Kristó Nagy István
Töredelmes-töredékes
tájékoztatás Tornairól
Tornai József: Összes
versek
Töredelmesen kell bevallanom, hogy ezt az
áttekintést már fél évszázaddal ezelőtt meg kellett volna
írnom, mert (mint kiderül) Tornai József költészete már
akkor kész volt, azóta csak bővült, egészen a
kiteljesedésig. Mégis töredékes ez a számvetés; miként
lenne képes ezernyi verset bemutatni s értékelni – ezen még
az évtizedekre visszatekintő személyes kapcsolat s a kritikusi
elszántság se nagyon segíthet, főként, ha a hiányokat is
számba veszi (egyetlen példaként: az összes versből vajon
miért maradt ki a Kurszk tengeralattjáró odaveszett matrózait
elsirató, mindössze tizenegy soros gyászdal: Azok a 118
halottak?).
Tornai Józsefet a negyvenes évek végétől
ismerem, mégpedig egy dunaharaszti barátom révén, aki épp
akkor unt rá a magas kultúrára, irodalomra, s eladta a
költőjelöltnek Németh László akkor már hozzáférhetetlen
műveit, amelyeket a kispénzű fiú boldogan vásárolt meg.
Azóta figyelem írói (s közéleti) pályáját, melynek során
huszonhárom verskötet, hat esszégyűjtemény s ugyancsak hat
műfordításkötet jelent meg – folytonos alkotói
tevékenysége termékeként. És most itt az Összes versek
két hatalmas kötete, mely költői életművének
összegyűjtése (Csillaganyám, csillagapám). Hatalmas,
ha – mint már utaltam rá – teljesnek nem mondható is,
hiszen sok mindent elhagyott – így a Tizenhét
ábrándozás egész kötete hiányzik (még az életmű
felsorolásából is), nyilván azért, mert ebből a kötetből
csak két verset talált az "összesbe" felvételre
méltónak. Más is hiányzik a felsorolásból, például a
fordítások közül a Nazim Hikmet-kötetecske, melynek
versátültetései tán még az eredetinél is különbek (no de
melyikünk vetheti össze őket a törökkel?). Így is nagy
eredmény s mai lehetetlen könyvkiadói körülményeink
elismerésre méltó produktuma e két impozáns kötet, a
Gondolat Kiadó termése. Ami azért is érdekes, mert a
"fordulat" előtti Gondolatot, legkiválóbb
tudománynépszerűsítő műhelyünket pillanatok alatt tette
tönkre egy pártközpontból odahelyezett hölgy, aki aztán
máig számottevő politikai karriert futott be. Az egykori
kiadó nevét fölvett mai Gondolat viszont szépirodalmat is
megjelentet, mégpedig, mondhatni, hősiesen, hiszen e két
Tornai-kötet megjelentetése nem kis (anyagi kockázattal is
járó) vállalkozás.
És most dologra! Lássuk a medvét –
mármint e köteteket. Annak számára, aki Tornai pályáját
figyelemmel kísérte, egy dolog lesz szembeszökővé (erre is
utaltam már az elején): hogy a költő már korai
publikációiban mennyire készen lép elő. Első,
"kötetnek számító" versei a Simon István (és
lektorként Csanádi Imre) szerkesztésében 1957-ben megjelent 15
fiatal költő című kötetben tűnnek fel (bár Csoóri
Sándor, a folyóirat szerkesztője jóvoltából már az
ötvenes évek közepétől olvashattuk egypár versét az Új
Hangban). 1957-ben mind a költő, mind lektorai részéről
külön bátorságot kívánt az egész gyűjteményt lezáró (s
arra mintegy visszavetülő) utolsó sor: "ne mondj le ó ne
mondj le hazádról", akár mint a néhány oldallal korábbi
szerelmes versben fölbukkanó "véresmellű haza"
említése, s amit egy (a mostani "Összes"-ben nem is
szereplő) versben ír le: "Országnyi szívet nagy gond
alatt". Semmiség? Az akkori irodalmi-politikai körülmények
között ritka vállalások ezek!
Ettől a kezdéstől a Veres Péter énekek
kötetnyi hitvallásán át (hitvallás ez népiség, paraszti
sors és radikális politika mellett) a legszebb hazafias
versekig (a páros Ó az ország és Attila hunjai)
az elkötelezettség, közéletiség, politikusság határozott
kimondása mindig jelen van.
És mi van jelen máig is az első kötet(ek)ből?
A verselés korszerűsége, melynek sajátos merészsége épp a
többi tizennégy költő (és más kortársak) akkori verseivel
összevetve lesz nyilvánvalóvá. Mintha Tornai nem lett volna
Szabó Lőrinc közvetlen tanítványa – a formai
visszafogottság, fegyelem elvetésével (noha birtokában van a
kötött verselés minden csínja-bínja) rögtön a pálya
elején szabadverseket ír, melyekben a késői avantgárd akkor
újból fölvállalt expresszionizmusa és szürrealizmusa
szintézisben olvad egybe, s vált ki szuggesztív hatást.
Mindmáig ritka nála a rím, inkább csak asszonánc utal a
"régi" versírásra, csakhogy a belső tartalom összetartja
a költeményt. Már amennyire összetartja, mert Tornai hajlamos
a túlírásra, mikor is gondolatainak, asszociációinak
áradása elsodorja, s a vers szinte szétveti belső kereteit.
Szívesen reflektál mások mondanivalójára, de nemegyszer épp
ilyenkor ragadja el a vita heve. Illyés korszakos Egy mondata
száznyolcvanhárom sor, Tornai továbbgondoló válasza
ugyanannyi. Míg Szabó Lőrinc Semmiért Egészen-je
ötven sor, Tornai hetvennégy sorban vitatkozik vele. Mindez
már az említettem 15 fiatal költő kötetkében
feltűnik: a ragyogó Azoknak a szerelme is kissé
túlírt felsorolásnak tetszik, noha van belső hitele.
Szóval jóban és (talán) túlzásokban is
már az ötvenes évek közepén készen áll Tornai
költészete, csak a látókor, műveltség gyarapszik, egészen
a metafizikáig vagy – fizikáig. Az "Összes" utolsó
száz oldalán számtalanszor fordul elő a
"galaktika"-metafora, no de kinek lehet galaxisélménye?
Csakhogy épp ez a fizikai (természettudományos) kitágulás
hódít meg új s új világokat, sőt túlvilágokat,
mítoszokat, isten-semmit, a heideggeri, sartre-i
létfilozófián át az istenkeresésig és haláltalálásig.
Nem fölöslegesek, ha olykor
túlmagyarázottnak tűnnek is ezek a gondolatok, hanem
általában inkább megfognak egy-egy meggondolás szinte
epigrammatikus sűrítményei, mint az egész Angelus Silesiust
és Friedrich von Logaut idéző Öregség és halál
frappáns párversei, míg a Rímjátékok rémes rímei a
költőhöz méltatlan hülyéskedések.
Mi az, ami e méltán maradandónak érzett
költészetre egészben jellemző? Mi az, amivel a legtöbbet és
legmélyebben foglalkozik? Elsősorban a dunaharaszti bármily
kopár, otthonos táj, ezzel kapcsolatban az Édesanya személye,
azután a Szeretőké, akikről szokatlan, Henry Miller-i
szókimondással és nyíltsággal szól. Egyikőjüket 119
versből álló rekviemben siratja el (És beszakadt a táj),
sőt ez még folytatódik is az És virágoznak az édes
mellek és még későbbi ciklusok több tucat versében.
Azután itt a természet növényekben,
állatokban (egy elpusztult macska is megkapja a maga
rekviemsorozatát). Végül, de nem utolsósorban a filozofikum,
mégpedig az európaiból indulva mind kiterjedtebben a keleti
(főként indiai) gondolatokig. Ez az egész kiterjedt költői
világ – sokféle megközelítése, rengeteg ismétlése, sőt
puszta felsorolásai révén is – körképpé áll össze.
(Ilyen lexikális felsorolásnak érzem a zeneszerzőkről
szóló Ó zenészeket, melyben csupa fontos muzsikus
szerepel, de ha ezek megjelennek, mért hiányzik, akit ma
szintén egyre inkább méltányolunk, például Bruckner,
Mahler, vagy a régiek közül Frescobaldi, Monteverdi? Ugyanígy
iskolás a modern költőkről szóló irodalomtörténeti
kivonat, az Ó ez a nyár.) Ám a megannyi kulturális
utalás akkor is imponáló, ha nem sok köze van a
mondanivalóhoz, mint például a Sztravinszkij Tavaszi
áldozatát címében hordó versben. Sorra elvonulnak a
kultúra jelképes és valódi kulcsalakjai: József, az ács,
Don Juan, Hemingway, Eliot, Lawrence, Bartók, Juhász Gyula,
Krúdy, olykor groteszk beállításban (mert miként mondhatni,
hogy Bartóknak "farkasfeje" volt, hacsak ezáltal nem egy
rossz szoborra utal?).
Az élmények, még a természetiek is, nagyon
áttételesen, intellektualizálva tűnnek fel, a képek fogalmi
jellegűek. Egy-egy akár lelki tárgy világképpé szélesül,
de gyakran szét is feszíti a verset. Mintha Tornai nem tudná,
hogy nem kell mindent leírni, még akkor sem, ha az áradó
szövegekből valóságos intellektuális leltár lesz.
Ismétlem: így van ez már a gyűjtemény elején: kész
költészet ez, nem fejlődik, legföljebb alakul. Folyamat,
fejlődés egy-egy versen belül van. Némelyik idea körben
forog, aztán belehull a semmibe. De épp ez a Semmi, amit a
költő mindegyre megtapasztal. Az persze az olvasó
beállítottságától függ, hogy a rengeteg, olykor
ellentmondásos költői ötletet dúsgazdagságnak tekinti-e,
vagy bőbeszédűségnek, önkényességnek, meghökkentésnek,
netán banalitásnak. Fölmerülhet az is: nem eklekticizmus ez?
Nem hiszem – inkább összegezés, s a költészet
konzervativizmusa vagy automatizmusa, elkoptatott toposzok,
metaforák mellett mindig ott a felfedezés, újítás
szándéka, s végül is ez győz. A költő nézeteiben
nem dominál az eleve elhatározott civilizáció- s
technikaellenesség: "elvszerű" természeti "zöld"
állásfoglalás tűnik fel bennük. Mindig ott az Éden utáni
(vissza)vágyódás, ám csak a nemiség ad ígéretet és
igézetet.
Az első válogatott kötet (az 1970-es A
bálványok neve) után kinyílik a táj, s egyben zárul is
– Magyarországra. Ez a hazafiúi szemlélet feltűnik már az
1969-es Időtlen időben, ott olvasható A
nemzet szelleme meg az Alföldet leíró Síkság,
hogy azután az 1971-es Kiszakadva kötet anyagában még
konkrétabbá váljék, nem is annyira a Dózsa-, Petőfi-,
József-, Illyés-versben, mint az István királyban,
ahol is még konkrét, közelmúltbeli történeti utalások is
vannak. Horthyra: "mikor a vörösöket földbe verték / mikor
a Fehérlovas a Te nevedben / végigvágtatott fejeinken"; de
Rákosira is: "Mi sírtunk, / mikor a Tömbfejű elvette a
búzánkat". A Föld fogalmának szinte szótárszerű leltára
a Földanya, de ide illeszkedik az Ekhnaton-féle Naphimnusz
fordítása is. Ugyanakkor megőrződnek a régi
("személyes") témák (Az elveszített nők). Végig
megmarad a vershez szükséges emelt hang, és nem hiányoznak a
nyelvi játékok sem: történelmi utalásokkal (Nyelvlecke)
vagy Weöres Sándor módján önmagukért a hangokkal
bűvészkedve (Egy szó születése). Ám a kilencvenes
évek közepétől mind több a szó szerint Aranyra utaló,
enyhén archaizáló történelmi látású vers, melyek szinte
megnyugtatják az olvasót.
Végül azt mondhatja valaki: mindez zömében
kifogásolás – no de nem készíthetünk ilyet legnagyobb
huszadik századi költőink, így Ady és Weöres egész
költészetéről is? Hasonlóan elkészíthető lenne egész
költészetünk "hibajegyzéke" (sokan meg is tették, olykor
igazságtalanul). Mindez töredékes voltában nem "kritika",
hanem egy lelkes (s nem elfogulatlan) olvasó alkalmi
észrevétele, amit a régen olvastak-ismertek után a mostani,
1100 oldalas gyűjtemény (ceruzával való) teljes
végigböngészése indukált. Teljes bemutatáshoz, elemzéshez
s értékeléshez egész monográfia kellene, míg Tornairól
tudtommal csak egy nyíregyházi "Festschrift" jelent meg
eddig. No, majd "idővel". Az idő tesz helyre mindent –
ezt a hol elragadtatott, hol kicsinyesen szőrszálhasogató
recenziót is. (Gondolat Kiadó, 2004)