Kortárs

 

Nemes Zoltán Márió

 

Életkörülmények

 

Most újramelegítem a májat,

aztán egymás mellé rakom a darabokat:

akkurátusan, de kihívás

nélkül, épp csak úgy,

mintha ez volna az út vége.

Majd fürdőt készítek, és

lesöpröm a bőrkéket a csempéről.

Végül újabb beszélgetést kezdeményezek

az életközösség fenntartásáról,

bár azt hiszem, most is csak

leegyszerűsítek majd mindent.

 

 

 

Egy panasz, három rondó

 

1.

Egyszer vízvezeték-problémák miatt átfúrtuk a konyha és a fürdőszoba közös falát. Így mindig vizitálhattunk táplálkozás közben.
S ez jó volt így, jó volt a testnek, csak akkor még nem szólt a zene.

2.

A barátom megmossa a hátam.

Ez már szokásaink része. Anyám hallgat, és a szavakra gondol, amiket télen használ. Apám marhát eszik. Minket néz.

 

3.

Már a nehéz évek után vagyunk. Én a kádban rejtőzöm, és rádiót hallgatok. Apám arcán mozognak a foltok, miközben dolgozik.

Ez a bontópad – mondja. Most pajtáskodunk.

 

 

A falban még mindig...

 

A falban még mindig működik egy kéz. Kétféle ember lehet kapcsolatban vele. Az, aki otthagyta, meg az, aki nem jött érte vissza. Mindkettőt gyűlölöm. Én is akarok. Azt akarom, hogy elégítsen ki. Kutyákat nevelek, hogy megtalálják a szagát. Utána mindegyiket elaltatom, hogy ne mutassák meg senki másnak. Jön egy lány. Megetetem, és a kézről beszélek neki. De finoman. Megpofoz, és fölszáll egy vonatra. Nem hihetek abban, hogy megértett volna. Nem érdekel, hogy miket érintett a kéz, olyanok nekem is vannak. Sok van belőle. Kidobálom őket, amikor nem figyelnek. Leveszem a nadrágomat, és úgy dobálom ki, amiket megfogott. Eltakarítom a kutyákat, és a falat simogatom. Félek. Minden kéz megbetegszik félévenként.