Kortárs

 

Zsille Gábor

 

Mindent ismerünk

 

Mindent ismerünk, mindenütt jártunk,

minden helyzetben megfordultunk

behunyt vagy tágra nyílt szemmel,

mindent tudunk, mindent olvastunk,

fejünkben száz regényhős ölelkezik,

sző ármányt és ostromol várat,

száz bajvívás után piroslik a hó,

száz héjapár csapdos az avaron,

fonnyadt dinnyehéj úszik a Dunán,

mindent kóstoltunk, megvettünk, láttunk,

minden telefonszám, irat a zsebünkben.

Csak hát a szív bölcsessége, fogyatéka.

Csak hát a könnyedség. A tét nélküli láz.

Csak hát felülni az ágyban és

nekiindulni a fáradt reggelnek.

 

 

 

Egy időben

 

Most éjjel van Pesten, pontosan egy óra.

Elalvás előtt még elolvasok egy verset –

leveszem a polcról a lengyel költő,

Bronis©aw Maj egyik könyvét (fél éve már,

hogy megvan, s még hozzá sem nyúltam),

találomra felütöm, és e szavakat látom:

Most éjjel van Krakkóban, pontosan egy óra.

Ablakomhoz lépek, itt, az Andrássy út mellett,

kinézek, és látom a Visztula lomha vizét,

látom a Körpark fáit, Mickiewicz szobrát,

a Wawel tornya körül cikázó denevért,

éjjel negyed kettő, ő is az ablaknál áll,

keze a párkányon, szemüvege megcsillan –

nem látom tisztán: homlokán vajon

az utcáról beszűrődő neonfény dereng,

vagy csak a költők titkos összeesküvése.

Az eladott ház

 

Emlékszel még, mondd, milyen is volt

a ház, a dédnagyanyánk építtette,

a morzsálódó falú, a kopottas,

kilencszázharminc-valahányból?

Felpattogzott, mohazöld spalettáin

a késő délelőtti fényre,

az ezüstösre, s hogy milyen édes volt

behúzódni az esőről, vagy

porcukorral a frissen szedett málna?

És milyen hűvös a veranda,

a linóleumpadlós, falán néhány

búcsúban vett vacakkal, dohos

dísszel s egy pléhből öntött rémalakkal?

Féltél-e, mondd, tőle? Sötétben

zaklatott és reménytelen volt a ház.

Beléd pusztulok, sikoltozta,

mikor az utolsó nap felmálházva

az állomás felé futottam.

 

 

 

Előszüret

 

Güns Katalin bortermelő,

ez volt a ház előtti táblára írva

Szigliget határában, ahol egy liter

rizlinget vettünk, tűzforró délután,

maga Güns Katalin mérte a bort,

s örült, hogy szép lesz az idei termés,

hogy gyönyörű fürtöket érlel a nap,

Szent Orbán megvéd, őrzi a hegyet –

félórával később egy vendéglő teraszán

kapott el a vihar: őrült széllel indult,

aztán megjött a jég, ültünk a nádtető

alatt, hallgattuk, hogyan kopog,

szőlőszem nagyságú jegek hulltak,

s gurultak, akár a briliáns,

gyönyörű fürtöket érlelt az ég –

szegény Güns Katalin, szegény, szegény,

Szent Orbán bizonyára szabadnapos volt.