Hatvani
Dániel
Kárhozat
Egy
szegénységben megvénült elsőgenerációs értelmiségi
takargatás nélküli vallomása
(Részletek)
Ha apám életét egyetlen mondatban
kellene összefoglalnom, nagyjából a következőket írnám:
szegényparasztnak, törpebirtokosnak született, élete harmadik
évtizedében – még családalapítás előtt – több
irányban is keresett kitörési pontokat, később ezekről
sorra lemondott, otthon, a szülőfalujában szerette volna
magát jómódú középparaszti szintre feltornázni, ám az
erre mozduló mind bizonytalanabb lépéseit irgalmatlanul
elgáncsolta a történelem, s életét kisnyugdíjas
kolhozparasztként fejezte be.
Ennyi, s még mennyi minden! A tizennyolctól a
huszonnyolc éves koráig terjedő, évtizednyi időszak
kétségkívül a legmozgalmasabb. Apja, vagyis hát apai
nagyapám ekkor már rég nem él; halála 1915-ös évszáma
semmi összefüggést nem mutat a nagy háború frontjaival;
"ágyban, párnák közt" halt meg, rossz genetikai
adottságai következményeként. A félárvaság balsorsát nem
túlzottan ellensúlyozta a jussolt két "magyar hold", azaz
2400 négyszögöl. (Jól tudom, hogy a paraszti eredetű ifjabb
nemzedékek számára sem igen értelmezhető az archaikus
területi mértékegység, lévén hogy megszokták a hektár és
négyzetméter alapú területszámítást.)
Apámnak mint gyerekembernek nem nagyon
fűlött a foga ahhoz, hogy gazdálkodóként próbáljon
megkapaszkodni az apró földdarabban, a trianoni maradék
ország neki juttatott "hajóroncsában" a ’20-as évek
balsejtelmeket fodroztató óceánján. Ifjonti fővel is
rátarti ember volt, s nem minden alap nélkül: tudott arról,
miként éltek a tizenkilencedik századi "ősök", nekem is
megmutatta, merre nyúltak el az akkor még csicsókaként
szaporodó família kiterjedt birtokai, ám az elődök
életmódjáról is voltak hallomásai: vég nélküli
lakomáikról, ivászataikról, mulatozásaikról. A zsugorodó s
nemzedékről nemzedékre aprózódó birtok visszafogta a
család duhaj életkedvét csakúgy, mint szaporodási
hajlandóságát. Ám mindez túl későn volt ahhoz, hogy az
elszegényedés folyamatát megállítsa, vagy számottevően
mérsékelje.
Apám nem óhajtotta akkori s majdani életét
kizárólag a gazdálkodásra alapozni, biztosabb lábakon álló
sorsot képzelt magának s jövendő családjának. Szórványos
esetek akkoriban már bizonyítani látszottak, hogy az
érvényesülésnek ígéretesebb útjai is mutatkoznak, mint a
paraszti sors, így azt nem kell fátumnak tekinteni.
Először a katonasággal próbálkozott. A
győztes antant eléggé alacsony kvótában szabta meg a magyar
honvédség létszámát, sorozás nem volt, önkéntes
jelentkezőkből bőven kitelt az állomány. Csakhogy a jutasi
stílusú regula, a komiszkenyér s főleg a semmit érő zsold
egyhamar meghozta a kiábrándulást: apám leszerelt. Ezután
következtek a fél Dunántúlt, az ottani nagybirtokokat
bebarangoló napszámosévek; az akkoriban is fejlettebb
Pannónia – ha ugyan ennek az állításnak nem eleven
cáfolata Illyés Gyula több műve, köztük is legfőképp a Puszták
népe – idénymunkára fel tudta szívni a még mindig
túlszaporultnak számító Tiszántúl olcsó munkaerejét. Ám
apám belátta, hogy ennek a kóborlásnak sincs túl sok
hozadéka. Közben valaki megpörgetett előtte egy iskolai
földgömböt, s megmutatta, merre van Dél-Amerika. Valami
nagyon távoli kihajózott rokon már írt is haza levelet Buenos
Airesből, olyképpen festve le az argentin fővárost, mintha az
volna a földre szállt csodák mesés birodalma. Nem felejtve el
hozzátenni, hogy a pampák vidékén tekintélyes méretű
birtokot ad az ottani állam, sokszor ingyen vagy nagyon olcsón,
de ez esetben is hosszú lejáratú törlesztésre. Semmi
csodálnivaló nincs azon, hogy a levélben közöltek
megmozgatták apám fantáziáját. Az 1970-es években még élt
apám, és a régi iratai között kezembe akadt egy német
hajótársaság korabeli prospektusa egy ötemeletes
óceánjáró impozáns fényképével s a Hamburgból,
Brémából induló dél-amerikai járatok adataival. Faggattam,
végül is miért nem vágott neki a nagy útnak, de csak
közhelyes válaszokat adott: nem tudott volna megszokni,
hiányzott volna az itthon jól ismert falusi környezet, melyben
mindig el tudott igazodni. Igaz, hogy családalapítás előtt
állt, anyám akkor még túl fiatalka volt, hogy odafigyeljen
rá – kettejük közt tíz év volt a korkülönbség –,
akkor viszont jövendőbelit "odakint" kellett volna
találnia; kérdés, mekkora sikerrel. Ha meg már családot
alapított, bajos együtt nekiindulni... Inkább maradt. De
birizgálhatta valami reményféleség is. Újságolvasó ember
lévén tudta, hogy az agrárkérdés megoldatlanságát minden
kormányzat napirenden tartja, s csak idő kérdése, hogy egy
valódi földosztás képében megvalósuljon a társadalmi
igazságosság. Nem hibáztathatom azért, hogy a kérdés
ágas-bogas voltáról enyhén szólva is csekély ismeretei
voltak.
Huszonhat éves korára éppen ott tartott,
mint nyolc évvel azelőtt, azaz felnőtté válása idején.
Anyagiakban nem, csak tapasztalatokban gyarapodott. Két kishold
megmunkálása, harmados kukorica, részes aratás, cséplés az
uradalmi földeken – olykor bizony napszámosmunka is. Ez volt
az élete. Megfogni minden fillért, de ha bálban, kocsmában
megjelenik, nem engedheti meg, hogy mások kinézzék. Ha
szegénynek születik az ember, az otthonos, ismert közeg
mindennél előbbre való. Elkerülheti a kiismerhetetlen
helyzetek csapdáit. A szülőhelyen maradásnak ez az előnye
most válik igazán fontossá számára. Ugyanis a
családalapítást sokáig már nem halogathatja. Félő, hogy a
harmincadik évhez közeledvén mint férjjelölt
"értékcsökkentté" válik. Az "öreglegény" csak
hajszálnyival volt kevésbé lesajnáló, mint a "vénlány"
fogalma. Mindebben érvényesült a paraszti szokásrend: bár a
korai házasságkötés együtt járt bizonyos veszedelmekkel, a
falusi szegények világában nagyobb súllyal esett latba a
közös erőfeszítés adta lehetőség a gödörből való
kikapaszkodásra, a családi kohézió megszilárdítására; s
bármilyen kegyetlenül hangzik is, a cseperedő gyermek
munkaerejének mielőbbi kamatoztatására a szegényparaszti
törpegazdaságban. Az aprójószág gondozása, a
libalegeltetés is sokat segített – ilyesmiről számosan
beszámoltak már a magyar életrajzi irodalomban. Mellesleg
pedig ez volt az ára annak, hogy a szaporodási kedv
mérséklődése legkésőbb a Tiszántúlon következett be.
Azzal együtt, hogy a korai családalapítás a paraszti
életrend részévé vált, felpörgetvén a nemzedékváltás
sebességét, s egyáltalán nem ment különlegességszámba, ha
a kellően hosszú életkort megért öregek gyönyörködhettek
a dédunokák felnövekvésében, sokszor egy fedél alatt a
közbenső generációkkal is.
Mint addigi rövid életében már
néhányszor, apám ismét dilemmákkal terhelt helyzet elé
került. Vérébe ivódott a felismerés: mennél szegényebb az
ember, annál kevésbé mindegy, kit választ feleségnek,
életre szóló társnak. Tudta magáról, hogy a helybeli
lányok, sőt a menyecskék is szemrevaló férfinak tartják,
mint ahogy az is volt: száznyolcvan centihez közelítő
magassággal, karcsú, izmos testalkattal, kissé hosszúkás,
tojásdad, enyhén kreolos arcával külön is figyelmet keltett.
Olyan lányt akart apám, aki külső
adottságaiban is méltó hozzá, szép és csinos, s ha
számottevően fiatalabb, az egyáltalán nem baj. De munkabíró
és szorgalmas is legyen, azonkívül az övénél lényegesebb
nagyobb földdarabot jussoljon, azaz kapjon meg hozományként,
lehetőleg már a menyegző napján. Mondjam azt, hogy kissé
magasra tette a lécet? Mondhatom, hiszen a valóságban
történtek végül is ezt igazolják.
Olyan lányok, akik a felsorolt szempontoknak
megfeleltek, akadtak a faluban, ha nem is túl nagy számban. Ám
ezeket a szüleik a módosabb és szintén jó kiállású
legényeknek szánták – vagyis ezek a lányok nagyon kapósak
voltak –, de nem apámnak, a korosodni kezdő legényembernek,
aki hosszas legénysége alatt nem vitte ötről a hatra. Akinek
életvitelét a kapuk előtti lócákon üldögélő
öregasszonyok kissé hányatottnak, zaklatottnak tartották, s
akinek izgágaságáról már kezdték suttogni az első
pletykákat. Köttettek ugyan olyan frigyek korábban is, s
immár egyre gyakrabban, amelyeknek alapja éppen nem a
kölcsönös vonzalom, hanem két kisebb birtok nagyobbá való
összevonása volt. És a falu szeme az égadta világon mindent
megfigyelt, amit manapság a humángenetika szaktudománya leír.
Azt is, hogy az érdekalapú házasságokból gyenge fájú fiúk
születnek – ez apámat csak annyiban érdekelhette, hogy
kevesebb vetélytárssal kellett számolnia –, s feltűnően
növekszik a kancsal, a kiálló fogú, a rossz szagokat
verejtékező, tyúkmellű, keszegseggű, görbe és szőrös
lábú lányok száma. Ilyeneket apám minden ujjára talált
volna, némelyikhez, ha egyke volt, egész csinos földdarab is
járult, mintegy tartozékként, szépítendő a nehezen
szépíthetőt – ám neki ez a fajta nem kellett, rátarti
maradt továbbra is. Míg egy szép napon, talán újragondolva
esélyeit, tájékozódásának egészen más irányt szabott...
Ami ezúttal történt, a kivételességek felsőfokának
számított. A helyi legnagyobb uradalom számadó cselédje –
a cselédrangúak között mindenképp az első számú –
későn született ötödik gyermeke, a Sára névre keresztelt
kislány serdülőkorától férjhezmeneteléig a falu öt
legszebb lányának volt egyike. Tehetséges, ügyes
iparoslegények versengtek kezéért, ő azonban apámat
választotta. Leendő anyám családja nem élt rosszul; életnívóban
versenyre kelhetett bármelyik módosabb középparaszttal; a
családfő szolgálatait az uraság gavallérosan honorálta,
pénzzel, terménnyel, illetményfölddel. A falu paraszti
társadalma is megbecsüléssel övezte. Amikor anyám világra
jött, még cselédházban laktak, de amikor apám udvarolni
járt hozzájuk, már takaros, faragott tornácos házat
birtokoltak, melyet villany világított. Ne feledjük: a
’30-as évek első felében járunk.
Bizonyosan szép pár lehettek, de az erősen
kétséges, hogy minden tekintetben összeillőek-e. S itt nem az
esetleges eltérő "vagyoni eleresztettségre" gondolok,
hiszen közös életüket a semmitlenség határán lebegve
kezdték meg. Ráadásul anyám járt rosszabbul: lánykori
otthona jól konszolidált légköréből kilépve
menyecskesorsra jutott, rigorózus anyósi felügyelet alá. A
kétféle családban gyökeresen eltérő szokás- és
értékrend rögződött. Anyám, amennyire makacs természete
engedte, próbált alkalmazkodni. Igyekezetét nem sok siker
koronázta. Fokról fokra meg kellett bizonyosodnia arról, hogy
férje idegrendszerének terhelhetősége nincs arányban a
szegényparaszti lét kőkemény követelményeivel. Túl gyakran
ég ki a biztosíték... Ez persze csak metafora: apám
házánál nem volt villany.
Később úgy mondták a szüleim:
nagyanyámmal képtelenség volt egy fedél alatt lakni. Amikor
különköltöztünk, s nekünk, hármónknak egy igen aprócska
ház jutott, másfél éves lehettem. Ez volt életem első
költözése.
Hogy hány követte, lassan ideje volna
összeszámlálnom. Igen nehezen látok hozzá, úgy érzem, a
művelet túl nagy lelkierőt igényel.
A nyomor változatai
2003 őszén, immár közelebb a
hatvanhéthez, mint a hatvanhathoz, ha tetszik, ha nem, el nem
kerülhetem a számvetést. Vagyok annyira fatalista és
mentes az illúzióktól, hogy ne érdekeljen s főleg ne
foglalkoztasson túlságosan: mennyi lehet még hátra.
Valamikor a ’90-es évek közepén
tudomásomra jutott: egyik volt újságíró kollégám alaposan
bedolgozta magát az asztrológiába. Új mesterségét profi
színvonalon gyakorolja. Kissé korábban engem is megérintett
az ember és a kozmosz bizalmas kapcsolatára épülő
ismerethalmaz (szándékosan kerülöm a "tudomány" szó
használatát, noha egyébként szívesen megtenném:
évezredeken át volt szerves és integráns része az emberi
tudásanyagnak, s csak pár száz éve, hogy a csillagjóslást
az aufklärista materializmus az okkult tanok homályosan
gőzölgő birodalmába száműzte). Kerülő úton s anonim
titkolózással elküldtem az alapadatokat egykori kollégámnak,
akinek sikerült döbbenetesen pontos jellem- és pályarajzot
készítenie rólam, még az akkor előttem álló évekről sem
feledkezve meg – vagyis: mikor és miféle fenyegetettségekkel
kell majd szembenéznem. E vonatkozásban az utolsó évszám a
2002-es. Midőn pár év múlva személyesen is találkoztunk,
felfedtem magam, s az asztrológus férfiú legalább annyira
megdöbbent, mint korábban én, amikor végigtanulmányoztam a
rólam szóló elemzést. Megkérdeztem: hogyan kell értelmeznem
a 2002-es záró évszámot; abban az évben kell-e kilépnem a
földi létből, netán ez lesz az utolsó teljes esztendő az
életemben? Szó sincs róla – felelte –, annyit jelent
csupán, hogy ismeretei és eszköztára segítségével addig
tudott bevilágítani a jövőbe, s nem tovább. Majd
hozzátette: akadnak csillagjósok, kik odáig merészkednek,
hogy a páciens halálának a pontos dátumát is kiszámolják,
de csak az erős jellemű egyénekkel közlik, s velük is csak
szóban. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy akár így, akár
úgy, amit művelnek: sarlatánság, mivel olyasmibe avatkoznak
be, ami csak a Jóistenre tartozik.
Orvosi rendelőkben, kórházi
felvevőirodákban nem jósolgatnak, esetleg csak következtetnek
a számítógépekbe táplált adatokból. A ’90-es évek
közepén kérdezték meg tőlem első ízben, hogy élnek-e a
szüleim, s ha nem, miben haltak meg, hány éves korukban.
Mondtam: apámat hetven és fél éves korában érte a fél
oldalát és az agyműködését majdnem teljesen lebénító
agyvérzés, bő évtized múltán anyám nem egészen két hét
múlva lett volna hetvenkét éves, amikor a mindjobban
elhatalmasodó szívelégtelenség végkifejleteként egy
infarktus szinte darabokra tépte a szívét.
Magamat is régóta nem mondhatom
egészségesnek. Az orvosok szerint betegségem genetikai
eredetű, s elég egyértelműen az. Már voltak hosszan tartó
krízishelyzeteim, igaz, a modern gyógyszerezés és a
lehetőség szerinti kímélő életmód következtében
átmeneti javulások is bekövetkeznek. Ám ez utóbbi sem
változtat az alaphelyzeten: életem ösvénye, ha visszatekintek
rá, telis-teli van a szegénység nyaktörő gödreivel,
alattomos buktatóival, gazokkal benőtt, süppedékes
zsombékjaival. Állapotomban, mely öregkori éveimet
nehézlégzést okozó nyirkos ködökkel ostorozza, pusztán a
frusztráltság tudata is rizikófaktor. Az örökölt és
rögzült szegénység sziklabástyáin nem tudtam rést ütni,
magasan kvalifikált elsőgenerációs értelmiségiként sem,
ugyanúgy semmitlenül hagyom itt a világot, ha eljön az ideje,
mint ahogyan annak idején belepottyantam. Az életpályámat
visszamenőleges hatállyal is elöntő keserűséget olykor
eléggé nehezemre esik fatalizmussá szelídíteni. De a tudat
még így sem hagyja magát megtéveszteni: hajlott koromat már
régóta nem a napsütés ragyogja be, csak a kárhozat fellege
árnyékolja szünet nélkül.
Félő, hogy némelyek szemében a fenti
soroknak olyan olvasata támad, hogy egy valamikori
elkényeztetett, tejben-vajban fürösztött s később a
diktatúra, az "ancien régime" hatalmi piksziséből
kiejtett úrigyerek tart panasznapot. Ennek halvány
árnyékától is magam undorodnék a legjobban. Abszurd is volna
a feltételezés: a szegényparaszti létformába mint
természetes, magától értetődő közegbe nőttem bele – nem
túl erős fizikai adottságaim ellenére minden munkából
kivettem a részemet. Olvasni nagyon szerettem, de szinte
titokban bújtam a könyveket, ám a könyvmolyság gyanújától
így sem tudtam szabadulni. Apám 1947-ben lett negyvenéves,
még a kommunista hatalomváltás előtt – ennek
bekövetkeztét rebesgették a faluban is, de ő nem hitt, vagy
nem akart hinni benne –, duzzadt az erő és az elszánás
testében-lelkében egyaránt; most végre megmutatja, mire
képes! Földet vásárolt jó messzire a falutól, s a négy
hold lucernással, amit anyám a földosztáskor kapott – apám
akkor még nem tért meg a hadifogságból –, az anyai
nagyszüleim halála után anyám is jussolt valamennyit, így a
család rendelkezésére álló összterület, noha öt-hat
különböző helyen terült el, megközelítette a tíz
katasztrális holdat. Igaz, felszerelés, igaerő jóformán
semmi, de sorra-rendre ez is, az is kerülközött, apám
csikókat tört be, amikor arra éretté váltak, ökörfogattal
is próbálkozott, de azt lassúnak találta. Mindezek mellett az
uradalmi cselédházak helyén osztott portán építkeztünk is;
lenne rendes otthonunk, ami végül minden lett, csak lakható
ház nem; apám is érezte, hogy kissé sokat markolt,
igyekezetének több volt a füstje, mint a lángja.
Az ’50-es években ez a füst vált mind
sűrűbbé és fojtogatóbbá otthon, s a láng úgyszólván ki
is aludt. Ami haszon mutatkozott volna, azt elvitte az adó és a
beszolgáltatás. A család a nyomor szélére sodródott; noha
akkor én már gimnazista voltam a nagykun mezővárosban,
kollégiumban laktam; utam még alig észrevehető keskeny
szöget bezárva kezdett leválni a családi "fővonaltól",
nem egzisztenciálisan persze (ezt még később, egyetemista
koromban sem mondhattam el), bár a taníttatás költsége a mai
hacacárékhoz képest fillérekbe került, de ruháztatásra is
szükségem volt. (S ellenszolgáltatásként én csak a nyári
szünidőben hasznosíthattam – úgy-ahogy – a fizikai
munkaerőmet.) A végletesbe forduló nyomor, az éhezés viszont
ezúttal is megkímélte a családot, sőt a mienkénél
szegényebb famíliákat is. Nem állítanám, hogy kivétel
nélkül. Sorscsapásoktól sújtott, szerencsétlen, önmaguk
elemi menedzselésére – bár hol volt még ekkor ez a
közkeletű fogalom! – képtelen családok mindig akadtak. A
két háború között fordultak elő inkább legendás, drámai
mutatványai az éhségnek – már ha a mutatvány szó
nem túlságosan frivol használatú e témával kapcsolatban.
Móricz balladisztikus novellái vagy akár Veres Péter
gyepsor-történetei sorában egyaránt helyet kérhetne a
következő eset: a falu egyik legszegényebb embere – cseléd
lehetett, vagy talán inkább napszámos – részes aratónak
szegődött, de otthon már az égegyadta világon semmiféle
ennivaló nem akadt. Ezért az ember munkába induláskor egy
óriási kötényt madzagolt a derekára, majd orgonasípszerűen
egymás mellé állítható közvetlen leszármazottait –
tíznél inkább többen voltak, mint kevesebben –
váltóláncba szervezte, hogy a nagy zseb folyamatosan fel
legyen töltve az út menti eperfák termésével. S aztán egy
suhintás, egy marék eper. Hajnaltól napestig, s másnap,
harmadnap ugyanígy. Amíg az aratás tartott. Hogy az
emésztőrendszere miként birkózott meg az eperáradattal,
arról nem szól a fáma.
A falusi szegénység sok mindenben
különbözik a várositól, még inkább a fővárositól –
mások a társadalmi premisszák –, ám ami a lényeget illeti,
az közös, abban nincs eltérés. Ez pedig abban foglalható
össze, hogy nemcsak azt nem tudom megszerezni, amit
megkívánok, de azt sem, amire tényleg szükségem volna
létezésem teljes körű – tehát nemcsak fizikai, hanem
lelki-szellemi – reprodukálásához. Magyarán: nincs meg a
világban a minimális komfortérzetem, s így senki sem
várhatja el tőlem, hogy jól érezzem magam benne. Ám van egy
következő lépcsőfok is, amely az előbbinél már sokkal
sikamlósabb: a hiányok és a hiányérzet rögzülése folytán
nem tudom olyan helyzetbe hozni magam, melynek keretei között
legalább a minimális komfortszintet el tudom érni. Harmadik
lépcsőfok: minél tovább tart a kielégítetlen szükségletek
uralma, annál kevesebb az esélyem, hogy a kielégítés
feltételeit meg tudom teremteni. Egyre inkább tetten érem a
személyiségem, a jellemem megbicsaklását – s ez annyiban
jó, hogy tudom: még nem veszítettem el az önkontroll
képességét –, sajnos, a torzulás így sem védhető ki,
mely a környezet kíméletlen és differenciálatlan
megítélése szerint egyet jelent a leépüléssel, s már az is
eufémizmus, ha egyszerűen csak vesztesnek tartanak.
Alkalmam nyílt a ’60-as évek közepén
sorozatosan megmerítkezni a Duna–Tisza köze tanyasi
mélyvilágában. Mintha éreztem volna, hogy az utolsó tanúk
egyike vagyok, akik itt még körbeszemlélődhetnek. Az az
emberi tisztaság és közvetlenség sehol máshol már nem volt
megtalálható. Egy-egy újság s ritkán telepes rádió volt az
a néhány bizonytalan, recsegő hullámhossz, ami a rajtuk
kívüli világgal összekötötte őket. Sokáig ellenálltak a
beköltözésre való késztetésnek; végül is a
tanyavillamosítás volt az a sziréncsábítás, mely komolyabb
mértékben megrezegtette a "lelki dobhártyákat", azzal az
ígéretével, hogy kiviszi a tanyákra is a civilizációt. Meg
kell hagyni, ravasz és hatásos fogás volt. Talán ha szilárd
burkolatú úthálózatot is építettek volna, s marad az olcsó
közlekedés – mondom ezt eléggé elszakadva az akkori (és
mostani) gazdasági realitásoktól –, akkor a fiatalabb
tanyasi nemzedékeket is kint lehetett volna tartani. De így
magában a villany nem kielégítette, inkább csak felfokozta a
civilizációs igényeket. Az, hogy a tanyán van televízió,
frizsider, mosógép s számos más, áram hajtotta ketyere, e
kinti világ felé fordította érdeklődésüket,
vágyódásukat. Mindaz, ami túl van a tanyasi világon, mely
megszűnt számukra élhető közeg lenni. Ettől kezdve a
tanyasi puritán szegénység bírhatatlanná vált.
A porcukorszerűen behavazott dűlőutak
negyven év előtti adventi varázslata, mélységes csöndje ki
nem törölhető nyomokat hagyott bennem. Szokásommá vált,
hogy a megyei lap karácsonyi számába készítendő riport
végett egy-egy teljes napot töltöttem valamely szegényesebb
tanyán, ahol általam megcélzott szempont volt, hogy az
istálló szalma-, de legfeljebb nádtetős legyen. Mindenütt
vendégül láttak, anélkül hogy bejelentkeztem volna. Oly
nyitott szívvel beszéltek bármiről, ami szóba került, hogy
ezerszerte szívesebben hallgattam őket, mint a többszörösen
csavart agytekervényű értelmiségi társaimat. Akkor vált
meggyőződésemmé, ami aztán az évtizedek múlásával csak
fokozódott, hogy a szegénység csakúgy, mint a szegénnyé
válás, egyáltalán nem az elmaradottság, az elbutulás, a
csököttagyúság következménye. Ebben a világban a
szegénység még jó kedéllyel, humorral viselhető életforma
volt. Teszem a dolgom egy életen át az isteni rendelés szerint
– ez volt az életük alapkrédója, akárcsak a természeti
népeké. Valóban együtt éltek és lélegeztek a
természettel, az Isten nyitott tenyerén, de nagyon is
megküzdöttek minden betevő falatért.
Arra, hogy az újkori hódoltság idején – a
Kádár-korszakban – miért épp a legszegényebb falusiak,
tanyasiak mondtak búcsút a lakhelyüknek, s húzódtak be a
városokba, még akkor is, ha szerényke hajlékukat magára
kellett hagyniuk, hogy pár év múlva omladék maradjon a
házhelyen, bizonyosan többféle magyarázat adódik, az okok
egészen szövevényes rendszere; ezek közül a legfontosabbnak
mégis azt érzem, hogy az elköltözők többé már nem
bízhattak a falu oltalmazó közösségében, mivel igazából
az utóbbi is szétporladt, megszűnt működni. A
termelőszövetkezet csak a munkaerőre tartott igényt; a
személyiség sokoldalú gazdagsága nem érdekelte. Akik
elköltöztek, s csalódtak a beváltatlan ígéretek miatt,
visszautat a legritkább esetben találtak. Elnyelte őket a
város szürke tömege: így-úgy beolvadtak. Akiknek beütött a
szerencse – ilyen igazán kevés volt –, azok a
származásukat is megtagadták.
A diktatúra jellegzetes és meghatározóan
városi kísérőjelensége: a mind nagyobb számú lumpenek
társadalomalattisága. E réteg azokat a szegényeket vonzotta
magához, akik tudatosan vállalták ezt a kockázatos és
kilátástalan életformát, mert nem bízhattak a saját
felemelkedésükben, s talán nem is érdekelte őket a rezsim
által ígért s esetleg általuk is elérhető "alapszint".
Ezért inkább lemondtak a nehéz fizikai munkáról, bármiféle
vigasztalan robotról és a mindezekért juttatott csekély
javadalmazásról; a rendőrségi zaklatást elviselték mint az
életmód elháríthatatlan velejáróját; tömegszállásokon
húzódtak meg; ha családdal voltak, komfort nélküli
szoba-konyhában; s hogy valahogy mégis megéljenek, gyanús és
mások által kiismerhetetlen kapcsolatokat tartottak fenn
bűnözőkkel s másfajta furcsa figurákkal. Élték sajátos
rétegkultúrájukat, melynek egyik "alkotóeleme" az alkohol
volt. Ez az életforma a ’80-as évek elejétől kezdett
felszívódni az értelmiségiek körébe is: távlattalan sorsú
diplomások süllyedtek alá a túlnyomásos társadalmi
mélységekbe. Egyszerre volt ez menekülés és talajvesztés.
A lejtő és szörnyei
Apám halála után anyám hozzányúlt a
közösen megtakarított pénzükhöz, televíziót vásárolt,
továbbá gáztűzhelyet palackkal. (Vezetékes gázt csak sokkal
később kapott a falu, akkor már anyám sem élt.) Én
korábban vittem kis tárcsás mosógépet, valamint egy hatvan
vagy nyolcvanliteres hűtőt, utóbbit talán néhányszor
nyáridőben bekapcsolta, a mosógépet egyszer sem – ezek
nélkül meg tudott lenni. Apám, spórolós és puritán
kálvinista lévén, a televízió és a gáztűzhely
vásárlását sem engedélyezte, s míg élt, anyám ezeket nem
is tudta tőle kirimánkodni. Neki elég volt az a kisrádió is
– a nagyobb, az 1957-ben vásárolt tönkrement –, melyet
egyik moszkvai utam alkalmából hoztam neki. Villany már 1955
óta volt – előbb bajosan lehetett volna, hiszen csak akkor
vezették végig az utcában –, a ’70-es évek elején
létesült vízhálózatra rákötni eszük ágában sem volt,
még egy kerti csap erejéig sem. Apám nagy néha betért a
kocsmába, iszogatott is egy keveset, de csak az illendőség
határáig, célja inkább az értesülések beszerzése volt,
melyeknek közvetve vagy olykor közvetlenül is hasznát
vehette. (Most látom, milyen félreérthető ez a
megfogalmazás; apámtól mi sem állt távolabb, mint az, hogy
bármiféle hivatalos helyen jelentgessen, belügyiekkel meg
aztán végképp nem állt semmiféle kapcsolatban, kizárólag
partikuláris gazdasági hírek, hírecskék érdekelték: hol
mit lehet jól eladni, mit lehet olcsón megszerezni, hol milyen
kedvezményt nyújtanak, kihez kell fordulni, kell-e kenőpénz,
ésatöbbi – egy falusi kocsma a hírbörze szerepét is
betöltötte, avagy betölti mindmáig.)
Anyám egész életében nem lépte át a
trianoni országhatárt, kétszer-háromszor járt Pesten,
halála előtt két évvel látta a Balatont, először és
utoljára. Apámat a hadifogság sodorta külhonba, valahová
Besszarábiába – ezt persze szívesen kispórolta volna az
életéből –, azt viszont mindig büszkén emlegette, hogy
1940 őszén részt vett Észak-Erdély visszacsatolásában. A
’60-as évek közepétől már csak két gyermekük
családjának meglátogatása végett mozdultak ki hazulról.
Ezenkívül apám mint a téeszvezetés bizalmi embere – idők
folyamán valamelyest megbékült a kolhozvilággal – a
miskolci Búza térre járt piacozni, terményeket árulni;
erről mindig örömest beszélt, vitriolos megjegyzéseket téve
a miskolci "nacsságák" garasoskodásáról... Utóbbi
néhány évemben magam is gyakran vásárolgatok az említett
helyszínen, olykor találgatom, apám merre rakhatta le a
teherautóról a zöldséges-, krumplisládákat, de hát
hiábavaló volna a réges-rég eltűnt nyomok keresgélése.
Kolosszális közhely, hogy minden
viszonylagos, furcsamód azonban a relatív mérőeszközül is
szolgálhat. Közvetlen elődeim szegényes, beszürkült
életviteléhez képest az enyém ha nem is dúsgazdag, de
színpompás, mozgalmas, már-már a csodák tárháza. Ha a
’90-es évek elejénél meghúzom a cezúrát, ez még az
anyagi javakra is vonatkozik: családommal luxusméretű
lakásban lakom egy vidéki város sétálóutcájában, az
erkélyekre ősszel platánlevelek hullanak, de saját falusi
házam is van huszonhét kilométerre, a lakás technikai
felszereltsége már-már a kor színvonalán van; a
tájékozódást, a kultúrát, a gasztronómiát szolgáló
szinte minden elektromos eszköz megvan, autóm saját
garázsban, ha használt is, akkoriban még kielégítő márka;
könyvtáram impozáns, céltudattal válogatott állományt
tartalmaz, s innen visszafelé tekintve alkalmam van felemlegetni
külföldi útjaimat: jártam Belső-Ázsiában, Szibériában;
Moszkvában már jobban eltájékozódtam, mint mondjuk
Nyíregyházán; se szeri, se száma az Erdélyben, a titói
Nagy-Jugoszláviában keresztül-kasul megtett útjaimnak,
többször nyaraltam a bolgár tengerparton, végigautóztam
Itáliát, megfordultam, s nem csak órákra, Svájcban,
Ausztriában, jártam a szlovákoknál, lengyeleknél,
keletnémeteknél.
Ennél fontosabb, hogy a tizenvalahány év
előtti mérlegre tevés mit váltott ki belőlem.
Elégedetlenséget és csalódottságot. Ha ugyanis a mérleg
másik serpenyőjébe belerakom a hiányérzeteimet, szinte
mindenestül felbillent volna a mérleg. Úgy véltem, hogy azok
után, amit a magyar és a magyar szellemiségű írásbeliség
életben tartásáért tettem a diktatúrákban,
nagyságrendekkel több elismerés járt volna – anyagiakban
is. Ugyan miféle álszerénység és álszemérem késztethetett
volna arra, hogy jó képet vágva mindahhoz, ami velem
történt, zokszó nélkül fojtsam magamba a kifosztottság
megélését? A sértődöttség, a dac sajátos válaszreakciót
eredményezett: pornóregényeket kezdtem írni, az első meg is
jelent, a második már nem, de ebből terjedelmes részleteket
közölt több pornólap, s tűrhető honoráriumot fizettek.
Ekkor már legalábbis sejtettem, hogy egy rám méretezett
kataklizma közelít, mely egyszerre taszít egzisztenciális és
magánéleti, később szellemi lejtőre is, s visszaút
számomra nincs. Ötvenöt éves voltam ekkor, egészségi
állapotom enyhén szólva is zilált, előttem a nagy nihil.
Egy nógrádi faluban kíséreltem meg életem
újjászervezését, csekély hittel, foszladozó akarattal és
töppedt önbizalommal. Ekképp az önrekonstrukciós folyamat
kevés sikerrel kecsegtet, ám lelkivilágom törmelékében
akadtak ép darabok, melyek elegendőek voltak ahhoz, hogy a
reményvesztettséget a derűt is megcsillantó fatalizmus
váltsa fel.
Jó másfél éven át volt többé-kevésbé
rendszeres jövedelmem a nyugdíj mellett. Megszűntek,
erodálódtak a lehetőségeim. Írni szerettem volna,
publicisztikát, esszét – írtam is, de csak olyan lapokban
tudtam közreadni, melyek éppen opponáltak a fennállóval.
Tudtam, hogy "illetékes" közegek figyelik erre vagy arra
való fordulásomat, de legalább a nevem is forog velem együtt.
Ha nem publikálok, végképp kiszorulok mindenhonnan. És már
se televízió, se autó. Időmnek fele részét Pesten töltöm,
de messze alatta annak a szintnek, ahonnan a felszínre
dughatnám a fejemet legalább; se színház, se hangverseny, se
mozi, vagy csak nagyon ritkán, főleg ha potyajegyhez jutunk.
Étteremre gondolni se merünk. Egyetlen örömforrás, ha
párommal összebújhatunk a franciaágyon. Közelítünk a
vegetatív életnívóhoz, központi kérdéssé válik, hogy mit
eszünk ma, mit eszünk holnap. Ez annál is inkább nyomasztó,
mivel két és fél éven át a hazai és a külhoni magyar
nyelvterületeken működő amatőr irodalmi csoportosulásoknak
és irodalombarátok közösségeinek vagyok az ügyvezető
elnöke. Ez jár csekélyke tiszteletdíjjal is; korántsem
annyival, melyből futná a nívósabb életvitelre vagy akár
csak könyvek vásárlására. Természetesen az elegánsabb
öltözködés csábításainak sem engedhetünk; magamnak tíz
év alatt egyetlen öltöny ruhát veszek, azt is csupán azért,
mert testvéröcsém lánya férjhez megy, fia nősül; falusi
lagzi mindkét esetben, illendő az elvárt megjelenés. Két
könyvem az évtized közepén magas rangon jegyzett, profi
kiadónál lát napvilágot, az egyik fizet is, akkora összeget,
mintha tizenöt évvel korábban ezerötszáz forintot kaptam
volna egy könyvemért.
A lejtőn való lefelé csúszásnak van egy
kritikus pontja: az, amikor az ember rádöbben: a szellemi
retardáció pótolhatatlanná és behozhatatlanná válik.
Innentől kezdve az ember nemcsak érzi magát esélytelennek,
hanem ténylegesen az is, azaz versenyképtelen. Hiába érzem
még mindig az eszemet pengeélesnek, önmagában nem elégséges
az új világ újfajta birtokbavételére. Eszközök kellenének
hozzá, melyek lényegesen sokrétűbbek és költségesebbek,
mint korábban. Továbbá az, hogy ne dögöljek ki a puszta
létfenntartással együtt járó teendőktől,
végeznivalóktól. Egy újabb csapda, újabb mókuskerék:
ahhoz, hogy szellemem optimálisat nyújtson, méltóbb
létfeltételek kellenének. Ezeket viszont csak a szellem a
mostaninál sokszorosan produktívabb működése árán
érhetném el.
De csakugyan elérhetném-e a kőkemény
piacgazdaság közepette?
A lejtő mint a vidám parki szellemvasút: az
első kanyar után kezdenek megjelenni a szörnyek. Nem
rémisztőek, inkább mulatságosak és kiábrándítóak, mintha
mindegyik egy-egy tükör volna, melyben magamat vélem
felismerni, kopott és topis árvaságomat, vigasztalan
tekintetemet. De nem kívánom túldramatizálni a metaforát –
főleg nem önsajnáló színezettel –, a lényeg az, hogy
immáron a szegénység okozta személyiségtorzulásaim
tükröződnek vissza. Már rég nem vagyok az, akinek látni és
tudni szeretném magam, de az sem, aki valamikor – talán nem
is nagyon régen – ténylegesen voltam. Megtörtem az
elnyomorodás pörölycsapásai alatt, dacos, kihívó, olykor
kötekedő magatartásom semmivé foszlott.
A szörnyek egyenként is érdemesek a
tanulmányozásra.
Már semmiféle emberi gyarlóság nem vált ki
belőlem felháborodást. Az sem, ami manapság a leggyakoribb: a
vesztest magára hagyni, s lehetőség szerint kikerülni minél
nagyobb ívben, mint a leprást. A szegényszag a hullabűznél
is orrfacsaróbb. Akiknek némi szerencsével sikerült
sikeresnek maradniuk – avagy azzá válniuk –, történelmi
tapasztalatuk azt súgja: barátkozni csak fölfelé szabad. Aki
lefelé keres kapcsolatokat, az gyanús, az valamiben sántikál,
kilóg a sorból. E magatartás mozgatórugóit a
konszolidáltak, a mérsékeltek nem képesek értelmezni. A
szánakozást viszolyogtatónak tartják, még akkor is, ha ez az
érzés bennük is felébred. Mert ez a világ nem a
szánakozóké, a mások nyomorúsága láttán meghatódóké,
hanem az embertársait agyagba-betonba döngölőké. A
szerkesztőtárs – úgy értve, hogy egy másik lapnál –,
kiből országgyűlési képviselőt csinált a jószerencséje,
szembejött velem a Nyugati pályaudvar hosszú folyosóján.
Amikor észrevett, nyomban a mellette megcsillanó ékszerbolt
kirakata felé fordult, s merően bámulta a sok encsembencsemet.
Természetesen távolba mélyedt tekintettel – közkeletűbb
kifejezéssel élve: emelt fővel – vonultam tova, hiszen
egyetlen "balra át!"-tal azt is kifejezésre juttatta: ő
van abban a helyzetben, hogy bármit megvegyen a boltból, nekem
viszont egy nyomorult bizsura sem telne. Ez csak egy eset a sok
közül, aminek során nehezen kiheverhető megaláztatásban
volt részem 1990 után. S valóban óvnom kellett
személyiségem integritását: nehogy a bennem rákos
daganatként burjánzó bizalmatlanság kölcsönhatásba lépjen
az amúgy is meglévő kisebbrendűségi komplexusaimmal... Igen
gyakran el kellett magamtól hessegetni az önsajnálatot s a
bennem fészkelő torz gondolatot: mindenkinek áldozatává
válok, aki ravaszabb nálam. Az biztos, hogy a baráti köröm a
töredékére csappant a tíz évvel korábbinak, s már csak a
hozzám hasonló vesztesekkel találtam közös hangot. Egyszerre
főttünk és szikkadtunk saját keserű levünkben.
Miután egyre inkább éreztem, hogy sem a
világ, sem a saját életem nem a kedvem szerint alakul,
bénító kedvetlenség uralkodott el rajtam. Újabb
"dobbantáshoz" nem éreztem magamban elég erőt, maradt a
lejtőn való csúszás tehetetlenségi nyomatéka, s előre
éreztem, hogy ennek az egész sodortatásnak lesz egy
aláaknázott szakasza. Csak azt nem tudhattam, mikor és hogyan
érkezik el. Rettegve gondoltam erre, mert életemben volt már
elegendő hányattatás, újabbakat egyetlen porcikám se
kívánt. Mindezt az keserítette meg kiváltképp, hogy nem
tudtam kíméletlenül következetes lenni önmagamhoz, egyszerre
láttam a dolgoknak a színét és a fonákját. Főleg az
okozott sok lelki gyötrelmet, hogy 1992 után nem tért vissza
korábbi munkakedvem, legfeljebb csak rövid időszakokra.
Valamikor a ’90-es évek második felében
kezdtem el gyakorta idézgetni József Attila híres két sorát:
"Ím, itt a szenvedés belül, ám ott kívül a
magyarázat." Akkori párom – harmadik feleségem –
megfigyelte: órákig ülök íróasztalom mellett, mozdulatlanul
és szótlanul, anélkül hogy bármit is csinálnék, majd a
legkisebb nézeteltérés is indulati töltetet robbant fel
bennem; elrohantam, visszatértem, gondolni való, hogy közben
betértem egyik-másik kedvenc kocsmámba, immáron lenyugodva
vagy legalábbis ezt mímelve – hölgyem még messze azelőtt,
hogy egybekeltünk, határozottan állította, hogy erős bennem
a színészi hajlam; ez nem öntetszelgés volt, hanem csak annak
nyugtázása, hogy ha mégis van bennem tehetség, az ráadásul
nem egyoldalú, másrészt azoknak a komédiásoknak a száma,
kiket közelről ismertem, nem volt nagyon csekély, de
valamennyi kedves, barátságos ember volt. Írótársaimról
ugyanezt korántsem mondhattam el. Aztán: éjszakánként nejem
arra ébredt, hogy nyöszörgök, majd sikoltozom, majd
eszeveszettül rúgkapálok, majd mintha megnyugodnék, s valami
tök ismeretlen nyelven mondanék hosszú monológot. Miután ez
jó néhányszor ismétlődött, nejem és háziorvosom
javaslatára pszichiáterhez kezdtem járni, aki csakhamar
kiderítette, hogy már jókora fészket rakott bennem a
depresszió csüngő szárnyú, méla madara. Miután a
legrafináltabb összetételű bogyókkal sem tudta kiűzni
belőlem, beutalt az illetékes intézetbe, ahol szerencsére a
tétlenségbe ájult fekvést korántsem követelték meg
kórházi szigorúsággal. A fővárosi intézet
betegállománya, úgy láttam, elég vegyes összetételű, a
jómód ugyan nem nagyon rítt le egyikőnkről sem, de a
harsányan rikító szegénység elemi megnyilvánulásait sem
tapasztaltam. Kitől hogyan tellett, mindenki adott magára. Nem
egészen egy év múlva, immár a kicsike nyírségi faluból,
hová önkéntes száműzöttként költöztem családommal
együtt, ismét "kipróbáltam" az intézetet, ám a
korábbinál jóval több és súlyosabb kudarcélménnyel
tértem haza – az akkor kapott zárójelentés máig nem
tartozik a kedvenc olvasmányaim közé. Ekkor, miként még
korábban tettem, az intézetet nem tartottam a szegények
szegényes mentsvárának, elíziumi kertjének, ahol ingyen
lehet elvonulni, regenerálódni, tán még feltöltődni is. Itt
csak annyit, metaforikus jellemzésként: lehetetlen volt nem
észrevennem, hogy az ajtók és a küszöbök közötti réseken
is aljas csúszómászóként lopakodik be a külvilág. Hasonló
érzésem volt évekkel később, immár túl a nyírségi falun,
túl a harmadik feleségen, sőt félig-meddig túl egy újabban
szövődött kapcsolaton, amikor is három hétre utaltattam be
magam a miskolci Csanyik-völgyi intézetbe; egyszerre
hasonlított egy Cook-regény színhelyére, továbbá
elővizionálódhatott volna egy nyomasztó utópiából
csakúgy, mint Hieronymus Bosch fogvacogtató képi világából.
Arra alkalmas volt, hogy át lehessen vészelni a 2003-as január
három dermesztő hetét, másra nem. Különösen kirívó volt
a női beutaltak – ők voltak lényegesen többen – minden
értelemben vett leharcoltsága, elgyötörtsége, a filléres
létfenntartás lenyomata a gondterhelt arcokon, az
elformátlanodás – megannyi elbendősödött Willendorfi
Vénusz –, nem is szólva az erotikus élmények évek során
rögzült hiányáról. Legtöbben húsz- és harmincezer forint
közötti nyugdíjból vagy inkább ilyen-olyan járadékból
éldegéltek, mármint odahaza.
Magányosan a
kilencedikben
Sokan azt gondolják, dicsekszem, mikor
tudtukra adom: életem során immár az ország kilencedik
vármegyéjét lakom meg. Elődeim egyikétől sem
örökölhettem az országot körberöpködő
vándormadárhajlamot; dunántúli kóborlásai során apámnak
eszébe sem jutott egyszer sem, hogy odaköltözzék, egy kis
keresethez akart csak hozzájutni, mert a falujában még erre
sem nyílt lehetőség. A Dél-Amerikába való kivándorlás
álma – s ez is inkább csak képzeletét foglalkoztatta –
teljesen más lapra tartozik. Engem viszont a szükség, a
megélhetés, az egzisztenciális emelkedés, majd hanyatló
éveimben már csak a megkapaszkodás görcsös igyekezete
hajtott egyik országrészből a másikba; mindegyik
költözésemet inkább riadalommal vegyes szorongással éltem
meg, semmint eufóriával. Mindemellett szól az is, hogy a két
folyó közötti jeles megyeszékhelyen (beleszámítva az
elővárosi kimozdulásnak rangosulható hat tanyasi esztendőt
is) egyhúztomban huszonkilenc évet töltöttem el, életemnek
minden értelemben a legjavát. Tudom, hogy nagyon sokan
szegénységben megőszült, kopott diplomásnak tartanak, s mint
ilyen nem túlságosan vagyok közbeszéd tárgya legszűkebb
falusi környezetemben sem. Hosszan lehetne taglalni, mindennek
mi az előnye, mi a hátránya. (Egyre inkább az utóbbitól
szenvedek jobban.) Továbbköltözéseim minden esetben az
ingatlan eladásával-vételével – olykor cseréjével –
járt együtt, s a kényszerlépések miatt nem mindig forgattam
vagyontárgyamat olyképpen, hogy az hasznot is hozzon. Inkább
tán veszteségről lehet beszámolni: mostani falusi házam
impozáns, tágas, legalábbis tűrhető állagú építmény,
bárha belül némiképp komforthiányos, kétséges, hogy a
kiinduló "alappal", az 1978-ban újonnan vásárolt, hatodik
emeleti kétszobás lakótelepi panellakással, ha úgy adódna,
versenyre tudna-e kelni. Igaz, hogy akkor a lakásra felvett
maximális OTP-hitel túlnyomó részét átvállalta a
cserepartner, így talán már-már egyensúlyba billenhetne a
mérleg. Mondhatnám azt is, hogy szegénységet cseréltem
szegénységre, s bár a kistáji egységet, melynek mostani
falum is része, a világörökség részének nyilvánították,
ez a kutyát sem érdekli, a hangzatos cím nem járt együtt
látványosabb kommunális fejlesztéssel, az eladó ingatlanok
nem lettek sem drágábbak, sem kelendőbbek; a címadományozás
annyit ér, mint amikor harminc-negyven évvel ezelőtt kiírták
a helységnévtábla alá: Termelőszövetkezeti község. Nem
óhajtok több megyét meglakni, s a megyén belül újabb
helységet sem, noha persze hangsúlyoznám, hogy a "nem
óhajtok" kifejezés tartalmilag nem azonos az abszolút
érvényű, következetes helyben maradási szándékkal.
Előfordult már, hogy egy könyvem előszavába beleszőttem,
hogy onnan fogok kihalni, ahol akkor éltem, s mire a könyv
napvilágot látott, már két megyével odébb laktam. Ám akkor
a mérleg másik serpenyőjét jócskán megrakták, s
egyáltalán nem beváltatlan ígéretekkel. Szegényes a
fantáziám ahhoz, hogy megmondhatnám: mit kellene rakni ama
bizonyos másik serpenyőbe, hogy a továbbköltözés szándéka
felé billenjen ki a mérleg nyelve. Ilyen "veszély" már
aligha fenyeget.
Harmadik éve lényegileg magányosan élek,
legújabban már megint nincs autóm, bagóért el kellett adnom,
mert már tizenkilenc éves volt, a garázsban is elromlott,
álltában; egy miskolci fiatalember vette meg, az a fajta, aki a
kisujjában hordozza bármelyik autótípus szerkezeti
akármijét, s addig macerálja, míg megbízhatóvá nem teszi,
hogy még sokáig elautózgasson vele. Szomorúan veszem
tudomásul, hogy ez a készség három évtizedes autózás után
még csak csírázni sem kezdett el bennem. És még én
csodálkozom, hogy szegény maradtam! Persze hatvanöt éves
korom után a személyi igazolvány felmutatásával veszem
igénybe a buszt is, a vonatot is; jegyváltást elspóroló
utazási hajlandóságomat némelyik buszvezető
ajkbiggyesztéssel és vállrándítással nyugtázza, nem
tudván másképp megalázni. Bezártságérzésem e bizonytalan
lehetőség ellenére is fokozódott; évről évre alacsonyabb
szinten reprodukálja önmagát a tömegközlekedés: helyi
buszközlekedés – hiába négy egybeépült falu –
gyakorlatilag nincs, jómagam három kilométerre lakom a
vasútállomáshoz, ennyi gyaloglás lassan-lassan már poggyász
nélkül is terhemre válik.
Általában is elmondható, hogy az a
magányosan élő, ki a sors által nem hagyja magát egykönnyen
két vállra fektetni, konyhai ügyekben már-már virtuóz
módon elboldogul. Ezek közé számíthatom magamat is.
Mindazonáltal itt mellőzném találékonyságom
részletezését – elvégre is nem célom, hogy az olcsó, de
ízletes és tápláló ételek receptjeinek gyűjteményét
eggyel szaporítsam –, fontosabb ennél, hogy brillírozásomra
éppenséggel nem vagyok büszke, mert tudom, ez is
kényszerpálya, s jórészt pótcselekvés. Még mindig
szeretnék értelmiségiként élni, noha ez egyre
reménytelenebb. Továbbá az olcsó megélhetés leleményei nem
szorítkozhatnak csak a házon belüli világra; ha betévedek
egy nagyobb élelmiszer-áruházba – nyilván mostani
lakhelyemen kívül –, az akciós termékeken futtatom végig a
szemem. Sajtféléből csak leárazottat veszek, de akkor fél
kilónál többet. Igencsak oda kell figyelnem, mit, miből,
hogyan állítok elő, akár két hétre előre is, ugyanis –
helyzetemben majdnem azt kellene írnom: szerencsétlenségemre
– nem igazán vagyok aszkétikus; ha a zsebem engedné,
fényesebb lakomáktól sem idegenkednék. Meggyőződésem az is
– gondolom, az orvosok sincsenek más véleményen –, hogy a
lelki egészségnek alapját képezi a kielégítő
táplálkozás is. Kotyvalék lőrékre évek óta nem szorulok,
sajnos, hogy ezzel együtt a minőségi borokat illetően is
tilalom alatt állok, a napi egy deci vörösbor az, amit az
orvosok engedélyeznek. Most már a hátralévő életem a tét,
nem lehet viccelni. 2002 októberétől 2003. augusztus elejéig
az "alapbetegségemen" kívül sorozatban legalább hat
kemény támadást intézett ellenem a Kaszás, újabb
betegségek képében. Voltak időszakok, amikor nem hittem, hogy
megérem az év végét. Mást nem tehetvén, orvosi utasításra
takaréklángra állítottam magam. Noha a szegénység egymaga
is önredukció, mondanám, hogy jobbik esetben, mert gyakoribb a
társadalmi kényszerpályára állított önpusztítás.
Hiányok és határok
2003 őszén elvonulni készülök az
ország távoli zugába, ahol kéthetes nyugalmat és ellátást
nyújtanak az alkotómunkához, az én esetemben az íráshoz. Az
utóbbi három évben nagyobb utazásokat az országon belül is
ritkán tettem. Zavar a hosszas nekikészülődés, hogy mindent
az évszaknak és a jó kéthetes távollétnek megfelelően be-
és elzárva hagyjak itt, oda- és visszafelé is baráti vagy
rokoni kapcsolatokat felhasználva meg kell szerveznem a
szállásomat. Dekoncentráltságomon igyekszem felülemelkedni,
majd idejekorán nekiindulok, mert a tokaji optikusnál még át
kell vennem az épp elkészült új szemüvegeimet, időbe telik,
amíg majd ezeket is megszokom, aztán Szerencsen, egy perccel a
vonat továbbindulása előtt, kiver a hideg verejték: előző
este már nem volt lelkierőm a hajmosáshoz, ezért ma reggelre
halasztottam, ilyen esetben jólesik, ha a kád fölé
szerkesztett villanymelegítőt bekapcsolom, meg is tettem, de
arra, hogy kikapcsoltam volna, nem emlékszem. Közben a vonat
meglódul, ez nem nagy baj, majd Miskolcról visszafordulok, ha
más megoldás nem adódik; ez utóbbi azt jelentené, hogy
netán felködlik agyamban a cselekvésnek egy apró mozzanata,
mely utalhat arra, hogy a melegítőszerkentyűt mégiscsak
kikapcsolhattam, s többé-kevésbé nyugodtan utazhatok tovább,
s így azzal a vonattal érkezem a Keletibe, melynél vár a
barátom és a felesége. Sajnos bárhogy is járatom az agyam, a
kikapcsoló mozdulatot felidézni nem tudom. Miskolcon elszántan
beülök a visszainduló vonatba. A szokásos jól bejáratott
útvonalon megyek, mely csak igen csekély gyaloglással jár,
hazaérve legelőször is a fürdőszobába rontok be: a
melegítő annak rendje s módja szerint kikapcsolva. Ezek után,
menetrendkönyvvel a kezemben, percek alatt kell döntenem:
kiérek-e az állomásra úgy, hogy még késő este Pestre
érjek, s erről a barátomékat is értesíthessem.
Telefonálok, nem veszik fel. A mögöttem lakó szomszéd otthon
van, kocsija a bejáróhídon. Miután gondosan be- és elzárok
mindent, illetve ellenőrzöm korábbi efféle műveleteimet,
megkérem, hogy szaladjon ki velem az állomásra, s meghagyom a
barátom telefonszámát: próbálja hívogatni jóval
később...
*
Írtam föntebb a dolgozatban: ifjú
zsurnaliszta koromban az Isten tenyerén élő szegényeket
boldogoknak láttam. Derűseknek, jókedvűeknek. Isten tenyere
egy nagy-nagy kert volt, ámde nem az Éden, ahol csak heverni
kell naphosszat, és a vadállatokkal barátkozni. Ebben a
kertben verejtékkel öntözték a vetemények tövét, az ott
élők keményen dolgoztak, sokat és sokfélét. Tíznél több
szakmát ismertek, mesteri fokon, mesterlevél nélkül. Nem
hívhattak mindenhez specialistát, abban az időben sem tudták
volna megfizetni. Meg aztán nem is nagyon bíztak a
"szakemberekben". Sem a tudásukban, sem a
lelkiismeretükben. Ez a vélekedésük bizonyosan nem alap
nélküli volt. Ám bíztak saját magukban,
leleményességükben, kreatív készségükben. És nemcsak
boldogok voltak, de boldogultak is. Biztonságérzetük volt,
kerülhettek akárhová, megbirkóztak bármilyen feladattal,
feltalálták magukat.
Töprengve kérdezem, hová tűnt ez az
emberfajta. Azt nem gondolhatom, hogy Isten megunta örökös
nyüzsgésüket, és lerázta őket a tenyeréről. Hiszen
leghűségesebb követői voltak; szintén teremtők a maguk
kicsiny kozmoszában. De tény, hogy már nincsenek sehol.
Legfeljebb "utolsó mohikánjaikat" lelhetni fel itt-ott.
Amikor kisiskolás voltam, tanítóink
faragtattak velünk mindenfélét. Virágfát, amit a cserép
földjébe dugnak, hogy rákapaszkodhasson a szobanövény;
minden nebulónak tudni kellett faragni. Ez volt a minimum. Az
ügyesebbek fabrikáltak kicsinyke szekeret, az igazinak
szakasztott modelljét, apró ekét, boronát, sőt körmös
kerekű traktort is. A legsikeresebb munkákból kiállítást
rendeztek. A lányok persze mindenféle textiles kézimunkában
lelték örömüket, kötöttek, varrtak, szabtak, festettek.
A szocialista rezsimben politechnikának
nevezték a gyakorlati foglalkozások óráját. Nem igazán
tudom, hogy mi mindent kellett ott csinálni, mit lehetett
tanulni. Gyaníthatóan nem haszontalansággal telt ott sem az
idő.
Hogy mégis szegényesebb a világ, azt épp a
szegények romló közérzetén át lehet érzékelni.
Létezésük virtuális tere, tehát az a terrénum, mely nem
számítható át négyzetméterre, összébb szorult. Kreatív
készségükre, sokoldalúságukra nincs szükség, nincs igény;
amit alkotni tudnának, az nem illeszthető be az új világrend
szerkezetébe. Szellemi és manuális kapacitásuk is
sorvadóban. Kissé ködösen hangzik számukra a szlogen: az új
világ kihívásainak kellene megfelelniük. De épp a kihívás
természetrajza marad előttük titokban. Nem ártana
felfejtenünk a kódolt nyelvezetet... Amit ma biztosan tudunk:
számítógépes ismeret, továbbá két-három európai nyelv
ismerete nélkül "labdába rúgni" sem lehet. De ha valaki
csak ennyit tud, az még semmiféle megélhetésnek nem alapja,
csak kiindulópontja. S ha fiatal, úgy kell berendeznie az
életét, hogy legalább tízévenként tudjon hivatást
változtatni, cserélni.
Előttünk áll a kívánalmaknak egy olyan
blokkja, melyből épp a hazai szegények milliói vannak
kizárva. Mert valamely speciális tudásra is csak a
számítógép és az idegen nyelv ismerete által tehetne szert,
s akkor talán munkához jutna bárhol Európában.
Csapdahelyzet: honnan vegye a pénzt elektronikára, tudná-e
fedezni a nyelvtanulás költségeit; ez utóbbival a nem
indoeurópai nyelvet beszélő magyar legkönnyebben a
helyszínen boldogulna. Csak aztán jöhetne a szakismeret. De
addig is miből tartja el magát és a családját?
Ilyen és hasonló kérdésekre egyelőre nincs
válasz. Egy testileg-szellemileg letopisodott, mogorva,
besavanyodott, kedélytelen népség sodródik be Európa
kiskapuján.
Szorongva várjuk a fejleményeket. Akik 2003
tavaszán nem mentek el szavazni, vagy akik elmentek ugyan, de
nemmel voksoltak, azok is tudják, hogy nincs más alternatíva.
Besodródtunk egy világba, melynek csak bejárata van.
Mint langy eső áztatta hegyoldalban a
gombák, úgy termettek a viccek nagyjából 1990-ig. Akkor
mintha elvágták volna... A hazai folklór utolsó nagy
felvirágzása – mert a viccelődés folklór, még ha annak a
legalja is – a Rákosi- és a Kádár-diktatúra idejére
esett. A legzaftosabb és a legkíméletlenebb politikai vicceket
a köznép körében lehetett hallani, felszedni. Mellesleg annak
bizonyságául is, hogy magyarságunk lélekben – még az
olykori elvtelen alkukötések ellenére is – sohasem
barátkozott meg a bolsevizmus emberidegen rendszerével. A
köznép akkor sem volt gazdag, sok volt a szegény, de a
panellakáshoz, a Trabanthoz, s akinek a sokoldalúságot kiélő
igényei voltak, a hobbitelekhez is hozzájutott.
Zavartan kérdezem: meddig lehet humortalanul
élni? Hány áldozatot szed még sorainkból a depresszió?