Kortárs

 

Czakó Gábor

 

Az ideák nyelve

 

 

 

 

Roppant érdekes könyvet írt világhíres rajzfilmesünk, Varga Csaba. Címe: A Kőkor élő nyelve (Fríg Kiadó, 2004). Nem kevesebbet állít, mint azt, hogy: "a magyarnak nevezett nyelv az emberiség ősnyelve, s mivel még ma is létezik, értékben nem vetekedhetnek vele a fennmaradt ókori épületek, tárgyi emlékek."

Tekintsük el a lelkesültségből eredő túlzásoktól, s nézzük, van-e alapja a gondolatnak. Természetesen minden nyelv ősnyelv, ahogy minden élőlény ugyanannak az ős-egysejtűnek az ivadéka. A genetika tudománya szerint az emberiség közös ősanyától származik, aki talán két-háromszázezer éve élt. Az őscsalád nyilvánvalóan egy nyelvet beszélt, miként a Teremtés könyvében is olvashatjuk: "Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai. Amikor keletről elindultak, Sineár földjén találtak egy nagy síkságot, és ott letelepedtek." A Vízözön után vagyunk. "Így szóltak egymáshoz: »Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak, és ne szóródjunk szét a földön!«

Akkor az Úr leszállt, hogy megnézze a várost és a tornyot, amelyet az emberek építettek. Így szólt: »Nézzétek, egy népet alkotnak, és egy nyelvet beszélnek. Ez csak a kezdete tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják. Ezért szálljunk le és zavarjuk össze nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét!«" (Ter 11,1–8.)

Varga elképzelése hasonlít Buji Ferenc teóriájához (Emberré vált ember), miszerint az evolúció során csak egyetlen lény, az ember fejlődött. Indult egysejtűként, majd továbblépett, ám testvérei mind megrekedtek az adott szinten; maradtak férgek, halak, madarak, erszényesek. Például az embervonaltól elszakadt Ausztráliában nem fejlődött ki méhlepényes emlős, de erszényes majom sem.

Ugyanígy a kőkori ősnyelvről az idők folyamán leváltak a többiek, és a maguk útjára tértek. Az őrzött meg legtöbbet az eredetből, amelyet gyökrendszere megóvott a gyors változásoktól. Innen a meghökkentően sok, a finnugor rokonság körén túlmutató közös szó a szanszkrittal, kecsuával, sumérral, latinnal, keltával stb. Mindannyian ugyanazt az örökséget kaptuk.

"Nyelvészeti tekintetben igen érdekes, hogy a személynévmások a sémi, árja és altáji nyelvekben igen hasonlók"– írja Czuczor és Fogarasi a Magyar Nyelv Szótárában. A magyar "mi" azonos a szláv mivel; amit a német meinnek mond, a latin meusnak, és így tovább. "Minthogy a személynévmások a szóbeszéd első szükségeihez tartoznak, s ennélfogva a legősibb eredetűek: vagy azt kell föltennünk, hogy az említett nyelvcsaládok vagy egy törzsanyának leányai, vagy külön-külön, de ugyanazon ösztönszerű eljárás szerint fejlődtek, mint a hangutánzók és kedélyszók." Ez utóbbi matematikailag is lehetetlen, hiszen nem egyszerű szóhasonlóságról van szó, hanem közös fejlődési útról is: az igék ragjai is e névmásokból alakultak ki. Münk vogymunk. Hunul: "minkh vojgimunkh". Czuczorék az Eichoff-féle 550 darabos szanszkrit gyökjegyzékben 150-et találtak a magyarhoz hasonlónak.

*

Egyszer Alma-Atában – ki ne értené magyarul e város nevét? – a szállodában fölkeresett, a korabeli Szovjetunióban elérhető kulináris javakkal elhalmozott, és testvérként ölelgetett két ujgur író, akik könnyek közt mesélték népük hányattatásait és eleven szeretetét a Nyugatra szakadt magyar testvérek iránt.

*

Nyelvünk különlegességét mások is észrevették. A magyar költészet első angol fordítója, Sir John Bowring nem ismerhette a Magyar Nyelv Szótárát. Ennek munkálatai ugyanis 1845-ben kezdődtek, s a Magyar Tudományos Akadémia 1862–1874 között adta ki a köteteket. Bowring könyve, a Poetry of the Magyars 1830-ban jelent meg. Ennek előszavában így ír: "A magyar nyelv magában áll, a messzeségben. Más nyelvek tanulmányozása vajmi kevés haszonnal jár, ha ezt a nyelvet próbáljuk igazában megérteni. Lényegében egyedülálló nyelvi öntőformája van, szerkezete és felépítése oly múltba vesző időkre mutat, amikor Európa legtöbb nyelve még nem is létezett, vagy nem volt hatással a magyar vidékre."

Sok nyelvészünk más nyelvek tanulmányozásából kiindulva próbálja értelmezni a magyart. Emlékezetes a XIX. századi ugor–török háború, amelynek mostani ütközete a finnugor–sumér veszekedés; itt vagy ott, de mindenképpen kell valami rokonságot találni. Még meg sem jelent a Magyar Nyelv Szótára, máris följelentették a szerzőket a német tudományos közvéleménynél. "Czuczor és én a külföld előtt, az »Allgemeine Deutsche Encyclopaedie« czimü munkában bevádoltattunk, hogy a történelmi hasonlitó nyelvbuvárlat ellenségei vagyunk. Aki a czikket közölte, nem tudá, mi volt vitatkozásunk tárgya. Valamint minden félszegség vagy egyoldaluság, ugy az ellen is, hogy egyedül csak rokon nyelvekben s itt is csak némelyekben keresendő az üdvösség, azon elvekkel összhangzásban, melyeket föntebb kifejték, felszólaltunk; felszólaltunk volt pedig ismételve mindaddig, míg a tárgyilagosság teréről le nem szorittatánk. De hogy ellenségei voltunk volna a történelmi hasonlitó nyelvbuvárlatnak, azt munkálatunk csaknem mindenik lapja megczáfolja" – írja Fogarasi János a Szótár utószavában.

Ő és Czuczor minden szócikknél bőségesen idézi más nyelvekből, köztük a finnugorokból a lehetséges rokon szavakat, ám lényegében belülről indulva vizsgálták ezt a bizonyos egyedülálló öntőformát és szerkezetet. Követőik a nyelvészi hivatalosság nyomása miatt csak elvétve akadtak, s ha igen, "a tárgyilagosság teréről" hamar "leszoríttatának". Így megy ez máig. Bizonyság erre az, hogy művük nem jutott el az újramegjelenésig 1874 óta. Az Arcanum CD-kiadásáig gyakorlatilag hozzáférhetetlen volt még a nagyobb közkönyvtárakban is.

Nos, Czuczorék arra jutottak, hogy a magyar nyelv – a nyilvánvaló idegen szavaktól eltekintve – kb. 2400 gyökből áll, amelyek családokat, nemzetségeket alkotnak. "Gyökszónak hivatik az, ami nincsen szóképző által alkotva." Általában két-három hangból áll, és két fajtája van: "önálló, vagy élő gyök és elvont, vagy régiesen holt gyök". Előbbi önmagában is megáll, például a kép, másikának "nincs többé önállósága, köz hasznú értelme, amilyen pl. a dar – darab, darabol szavainkban". De ez sem áll magában, mert a tör rokona. A bennük lakó kép, a darabolás, aprítás azonos.

*

Nyelvünk ős voltáról és gyökrendjéről beszélni ugyanaz, de más-más szavakat kíván. Kezdjük az ősnyelvkérdéssel.

Ez annak bizonyítását igényli, hogy a magyar logosznyelv volna. "Kezdetben vala az Ige, és az Ige testté lőn" – olvassuk János evangéliumának kezdő mondatában. Ez a mondat a világ teremtését és Krisztust, a Logoszt magát írja le. A kisbetűvel írt logosz a teremtő, a mozgató elv. A logosz tökéletes magyar megfelelője az ige. A magyar beszédet az ige mozgatja. Családjába tartozik az igéz, az igaz, az igazság, a leigáz, az iga, az idéz, az idő, az ünnep, eredetileg idnap szavunk idje, aminek értelme: szent. Továbbá az ég és az igen. Igenyös, mondják szülőfalumban, Decsen az egyenest. S máris ott vagyunk az Egynél, az isteni számnál. De most nem erre megyünk tovább.

*

Már az eddigiekből is kiderül, hogy szavaink mélyén képek rejlenek. "A kőkor nyelve a kép" – ismételgeti könyvében számos alkalommal Varga Csaba. A világ tehát úgy jött létre, úgy lőn testté, hogy az Ige, az őskép, az idea, a lényeg megnyilvánult, s ezáltal megvalósult.

Nézzük csak meg kép szavunk családját: képzel, képzelet, képzelőerő – lelkünkben képet alkotunk, s világot teremtünk belőle. Álmot? Képes vagyok és képtelen vagyok, kiképez, leképez szavaink a kézzelfogható létrehozásról szólnak. Fölképel szavunk a kép arc értelmét őrzi, jogi képviselőm a bíróság előtt arcomat viseli, lényegemet. A képmutató lényeghamisító, a beképzelt saját lényegét érti félre.

A kép a szócsalád mindegyik tagjában megképlik. Vastag hangú párja a kap. A kap-ban új kép villan, a gyors mozdulaté: fölkap, kapa, kapacs, kapóra jön, kikapós menyecske. Betegséget elkapni azt jelenti, hogy a nyavalya maga átjön énbelém, megképlik bennem. A kapcsol – megért, a lekap – hirtelen lefényképez. Tehát gyökrendünk él és dolgozik.

*

Folytassuk a világ teremtésével. Az isteni Igét, a világ valódi nevét nem tudjuk kimondani, jobb is ez így; képzeljék, mi történnék, ha közszájon forogna! A teremtő ige értelméről azonban van fogalmunk. "Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: »Legyen világosság«, és világos lett." Gondolkodtunk már azon, hogy a világ és a világosság szavunk azonos? Eszerint ideájuk, lényegük is azonos. Ezt tanúsítja a világtalan szó is... A világ és a világosság Duma-István András kortárs csángó költő ódon nyelvében csodálatosan egy: "Gyönyörű szép gyermekeit / Minden rossztól őrizd meg / Szép fiatal virágait / Világságban tartsad meg." Világságban; egyszóval fényben és létben...

A világ szó gyöke a vil, ebben lakik a kép, az idea, s ez gördül tova, jelentését gazdagítva szóról szóra. Nézzük: villám, villog, villong, csillog-villog, csillag, virrad, virág. A székely azt mondja a virradatra: villámodik.

A vil mély párja a val: valóság, és ebben a létige rejlik: valósít, vala, van.

Bérczi Szaniszló csillagász hívta föl a figyelmemet arra a világos és egyszerű tényre, hogy ahol a Nap kel, ott van Kelet, s ahol nyugszik, ott van Nyugat. A Nap nyugtakor szentül. A napszentület értelme, hogy a Nap meghal, eggyé válik Teremtőjével. Egy hun legenda szerint a Nap este széjjeloszlik csillagokká, és hajnalban összegyűjti magát.

*

Nyelvünk gyökrendjének fölismerése a legelemibb magyar nyelvi élmény. Aki már ismer kiszámolót, legalább azt, hogy "szil, szál, szalmaszál", annak sok minden világos. Ebben, az egymást termékenyítő szóbokrok szövevényében a mai napig tenyésznek a szavak. A gyökrend hatalmas élőlény egységes szervezeteként óvja a régi sarjait, és növeszt új hajtásokat.

Berzenczey László, XIX. századi magyar utazó Hongkongban találkozott a föntebb idézett Sir John Bowringgal, aki ott az angol kormányzó hivatalát viselte. Bowring azt mondta neki, hogy "az angol legyen büszke arra, hogy az ő nyelve az emberi történelem époszát tünteti fel. Ki lehet mutatni eredetét, kivehetők, szétválaszthatók benne az idegen rétegek, melyek különböző népekkel való érintkezés idején rávakolódtak. A magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, melyen az idők viharai karcolást sem ejthettek. Nem az idők változásától függő kalendárium. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem trafikál, nem ád, nem vesz senkitől."

Hízelgő és erős túlzás. Akad nyelvünkön nem egy karcolás, és mi tagadás, trafikálgatunk, adunk-veszünk szavakat; töröktől, latintól, szlávtól, némettől, újabban amerikai szavakat fűz mondandójába a sznob és a labanc. Abban igaza van az angol műfordító diplomatának, hogy az indoeurópai nyelvek – köztük az angol – roppant gyorsan változnak; Shakespeare-t a mai angol már alig érti. Ha a Halotti Beszéd írójának lett volna jele az a, é, ő, ű, cs, gy, dz, dzs, ly, ny,s, ty, zs leírására, a hosszú és rövid hangok megkülönböztetésére, ma is értenénk a szöveget első hallásra. Anyanyelvünk terméskő tömbje a gyökrend, ez óvja a gyors változástól a maga roppant tehetetlenségével, hiszen némelyik szócsalád több száz szóból áll, mindnek kellene módosulnia, egyszerre. Ráadásul a családok nemzetségekké kapaszkodnak.

A befogadott idegen szavakat a gyökök, mint ragok és egyéb toldalékok, beszövik a nyelvbe, és a gyökrend szabályait követve alkotnak más gyökökkel egyesülve új fogalmakat. Például: font g fontos, fontol stb.

*

A magyar szó gyöke tehát idea, kép. Felhő. Hogyan keletkezik? Fel – hő! Vonat – viszonylag új szó, de látjuk a vonást. Csűrdöngölő. Csűr, döng, döngöl, csűrdöngöl ő. Kész regény.

*

(A legmagyarabb szó)

Ha ősnyelv, ha logosznyelv, ha a kőkor ma is élő nyelve a magyar, akkor annak kell hogy legyen nyoma. Ilyen nyom a világ–világosság–valóság szavaink azonossága. Továbbá a teremtő logosz kapcsolata a kép és ige szavunkkal, ezek családjával, valamint az egy-gyel.

A hagyomány számtudományának alapgondolata, hogy a szám nem puszta mennyiség, minőség is. (Vö. Cz. G.: Magánállamok; A nulla és a Semmi.) A legnagyobb, a mindent egyesítő szám az Egy. Erről tudnak az indoeurópai nyelvek is, példa rá a latin unus, universum, universitas, unitas, unio stb. Nos, a magyar is így érti: világegyetem, egyetem, egység, egyesület stb. Az angolban is létezik ez a szócsalád, de már nem látszik ennyire közvetlennek a kapcsolat például a university  és a one között. Ám a mi nyelvünkben e számtudományról hatalmas szósereg tanúskodik – az értelmező kéziszótár 1992-es kiadásában 8 oldal! És akkor még nem említettük a különböző igekötős és egyéb elöl toldott szavakat, melyek a szótárban másutt lelhetők. Nézzük: egykutya, egyívású, egyenlő, egybekel, egyakarat, egy húron pendül stb. A hagyomány gondolkodása körkörös: a mindenség – az Állatövtől az évszakokon át a napig – körben jár, ahogy a születés és a halál, a vetés–aratás és valamennyi természeti és életjelenség egymásra következik. Tehát a számok nem a végtelenből a végtelenbe futnak, hanem egytől egyig keringenek. A végtelen számegyenes uralma összefügg korunk végtelennek gondolt anyagfogalmával és a végtelen fejlődés elképzelésével.

Az Egy Isten száma.

Mit tanít nyelvünk az Úrról, az Egyről?

Ismételni kell, hogy az Egy = Szent.

Egyszerű – aki az Egy képmása, az tiszta, világos, nincs benne semmi léhaság, cifraság. Nem árt tudni, hogy cifra szavunk az arab sifrből ered, oda pedig Indiából érkezett, ahol sunyának mondták, jelentése pedig: üres. Az Egyben nincs üresség.

Egyenes, vagyis nyílt, köntörfalazás nélküli, ragyog benne a két pont közti legrövidebb út fölismerésének megvilágosodottsága.

Egynemű: szennyezetlen; az Egy a Valóság, rajta kívül semmi sem lehetséges.

Az Egy egy-ész, vagyis egész: teljes, szétbonthatatlan és kiegészítésre nem szoruló.

Egyesít, tehát eggyé tesz, megszentel, tömörít – kívüle semmi más nem képes bármekkora különbségeket áthidalni.

Egységes: megszünteti az összes ellentéteket, melyek mind megbékélnek benne. Az emberiség egysége, valamennyiünk egyenlősége, vagyis testvérisége, egyháza azért lehetséges, mert közös atyánk van, az Egy.

Egyetlen, vagyis a legnagyobb kincs.

Egyez: békében van, fölold, megért, lásd még: kiegyenlít.

Egyre megy: egytől egyig minden létező feléje tart, s benne nyugszik el.

Egybekel: egésszé, teljessé, szentté válik, csonkasága, fél volta megszűnik, lásd még: egybeforr, egybevág, egybecsendül, tehát a másikkal való azonosságát megérti.

Az Egy képe, ábrázata a kör: ami teljessé lesz, kiegészül, az kikerekedik. Ezért a "kőkori" ősistenség-ábrák rendszerint körök, körbe írt pontok, keresztek, forgó keresztek stb. Nem lehet véletlen a kerek és a kereszt gyökének azonossága. A népmesei kerekerdő, amelyben óriások, boszorkányok, mindentudó sündisznócskák meg egyéb csodás lények laknak, s ahol a halandó mindig eltéved, valószínűleg a másvilág; tehát a maga nemében teljes világ.

A kettő az Egy töredéke, a meghasonlás száma: gondoljunk bele a kettősség, a kétkulacsos, a kétszínű, a kétes egzisztencia, a kétséges, a kétség-telen, a kétely, a kétségbeesés értelmébe. Varga Csaba szerint a jó kettőre is van szavunk, mégpedig a más. Lásd: másik, második, másodkézből, másodhegedűs, másállapot, másolat, máslás, máskor, másít stb. Ugyanő a kettes számrendszer ismeretének nyomát látja az ilyesféle szószerkezetekben: dehogynem, alighanem stb. Lássuk: de – igenlés, dehogy – tagadás, dehogynem – igenlés; alig – igenlés, aligha – tagadás, alighanem – igenlés.

És ismét az egy és a kör egybetartozása: a számrendszer szerinti egység kerek szám. Tehát például a tíz és szorzatai: száz, ezer stb.

Nyilvánvaló, hogy ez a számfölfogás akkor kerülhetett a nyelvbe, amikor eleink még így gondolkodtak. Hol és hány ezer éve? Ki tudja. Annyi bizonyos, hogy Ural környéki rokonaink sámánvallása nem ismeri a Minden-Egy gondolatot. Mi igen. Önmagukat chunnak nevező eleink egyetlen istenként a Napot tisztelték, szentélyeket nem állítottak neki, mert "mindenütt jelen van". (Schütz Ödön – Detre Csaba: Hun szavak, szövegek – internet.)

A "chun" nép ennek a nyelvemléknek a keletkezése idején a Kaukázus előterében élt, az őslatinok meg Itáliában, s ráadásul majd másfél ezer évvel korábban! Nincs adatunk arra, hogy többet mondjunk Varga Csaba metaforájánál: a "kőkorban" jutottak az őslatinok és az ősmagyarok ugyanarra, az indiai vallásbölcselettel, de azon túl az őskinyilatkoztatással egyező számtudományra. Itt ugyanis nem szavak kölcsönözéséről van szó, hanem azonos világszemléletről. Ez Indiára mutat, tudniillik a hinduizmus és a belőle támadt buddhizmus egyik alapeszméje. Ki tudja, hol s mikor élhettek együtt az ő őseik és a mieink, mikor lett ez az eszme nyelvünk szerves részévé? És miként? Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a nyelvben rögzült számfölfogás mélyebb és alapvetőbb, mint ha hoszszadalmas értekezés maradt volna ránk egy több ezer éve élt magyar Platóntól.

S ha már Platón nevét kimondtuk, akkor hangsúlyozzuk még egyszer, hogy a magyar gyökkép és az idea ugyanaz. Idekívánkozik a Platón Lakoma című művében szereplő elképzelés – Arisztophanész előadásában –, miszerint az emberek valaha androgünök voltak. Zeusz kettévágta őket, azóta ki-ki keresi a párját. Ez a gondolat szintén indiai eredetű. Nos, a mi pár szavunk tud erről, ugyanis vagy kettévágott dolog részeit jelenti, vagy olyan feleket, melyek egyesítve egyet adnak. A cipő jobblábasból és ballábasból áll, nem két jobblábasból. A két agyfélteke is a maga különbözőségében adja ki az egyet. Más nyelveken megszámolják a szerveket, sőt a hajat, és többes számban beszélnek róluk. Mi a páros szerveket egyes számban mondjuk, mert a lényegből, az egészből, a dolog értelméből indulunk ki. A két láb együtt adja a járást, a két szem az éles látást. Így én fölemelem kezemet, meresztem a szemem, a kapus lába közt rúgom a gólt, és csikorgatom a fogam.

A Tiboldi-féle székely Adomakönyvben szerepel a "feles tinó." Feles, mert nincsen párja. Én is feles tinó vagyok, amíg nincsen párom. Az ember-egész a feleségesedéssel keletkezik, az egybe-keléssel. Ezért összeadhatnak száz hadosztály homoszexuálist, egyetlen házaspár sem jön ki a műveletből.

*

Nézzük, hogy az őskori gondolkodásnak milyen további emlékei élnek még nyelvünkben.

A hun ige szó eget jelent. Ég – ég. Két szó, az egyik főnév, a másik ige. Némelyek szerint véletlenül egyezik a hangalakjuk, mások szerint nem, mert jelentésük is egybeesik. Eckhart mester azt írja A teremtés könyvének magyarázatában, hogy a "...tűznek (...) a természetes helye legfelül van, magasabb rétegben és rendben, amit a mélység színének nevez, az éghez ő van a legközelebb az elemek egész világában, mert őalatta van a levegő és a levegő alatt a víz." Az alatt pedig a föld. A négy világalkotó elemnek ez volt a rendje a legtöbb hagyományos világfölfogásban. Tehát a tűz, vagyis az égő van legfölül.

*

Ha logosznyelv a magyar, akkor a világ értelmezésének máig eleven eszköze. Zsoldos Imre, a Tajpeji Katolikus Egyetem tanára, huszonkét nyelv ismerője, költő, műfordító: spanyol–orosz–angol–francia–kínai–német nyelvek között oda-vissza dolgozik. Villámpostán írta a minap: "Nyelvünkben valójában a magyaráz szó a legmagyarabb. A magyaráz kínai megfelelője a suóming. A suó annyit jelent, hogy mondani, a ming meg annyit, hogy világos. Az angol explain, a német erklaeren, a francia expliquer, a spanyol explicar, az olasz dichiarare, spiegare stb. szavak részint a fény, a világosság értelméből veszik eredetüket, tehát aki magyaráz, az fényt vesz valahonnan, s a kérdéses dologra bocsátja." Mi is ismerjük és használjuk ezt az eljárást, de van erősebb lámpásunk is: anyanyelvünket bocsátjuk a homályosra, az teszi érthetővé.

Érthetővé. Mi mindent jelent ez a szó? Gyöke az ér. Ha ige, elér valamit, érint, érdekel, érez, ért. Az ért-hetben és fejleményeiben a t a tárgyra utal; tőle a szó tárgyilagos. Az ér-ezben az íz, e régi lélek szavunk sejlik, s ettől lesz lelkes következményeivel együtt. Előhanggal biztat, vagyis lelkesít. Értelem és érzelem ugyanazon gyökön terem? Állítólag szöges ellentétek, de mégis ennyire egyek? Tilos elválasztani, szembeállítani őket?

Aki megért valamit, az rájön az értékére. Az ér "előhanggal: bér, vastaghangon ár, áru" – írja Czuczor és Fogarasi. Az értésből következhet: hatni, hatás, hatalom, hatóság. Ért-het-ő. Szavunk volt már főnév, ige, most melléknévi igenév, de az ő is ott sejlik benne. Ér-t-het-ő-vé. Vá-vé, a ható ige után a válni, a létige lép a sorba. Az érintéstől léptünk az érzelem és az értelem egységéhez, pedzettük a hatalmat, s eljutottunk a létezésig, miközben végig valami csuda egyszerű dologról beszéltünk. Ahogy a szerelem megbizsergeti egész szervezetünket, úgy rezzen minden szavunkban a gyökrend egésze.

*

A világ ellentétek egysége. Ami keletkezik, az elhal, és az elvetett magnak el kell pusztulnia, hogy az új élet kisarjadhasson. "Ki az, aki tudja, hogy a születés és a halál, a keletkezés és az elmúlás egyetlen egységbe tartoznak? Az ilyen embert szeretném barátomnak!" – olvassuk a Csuang-ce bölcsességében. Nos, nyelvédesanyánk ilyen bölcs barát. Az imént láttuk, hogy az értelem és az érzelem az ér gyökből ered. Vajon véletlen-e az öl, az ölelés meg az édes anyaöl egybecsendülése? A rémületé, a rimánkodásé, a reményé? Az eteté és az éteté? A mulatságé és a mulandóságé? Telik-múlik – ami telik, annak jó, de ami múlik, az mállik, pusztul... Nyakal, nyakas, nyakaz; botor, botol, botos, botoz; vizez, vizes, vizel. Igazság–gazság. Egyetlen hangocska az eltérés, mégis, micsoda különbség!

Sokan idézgetik Hermész Triszmegisztosztól a Tabula Smaragdina egyik alapgondolatát: "ami fönt van, az van lent, és ami lent van, az van fönt is." Mi pólyáskorunktól tudjuk, hogy a magas és a mély szavak szellemi értelme azonos: olyan mély, hogy magas nekem.

Ikerszavaink varázshadának egyik csapata csupa ellentétpár: esik-kel, sül-fő, sző-fon, él-hal, jön-megy, egyik-másik. Mind közös valamiben, s innen fordít hátat a másiknak. Érdemes belegondolni egyik-másikba. Ez most szó szerint veendő. Az egyik azt jelenti, hogy az Egyhez, a teljességhez, a mindenséghez, az Istenhez tartozik, a másik pedig nem. Ezt Varga Csaba vitatja, szerinte a másik a jó kettőt jelenti, példának okáért lásd második szavunkat...

*

Ahogy egyetlen Isten, úgy egyetlen valóság lehetséges, amiben minden mindennel összefügg; így az ősszóban lakó kép és az általa megnevezett dolog. Mondogassuk szánk elé tett kézzel: szív, fúj. Érezzük, hogy tényleg fújunk és szívunk? Magyarázzuk el egy idegennek azt, hogy be, ki. Természetes, ugye? Most a gerjed szavunkat. Körzünk a karunkkal, ugye? A gerjed a kör nemzetségéhez tartozik, jó négyszázadmagával. A létegység tanának második leckéjét nyelvünk gyökrendje oktatja.

Nézzük! A kör gyöknemzetség alapja a k+r képlet. A gyökképletek gondolata Kiss Dénes költőtől származik. A magánhangzók cserélődhetnek, a keringés, a forgás képe marad: kör, kerít, karéj, kerge, karám, karom, köröm. Okkal-móddal a mássalhangzók is változhatnak. Ekkor új családok keletkeznek, de a nemzetségen belül: forog, forgács, far, forr, ferde, térül-fordul. A k f-re változott. Ha g-re: gurul, görbe, girbegurba, gerjed. Most az r m-re, mb-re cserélődik, de a kép marad: gömb, gomb, domb, göb, gömbölyű. Akár el is maradhat a kezdő mássalhangzó: orsó, örv.

A forgás képe köti össze a nemzetségeket, a családokat, s magyarázza meg minden magyarnak az először hallott szavak értelmét. Nem kell ismernünk kerítőnőt, hogy kihüvelyezzük, mivel foglalkozik ez az asszonyság.

*

Az indoeurópai nyelvekből a szóbokrok javarészt kipusztultak. Varga Csaba idézett könyvéből való a következő angol–magyar példasor.

Garden: kert

Garnish: körítés – itt még van valami roppant érdekes, mintha a mi kör gyökünk beszabadult volna az angolba... Vagy az angol emlékszik arra, amire mi? S vele mások is, gondoljunk a német Gartenre meg a garnérungra vagy a francia jardinre. Ámde:

Fenc: kerítés

Wheel: kerék

Round: kerek

Ha megszerkesztjük a szavak viszonyrendszerét, akkor az derül ki, hogy az angolban a hasonló értelmű szavak véletlenszerűen helyezkednek el a nyelvi mezőben, a magyarban viszont egységes, összefüggő rendet alkotnak. Ismét az Egynél vagyunk.

*

Számtudomány, világszemlélet, bölcsesség. Mit tud még nyelvédesanyánk? Ismeri például a Doppler-elvet. Eszerint a közeledő hullámok frekvenciáját növekvőnek érzékeljük, a távolodókét csökkenőnek. Magyarul: az érkező motor hangja magasabb a távozóénál. Érkező: magas hangrendű, távozó: mély, hasonlóan az itt-ott, ide-oda, erre-arra, ez-az, imott-amott, így-úgy szópárokhoz. Minthogy a magyar beszélő a világ közepén áll, ahová a botját leszúrta, az ikerszavak hangrendje is rendszerint ilyen: lim-lom, hepe-hupa, tör-zúz, litty-lotty, dérrel-dúrral.

A téridő egységéről ragjaink értesítenek. A határozóragok jelentős része változtatás nélkül jelent időt és helyet: ház-tól, hajnal-tól, ház-ban, hajnal-ban, ház-ra, hajnal-ra, kifutottam az idő-ből – és így tovább.

Az ősi írások betűi számokat is jelentettek. A magyar emlékszik erre: az olvas igét számol értelemben is használja.

Nem árt ismét hangsúlyozni, hogy a gyökben rejlő kép megfelel annak, amit Platón ideának nevez; a fejlemények értelmét az ideához való hasonlatosság adja.

*

Sokan azt állítják, hogy a kínai szorgalom titka az írás és az evőpálcika. Ugyanígy a magyar leleményességnek, sokféle sikerességnek, drámai gondolkodásnak az alapja a magyar nyelv. Mi, magyarok így koccintunk: egészségedre! Vagyis legyél egész. Legyél egy, legyél szent. Ott, a kocsmaasztalnál...

*

Varga Csaba megfigyelése, hogy az indoeurópai nyelveken gondolkodók alapállása "roppant tárgyilagos és gyakorlatias, az »én – itt – most – birtoklom« szavakkal fogható össze". Velük szemben "a magyarok mindent a legtágabb összefüggésben, mondhatni, messzi madártávlatból szemlélnek, s csak a nagy összefüggések megértése után közelítenek a részletekhez".

Először mutatkozzunk be. John Smith – Kovács János. Az angol s az összes indoeurópai nyelv használója önmagával kezdi, a magyar a családjával.

A dátumot az indoeurópai a nappal kezdi, és az évvel fejezi be, mi ismét fordítva: a nagy egésztől megyünk a részletekhez, akár a postai címzésben: nálunk ország – város – utca – házszám, náluk éppen ellenkezőleg.

A többi európai nyelvben kötött a szórend, a miénkben szabad. A magyar mondat nem szavakból és nyelvtani rendszerből áll; legalább ennyire fontos a gondolat. "A magyar nyelv nyelvtani rendszere jóval szabadabb, ám egyszersmind bonyolultabb, mint például az angol és a német. Éppen azért szabadabb, mert deduktív logikájú, tehát az egységből halad a részletek felé, de ezért bonyolultabb, sőt kifinomultabb is a nyelvtani rendszere a mai induktív logikájú nyelvekénél. Mert az egységből a részek felé tartó szemlélet szétszedi, lebontja az egységet, és a részei közötti viszonyokat pontosan jelöli. A magyarra tehát az lenne a legjobb jellemzés, hogy elemző nyelv. A nyugati nyelvekben ez a folyamat éppen fordítva van" – írja Maleczki József nyelvész.

A szóban az alapjelentést hordozó első szótag, a gyök a hangsúlyos, a mondatban a mondanivalót hordozó szó. Pista vizet iszik. Iszik vizet Pista? Vizet iszik Pista? S közben megtudunk egyet-mást erről a Pistáról, de nem keveset a róla szólóról!

*

A mondatszerkesztési szabadság társa a gyökrendből folyó szóalkotási szabadságunk. Nyelvünk szavait tudósaink egymillió-valahányezernek olvasták, de fölösleges munkát végeztek, mivel szavaink megszámlálhatatlanok.

Bárki alkothat új szavakat, sőt kifejezéseket; magyarázat nélkül érteni fogjuk őket, mert látjuk a gyökök hordozta képet. Naná, hogy a ragok ragadnak! Egyetlen hangból keletkezett az ööőzik ige. Csókos: Z bank csókosai kedvezményes kölcsönt kaptak. Joghézag: szinte látjuk a paragrafus lyukát. Éltes, mégis tüzes özvegyről hallottam a minap: "Ó, Rozi? Kovács Tibivel rúgja a paplant!" Teri és Feri együtt kavar. Dudorka, mondta barátnőjére egy rokon fiú. S rögtön elképzeltük a kedvest.

Majdnem minden kocsmában találkozunk bölcselő magyarokkal, akik civilben sofőrök, szenesemberek, ápolók. Az ő érdeklődésük, érzékenységük szintén anyanyelvünkből származik. Vegyünk egy leckét: gyap-gyep puhaság, lágyság. Gyapot, gyapjú, gyöp. Zsuzsi néni mondja Széken: kieresztettem a tyúkokat gyepelni. Aki látott már baromfit gyepelni, az tudja, mi történt, amikor Aletta meggyepálta Brigit.

Lehet, hogy a nyelvi szabadság összefügg a nemzeti szabadságvággyal?

*

A gyök képe pontosan leírja a jelenséget, ami a szó jelentése: eső, pörk-ölt, fagy-lalt. Több gyök összekapcsolódása egész filmet vetít elénk le, mivel különféle jelentéseket, gondolattársításokat idéznek egybe. Varga Csaba könyvében olvassuk: "A magyar nyelv eleve folyamatos gondolattársításra kényszeríti beszélőit – ha akarják, ha nem."

Nézzük meg, mi a kapcsolat a kisujjam, a lelkem és a mozdony között! Az ujjam ízekből áll, ahogy a nád és a kukoricaszár. A szárizik a kukoricaszár törmeléke. Az íz első értelme a kicsi. Az ételben lényeg, az íz a leves lelke. Amikor ízzé-porrá törnek valakit, akkor csak por és lélek marad belőle. Isa por és hamu – olvassuk a Halotti Beszédben. Aki biztat, az lelkesít. Az íz a lélek mellett őst is jelent, ami végső fokon ugyanaz. Belső-Ázsiában minden komoly ember el tudja sorolni őseit hetedíziglen. Ősvallásunk fontos részét képezte az őstisztelet, így van ez máig Kínában, Japánban. Az íz az izomban mozgató. Nem véletlenül, mert a mozgás a lélek erejéből következik. Az izeg értelme az apró, fürge mozgás. Ha párjával szemléljük, s kimondjuk: izeg-mozog, akkor megérkezünk gyermekkorunk legendás gépóriásához, a 424-es mozdonyhoz.

*

Ikerszó számos nyelvben létezik. Leginkább bababeszédben. Már ki is mondtuk: baba, mama, papa, tata, cici, kaka, nyanya, néne, bibi, ajaj. E szavak zöme világszerte közös. Nyilván ősnyelviek, hiszen elemi életmegnyilvánulásokból származnak.

A hangulatfestő és játékos szavak is előfordulnak sokfelé, ám a magyar nyelv ikerszógazdagsága páratlan. Az izeg-mozog például egy olyan ikerszótípus tagja, amely csak gyöknyelvben lehetséges. Ez a jelentést tovagördíti. A rontom-bontom-ban vagy a tör-zúz-ban, az üt-vág-ban két, hangzásra különböző, de hasonló értelmű gyök fonódik össze, s hozza a maga családját. A térül-fordul egyrészt a forgás ideáját idézi, másrészt a létesülését, a kiterjedését. Utóbbi gyökének hármas alakja, a ter, tér, tár pedig elvisz a területhez, a térséghez, a tárulhoz, a könyvtárhoz, a termethez, a terméshez, a tervhez, a teremtéshez, a Teremtőhöz, aki mindezt létrehozza.

A terep üres, de ha odatelepszik valaki, és telepet hoz létre, akkor megtölti. A téridő egységes szemléletéből következik, hogy a magyar nemcsak a teret, az időt is telíti, tölti. Az pedig telik-múlik.

*

A kép marad, de közben azért finoman változik. Olyannyira, hogy a far képe forgástest. Forog akkor is, amikor farol-faral, de le is huppanhat. A le, az al és az ol ma már holt gyök, mert csak rag és képző: alvezér, alsó, alap, aláz, alkuszik, lepény, lapos, alacsony. Hangváltással olcsó, rövidüléssel ócska. Mindnek közös érteménye a lentiség: alom-álom, miként főtisztelendő Czuczor Gergely akadémikus magányosan s talán éppen vasra verve írta a Magyar Nyelv Szótárában. A kortárs német szótáron a Grimm testvérek az idő tájt nyolcvanadmagukkal munkálkodtak...

Amikor az l-hez csatlakozott a t, talp lett belőle. A gyökök értelme gyakran egyetlen hangban sűrűsödik össze. Esetünkben ez az l a láb. A be, a bent, a bél értelme a b hangban rejlik, a fönti az f-ben, ami leginkább fejben mutatkozik meg, ami nemcsak gyök, de önállóan szó is. Nézzük: fejes, fejedelem, oszlopfő, főnök, föveg, födél, Körösfő: ahol a Körös ered. "Fejes az – írja a Szótár –, aminek a fejhez hasonló buckója, alakja van: fejes bot, szeg, káposzta, saláta, csizma." Fejesnek mondják az akaratost, és fejetlennek az erkölcsi, társadalmi rendetlent.

*

Sok esetben nyilvánvaló, hogy a ragok, jelek, képzők is eredetileg gyökök voltak; saját értelmükkel járulnak a ragozott szóhoz. A kor főnév időt határoz meg: nyolckor, az-kor, vagyis akkor, agg-kor. A gyógy-szer, pince-szer, egy-szerű, szerelem szavainkban a szer gyök dolgozik. A -ka, -ke (lágyan: -csa, -cse) kicsinyítő képzőket szokás szlávnak mondani, bár a törökben is előfordulnak. Czuczor a ke-ves, ki-csi, csak-csek-csek-ély, öcs, ecs szavainkból vezeti le őket. A példákat tőle vesszük: csut-ka, csut-ak, tó-csa – kicsi tó. Megesik, hogy kétszeresen kicsinyítünk: tőr-öcs-ke, ur-acs-ka, bor-ocs-ka. A -nyi, mértéket jelentő képző szerinte "a nő, tájejtéssel: nyő igénkből és nagy melléknevünkből ered", amit a hangzás és a jelentés együtt igazol: órányi, hordónyi, tenyérnyi.

*

Láttuk a mondatszerkesztésnél, a szóképzésnél, a páros testrészeknél, hogy nyelvünk alapszabálya az értelem. A helyhatározóragok például jobban ismerik történelmünket egy átlagos diáknál. Megmondják, hogy egy bizonyos hely a történelmi magyar szállásterületekhez tartozik-e, vagy sem. Fütyülnek Trianonra, s arra, hogy a helynévnek az idegen vagy a magyar alakját használjuk-e. A hova kérdésre itthon felelhet a -ra és a -re meg a -ba és a -be. Tehát mondhatjuk, hogy Decsre megyünk vagy Őcsénybe, Kassára, Munkácsra, Váradra, viszont a Lajtán és Kárpátokon túl általában csak a -ba, -be használható. Csakis Párizsba, Krakkóba, Amerikába, Tokióba utazhatunk. Érthető kivételek a szigetek: Máltára, Krétára. Ennek oka a rövidülés: Napóleont Elba szigetére száműzték. A sziget szó kiesett, a rag maradt, és a helynévhez tapadt. A meghitt, titokzatos kivétel Etelköz, mai nevén Moldva, ott mehetünk Lészpedre is, Bákóba is meg Forrófalvára és Pusztinára.

A hol-ra felelő választékos és rejtélyes -ett, -ott is tudja ugyanezt: Pécsett igen, de Bécsett soha. Pedig Bécs Wien magyar neve.

*

Anyanyelvünkről való töprengésünket nem lehet befejezni, csak félbeszakítani. Talán azzal, hogy akad hazánkban számos világörökségre méltó táj, város, épület, de mind között a legősibb, legpompásabb, legbecsesebb, tehát a legméltóbb e címre a magyar nyelv, a kőkor élő nyelve.