Szörényi László
Kabát
Alexa
Karcsinak szeretettel; vegye olybá, hogy az azóta már nem
létező Fehérvári úti állóbüfében mesélek.
Üldögélek egy szép napon, 1994.
január 12-én Rómában, nagyköveti dolgozószobámban. A
titkárnő hirtelen bekapcsolja Lázár Pista barátomat
Szegedről, aki – megrendültségét alig leplező fátyolos
hangon – megkérdezi tőlem:
– Honnan beszélsz, Laci?
Válaszom szigorúan ragaszkodott a
ténykörülményekhez: – Hát honnan beszélnék, a
szobámból! Hiszen most kapcsoltak be! – Mire Pista igen
óvatosan megkérdezte: nem a mennyországból? Mire én (azt
hívén, hogy talán megőrült, noha a feltételezés hízelgő
volt) óvatos ingerültséggel erősítettem meg, hogy mint már
említettem, a szobámból beszélek. Erre ő kifejtette, hogy
tegnap kaptak egy faxot Szegeden, a Dékáni Hivatalnak címezve
Ascoli Picenóból, amely az ottani Vállalkozói Kultúra
Intézete nevében fejezte ki a maguk, illetve egész városuk
megrendültségét korai halálom alkalmából. Éreztem, hogy
ennek a fele sem tréfa, és ezért kértem, hogy küldje át a
faxot. Öt perc múlva ott is volt. Szövege nagyjából a
következő: "Mélyen Tisztelt Dékán Úr! Magunk és az
egész város nevében szeretnők legmélyebb gyászunkat
kifejezni Szörényi László nagykövet úr elhunyta
alkalmából. Mint Ön is tudja, szegény nagykövet úr
nemrégen tett nálunk látogatást, Lázár István
Bonfini-könyvének bemutatója alkalmából, és akkori
benyomásaink alapján megállapíthatjuk, hogy benne hazája nem
csupán kiváló diplomatát, hanem kiemelkedő kulturális
személyiséget is vesztett el. Kérjük, hogy egyrészt
tolmácsolja a Szegedi Egyetemnek mélységes
megrendültségünket, másrészt értesítse
részvétnyilvánításunkról a gyászoló családot.
Biztosíthatjuk Önt továbbá arról is, hogy hűségesek
leszünk az elhunyt nagykövetnek tett ígéretünkhöz, és
továbbra is ápolni fogjuk az olasz–magyar kapcsolatokat."
Visszahívtam Pistát. Megerősítettem, hogy
még élek, valamint kérdeztem, hogy mit tettek a fax
kézhezvétele után. – Látszólag mindenki gyászolt, de
azért ne higgy mindegyiküknek. Óvatosságból előbb Sárközy
Pétert hívtam fel, ő viszont megnyugtatott, hogy mivel előző
este együtt boroztatok, tehát szerinte élsz, hacsak meg nem
haltál; én azért biztosabbnak ítéltem, ha hozzád fordulok
információért. – Meg is dicsértem ezért, mert hiszen csak
tiszta forrásból! Érteni persze az egész dologból nem
értettem egy árva szót sem.
Másnap az éppen akkor telefonügyeletet
ellátó Józan Magdi bejött hozzám, hogy mit válaszoljon az
Ascoli Picenóból telefonáló plébánosnak, aki azt szerette
volna megtudni, hogy mikor lesz a temetésem, mert akkor meg
fogják zendíteni a város összes harangját. Mondtam neki,
hogy beszélje le a főtisztelendő urat erről az akusztikai
kísérletről, mert egyelőre még élek.
Telt-múlt az idő, mintegy tíz nap múlva
szegény Antall József emlékére mondott gyászmisét Sodano
bíboros a Santo Stefano Rotondóban, a magyarok nemzeti
templomában. Utána a miniszterelnök özvegyét és fiait –
kérésükre – elvittem a piarista rend római anyatemplomába,
hogy meglátogassuk Kalazanci Szent József, a rendalapító
emlékszobáját és ereklyéit. A zuhogó esőben zsebre dugtam
a kezem, és valami furcsa érzésem támadt: mintha az én
kabátom zsebének nem ferde, hanem egyenes vágása volna.
Feleségem rám nézett, és mondta, hogy: "Lacika, nem a te
kabátod van rajtad!" Antall Péter is rám nézett, és
mondta, hogy a gyászmise előtt tényleg összecseréltük a
különben teljesen egyforma kabátunkat, még pontosabban a
rajtam lévő kabát nem is az övé, hanem elhunyt édesapjáé
volt, csak most ő viseli.
Két-három nap múlva fogadtam Pereszlényi
Zoltán magyar helyettes államtitkárt – kairói nagykövet
korában támogatta Antall Péter piramis-fényképező
expedícióját –, és elvittem arra a konferenciára, amely
Olaszország és a Mediterráneum viszonyával foglalkozott. A
szenátus egyik palotájának folyosóján szembejött velünk az
olasz parlament külügyi bizottságának elnöke, régi
barátom, Franco Foschi, civilben Leopardi-kutató Recanatiból.
Meglátván engem, elsápadt, keresztet vetett és elfutott.
Éjfél körül, a fogadás közben elkaptam, és megkérdeztem,
hogy miért menekült el előlem. – Ne haragudjon, nagykövet
úr, azt hittem, hogy maga kísértet. – Megnyugtattam, hogy
tudomásom szerint délelőtt 11-kor nem szoktak kísértetek
járkálni. Ezt elismerte, majd megkönnyebbülten elmesélte,
hogy belga származású titkárnője – aki egy szót sem tud
olaszul –, mikor megkapta tőlem az Antall József haláláról
szóló gyászkeretes értesítést, amelyben közöltem vele is,
mint az összes többi, velünk kapcsolatban álló diplomatával
és politikussal, hogy mikor tudják leróni kegyeletüket a
követségünkön megnyitott részvétnyilvánító
emlékkönyvbe, azonnal felhívta az akkor éppen Strasbourgban
tartózkodó főnökét, és zokogva közölte vele – miután
egyedül az aláírásomat tudta azonosítani a gyászjelentés
alján –, hogy meghalt az a rokonszenves fiatal nagykövet,
akit a főnök – tekintettel főleg Leopardira és Bonfinira
mint recanati lakosokra – annyira kedvelt. Mire ő
Franciaországból felhívta Marche tartományban lévő összes
barátját, akikről tudta, hogy engem ismernek, és megosztotta
velük a gyászhírt. – Nagykövet úr, akinek holt hírét
költik, száz évig fog élni! – tette hozzá vigasztalásul.
Ez igaz, gondoltam, és rögtön be is kereteztettem a
részvétfaxot, azóta is ott lóg az íróasztalom fölött.
Ui. I.: Azóta egyszer jártam
Ascoli Picenóban, 1997-ben, történetesen ismét Lázár
Pistával. A Duna TV-nek csináltunk filmet Bonfiniról. A
hajdani kondoleálók rettenetesen restelkedtek, de én
megnyugtattam őket, hogy igazi életbiztosításban
részesítettek. A díszebéd után bementem a WC-be, és
természetesen becsuktam magam mögött az ajtót. Sajnos, a
vörös vasajtót többé nem lehetett kinyitni; fél óráig
dörömböltem, az Intézet tagjai váltott erőkkel próbálták
betörni az ajtót, végül lakatost kellett hívni egy
villanyfűrésszel. Ismét nagyon restelkedtek az olasz–magyar
kapcsolatok helyi pártfogói, és kárpótlásul Pistával
együtt felvittek engem a palota tetejére; ez ugyanis a
városban az egyetlen hely, ahonnan jól látni a Szent
Ferenc-templom toronyerkélyébe beépített hatalmas, égnek
meredő hímvesszőt. (Ez a hajdani építész bosszúja, aki
éppen a tornyon végzett utolsó simítások közepette
értesült arról, hogy az építtető barátok a kialkudott
honoráriumot a felére szállították le. Ők is és a város
közönsége is csak az állványzat lebontása után látták,
hogy milyen különös tornyuk támadt hirtelen. Évszázadokig
szégyellték, még a templomot ábrázoló képekről is
leretusálták, de mostanában kezdenek rá büszkék lenni.)
Természetesen meglátogattuk a helyi múzeumot
is, amelynek udvarán ott áll Bonfini szobra. A múzeum
erkélyét terhes kariatidák tartják, ennek az
építészeti-szobrászati különlegességnek az az oka
(legalábbis énszerintem), hogy az ő szemmagasságukból
látszik a torony csúcsa. Bent a kísérő városi rendőrök
csak abban a teremben kaptak röhögőgörcsöt, ahol
kísérteties hasonlóságot tapasztaltak Lázár Pista arca,
valamint a VIII. Kelemen pápát ábrázoló portré között.
Ui. II.: 1996-ban adták hírül az
újságok, hogy Gödöllő környékén, az országút menti
árokban kidobva találtak néhány albumot. A különböző
magyar követségek által a külügyminisztériumnak
hazaküldött, Antall József halálakor megnyitott
részvétnyilvánítási emlékkönyvek voltak.
Eddig ennyi.
Budapest, 2005. június 6.