Kortárs

 

Jász Attila

 

Sötét reménysugár

 

 Olyan legyen, mintha, de azért gondoljunk valami másra...

(Szabó Andi, grafikai tervező)

 

[a bizonyosság és az ismétlés fehér]

A bizonyosság és az ismétlés fehér hátterére valami sötét rakódik, akár az árnyékunk villany világította, olvatag havon vagy déli napfénytől forró aszfalton, amely nélkül emberlétünk, reményeink és

 

szorongásaink felettébb gyanúsak lennének, inkább a fekete és a fehér barátságáról álmodozol, emberszabású kapcsolatról, hogy Kukorica Jancsiként egy csuhébabában láthatod meg a tökéletes

 

boldogság lehetőségét, és remélhetőleg fordítva is, fekete és fehér verzióban álmodva egymásról tovább, mint az öntudatlan alvó bogarak a fakéreg repedései­­ben, mert az álomból szőtt valóság

 

nagykabátja máma már nem hasad tovább, aztán a szavak úgyis behatolnak a képekbe, elrabolják tisztaságukat, jelentésen túli grafikai ábrák lesznek csak, tragé­diák felületes árulói, miközben azzal

 

vigasztalnak, ne sirassuk tisztaságunk elvesztését, hisz az is csak egy újabb lehetőség arra, hogy megteremthessük, majd megmenthessük önmagunkat újra,

 

céltalan hangyabolyongás,

a szabadság vakító mámora, sötét betűkkel írva, de mégiscsak reménysugár,

 

noha a plakát egyáltalán nem akar mondani semmit, csak fekete és fehér, igen és nem, vagy még annyi sem,

 

annyi sem, mint egy sötét reménysugár, csak mintha, mintha hallgatni lehetne a szívben lejátszódó drámákról, lágy zongoraszó, füst­árnyalatú, iskolázott

 

női énekhang mellett, hogy jobban fájjon, hogy ne kelljen róla beszélni, hogy élve el lehessen temetni, ne kelljen újrahúrozni a szívet, csak legyen elég a mintha,

 

mintha nem lehetne belehalni minden egyes jelbe,

ablak, kéz, levél, száj, hátgerinc, virág,

 

világhiány vagy vétlen ablakkereszt,

imára kulcsolódó kezek, fény áztatta falevél és hulló sziromlevelek, néhány

 

jól elrejtett testrészlet,

világhiány, ahogy jelbe merevülve némán és fájdalmasan kiált.

 

[néha valami betegkék]

Néha valami betegkék vegyül fehér és fekete érzéseinkbe, fehér és fekete, máskor valami hússzínű szürke, plakátmagányban tobzódó reggelek,

 

végül, mindig ez visszhangzik, vagy mintha mindig ez visszhangozna, de persze sosincs végül, minden kezdet, csak nézőpont kérdése,

 

mert végül mindig egy még nyomasztóbb történetnél lyukadunk ki, egy undorító kafkai pondró mászik le a porondról, vagy a bibliai kígyó kúszik be óvatosan az agyba (onnan a képbe, miért ne?),

 

hogy aztán mindannyian aGomböntő kanalában találjuk önző magunkat, olvatag lényegű lényünket.

 

[Franz K. egyetlen]

Franz K. egyetlen dolgot kért az Átváltozás kiadásakor, követelt, sőt, ragaszkodott hozzá hisztérikusan, hogy a címlapon semmiképpen ne szerepeljen semmi a képen, féreg vagy bogár,

 

Gregor, ahogy átvált,

semmi tehát, csak a cím, név,

 

írása nem "arról" szól, győzködte barátját, kiadóját, de mint mindig, az átváltozás pillanata ragadja meg leginkább a fantáziát, nem lehet tehát

 

nem ábrázolni,

tíz körömmel kell a titkot lekarmolni,

 

felkarcolni a felszínt,

hogy a mély még titokzatosabb, sötétebb lehessen.

 

[a nappali égbolt árnyékos szélén]

A nappali égbolt árnyékos szélén ülve, kávé, tej, kevergeted a képzelt valóságot,

hol eltűnik, hol előtűnik az a fekete reménysugaracska, az újrakezdés fehér háttere előtt,

 

mögött és fölött,

a bennünk lévő nyüszítő állat és a bukdácsoló, törött szárnyú angyalka között.