Kortárs

 

Kristó Nagy István

Töredelmes-töredékes tájékoztatás Tornairól

Tornai József: Összes versek

 

Töredelmesen kell bevallanom, hogy ezt az áttekintést már fél évszázaddal ezelőtt meg kellett volna írnom, mert (mint kiderül) Tornai József költészete már akkor kész volt, azóta csak bővült, egészen a kiteljesedésig. Mégis töredékes ez a számvetés; miként lenne képes ezernyi verset bemutatni s értékelni – ezen még az évtizedekre visszatekintő személyes kapcsolat s a kritikusi elszántság se nagyon segíthet, főként, ha a hiányokat is számba veszi (egyetlen példaként: az összes versből vajon miért maradt ki a Kurszk tengeralattjáró odaveszett matrózait elsirató, mindössze tizenegy soros gyászdal: Azok a 118 halottak?).

Tornai Józsefet a negyvenes évek végétől ismerem, mégpedig egy dunaharaszti barátom révén, aki épp akkor unt rá a magas kultúrára, irodalomra, s eladta a költőjelöltnek Németh László akkor már hozzáférhetetlen műveit, amelyeket a kispénzű fiú boldogan vásárolt meg. Azóta figyelem írói (s közéleti) pályáját, melynek során huszonhárom verskötet, hat esszégyűjtemény s ugyancsak hat műfordításkötet jelent meg – folytonos alkotói tevékenysége termékeként. És most itt az Összes versek két hatalmas kötete, mely költői életművének összegyűjtése (Csillaganyám, csillagapám). Hatalmas, ha – mint már utaltam rá – teljesnek nem mondható is, hiszen sok mindent elhagyott – így a Tizenhét ábrándozás egész kötete hiányzik (még az életmű felsorolásából is), nyilván azért, mert ebből a kötetből csak két verset talált az "összesbe" felvételre méltónak. Más is hiányzik a felsorolásból, például a fordítások közül a Nazim Hikmet-kötetecske, melynek versátültetései tán még az eredetinél is különbek (no de melyikünk vetheti össze őket a törökkel?). Így is nagy eredmény s mai lehetetlen könyvkiadói körülményeink elismerésre méltó produktuma e két impozáns kötet, a Gondolat Kiadó termése. Ami azért is érdekes, mert a "fordulat" előtti Gondolatot, legkiválóbb tudománynépszerűsítő műhelyünket pillanatok alatt tette tönkre egy pártközpontból odahelyezett hölgy, aki aztán máig számottevő politikai karriert futott be. Az egykori kiadó nevét fölvett mai Gondolat viszont szépirodalmat is megjelentet, mégpedig, mondhatni, hősiesen, hiszen e két Tornai-kötet megjelentetése nem kis (anyagi kockázattal is járó) vállalkozás.

És most dologra! Lássuk a medvét – mármint e köteteket. Annak számára, aki Tornai pályáját figyelemmel kísérte, egy dolog lesz szembeszökővé (erre is utaltam már az elején): hogy a költő már korai publikációiban mennyire készen lép elő. Első, "kötetnek számító" versei a Simon István (és lektorként Csanádi Imre) szerkesztésében 1957-ben megjelent 15 fiatal költő című kötetben tűnnek fel (bár Csoóri Sándor, a folyóirat szerkesztője jóvoltából már az ötvenes évek közepétől olvashattuk egypár versét az Új Hangban). 1957-ben mind a költő, mind lektorai részéről külön bátorságot kívánt az egész gyűjteményt lezáró (s arra mintegy visszavetülő) utolsó sor: "ne mondj le ó ne mondj le hazádról", akár mint a néhány oldallal korábbi szerelmes versben fölbukkanó "véresmellű haza" említése, s amit egy (a mostani "Összes"-ben nem is szereplő) versben ír le: "Országnyi szívet nagy gond alatt". Semmiség? Az akkori irodalmi-politikai körülmények között ritka vállalások ezek!

Ettől a kezdéstől a Veres Péter énekek kötetnyi hitvallásán át (hitvallás ez népiség, paraszti sors és radikális politika mellett) a legszebb hazafias versekig (a páros Ó az ország és Attila hunjai) az elkötelezettség, közéletiség, politikusság határozott kimondása mindig jelen van.

És mi van jelen máig is az első kötet(ek)ből? A verselés korszerűsége, melynek sajátos merészsége épp a többi tizennégy költő (és más kortársak) akkori verseivel összevetve lesz nyilvánvalóvá. Mintha Tornai nem lett volna Szabó Lőrinc közvetlen tanítványa – a formai visszafogottság, fegyelem elvetésével (noha birtokában van a kötött verselés minden csínja-bínja) rögtön a pálya elején szabadverseket ír, melyekben a késői avantgárd akkor újból fölvállalt expresszionizmusa és szürrealizmusa szintézisben olvad egybe, s vált ki szuggesztív hatást. Mindmáig ritka nála a rím, inkább csak asszonánc utal a "régi" versírásra, csakhogy a belső tartalom összetartja a költeményt. Már amennyire összetartja, mert Tornai hajlamos a túlírásra, mikor is gondolatainak, asszociációinak áradása elsodorja, s a vers szinte szétveti belső kereteit. Szívesen reflektál mások mondanivalójára, de nemegyszer épp ilyenkor ragadja el a vita heve. Illyés korszakos Egy mondata száznyolcvanhárom sor, Tornai továbbgondoló válasza ugyanannyi. Míg Szabó Lőrinc Semmiért Egészen-je ötven sor, Tornai hetvennégy sorban vitatkozik vele. Mindez már az említettem 15 fiatal költő kötetkében feltűnik: a ragyogó Azoknak a szerelme is kissé túlírt felsorolásnak tetszik, noha van belső hitele.

Szóval jóban és (talán) túlzásokban is már az ötvenes évek közepén készen áll Tornai költészete, csak a látókor, műveltség gyarapszik, egészen a metafizikáig vagy – fizikáig. Az "Összes" utolsó száz oldalán számtalanszor fordul elő a "galaktika"-metafora, no de kinek lehet galaxisélménye? Csakhogy épp ez a fizikai (természettudományos) kitágulás hódít meg új s új világokat, sőt túlvilágokat, mítoszokat, isten-semmit, a heideggeri, sartre-i létfilozófián át az istenkeresésig és haláltalálásig.

Nem fölöslegesek, ha olykor túlmagyarázottnak tűnnek is ezek a gondolatok, hanem általában inkább megfognak egy-egy meggondolás szinte epigrammatikus sűrítményei, mint az egész Angelus Silesiust és Friedrich von Logaut idéző Öregség és halál frappáns párversei, míg a Rímjátékok rémes rímei a költőhöz méltatlan hülyéskedések.

Mi az, ami e méltán maradandónak érzett költészetre egészben jellemző? Mi az, amivel a legtöbbet és legmélyebben foglalkozik? Elsősorban a dunaharaszti bármily kopár, otthonos táj, ezzel kapcsolatban az Édesanya személye, azután a Szeretőké, akikről szokatlan, Henry Miller-i szókimondással és nyíltsággal szól. Egyikőjüket 119 versből álló rekviemben siratja el (És beszakadt a táj), sőt ez még folytatódik is az És virágoznak az édes mellek és még későbbi ciklusok több tucat versében.

Azután itt a természet növényekben, állatokban (egy elpusztult macska is megkapja a maga rekviemsorozatát). Végül, de nem utolsósorban a filozofikum, mégpedig az európaiból indulva mind kiterjedtebben a keleti (főként indiai) gondolatokig. Ez az egész kiterjedt költői világ – sokféle megközelítése, rengeteg ismétlése, sőt puszta felsorolásai révén is – körképpé áll össze. (Ilyen lexikális felsorolásnak érzem a zeneszerzőkről szóló Ó zenészeket, melyben csupa fontos muzsikus szerepel, de ha ezek megjelennek, mért hiányzik, akit ma szintén egyre inkább méltányolunk, például Bruckner, Mahler, vagy a régiek közül Frescobaldi, Monteverdi? Ugyanígy iskolás a modern költőkről szóló irodalomtörténeti kivonat, az Ó ez a nyár.) Ám a megannyi kulturális utalás akkor is imponáló, ha nem sok köze van a mondanivalóhoz, mint például a Sztravinszkij Tavaszi áldozatát címében hordó versben. Sorra elvonulnak a kultúra jelképes és valódi kulcsalakjai: József, az ács, Don Juan, Hemingway, Eliot, Lawrence, Bartók, Juhász Gyula, Krúdy, olykor groteszk beállításban (mert miként mondhatni, hogy Bartóknak "farkasfeje" volt, hacsak ezáltal nem egy rossz szoborra utal?).

Az élmények, még a természetiek is, nagyon áttételesen, intellektualizálva tűnnek fel, a képek fogalmi jellegűek. Egy-egy akár lelki tárgy világképpé szélesül, de gyakran szét is feszíti a verset. Mintha Tornai nem tudná, hogy nem kell mindent leírni, még akkor sem, ha az áradó szövegekből valóságos intellektuális leltár lesz. Ismétlem: így van ez már a gyűjtemény elején: kész költészet ez, nem fejlődik, legföljebb alakul. Folyamat, fejlődés egy-egy versen belül van. Némelyik idea körben forog, aztán belehull a semmibe. De épp ez a Semmi, amit a költő mindegyre megtapasztal. Az persze az olvasó beállítottságától függ, hogy a rengeteg, olykor ellentmondásos költői ötletet dúsgazdagságnak tekinti-e, vagy bőbeszédűségnek, önkényességnek, meghökkentésnek, netán banalitásnak. Fölmerülhet az is: nem eklekticizmus ez? Nem hiszem – inkább összegezés, s a költészet konzervativizmusa vagy automatizmusa, elkoptatott toposzok, metaforák mellett mindig ott a felfedezés, újítás szándéka, s végül is ez győz. A költő nézeteiben nem dominál az eleve elhatározott civilizáció- s technikaellenesség: "elvszerű" természeti "zöld" állásfoglalás tűnik fel bennük. Mindig ott az Éden utáni (vissza)vágyódás, ám csak a nemiség ad ígéretet és igézetet.

Az első válogatott kötet (az 1970-es A bálványok neve) után kinyílik a táj, s egyben zárul is – Magyarországra. Ez a hazafiúi szemlélet feltűnik már az 1969-es Időtlen időben, ott olvasható A nemzet szelleme meg az Alföldet leíró Síkság, hogy azután az 1971-es Kiszakadva kötet anyagában még konkrétabbá váljék, nem is annyira a Dózsa-, Petőfi-, József-, Illyés-versben, mint az István királyban, ahol is még konkrét, közelmúltbeli történeti utalások is vannak. Horthyra: "mikor a vörösöket földbe verték / mikor a Fehérlovas a Te nevedben / végigvágtatott fejeinken"; de Rákosira is: "Mi sírtunk, / mikor a Tömbfejű elvette a búzánkat". A Föld fogalmának szinte szótárszerű leltára a Földanya, de ide illeszkedik az Ekhnaton-féle Naphimnusz fordítása is. Ugyanakkor megőrződnek a régi ("személyes") témák (Az elveszített nők). Végig megmarad a vershez szükséges emelt hang, és nem hiányoznak a nyelvi játékok sem: történelmi utalásokkal (Nyelvlecke) vagy Weöres Sándor módján önmagukért a hangokkal bűvészkedve (Egy szó születése). Ám a kilencvenes évek közepétől mind több a szó szerint Aranyra utaló, enyhén archaizáló történelmi látású vers, melyek szinte megnyugtatják az olvasót.

Végül azt mondhatja valaki: mindez zömében kifogásolás – no de nem készíthetünk ilyet legnagyobb huszadik századi költőink, így Ady és Weöres egész költészetéről is? Hasonlóan elkészíthető lenne egész költészetünk "hibajegyzéke" (sokan meg is tették, olykor igazságtalanul). Mindez töredékes voltában nem "kritika", hanem egy lelkes (s nem elfogulatlan) olvasó alkalmi észrevétele, amit a régen olvastak-ismertek után a mostani, 1100 oldalas gyűjtemény (ceruzával való) teljes végigböngészése indukált. Teljes bemutatáshoz, elemzéshez s értékeléshez egész monográfia kellene, míg Tornairól tudtommal csak egy nyíregyházi "Festschrift" jelent meg eddig. No, majd "idővel". Az idő tesz helyre mindent – ezt a hol elragadtatott, hol kicsinyesen szőrszálhasogató recenziót is. (Gondolat Kiadó, 2004)