Albert Gábor
A
szocializmus védelmében
November 4-én írom ezeket a sorokat, 49.
évfordulóján annak a napnak, mikor az orosz tankok a
"szocializmus" védelmében vérbe fojtották, letiporták a
magyar forradalmat. A pesterzsébeti ház beleremegett, mikor a
sötét hajnalon, az akkor még be nem fedett patak partján,
közvetlenül a kerítés mellett eldübörgött a felszabadító
páncélos. Nem néztünk ki az ablakon, egyéves kisfiam fel sem
ébredt, csak dermedten vártunk és gyászoltunk.
Sokan bizonyára örültek. Akik – mi nekik
Hekuba! – az "eszmére függesztve tekintetüket" boldogan
üdvözölték a "felszabadítók" visszatérését. Sokan
voltak? Nem tudom. De a Kortárs októberi számát
olvasva bizton állíthatom, hogy ezek közé kellett tartoznia a
legendás nagy pedagógusnak, Király Istvánnak is. Hisz ő –
eltekintve talán a Harmadik Birodalomban töltött
ösztöndíjas évektől – mindig azt az elvet vallotta, hogy
"a szocializmus mindenekfelett". A szovjet-orosz tankok pedig
– hite és meggyőződése szerint – a szocializmust hozták
vissza.
Nem vonom kétségbe, még csak értékelni sem
kívánom irodalomtörténeti munkásságát – ez a
szakmabeliekre tartozik. Lelkük rajta. Az ellen viszont
tiltakozom, hogy az ő munkásságát és egész emberi
magatartását azzal magyarázzák, és azzal mentsék, hogy
Király István számára mindennél drágább volt a
szocializmus. Kérdem, ki hiszi azt, hogy itt Rákosi és
később Kádár a szocializmust képviselte, hogy itt
negyven-egynéhány évig szocializmus volt? Hogy ennek a
rákosista, kádári szocializmusnak valami köze is volt mondjuk
ahhoz a szocializmushoz, amely Németh László szeme előtt
lebegett, vagy amit Németh László szellemében a valóban nagy
pedagógus, nevelő – még ha sosem engedték is a tanári
pulpitus közelébe – Vekerdi László képviselt, és
képvisel mai napig. Hülyének vagy ... kell lennie annak (az
alternatíva másik oldalát nem szívesen nevezem meg), aki a
hatalmi politikának ezt a gyakorlatát az eszmével azonosítja.
Amit Király István képviselt, amit Király István mindennél
drágábbnak tartott, az nem a szocializmus volt, hanem a Párt.
A Párt megbízatását teljesítette, mikor Horváth Mártonnal
és Darvas Józseffel együtt megfogalmazta a Párt
állásfoglalását az új magyar irodalomról (1954), s mikor
ugyancsak pártmegbízatásként egyik szerzője lett a népi
írókat elítélő párthatározatnak (1958). A Párt volt
Király István számára olyan drága. A fokozatosan változó
Párttal változott ő maga is, s ha Isten éltetné, vele
változnék napjainkban is.
De hogy került szóba a Kortárs októberi
számában Király István? N. Pál József "A megtartók
jöjjenek..." című tanulmánykötetét ismerteti
Borbándi Gyula és M. Kiss Sándor. Az irodalomtörténész,
esszéista N. Pál József ugyanis egykoron Király István
tanítványi táborába tartozott. De N. Pál József
szerencséjére (M. Kiss Sándor eufemisztikus szavait idézve)
"idejekorán megértette a kádárizmus–aczélizmus
lényegét, s ennek tükrében a királyizmus (!) lényegét is,
bármennyire szerette, tisztelte tehát tanárát és a tudóst,
ettől az integrációs törekvéstől elzárkózott".
Mi is volt ez a bizonyos integrációs
törekvés? Hogyan akarta Király István – mert tudjuk, hogy
akarta – Németh Lászlót integrálni, azaz az elhallgattatott
írót visszahozni az irodalmi életbe? N. Pál Józsefet
idézem: "Amíg Király – mivel hitte, hogy szüksége van
rá a szocializmusnak [?] – Némethet integrálni akarta a
rendszerbe, addig a »kultúrpolitikus« – s ebben biztos
vagyok – akkor lett volna a legnyugodtabb, ha ez az író meg
sem születik." Mert – ugyancsak N. Pál József szavai
szerint – "drága volt neki Németh László, de még
drágább a szocializmus [?]". Olcsó poénként kínálkozik,
hogy a magyar irodalom is "nyugodtabb lett volna", ha ez a
párthoz mindig hű irodalomtörténész meg sem születik. De
ezt a mondatot felejtsük el.
Annak idején magyar szakosként az 1950-es
években néhány előadását természetesen én magam is
hallgattam az egyetemen. Király István, papgyerek lévén,
nyilván hazulról hozta azt az avatag, kálvinista prédikátori
modort, amely engem mindig taszított, s a hitelességnek (sőt a
tudományosságnak) a nyomát sem találtam meg előadásában.
Ez persze a prozelita magakelletésének is tulajdonítható, de
attól fogva a Király-órákat messze elkerültem. Később
bizonyára stílust változtatott, s ebben az egyetemen töltött
évek is segíthették.
A fentebb említett tanulmány terjedelmű
Kortárs-cikk néhány kitételéhez azonban volna némi
hozzáfűznivalóm. M. Kiss Sándor írja (akinek – csak így,
zárójelben jegyzem meg – írásait, ’56-os értékelését
teljes egyetértéssel szoktam volt olvasni): "...Királynak
volt egy körülbelül harminc-negyven névből álló listája
– köztük a tanítványoké is –, akiket figyelt [?], s
akiket védett, segített, saját – e tekintetben eléggé
ellentmondásos – rendszerén belül. S ezek között az
emberek között sok volt, a királyi mérce szerint, az
»elbitangolt«. De Királyt ez sosem zavarta." Majd alább:
"Drága volt a pedagógus Királynak mindenki, akire szüksége
volt a szocializmusnak [?], de még drágább volt az illető
személyénél maga a szocializmus [?]. Becsületére legyen
mondva a pedagógus Királynak – írja M. Kiss Sándor –,
hogy az elbitangoltnak sem ártott, legfeljebb az eszmére
függesztve tekintetét nem segített, de az emberi-tanári
kapcsolat megmaradt."
Ide, ha lehetne, egy óriási felkiáltó- és
kérdőjelet rajzolnék. Nem az "eszmére függesztett"
királyi tekintet mellé (véleményemet erről fentebb már
elmondtam), hanem az elbitangoltnak sem ártott után.
Lehet, hogy a budapesti években megtartóztatta magát, s
közvetlenül talán a szegedi években sem ártott, csak az
egyébként "drágának" tartott személyiségre felhívta az
illetékes szervek figyelmét, s azok a többit elintézték. A
szegedi hídon a hirtelen lefékező fekete (talán még le sem
függönyözött) kocsiba betessékelték az illetőt, s egy kis
beszélgetésre átvitték a hódmezővásárhelyi szállodában
bérelt apartmanba. Rendszeresen. Csupán beszélgetni. Gondolom,
a szegedi egyetem akkori fiatal bölcsészei, akkori
írópalántái többet is tudnának ezekről az 1957 és 1960
közötti évekről mesélni.
Akkor az Országos Széchényi Könyvtárban
dolgoztam, s elég naiv voltam ahhoz, hogy az oda rendszeresen
bejáró Király Istvánt egyszer a ruhatár előtt megállítsam
– a könyvtár még a Nemzeti Múzeum épületében, a mainál
jóval patriarkálisabb körülmények közt működött –, és
megkérdezzem, mi folyik, mi történik Szegeden a bölcsészek
körül. Király zavart rókamosollyal – vagy inkább a
rajtakapott farkas idegbajos vicsorgásával – dadogott
valamit, aminek az volt a veleje, hogy Socrates accusatus est
quod corrumperet iuventutem. Az ilyeneket pedig el kell
távolítani. Talán nem mondta ki, de zavart szeméből ezt
lehetett kiolvasni. Bürökpohár helyett fekete autó! Amelyhez
a nagy pedagógusnak természetesen semmi köze sem volt! De az
autó újra meg újra megállt szegedi barátom mellett, míg
roncsolt idegrendszerrel, sérült lélekkel el nem menekült a
városból. Így működött a királyizmus. (Legalábbis
Szegeden.)
Persze tudom, neki köszönhetjük Németh
László "integrálását", az Iszony megjelenését.
Hosszú huzavona után a pártutasításra megváltoztatott Galilei
közreadását a Csillagban, az Égető Eszter 1955-ös
megjelenését, amelyben – Király István integráló
közreműködésével – a főhős, Méhes Zoltán nem lesz
öngyilkos, mert az azt sejtetné, hogy "az olyasféle
értelmiséginek, mint ő (azaz a regényben szereplő
Németh-alteregó Méhes Zoltánnak), nincs helye az új
társadalomban". (Németh László megjegyzése az Égető
Eszter visszaállított szövegű ötödik kiadásához.) És
Németh László az integráló kérésére, rábeszélésére
ezeket az öncsonkításokat végrehajtotta. Nevezetes
szovjetunióbeli útjára is Király István és felesége
kísérte el Németh Lászlót, s nagy valószínűséggel ő
volt a szerencsétlen pohárköszöntő sugalmazója is. Mindezt
Király Istvánnak köszönhetjük.
Aczél György mellett a legsúlyosabb Németh
László-ellenes merénylet végrehajtásában is oroszlánrészt
vállalt Király István. Azt kellett elérni, hogy a
köztudatban, az irodalomban "legyen jelen Németh László, a
híres író, de ne legyen jelen a Németh László-i
gondolatrendszer... úgy kellett leszerelni a »nacionalizmust«,
hogy a társadalom ennek a folyamatát érdektelenül nézze,
sőt azt – akár nemzeti értelemben is – emelkedésnek
érezze, ha lehet; legyen megelégedve, s úgy kell tudnia, hogy
mindazt, ami történik, Illyés Gyula, Németh László és
Veres Péter is támogatja lényegében" (N. Pál József).
Hogy "lényegében" ők is éppúgy a pártszocialista
brancshoz tartoznak, integrálódtak, már majdnem kommunisták,
és nyilvánvalóan az ő szocializmusuk hívei. Ezzel az
aczélizmussal és királyizmussal magyarázhatók a Németh
László életműsorozatának gyalázatos csonkításai éppúgy,
mint az, hogy a Németh László politikai-társadalmi
gondolatait tartalmazó kötet, a Sorskérdések csak
tizennégy évvel a szerző halála után, 1989-ben jelenhetett
meg.
"Király István mesterségbeli tudását...
Ady-monográfiáját, az ebben rejlő mesterségbeli csillogást
nem észrevenni egyszerűen lehetetlenség" – olvasom M. Kiss
Sándor tanulmányában. Mint ahogy annak idején is egyszerűen
lehetetlenség volt nem észrevenni hamisan csengő, hatásos, de
gyakran hisztérikus prédikátori hevületét. De vajon Király
István, miközben az eszmére függesztette tekintetét,
észrevehette-e Ady életművének salakját, mert ilyen is van.
Nagy történelmi tévedését, amelyet jobbára és
közvetlenül nem is a versek szövete, hanem ajánlásai lepleznek
lepleznek le. Azt a történelmi illúziót, amely verseiben a
magyarországi baloldalt övezte, s amelyet történelmünk
szégyenteljes korszaka, a proletárdiktatúra foszlatott szét
végérvényesen. Az alatt a néhány hónap alatt vált
nyilvánvalóvá, hogy az Adyt is megtévesztő baloldal milyen
szélsőséges, a magyar történelemtől idegen tendenciáknak
volt melegágya. A proletárdiktatúra megítélésében pedig,
gondolom, nemigen lehet egyetérteni az eszme megszállottjának
tekinthető, a Párthoz haláig hű Király Istvánnal.
A szocializmust, az eszmét azonban ne
kompromittáljuk Király Istvánnal. Ez ellen tiltakozom! Neki
ahhoz semmi köze sem volt, ő nem az eszmét szolgálta, hanem
az eszmét kisajátító, diktatórikus, szovjet birodalmi
rendszert.
Tanári pályája végén, az igazságra
szomjas fiatal gyerekek között olykor egy-egy pillanatra,
órákra, hónapokra talán megfeledkezett erről. A
szemináriumi szobában, a fiatal szemek kereszttüzében talán
leolvadt arcáról a rákövesedett álarc. Egy rövid időre
mert ember lenni. Higgyünk benne! A tanítványok bizonyára
erre emlékeznek. Erre a virtuális, csak a vágyak szintjén
létező, sosem volt Király Istvánra.
A másikat pedig felejtsük el!