekvő bátyám beszélne. Huszonöt évesen nem találtam ebben semmi különöst, csak érettebb fejjel kellett gondolnom arra, hogy a kicsike Iszkázhoz képest Budapest mégiscsak tömény világváros, a helyek szellemei mégiscsak másfajta népséget teremtenek, valami magyarázatot igényel ez a reflexszerű azonosságérzet. Arra a jutottam, hogy a helyszín, a felszín, a díszletek alakította megnyilvánulásoknál mélyebb és szorosabb köteléket sodort a hasonló sorsú családjaink által kialakított életszemlélet, mely az eredettől fogva nemzedékeken át felhalmozódik, talán a gének által is öröklődik: a mi fajtánk mindig is a névtelenekhez, a jeltelenekhez, tehát a kisemmizettekhez tartozott és tartozik, ezért nekünk az életet daccal kell leélni. Nem csupán az élni akarás dacosságával, de szüntelen dacban az emberárulókkal, mert csak így tarthatjuk meg önérzetünket. Azt a mozdíthatatlan és eltiporhatatlan önérzetet, mely ha úgy adódik, drágább az életnél is, mert ha az elvész, az embert megeszik a tetvek. A szegénység nem, de a megtetvesedés szégyen. Hogy nincs az a gyilkos vihar, melynek a végét, fogcsikorgatva bár, de türelemmel ki ne lehetne várni. A mi gőgünk nem a gazdagság, nem a hatalom, nem a hírnév, hanem hogy nincs szükségünk senki jóindulatára, két kezünk munkájából mindig meg tudunk élni. Hogy eszünk bár csavaros, de lenézzük és megvetjük az úri huncutságokat – aki közülünk belepróbál, a vesztébe megy –, de jól teszik az urak, ha nem felejtik: ki tudjuk egyenesíteni a kaszákat. Hogy nem vagyunk magunkra hagyva: minket megsegítenek ráolvasásaink és varázslásaink. A mi házaink előtt bódul az eperfa, a mi kertjeinkben regélnek nekünk a jácintok, a mi istállónkban abrakol Pegazus. Hogy mi vagyunk a nép, a mindent hordozó sokaság, a Teremtő elsőszülött fiai. Az Ő arcát viseljük, betartjuk törvényeit, és Ő kedvét leli bennünk.

Ma sem kell változtatnom korábbi felfogásomon, inkább csak bővíthetem: úgy látszik, létezik valamilyen láthatatlan – s mivel nem beszélünk róla – titkos háló, mely ismeretlenül is összeköti a világ dolgairól hasonlóan gondolkodó, hasonló boldogságokra vágyó és erkölcsi parancsokat magukra vállaló embereket. Az ugyanazon dolgoknak örvendező vagy ugyanazon események által megszomorítottakat. A szeretetvágyókat, a rajongani képeseket, az elkárhozni is tudókat. Az ég kékjéhez, a föld illatához ragaszkodókat, akik hasonló helyeken szeretnek csak úgy lenni. Akik ugyanolyan lejtéssel ejtik a szavakat, hasonlóképpen hunyorítanak a szemükkel. Ezek az emberek ismeretlenül, távolról is érzik a másik létét, s ha egyszer összetalálkoznak, azonnal fel is ismerik egymást. Ezt a titkos hálót valamilyen őserő tartja fenn, és minden befogott tagját ezzel az erővel táplálja.

Aztán nem találkoztam többé Nagy Lászlóval a Jeszenák Marihoz vezető úton. Nyilvánvalóan elköltöztek – s lám, mire jó egy márványtábla: rá van vésve, hogy 1967-ben.

De találkoztam vele úgynevezett irodalmi esteken. Aztán egy évtized múltán, a mindig kissé hivatalos hangulatú, protokolláris estek után valamelyik közeli kiskocsmában is – ide már csak az mehetett, akit hívtak. Ekkorra már két könyvet is írtam, olyan folyóiratokban publikáltam, melyekben az ő versei megjelentek, valamennyire hát bizonyára ismerhetett, de a meghívásokat nyilván annak köszönhettem, hogy akkortájt barátkoztam össze az öccsével – mindegy: a huszonéves koromban támadt vágyálmom, hogy egyszer majd az asztalánál ülhetek, tegeződve beszélhetek vele, csodálatosképp teljesült. Nagy László az asztalfőn ült, mint akinek születésnapja van, akárhová is keveredtünk, a pincérek természetesen ismerték, tudták róla, hogy kicsoda, kitüntetett figyelemmel sürögtek körülötte – így is illett. Abban az időben – ez már a hetvenes évek – a magyarok – még ha egyetlen sorukat sem olvasták volna – úgy ismerték jelentős élő költőiket, mint ahogy ma ismerik a kereskedelmi tévékben, a tapsgépek viharzása közepette alantas poénokat előadó, "sztárnak" kinevezett akárhány nyüzügét. Az asztal mellett, kétoldalt, tétova csoszogások és udvariaskodó gesztusok lejátszása után helyet foglaltak a költőtársak, a barátok, látszólag véletlenszerű sorrendben – de több ilyen alkalmat megfigyelve, a sorrend mégsem volt merő véletlen: pontosan tükrözte az ünnepelt és az adott barát kapcsolatának időnként változó melegét. Akkoriban még – ha tudat alatt is – működött az emberekben az önismeret, a méltányosság, még nem nyert elfogadást a pofátlan könyöklés. Mondanom se kell: testvér ide vagy oda, a mi helyünk Pistával akkoriban az asztal alsó harmada tájékán jelöltetett ki – ott volt a helyünk a sehol sem publikált, de mindenki által ismert protokoll-lista alapján. Mikor végre mindenki elhelyezkedett, egy pillanatra megmerevült a kép: a platinával koronázott Herceg ott ült az asztalfőn, körülötte hűséges lovagjai, fegyverhordozói, távolabb az apródok, alant a kósza szolganép – magasztos, emlékezetes pillanat –, és az akkori idők világi hercegei csak Hófehérke hét kicsi törpécskéi lehettek mellette. Visszafogott, úrias gesztusokat mímelő hangnemben indult a beszélgetés, ám csakhamar – ahogy a pincérek az asztalra helyezték a borosüvegeket – egyre hangosabb, szenvedélyesebb lett. Az arcok kipirultak, a mozdulatok szélesebbé váltak, egyszerre többen kezdtek el beszélni, órácska múltán trágár jelzőkkel kiegészítve bukkantak fel a hivatalos kultúrpolitika hordozóinak nevei, olykor még kemény sértéseket is vagdostak egymás képébe.

Nem mindig értettem ezen szenvedélyes viták okát és hevét. Nagy Lászlóék és az én nemzedékem között tíz-tizenöt év feszül, ami önmagában elegendő, hogy kialakult kapcsolatrendszereik minden árnyalatát már ne érzékelhessem, ám ebbe a tizenöt évbe beleesik egy dátum, mely éles határvonalat hasított közénk: ez 1956. október 23-a. A magyar forradalom leverésével ők ifjúságukat vesztették el végleg, mi még csak gyermekségünket. Ők, mint már ismert személyek, a forradalom napjaiban nem kerülhették meg, hogy ne tegyenek, írjanak, mondjanak valami olyat, amit később számon kérhettek rajtuk. Amivel később zsarolhatták, meghunyászkodásra kényszeríthették őket – kemény szív és megátalkodott hűség kellett hozzá, hogy kitarthassanak ideáik mellett. A mi esetleges tetteink vagy szavaink beleolvadhattak a névtelenségbe, a felkelt nép tömegének megnyilvánulásaiba – átfedések és kivételek természetesen mindig adódnak. Nekik kötelezően be kellett állniuk, derékig, abba a mocsárba, ami a megtorlások tobzódása után a konszolidáció kényszerével keletkezett: az "élni, ahogy lehet" kompromisszumainak kialakításába – mi megtehettük, ha túlságosan ördögszagúan bugyorgott a mocsár, vagy magánéletünk megpróbáltatásai elszívták erőinket, hogy megjátszott naiv mosollyal az arcunkon – ezt a számukra dühítő "álnaivságot" az én fejemre is olvasták nemegyszer – bűntelennek nyilvánítsuk magunkat, és egy verést megúszva félrevonuljunk. Ám a hírnév nemcsak kötelezte, de védte is őket: Nagy Lászlót és kortársait már nem lehetett eltüntetni, a forradalmi munkás-paraszt kultúrpolitikusoknak le kellett ülniük beszélni velük, meghallgatni válaszaikat, vádolni kellett őket, mentségeket felhozni a maguk számára, ígérgetni és hazudozni kellett – bennünket, a szinte alig ismerteket, oly egyszerű rutinnal lehetett eltüntetni, ahogy egy anyaméhben fejlődő, már élő, érző, védtelen magzatot abortálnak, ha nemkívánatossá nyilváníttatik. És gondosan ügyeltek arra, ha már nem dorombolunk elégedetten, mi már ne vonulhassunk a hírnév védelme alá.

Így hát e két egymást követő nemzedéknek annyira más lett a társadalmi beágyazottsága, önvédelmi reflexe, lehetséges jövőképe, énképe, az írás erejébe vetett hite – és ne játsszuk a szégyenlőst: mindennapi anyagi biztonsága –, s mindezekből következően a mondatok formálásának, a jelzők használatának törvényszerűségei, hogy bár bizonyos vonzódást éreztünk egymás iránt, harmonikus, természetes kapcsolatrendszer, mely a szellemujjak érintésénél mégiscsak több átöröklést eredményezhetett volna – néhány személyek között szövődött barátságot leszámítva –, nem alakult ki. Csodálhattuk, méltányolhattuk őket, de az általuk taposott út számunkra járhatatlannak bizonyult. És később, ahogy változott a világ, már csak a maga forgása által is, az út egyre inkább a csak tanulságokat rejtő, de a megismételhetetlen múlt felé, egyre távolabbinak látszó, még a valóságosan távolibbaknál is távolibb, kimagasló hegycsúcsok irányába vezetett, egyre nyilvánvalóbban járhatatlanul. A forradalom után Nyugatra menekült és ott tevékenykedő íróktól szinte tökéletesen el voltunk zárva – a határontúliaktól is csaknem. Így lettünk mi – így is lettünk – "apátlan nemzedék."

Történtek ugyan próbálkozások arra – nem erős, afféle Központi Bizottság határozata alapján született, tűzön-vízen át keresztülviendő, inkább csak a jól bevált "szalámitaktika" szerinti próbálkozások –, hogy a két nemzedék közti látható repedést felhasználva szembeállítsák őket egymással. Ez – talán a még működő rokonszenv miatt – nem sikerült. Az irodalmi folyamatban való teljes törés, a szakadás, a lekicsinylés, az ellenséges érzület kinyilvánítása majd csak a nyolcvanas évektől, a neoavantgárd kitalálásával és már a Pártállam idején is erőteljes kormányzati támogatásával történik meg – de itt már egy másfajta nép, másfajta raj nyüzsög, fejükön másképp tapad a haj.

Üldögéltem hát a pörkölt- és savanyúbor-szagú kiskocsmákban, a megtiszteltetéstől szolidan meghúzódva, és próbáltam kitudni, a törmelék információkból összerakni a szenvedélyes viták hátterét. Kívülállóként ennyi lehetett a legtöbb: ezekben állást foglalni csak kotnyeleskedés lett volna. Költészetről, irodalomról itt már fél szó sem esett: a költőtársak és a hűséges fegyverhordozók politizáltak – a napi, a tegnapi eseményeket értékelték. Ők ugyan mindennemű hatalom nélkül, de kapcsolatban álltak a hatalom képviselőivel – ilyen-olyan alkalmakkor találkoztak, beszéltek velük, leveleket fogalmaztak, vagy csak megjelent szépírásokban üzengettek –, a vágyak és kívánalmak a szibériai jeges szelek hozta parancsokkal ütköztek, az emberi ideák az érdekekkel, a gyökérből eredt érzelmek a merev ideológiával – s mint minden, bárhogyan leosztott lapokkal játszott politikai gyürkőzésben, különös hangsúlyt kaphatott egy elejtett apró szó, lehetett minősíteni így vagy úgy megszaladt gesztusokat –, volt hát ok a vitára, még a heveskedésekre is. Nem tudhattam azt sem, hogy egy-egy összeszólalkozás valódi, vagy csupán színjáték-e – olykor felmerült bennem efféle gyanú –, amit a jól összeszokott társak a jelen lévő besúgó félrevezetésére vagy csak hülyítésére rendeztek – a "téglának" ott kellett lennie, barátnak, fegyverhordozónak vagy éppen költőtársnak álcázva, a kor szelleme megkívánta, már csak reprezentációs okból is, hogy ott legyen –, s mint ahogy mi is a magunk korosztályában, kizárásos módszerrel, elég jól behatároltuk ezeket a pasasokat, nyilván ők is tudták, ki érdemel egy kis hülyítést. Mindezekkel együtt ez a nemzedék még összetartott, még védték egymást: ha valamelyik nyitott borotvával való rohangálásra felhatalmazott valamiért úgy gondolta, eljött az ideje, hogy nyilvánosan, nem az elvtársak között szokásos smúzolással, belevágjon Nagy Lászlóba – vagy bárki másba –, megtehette – villant az acél, serkent a vér –, s bár hasonlóan mély, nehezen gyógyuló visszavágásra nem kellett számítania, de megkapta a kórusban hangzó fújolást és a hurrogást. Érdekes: legtöbbjük még ezt is nehezen bírta. Ezek a pasasok a kivételezettség vajas kenyerét rágicsálva személyiség- és szerepzavarokkal küszködtek, rendre megpróbáltak kint is, bent is egeret fogni. Ahogy – mint látjuk – az efféle pasasok ma is rendre ezt szeretnék.

Ha az a vágyam, hogy egyszer majd közöttük ülhessek, teljesült is, arra azonban nem került sor, hogy leleplezzem huszonöt éves magam: emlékszel, Laci?, én voltam az a fiatalember, aki olyan nagyokat köszöngetett neked a Jeszenák Marihoz vezető úton! Akkoriban itt, ebben az országban valahogy sohasem alakult úgy a hangulat, hogy érett férfifejjel is viccesnek találjunk valamit, ami kamaszos, nyihogó humor birtokában még vicces volt.

Aztán nem találkoztam vele többé. Egy idő után el kellett döntenem – az ilyen és az ehhez hasonló irodalmi estek tanulságaként –, hogy akarok-e majd idős koromban, lehetőleg akkor, mikor már az összes résztvevő, minden tanú halott, visszaemlékezéseket írni: tudjátok, mit mondott erre Nagy László?, vagy bárki más?, mit evett, és milyen mellényt viselt? Nem akartam. Rájöttem, ismerésükhöz éppen elegendő, ha olvasom műveiket. Majd mindig akad más, aki a mellényükről szól. Elegendő, amit ad az élet. Így hát elmaradtam az efféle irodalmi estektől.

Aztán csakhamar nem is találkozhattam vele többé. Egy ártatlannak mutatkozó napon jött a meglepő hír: meghalt Nagy László. Ötvenhárom évesen. Felkapaszkodott Pegazus hátára, átölelte erős nyakát, megpaskolta a szügyét, titkos szavakat sugdosott a fülébe, mire Pegazus meglengette azt a gyönyörű, hatalmas szárnyát, és elrepültek.

Ismét kevesebben lettünk. Ismét fogyott a világ, fogyott a magasban lévő haza: egyre árvábban, egyre társtalanabbul csak magunkba szállhattunk, ha vigasztalást kerestünk.

Az emléktábla-avatáson részt vettem – véletlenül. Nincs benne semmi különös, akkor már nemcsak irodalmi estekre nem jártam, de egy évtizede olyan helyekre se, ahol az efféle eseményekre szóló meghívókat címezik. Ültem otthon az asztalomnál, aztán belefásulva a székbe felálltam, kinyitottam és kinéztem az ablakon. Késő délelőtt volt, január második fele, enyhe tavaszias idő, talán még a nap is sütött, 1997-ben – rá van vésve a márványlapra, különben biztosan nem emlékeznék az évre: mikre jó egy emléktábla –, s mivel a fákon, bokrokon nem volt levél, átláthattam a Pákozdi téren, az iskolával szemközti sarkáig, ahol egy kisebb társaság gyülekezett. Kaptam a dzsekimet, megnézni, mi történik – minden érdekesség jó arra, hogy az ember felállhasson az asztala mellől. Ismerősöket találtam ott, s mivel az ünnepség már megkezdődött, csak apró biccentésekkel üdvözöltük egymást – helyénvalónak tartották, hogy megjelentem. Ott állt egy csoportban a család, a régi költő- és harcostársak, másikban vagy fél tucat ilyen-olyan politikus, a nők decensen felékszerezve, a pofákat a tévéből ismertem; a két csoport nem keveredett, öltözetük és fejtartásuk alapján egy kívülálló is meg tudta volna különböztetni őket egymástól. A kerület polgármesternője beszélt, nem figyeltem, remélhetőleg elmondta mindazokat a szokásos közhelyeket, miket ilyen alkalmakkor el kell mondania egy hivatalnoknak. A ház faláról, melyen ott lógott az emléktáblát még takaró fehér lepedő, négyzetméternyi felületeken pergett le a vakolat, a saroknál már a téglák is kilátszottak, egy fekete televíziós kábel lógott be a képbe, a lepedő felett a leszedett utcatábla világosabb foltja: valami elvtársról kapta valaha nevét az utca, átkeresztelték, az elvtársat elfelejtettük, csak a ronda folt maradt utána; igen, ilyen úgynevezett társadalom vagyunk: húgyszagú alsónadrágra és koszos nyakú ingre húzzuk fel a frakkot. A polgármesternő, ha nem is tudom, mit, de szép hangsúlyozással beszélt, háttal a falnak. Aztán a szemközti iskolából jött gyerekek énekeltek valami Kodályt, aztán még valaki beszélt, de én csak régen látott barátaimat figyeltem. Megöregedtek. Az ő szemükben nyilván én is. Megőszültek-kopaszodtak-ráncosodtak. Megkoptak; még a valaha szemükben parázsként izzó fények is. Öltözetük is, de aurájuk nagyon. A kabátok alól kilógó nadrágszárak slamposak, a cipők sarkai félretaposottak, tekintetek a földre szegezve, nem szólnak, és nem is fognak szólni egymáshoz, ha majd ennek vége, vakkantanak néhány szót egymáshoz, és hazamennek: mint egy csapat megvert, öreg kutya. Régi barátjuk emlékére összegyűlt – kit gyávák voltak idejében követni – megvert, öreg kutyafalka. Megverte őket az új rend, állati közönyén túl őket még kaján élvezettel is: kuncog a krajcár, öreg kutyák, vége a profittermelésre képtelen szépelgéseknek. Már demokrácia van itt, szabadon választott népképviseleti rendszer, már semmi közötök az urak praktikáihoz. Még egy újabb évtized se, és megmondja nektek kerek perec, bele az öreg pofátokba, a győztesek egyik repedtsarkú jelese: az irodalom a szórakoztatóipar része. A szórakoztatóipari Vörösmarty Mihály. A szórakoztatóipari Arany János. A XXI. században már így lesz. A szórakoztatóipari Madách Imre. Unokáitoknak már így fogják tanítani az iskolában.

És még azt se tudtátok, gubancos öreg kutyák, hogy majdan, ha ez az ország, írásaitoknak nyelvet adó nemzet maradék országa, egyszer majd ha visszanyeri szabadságát és nemzeti függetlenségét, amikor vége lesz a diktatúrának, az ezernyi erőszaktevésnek, a törvényes lerablásoknak, a tartótisztek és besúgók hangulatos vircsaftjának, piacgazdaság leszünk és jogállam, akkor, ha továbbra is a nép figyelmében és szeretetében akartok maradni – ó, a nép! akiért annyit harcoltatok, kiknek érdekeiért kiállva annyi sérelmet szenvedtetek! –, meg kell tanulnotok micisapkát húzva bandzsítani, cigányos hangsúllyal anyósvicceket mesélni! Trágár szavakat reptetve egymás siralmas poénjain tele pofával röhögni. A reflektorfényes tahóság pöcéjében baromságokat röfögve dagonyázni. Akkor újra hírnévre kapna benneteket a nép – a népfenség! –, újra írnának rólatok a lapok, címoldalon lehetnétek, hogy elveszett a kutyusotok, de aztán meglett. Akkor újra beülhettek egy kiskocsmába, az új politikai osztály fejtartásával ismét együtt vacsorázni, telne a sztárgázsiból, hát ezt se tudtátok?

Aztán valaki lerángatta a márványtábláról a lepedőt, illően tapsoltunk, a gyerekek énekeltek még egy Kodályt, és vége is lett az ünnepségnek. Kezeltem néhány ismerőssel, motyogtunk is egymásnak valamit, a tavasziassága ellenére mégiscsak januárban átfáztunk, toporogtunk illően kicsit, aztán hazamentünk. Nem volt miről beszélni.

Pedig, ó!, még mindig szeretve tisztelt, gubancos, öreg költő kutyák, kik az emléktábla avatása óta megfogyatkoztatok és tovább öregedtetek, azért emlékeztek még? Emlékeztek rá, hogy úgy tudtuk: attól a naptól kezdve, hogy az utolsó szovjet katona, átballagva a hídon, elhagyja Magyarország területét, nem lesz többé szükségünk két hazára: egy talpunk alatt álló földire és egy vágyainkból épített magasban tündöklőre? Úgy tudtuk, a talpunk alatti lassan emelkedni fog, emelőerőnktől függően ugyan lassan, de emelkedni, mindenki számára érezhetően, és egyre közelít majd a magasban levőhöz, s bár gyarlók vagyunk, vágyainkban telhetetlenek, a két haza közti távolság nem lesz oly szívszaggatóan hatalmas, mint megtöretésünk ideje alatt. Úgy gondoltuk, már célszerűtlen mindig csak a magasban lévőt táplálni tovább; ha süllyed egy picurkát, hogy előbb találkozzon a földivel, javunkra válik. Mit gondoltok arról – a holtak is beszélhetnek –, hogy most, tizenévekkel az után, hogy az utolsó megszálló is elhagyta az ország területét, most riadtan nézünk a talpunk alá: miénk-e még ez a föld, amin állunk? Hogy már eladtuk mindenünket, a cipő sem biztos, ami rajtunk van, hogy a miénk-e még? És mégis, gyéren születő unokáinkat annyi adósság terheli, hogy vagy megszöknek innen, mint nagyapáik az akasztófa elől, vagy fél életüket cselédsorban tölthetik? Hogy cipőink sarka csámpásabb, hasunk hangosabban korog, beszédünk hangtalanabb, mint a mindent szétpacsmagoló diktatúra idején? Hogy közben folyik ám a dáridó, hujjogatnak a keresztapák, riszálják magukat a bértáncosok, mi mégse tehetünk mást, mint hogy megint csak szégyenkezünk, hogy újra egy köpőcsésze mélységű világban kell élnünk? És ha nézünk riadtan a magasba, mit láthatunk ott tündökölni? Ha lebeg is ott még valami, az nem a hatvan éve jól ismert figurák nyálgőze csupán? Hogy újra csak a káromkodásból épített katedrális falaira rakosgathatjuk faragott köveinket? Mit szólna mindehhez Nagy László? Ady Endre? József Attila?

Egyszer csak, nem is oly sokára, vége lesz a Pegazushoz való járásoknak. Réka is, nem is oly sokára, óvodába kerül majd – úgy látszik, a közösség a legjobb ellenszere a Papa infantilizmusának. Akkor majd, egy ártatlannak látszó napon, amikor minden úgy történik, ahogy mindennek történnie kell, a márványtábla előtti szertartás végén, miután végigsimítják Pegazusnak azt a "hatalmas, gyönyörű szárnyát", Réka nem csusszan le azonnal a Papa falnak támasztott lába comb-sámlijáról, hanem kissé válla felé ejtett fejjel, kissé megemelve az állát, mintegy fentről lefelé, halvány mosolyderűvel a Papa szemébe néz, és... Itt meg kell állnunk, mert el kell mondanunk a következőket, hogy valami sejtelmünk legyen erről a nézésről – a Papa egyik festő barátja, aki nagyon ért a nőkhöz, kicsikhez és nagyobbakhoz egyaránt, amikor először meglátta Rékát, rá meredt, összecsapta a kezét, és önkívületbe esett hangon közölte: "Teremtő Isten! Hiszen ez egy Renoir-kislány!" A Papa telitalálatnak érezte a felismerést, motyogva dicsérte is barátja szemét, de tulajdonképpen bosszankodott, hogy elsőként nem ő vette észre. Hisz annyira nyilvánvaló: egy Renoir-kislánynak mindig meleg a kicsi keze. És pillantása tökéletesen mint azokról a vásznakról néző hölgyeké: nyíltságuk zavarba ejt, őszinteségük lefegyverez, energiájuk megbabonáz, öntudattal vállalt, de elfátylazott huncutságuk bárki férfit megszeppent. A dúsan élő hajról, a homlokba hulló makrancos fürtöcskékről csak említés tétessék – a pillantás milyensége a fontos. Tehát: a Papa szemébe néz – fontos a szín is: palaszürkébe fordult tengerkék, mert ez az az átöröklött szín, amitől a Papa ötven éve egérkévé változik –, közelít hozzá, megérinti, selyem arcát a sörtékhez szorítja, átöleli a nyakát, puhán, lágyan, mintha nem is lenne csont a karocskákban, és azt súgja a fülébe: "Kicsi Papa... te buta vagy." És akkortól majd vége a Pegazushoz való járásoknak.

Ennyi a különbség a két kislány között. Hiába: más génállományokat örököltek. Ezért jó, hogy a Papának van egy csillagszemű és egy tengerszemű unokája.

És majd lezajlik ismét az a beszélgetés, mely a Papa álnokul feltett azon kérdésével kezdődik: "Mit gondolsz, miért van itt, pont ennek a háznak a falán ez a márványtábla a Pegazussal?" És a kérdezz–felelek játék, az egész jelenetsor majd kísértetiesen ugyanúgy játszódik le, ahogy annak idején a csillagszeművel történt. Elmennek persze a ház mögötti parkba hintázni is, mert séták alkalmával Rékával is mindig kell hintázni egy kicsit: csikordul a hinta lánca, és Réka énekel – előadja az egész óvodai repertoárt –, mert ő hintázás közben énekelni szeret. A Papát ekkor majd éppen nem fájdalmas gondolatok gyötrik, de gyűrött arca azért gondterhelt: most, hogy befellegzett a Pegazushoz való járásoknak, mi lesz, mi lenne a célravezető következő lépés, amivel ébren tarthatja, terebélyesítheti a költő és persze a maga mítoszát? Nyilvánvalóan ezután már hármasban végrehajtott akcióknak kell következniük. Bizony, és hamarosan valaminek. Ekkor hirtelen eszébe jut a kazetta. A kazetta, mely a többi százzal ott tornyozódik az alsó kisszekrényben, amelyen a Nagy Lászlóval készített utolsó interjú van felvéve. Amelyről annak idején még nem tudta, hogy az utolsó – egyszerűen csak felvette –, de a költő talán igen, ő már talán meghallotta a hívást, ezért érezte szükségesnek, hogy üzenjen az utókornak. Hogy üzenjen a Saroltáknak, Rékáknak, minden unokáknak, minden élő maradéknak: "ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket." A Papán hirtelen nyugtalanság vesz majd erőt, úgy fogja érezni, most azonnal be kéne rohanni a lakásba, és előkeríteni azt a kazettát, kikeresni a többi közül, és bár jól tudja, ráér az még, várni kell még, mire a lányok nagyobbak lesznek, hogy valóban meg is értsék az üzenetet, lassan felnőttek – de legalábbis addig, míg, ha részesül ebben a kegyelemben, ő is meg nem hallja a hívást. De ezen ügy higgadt végiggondolása egy cseppet sem fogja csökkenteni a belülről ásó nyugtalanságot, sőt, az egyre terjed, feszíteni kezdi a koponyacsontot, hamarosan remegéssé változik, és akkor a Papa oda fog ugrani a lengő hinta elé, a két szár láncot elkapva megállítja, és egészen közel hajolva hozzá belenéz a gyermek arcába. Réka, bár abbahagyja majd a "Kis kece lányom" hars éneklését, tulajdonképpen nem fog meglepődni ezen, a Papának vannak ilyen dolgai, és megbocsátó félmosollyal állja majd, hogy a Papa az arca mögé nézzen, a gyöngyházfénnyel csillogó bőr mögé, a gyermeken túli mélybe, az öregek oly sokszor kíméletlen és követelőző pillantásával.

És akkor a Papa homlokon fogja csókolni őt.

Unokáink unokáinak idejében, a nemrég beköszöntött XXI. század derekán, mikor már foltokban léteznek majd esőerdők, és az emberiség a kőolajkészletek utolsó cseppjeit fogyasztja, mikor unokáim unokáin kívül már alig keresztelnek gyereket történelmi magyar nevekre, ha áll még a világ, lesznek itt még magyarok, hat-hét millióan, az ország akkori lakói közt talán még többségben, még fognak beszélni itt magyarul, bár nagyon is elképzelhetően amerikaias akcentussal, ahogy a fiatalság egy csontig hülyített rétege már ma is teszi, minden bizonnyal százszámra kicserélve hangulatos és kifejező magyar szavakat fűrészporízű nemzetközire, ahogy ma a televíziók hivatásos beszélői nagy része beszél, hallomásból sem ismerve például a "mennyezet", a "rokonszenves" vagy a "léggömb" szavakat, mikor már nem lesz élő, ki olvasta volna Mikes Kelemen leveleit, és az éppen uralgó kormányok az úgynevezett művészeti tevékenységek közül már csak a tetoválószalonokat érdemesítik támogatásra, mikor már elképzelni se tudják, hogy létezhet egy nemesebb, kedvesebb haza a magasban, amikor azért nem lesz itt rossz az élet, az ifjak majd eljátszadoznak a legújabb elektronikus ketyerékkel és nemi szerveikkel, ahogy szüleiktől tanulták, és talán, ahogy egykor mi voltunk a Béketábor legvidámabb barakkja, úgy leszünk az Unió legmultibb plázája, tehát az akkori magyarok, ha a véletlen folytán a kezükbe kerül egy ilyen szöveg: "S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!", még érteni fogják minden szavát, de felettébb kétséges, képesek lesznek-e helyesen értelmezni, ahogy már ma is, egyszerűbb szövegek esetében is megjelennek az értelmezési problémák, s főként lesz-e még fülük, hogy meghallják a szöveg mennybéli erkölcsű lelkének sugallatát, vagy csak merednek rá, mint érthetetlen archaikus maradékra, mondván: "Már miért kéne átvinni a szexust, és miféle túlsó partra?", és esetleg: "Mennyiért?" – akkor majd komolyan vizsgálni kell, emberarcuk van-e még?, megérdemlik-e még a költő csókját?

...nem lehet így befejezni ezt a mondatot, nem lehet, mert nem szabad! Jaj, mert még akkor is... hogyne találnánk arcukat emberinek, egy költő csókjára érdemesnek, fajtánkból valónak, sőt: ismerősnek, hisz örökölnek majd egynehány vonást unokáink arcából, talán a miénkből is egy hunyorításnyit, és csókolnánk őket, pofácskáikat százszor, ezerszer, ahogy csókoljuk telhetetlenül nagyanyáik arcát; és miért ne hihetnénk bennük, miért ne hihetnénk, hogy akár jobb emberek is lehetnek nálunk, hiszen csak mi halunk meg, mind egy szálig nemsokára, felkapaszkodunk Pegazus hátára, vagy csak az ördög visz el, velünk együtt a hit nem hal meg, ránk vicsoroghat a remény: életre táncolhatja magát akár egy nemzet is, nem dögbugyor lesz a vége e pokoli útnak, unokáink unokái is természetes módon veszik magukra a kötelességet, hogy fogaikat a csikordulásig összeszorítva átvigyék minden maradék Szerelmünket a túlsó partra; mert mindig voltak, akik megtették, még a tatár alatt is, néhány százezer, maradék árva, mocsarakba, erdőségekbe bujdokolva.

"– Szervusz, Pegazus!"

 

 

 

 

 

 



Nyitólap