Borbándi Gyula
Irodalomról és
történelemről
N. Pál József: "A
megtartók jöjjenek..."
A fenti cím nem az én leleményem, hanem
a mű szerzőjétől való, aki új kötetének hátsó
borítóján azzal vezeti be tanulmányokból és cikkekből
összeállított könyve rövid tájékoztatóját, hogy
"irodalmunkról s történelmünkről beszélnek ezek az
írások", és mint az előszó végén megjegyzi, "az
irodalom s a történelem »magyarosan«
összeforrt-összefonódott kötelén egyensúlyozgatva"
készültek.
E könyvismertetés írója a szerzőt immár
majd másfél évtizede ismeri, de ez az ismeretség nagyrészt
merőben csak alkalmi találkozásokból, rövid
együttlétekből, röpke beszélgetésekből állt. Abból a
körülményből, hogy N. Pál Józseffel hol, kikkel együtt,
milyen alkalmakból jöttem össze, csak arra a következtetésre
juthattam, hogy hasonlóan gondolkodunk, rokon az
érdeklődésünk, és majd azonos az a baráti kör, amelyben
mozgunk. A "mozgás" szó az én esetemben alighanem
túlzás, hiszen külföldön élvén csak időnként van arra
lehetőségem.
N. Pál Józsefet kezdettől fogva
rokonszenves, udvarias, kedves, okos fiúnak tartottam (a fiú
megnevezés talán érthető és elfogadható, ha arra
gondolunk, hogy harmincnyolc évvel fiatalabb, mint én). A vele
való találkozás és beszélgetés mindig kellemes és baráti
volt. Őszintén be kell vallanom, hogy tudósi és írói
munkásságát nemigen ismertem, hiszen csak folyóiratokban
megjelent, néhány rövidebb írását olvastam, a hosszabbakat
– más elfoglaltságaim és állandó időhiány miatt,
szokásomhoz híven – félretettem azzal, hogy majd sort
kerítek rájuk, ha több szabad időm lesz. Mint oly gyakran,
ezúttal is az történt, hogy a későbbre halasztott írások
elolvasása elmaradt. Nem olvastam munkáinak könyv alakban
kiadott első gyűjteményét, a 2001-ben megjelent "Tisztának
a tisztát őrizzük meg..." című kötetet sem.
Túlzásnak tűnhetnék, de nem az, hanem tény
és valóság, hogy most olvasott tanulmány- és
cikkgyűjteménye revelációként, hirtelen felismerésként és
megvilágosodásként hatott rám. A tudásnak, az anyag
ismeretének, a tájékozottságnak és tájékozódási
készségnek oly lebilincselő fokával szembesülhettem, amely
minden tiszteletet és becsülést megérdemel. Sajnálom, hogy
nem kerülhetett korábban sor képességei és munkássága
alaposabb megismerésére. Nem hinném, hogy túlzás annak
regisztrálása: N. Pál Józsefben a magyar irodalomtörténet
és kritika egy kivételes képességű új mesterével
találkozhattam, akinek született tehetsége, minden képessége
és szakmai fekészültsége megvan ahhoz, hogy további kellemes
meglepetésekben részesíthesse a mai és a majdani olvasókat.
A Zala megyei Petőhenyén született, 1957
végén. Egy zalaegerszegi ipari szakközépiskolában
érettségizett, majd egymást követően esztergályos,
raktáros, közkatona volt. 1976-tól 1979-ig az Eötvös Loránd
Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar irodalmat
és történelmet tanult, 1984–85-ben a Petőfi Irodalmi
Múzeum munkatársa volt. Móricz Zsigmond hagyatékénak
rendezésében vett részt. 1985–88-ban tudományos
továbbképzési ösztöndíjas. 1988-tól oktató az ELTE
Bölcsészettudományi Karán. Írásai nagyrészt a Kortársban,
a többiek a Hitelben, a Magyar Naplóban, a tatabányai Új
Forrásban, valamint a Magyar Szemlében jelentek meg.
Folyóiratokban ma is publikál.
Legújabb kötetének témáit tekintve
feltűnik, hogy különös figyelemmel és rokonszenvvel
foglalkozik a népinek nevezett irodalommal, annak művelői
közül főleg Németh Lászlóval. Mások, akikről írt,
ugyancsak ennek az irányzatnak kiemelkedő alakjai (például a
meghaltak közül Szabó Zoltán, az élők közül Csoóri
Sándor, Sánta Ferenc, Püski Sándor). Figyelemmel kíséri
egyéb irányzatok jelentős alakjait is, például Mészöly
Miklóst, a határon túli magyarok irodalmát, a felvidékit
(Grendel Lajos), az erdélyit (Szilágyi Domokos), a vajdaságit
(Gion Nándor), néhány szövegrészletből ítélhetően a
nyugatit is. Elismerő és kitüntető tárgyalásban részesül
az irodalomtörténészek közül Vekerdi László és Czine
Mihály, a történészek és tanárok közül M. Kiss Sándor, a
színészek közül Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre.
Részletesebb témái közé tartozik az ötvenhatos forradalom,
a népi mozgalom és – "gulyáskommunizmus" címszó alatt
– a kádári évtizedek politikai közélete és légköre.
Az életmű kegyelmi pillanata című, Németh
László és az 1956-os forradalom alcímmel ellátott majd
negyven lap terjedelmű fejezet eddig a legalaposabb
összefoglalása annak, ahogyan az író akkoriban az ország
állapotáról, a nép sorsáról, a forradalom történelmi
szerepéről, a maga helyzetéről és feladatáról
gondolkodott, és arról, amit a forradalmas hetekben tett.
"Tudjuk – állapítja meg a szerző –, hogy amitől Németh
László például [annak idején, 1943 nyarán – B. Gy.] Szárszón
tartott, az 1945 után javarészt bekövetkezett. A megszállást
megszállás váltotta fel, újmódi »poglavnyikok« karmai
közé kerültünk valóban." Hiteles képet nyerünk Németh
Lászlónak a forradalom alatt Budapesten töltött napjairól,
részvételéről a Nemzeti Parasztpártnak a városligeti
Vajdahunyad-várában rendezett gyűlésén és nevének Petőfi
Párttá történt megváltoztatásában, felszólalásáról
Illyéssel egyetemben a közelmúltjáért támadott Veres Péter
mellett, beválasztásáról a párt élére került Szellemi
Irányító Testületbe. Aláírta röviddel utána az íróknak
a forradalom erkölcsi tisztaságát méltató
állásfoglalását. Négy nap alatt nyolc (mások szerint hét)
cikket írt, szót emelve a forradalom mellett és érdekében.
Ezekből három azonnal megjelent a sajtóban. N. Pál Józsefnek
az adatok sokaságával, világos okfejtéssel és nagy
műgonddal megírt esszéje érzékletes és meggyőző módon
állítja elénk a forradalmas Németh Lászlót, és ahogyan
"saját művével – nemkülönben közösségének gondjával
és ügyével – azonos volt ő ezzel a forradalommal is, mi is
egyek lehetünk hát mindkettővel". Szükséges viszont annak
tudomásulvétele, hogy az ember "leglényegesebb ügye a
magatartás".
A kötet tanúsága szerint N. Pál József
érdeklődésének homlokterében kétségtelenül Németh
László áll. Ezt nemcsak a kötetbe felvett, róla szóló,
vele foglalkozó írások száma és terjedelme bizonyítja –
harminc tanulmányból-cikkből öt, három és fél száz
lapból hatvanhat –, hanem az is, hogy egy pillanatig sem hagy
kétséget afelől, milyen nagynak és jelentősnek tartja a
Németh László-i életművet, milyen kimagaslóan fontosnak és
elhatározónak az író szerepét a jelenkori magyar
literatúrában és közgondolkodásban.
Az ötvenhatos forradalmat és a megtorlás
időszakát követően, tehát a hatvanas évektől kezdődően
enyhülni látszott írók és hatalom viszonya. Valamelyest
Németh László helyzete is javult, több műve megjelenhetett,
főleg szépirodalmiak, még ha továbbra sem csökkent bizonyos
témákat érintő és az érzékenységeket sértő írások
tilalma. A szerző filológiai pontossággal tárja elénk az
író és a hatalom viszonyának némelyek által alku
eredményének nevezett alakulását, az engedmények és
tilalmak gyakori váltakozásait. N. Pál József szerint máig
(ez akkor 1996 volt) tart a vita "arról, hogy miért mentek
bele ebbe a »duplafenekű« alkuba Némethék, gyávák voltak,
rövidlátó módon balekok, esetleg föl is adták
autonómiájukat? Vagy éppen ellenkezőleg: segítve a társadalomnak,
ahogy lehet, értékmegőrzésre és értékátmentésre
berendezkedve csupán a nemzet tudati állapotának lehetséges
épen tartását vélték a feladatuknak, és semminemű
elvfeladó alkut nem kötöttek? Egy biztos: az önmagában
abszolút értéksemleges viszony meglétének a ténye;
ám ennek leírási kísérlete nem kapcsolódhat etikai
értékítélethez, ugyanis a népiek viszonya a hatalomhoz nem
morális indíttatású volt (nem a szeretem–nem szeretem
dimenzióban mozgott), abban a társadalom értelmesebb
berendezésére és a politikai taktikára vonatkozó, nemegyszer
kényszerből fakadt elképzelések keveredtek. Morális eredetű
kapcsolatuk – tradíciójuknak megfelelően – a
társadalomhoz, a nemzethez volt."
A könyvbe felvett bírálatok egyike
tárgyalja Németh László három kötetben (I. 1946–1961, II.
1962–1966 és III. 1967–1975) megjelent – Németh
László élete levelekben című – levelezését. Ennek
ismertetése és kritikai elemzése kapcsán N. Pál József arra
is kitér, hogy főleg az irodalompolitikában urbánusnak
nevezett körökben az írót olykor a kommunista rendszerrel
való összekacsintással vádolták. (Hozzátenném, ezt olyanok
mondták, akik később valóban nemcsak összekacsintottak, de
össze is álltak és együtt is működtek az önkény
gyakorlóival, híveivel, valamint azok utódaival.) A szerző a
vádat hazugságnak nevezi, és valótlannak azt a beállítást,
mintha Németh a kádári hatalom kedvence lett volna, "de az
sem úgy igaz, hogy ő egyszerűen csak »el volt
nyomva«, sokkal aljasabb dolog történt. Egy hazugságban
született és e hazugságra telepített rend önnön
fennmaradása érdekében a nemzetért felelősséget érzők
segítő szándékát úgy igyekezett a maga javára fordítani,
hogy közben éppen a szándékok valóságra váltásának a
lehetőségét fojtotta meg, s »jól átgondolt« politikával
még azt is elérte, hogy az időközben halláskárosulttá lett
magyar társadalom a »nemzetragasztók« szándékait előbb
csak vállrándítva, később már – mint sikert nem ígérő,
avítt kacatot – ingerülten utasítsa el."
Csak helyeselni lehet, hogy a szerző a
kötetben két írást is szentelt Németh László és Vekerdi
László életútja és életműve egymáshoz való viszonyának
érzékeltetésére. Az íróként és tudománytörténészként
ismert Vekerdi két művében foglalkozott részletesen Németh
László munkásságával. Az egyikben, az Arcok és
vallomások sorozatban 1970-ben megjelent könyvében
lebilincselő tudással és hőse iránt méltán érzett
megbecsüléssel tekintette át Németh életét és
munkásságát. A másikban, az 1977-ben megjelent A
sorskérdések árnyékában címűben az író műveiről
készült tanulmányait és cikkeit tette közzé, példás
szakértelemről, nagy anyagismeretről és meggyőző
értékítéletről téve tanúságot. Nem csodálkozom, hogy N.
Pál József azt írja róla: "manapság valószínűleg ennek
az országnak legműveltebb embere, hitem szerint
személyiségként is a legkiválóbbak közül való". Meg is
indokolja, kifejtvén, hogy "amit tesz – és tett Németh is
–, az nem egy cirkuszi mutatványhoz hasonlatos, önmagában
terméketlen polihisztorkodás, hanem az egybetartozó és
egymást szolgáló értékek nemzetérdekű mozgósítása, egy
rég elkezdett kollektív mondat arányos rendbe szedett s
valamiféle morális parancsnak engedelmeskedő folytatása".
A szerző tág látóköre és beleérző
képessége jellemzésére bizonyítékként szolgálhat Szabó
Zoltánról írott esszéje, amely születhetett volna akár
Londonban, Párizsban vagy New Yorkban. Az olvasó, különösen
a magamfajta külföldi magyar, egy pillanatra sem szembesül a
magyarországi és a nyugati látásmód összevetésekor
észlelhető, olykor csak árnyalati eltérésekkel. Személyes
tapasztalataim is igazolják N. Pál József észrevételét,
hogy Sz. Z. "talán semmit sem »dolgozott ki« véglegesen, de
úgy lehet, példájával az identitásőrzés és az »európai
gondolkodás« leginkább érvényes együttállását adta
magyarként, s talán még egy emigrációs létezési modellt is
egyben. Olyan ember és alkotó volt ő, aki valóban képes volt
fölvállalt életelvének megfelelően, hazugság nélkül
élni." Egy másik – habár immár másfél évtized óta
csak hajdani – nyugati magyarról és munkásságáról is
hiteles és érzékletes képet kapunk. A Püski házaspárról
van szó, Sándorról és Ilonáról, kik még kilencvenen túl
is fáradhatatlanul szolgálják a magyar írás és könyv
felvállalt ügyét. Aki ismeri őket, igazolhatja, hogy – mint
N. Pál József írja –: "Létük a magyar sors sűrítménye
is lehet: lebírhatatlan teremtőerő és törékenység,
zsúfoltság és arányérzék, kemény vita és emberi jó
szándék, nyughatatlanság és higgadt ész, tervek és
csalódások, nyomorúság és kései elismerések, gazdag
emlékek, szilárd tudat és letörhetetlen hit van e példában
együtt, egy olyan ország s egy olyan nemzet álma tehát,
amiért embernek maradni ma is érdemes."
Czine Mihályról szólva említésre
méltónak tartja a szerző, hogy aki (a hatvanas évektől
kezdődően) hallgatta vagy olvasta őt, "a magyar irodalom
többször hatalmi szóval is megtagadott értékeire
eszmélhetett. Értéktudatosító szenvedéllyel szólni a népi
mozgalomról meg a szomszédos országok magyar irodalmáról
akkoriban még ellenzéki tevékenységnek számított – Czine
meg is kapta munkálkodásáért a bélyeget. Nemcsak a
hatalmasoktól, a másmilyen ízlésen nevelkedettektől is."
Mészöly Miklósról megtudhatjuk, hogy
"pontosan azzal hadakozik, amihez az 1945 előtti Németh
László is odatapadt egy-egy pillanatra: »létezési
patthelyzetünkkel«. Ennek mibenléte, történelmi okai,
valamint feloldásának lehetősége foglalkoztatja – ennyiben
Bibó István örököse is. Félti ő is a magyarságot, de
leginkább attól, hogy a félelem permanens állapota határozza
meg tudatát, s aztán majd a cselekedeteit is. Őt a szabadság
létformája érdekli, amely a félelem bénította léthelyzet
és gondolkozás, azaz a demokratikus közérzet
hiányának közepette nem létezhet. Írásai, tanulmányai
ezért számomra a belső szabadság igézetének
lenyomatai. Egy megvesztegethetetlenül szabad ember
gondolatai."
Elgondolkodtató, amit Sánta Ferenc
jelenléte címmel az író hetvenötödik születésnapjára
közölt 2002 nyarán. Sánta írói tevékenységét elemezve
és méltatva nem titkolt keserűséggel jegyzi meg, hogy
"hitek és jobbra való erők porladtak szét a múló
évtizedek során visszahozhatatlanul, s ezt mi ma sem nagyon
akarjuk észrevenni. Miközben itt él egy ember hetvenöt
évesen, akinek »aktív ideje« jó tucatnyi esztendőre rúg
mindössze – még így is hézagosan persze –, s aki
tévedhetett olykor, de hazudni nem volt hajlandó soha. Az ilyen
alkotó akkor is »ír«, amikor nem, ezért műve s annak
tanulsága (nemkülönben az általa képviselt következetes
művészi magatartás) csöndesen jelen való, mindannyiunkat
érintő, felszólító módú figyelmeztetés."
N. Pál József még eléggé fiatal ahhoz,
hogy a jelenkori magyar irodalomban elfoglalt helyét
kijelöljük. Eddigi munkássága alapján azonban látni való,
hogy esszéíróként és kritikusként nemzedéke legjobbjai
közé tartozik; ami pedig nemzetről és irodalomról vallott
nézeteit, tájékozódási pontjait illeti, azok annak
tükröződései, amit magyar népiségnek nevezünk. (Felsőmagyarország
Kiadó, 2004)