Jász Attila
Sötét
reménysugár
Olyan
legyen, mintha, de azért gondoljunk valami másra...
(Szabó Andi, grafikai tervező)
[a bizonyosság és az
ismétlés fehér]
A
bizonyosság és az ismétlés fehér hátterére valami sötét
rakódik, akár az árnyékunk villany világította, olvatag
havon vagy déli napfénytől forró aszfalton, amely nélkül
emberlétünk, reményeink és
szorongásaink
felettébb gyanúsak lennének, inkább a fekete és a fehér
barátságáról álmodozol, emberszabású kapcsolatról, hogy
Kukorica Jancsiként egy csuhébabában láthatod meg a
tökéletes
boldogság
lehetőségét, és remélhetőleg fordítva is, fekete és
fehér verzióban álmodva egymásról tovább, mint az
öntudatlan alvó bogarak a fakéreg repedéseiben, mert az
álomból szőtt valóság
nagykabátja
máma már nem hasad tovább, aztán a szavak úgyis behatolnak a
képekbe, elrabolják tisztaságukat, jelentésen túli grafikai
ábrák lesznek csak, tragédiák felületes árulói,
miközben azzal
vigasztalnak,
ne sirassuk tisztaságunk elvesztését, hisz az is csak egy
újabb lehetőség arra, hogy megteremthessük, majd
megmenthessük önmagunkat újra,
céltalan
hangyabolyongás,
a
szabadság vakító mámora, sötét betűkkel írva, de
mégiscsak reménysugár,
noha a
plakát egyáltalán nem akar mondani semmit, csak fekete és
fehér, igen és nem, vagy még annyi sem,
annyi
sem, mint egy sötét reménysugár, csak mintha, mintha
hallgatni lehetne a szívben lejátszódó drámákról, lágy
zongoraszó, füstárnyalatú, iskolázott
női
énekhang mellett, hogy jobban fájjon, hogy ne kelljen róla
beszélni, hogy élve el lehessen temetni, ne kelljen
újrahúrozni a szívet, csak legyen elég a mintha,
mintha
nem lehetne belehalni minden egyes jelbe,
ablak,
kéz, levél, száj, hátgerinc, virág,
világhiány
vagy vétlen ablakkereszt,
imára
kulcsolódó kezek, fény áztatta falevél és hulló
sziromlevelek, néhány
jól
elrejtett testrészlet,
világhiány,
ahogy jelbe merevülve némán és fájdalmasan kiált.
[néha
valami betegkék]
Néha
valami betegkék vegyül fehér és fekete érzéseinkbe, fehér
és fekete, máskor valami hússzínű szürke, plakátmagányban
tobzódó reggelek,
végül,
mindig ez visszhangzik, vagy mintha mindig ez visszhangozna, de
persze sosincs végül, minden kezdet, csak nézőpont kérdése,
mert
végül mindig egy még nyomasztóbb történetnél lyukadunk ki,
egy undorító kafkai pondró mászik le a porondról, vagy a
bibliai kígyó kúszik be óvatosan az agyba (onnan a képbe,
miért ne?),
hogy
aztán mindannyian aGomböntő kanalában találjuk önző
magunkat, olvatag lényegű lényünket.
[Franz K.
egyetlen]
Franz
K. egyetlen dolgot kért az Átváltozás kiadásakor,
követelt, sőt, ragaszkodott hozzá hisztérikusan, hogy a
címlapon semmiképpen ne szerepeljen semmi a képen, féreg vagy
bogár,
Gregor,
ahogy átvált,
semmi
tehát, csak a cím, név,
írása
nem "arról" szól, győzködte barátját, kiadóját, de
mint mindig, az átváltozás pillanata ragadja meg leginkább a
fantáziát, nem lehet tehát
nem
ábrázolni,
tíz
körömmel kell a titkot lekarmolni,
felkarcolni
a felszínt,
hogy a
mély még titokzatosabb, sötétebb lehessen.
[a
nappali égbolt árnyékos szélén]
A
nappali égbolt árnyékos szélén ülve, kávé, tej,
kevergeted a képzelt valóságot,
hol
eltűnik, hol előtűnik az a fekete reménysugaracska, az
újrakezdés fehér háttere előtt,
mögött
és fölött,
a
bennünk lévő nyüszítő állat és a bukdácsoló, törött
szárnyú angyalka között.