Kortárs

 

Végh Attila

 

Elszakadás

 

Amiről beszélünk, rögtön előáll,

mondok valamit, és már mindenem

benne mászkál, álomerdő, mondom,

és már szöszmötöl, csörtet az élet,

mire megvénülök, nappalaim már

vastölgyek zengő éjszakáját mérik,

lassan bebeszélem magam a gyötrő,

vad, gyönyörű világba, ami nincs;

amikor veletek vagyok, kihúzok egy

sort belőle és felolvasom, legyen

elég ennyi, barátaim, hisz ez a szeretet,

a vihar után kémlelődő csönd,

a zárótűzből menekült emlék,

és mégsem tudhatjuk egymást,

mert a beszélgetés dezertált raj,

szétrajzolta a saját hit mágnese,

igen, ezek szavaim saját szavai,

magában beszél a burjánzó vadon,

fölöttem suhogó köd, talán vadludak

húznak egy nagy, közös mágnes felé,

de most már tényleg elég,

legyen ősz, mondom, és már fázom

is, savanyú leveleivel a fonnyadó

erdő rám lappad, és amit beszéltem,

abban hervadok; nappali szavak

nyirkos takarója alatt ébredek;

barátaim, akik közel éltek, szóljatok,

az idők előtti elszakadásból

juthat-e messzebb emberi lény.

 

 

 

Tél

 

Ma van először mínusz tíz,

simogat a gyilkos röntgensugár,

és valahonnan a legfelsőbb sötétből

öntudatlan hópelyhek hullanak.

Persze hogy hópelyhek, meg hogy hullanak,

csak úgy mondom, mert a valahonnan

sem több, mint vak, tompa, szédült

ereszkedése annak, ami nincs.

Belőle soha semmi nem hull

(ő maga is hull és hull),

és nincs hull és semmi és soha,

a tésztás hó csak elterül a tájon.

Persze táj sincs, mert a világban

nincsenek fák, hegyek, és még az is

érzelmi túlcsordulás, ha annyit mondok:

csak nedv szédeleg a farostban,

csak kihűlt lávatömegek roskadtak egymásra,

és soha nem érek végére a csaknak,

ma aztán egészen biztosan nem,

mert ma mínusz tíz,

a természet ma különösen aljas,

de ebben a mondatban is hemzsegnek a hibák,

ha utánuk mennék, jönnének az újabb bakik,

nincs is természet, és nem is volt soha,

csak a rengeteg anyag egy zugában

valahogy lett valami, ami képzel, gondol,

megnevez, remél és fázik, és az

egésznek semmi értelme nincs.

Na, ez volnék én, a didergő szellem,

persze ez is tévedés, hisz manapság már

az öreg Descartes is kurva gyanús.