Bánki Éva
Az ártatlanság felé
Sebe elámult, mihelyt belépett a
tükrös terembe, a fejek meg se fordultak, odaadóan hallgatták
a fiatalok a pécsi éneklőkanonokot, akinek hangja betöltötte
a termet. A súlyos latin mondatok most elhomályosították a
tükröket. A csuháját összefogva Sebe felsietett az emeletre,
érezte, mennyire fáradt, milyen szívesen enne egy harapás
kenyeret, ma még semmit sem ettem, gondolta ámuldozva, csak
eltöltöttek az Aranyhímzőnő képzeletbeli édességei, és
kezét a gyomrára szorítva ledőlt a mozaikmadarak alá, az
ágyára.
Gyorsan kivette a csuhája bélésébe rejtett
sólymocskát, és elgyönyörködött a rajzban, a kifeszített
szárnyú madarat az Aranyhímzőnő felülről látta, a
lendületes vonalaktól szinte lobogtak a szárnyak, szép
vagy, te, kedvesem, suttogta Sebe, de aztán megijedt, hiszen
rájött, az Énekek énekét citálja. Próbálta úgy
figyelni a karmokat, a szép vonalú madárfejet, hogy ne
emlékeztesse se az Aranyhímzőnőre, se Magyarországra, de enélkül
semmi mást nem látott a rajzban, csak ügyes, lendületes
vonalakat. Hiszen ki láthat felülről egy lecsapni készülő
madarat? És mi értelme van madarakat rajzolni, egyáltalán,
bármilyen élőlényt a világból kiragadni? Ha nem lenne egy
Történet a látható világ mögött, akkor talán nem
értenénk semmit. Újra a Gellért-legendára gondolt, amelyből
még nem írt le egyetlen sort sem, de az elmúlt napokra
visszagondolva olyan szorongás fogta el, hogy jobbnak tartotta a
tükrös teremben csatlakozni a többiekhez.
A te világodból, mondja az Úr a
hitetleneknek, kő nem marad, ami rád emlékeztessen, hang, ami
beszéljen rólad. Az éneklőkanonok szünetet tartott, mert
lapoznia kellett, és Sebe arra gondolt, a Szentírás szerint
nemcsak a hitetleneknek üzeni ezt az Úr, hanem minden
királynak, minden hatalmasnak, a föld minden urának. Pogány
ésszel felfoghatatlan is lenne, hogy hogyan jutott eszükbe a
Hatalmasoknak erre a könyvre, a Könyvek Könyvére alapítani a
királyságokat. Hiszen így is jó sok kommentár kell, jó sok
agyafúrt magyarázat, hogy a Biblia, amelyben a királyságok
leomlanak, ahol reszket a világ ura egy látnok előtt, a
Könyv, ahol mindig a legkisebb fiú győz, egy fiú, akit a
testvérek megvetnek, vagy olyan fiú, aki csalással szerzi meg
az elsőszülöttséget, ez a Könyv a Rendet, a Törvényt
testesítse meg.
A hegyek völggyé válnak, a völgyek
felemelkednek. Az Úr egyik karjával népeket irt ki, a másik
karjával arról rendelkezik, hogy háború közben a
gyümölcsfákat védelmezni kell. Ha madárfészket találsz az
úton, csak a fiókákat vedd fel, az anyamadarat engedd
szabadon, hogy áldott legyél egész életedben. Sebe mindig
beleremegett, ha arra gondolt, a népeket irtó, a királyokat
ledöntő, a gyümölcsfákat, az anyamadarat védelmező kar
ugyanahhoz a Személyhez tartozik. Isten, ha akar, fiakat
támaszt magának ezekből a kövekből is. Az Egyházra gondolt,
amely ma erős kézzel szántóföldeket hasít ki magának,
legyőzhetetlen kolostorerődöket épít, betelepíti,
felszántja Ajtony földjeit, hiszen a pápa szavától manapság
megremegnek a földi világ oszlopai. De nem volt-e az
Ószövetségben is Héli hatalmas pap, vajon nem adta-e az Úr
Izrael fiainak tűzáldozatát Héli házának, nem volt-e a
silói szentély Izraelben minden más szentélynél hatalmasabb?
Ám egyszer Héli megsértett Silóban egy asszonyt, aki az Úr
templomában hang nélkül imádkozott, és ez az asszony
fiúgyermeket szült, Sámuelt, aki majd végignézi Héli
házának pusztulását, és ő lesz a próféta Izraelben.
Vereséget szenved az erősek íja, de erővel
övezik fel magukat a gyengék, elszegődnek kenyérért, akik
azelőtt bővelkedtek, de jóllaknak, akik éheztek. Sebe most is
döbbenten hallgatta, ahogy Sámuel édesanyja ujjong a
hálaénekében, ahogy a föld megrendül, és azt is, hogy Alberto-Gellért
milyen ügyesen szövi be ezeket a sorokat a kommentár
megfelelő helyére. Az Úr tesz halottá és élővé, visz le
az alvilágba, és hoz vissza onnét. Hát nem csoda, hogy a
tudatlanoknak nem hagyja kinyitni az Egyház ezt a lázadó,
felforgató könyvet, elmélkedett Sebe, ezt az írást, ami
minden földi uralmat, mindenfajta rendet örök időkre
kétségessé tesz, mi lenne, ha a Könyv anyanyelvre fordítva
eljutna a tanulatlanok kezébe. Talán visszatérne a Megváltó,
elmélkedett, hiszen az emberek a saját imáikkal fordulnának
az Úrhoz, mint Silóban Sámuel anyja, és senki se dolgozna,
mindenki csak örvendezne és imádkozna. Sebe el sem tudott
képzelni egy olyan világot, ahol a Szavak nem rendítik meg a
Teremtett Rendet, és most is elszörnyülködött, hogy a
fiatalok nem reszketnek meg, mikor hallják, hogy a szelídek
öröklik a földet, és boldogok a lelki szegények. Hát hol
van a jövő idő itt, kérdezte magától, hol van a feltételes
mód, hol van az "akkor... ha" bizonytalankodó óvatossága?
A Megváltó, aki a vizet is részegítő itallá változtatta,
jobbnak tartotta a diadalmas jelent.
Hullottak egymásra ezek a boldog, részegítő
szavak, és Sebe megint szörnyülködött, ahogy még egyszer
végiggondolta, egy ilyen jöttment, egy ilyen a király
költségén, a király iskolájában nevelkedő tanácsos, mint
Dániel, és amilyen Sebe maga is volt, minden földi hatalom
bukását megjósolja. Pedig ezeket a mondatokat a középkorú,
mindentől rettegő és mindenkit kiszolgáló Sebe is
beletoldotta Gellért nagy művébe, a Deliberatióba,
ott, ahol olvashatatlan volt Gellért kézírása. És a király
arcáról eltávozott az élet, hallgatta döbbenten, mert Isten
pártfogásába vette az Ifjút, hiszen Ő, ha akar, a kövekből
is fiakat támaszthat. A bibliai szavak Sebét annyira
betöltötték, hogy nem is tudott figyelni a jóslatokra, hogy
mely bibliai birodalom feleltethető meg a bizánci vagy a német
császárnak, melyik uralkodó az, amelyikre Alberto-Gellért
szerint az Úr a világ vezetését bízza. Jövendőt mondani
annyi, mint uralkodni, gondolta Sebe, aki ezt a kommentárt írni
kezdte, az élt bár egy kolostor félhomályában, a
legzsarnokibb apát fenyítő keze alatt, a mondataival uralta a
világot, és Istent, aki a hatalmasok palotáit is
lángtengerré, a romlás és pusztulás fészkeivé
változtatja. Északon új, istenfélő királyságok születnek,
jövendölte a Szerző, ők fognak bizonyságul, intő
példaként szolgálni a régi, megunt királyságoknak, akiknek
a szívét már elhasználták a Sátán légiói.
De ez csak egy mondatocska volt. Egy félénk
kis mondat az átkok, pusztító halál, lángtenger, járványok
közepette, és a nap újra megállt Gibeonnál, és sajnos, az
éneklőkanonok hangja is elakadt, nem a borzalmas
jövendölések miatt; itt néhány oldal hiányzik, mondta a
fiú zavartan, magyarul. A könyvkötő kifelejtett néhány
oldalt, mondta, vagy valaki, aki ezeket a sorokat másolta, nem
merte leírni, mi vár a világra. Sebe bólintott, és a
kanonokokkal közösen elmondott egy imát, hogy a bűnös föld
fellélegezzen, ezek a szörnyű jóslatok soha be ne
teljesedjenek. Az ima véget ért, és Sebe megkérdezte: ti
elhiszitek-e, hogy a mi Gellért püspökünk a kommentár
szerzője? Az ezredfordulón sok ilyen vészjósló mű
íródott, kezdte Vid, óvatosan, kipuhatolva, hogy a vészjósló
szó nem sérti-e az agg főpap füleit. Csak folytasd,
parancsolta Sebe. Tudom, folytatta Vid, hogy az ezredfordulón a
világ majdnem lángtengerré vált, de a szerzetesek imái
megtartották a napot az égbolton. Ám Gellért nem a
világvégéért imádkozott, nem kívánta, hogy Krisztus
halálának ezredik évében lángtenger öntse el a világot. A
mi Gellértünk, folytatta büszkén, hitt az emberekben,
grammatikát tanított a pusztában, imádkozott, hogy magyar
nyelvű művek szülessenek, hogy ne legyen akkora hőség
nyáron, hogy ne hulljon jégeső a fiatal kertekre. Vajon melyik
világvége-fanatikus törődik ezzel?
A kérdés érdekes volt. Ő, Sebe tudta, hogy
Gellért a veteményeskertekért is imádkozott (ő termelt
először vöröskáposztát Magyarországon), ám különös
módon ő is fanatikus. De ez a kétféle magatartás nem vág
egybe, kiabálták a kanonokok, miért alapítana valaki a várva
várt világvége előtt püspökséget. Sebe tudta, hogy
egyetlen emberben sokféle magatartás elférhet. Andrea Morosini
többé-kevésbé sejti, hogy az aranyhímzőnőjét a tulajdon
nagybácsikája gyilkoltatta meg, és mégis elrohant, hogy
Beatrice néni főztjét megkóstolhassa, hogy a családi
dicsőségben sütkérezzen. Sokféle indíték elfér bennünk,
mondta, mindaddig, míg nem tudatosítjuk magunkban, hogy ezek
összeférhetetlenek. De nem erősködött túlzottan, Alberto
testvér, a kommentár szerzője olyan elszánt gyűlölködő
volt, olyan szenvedéllyel akarta látni a világmindenséget
elemésztő lángokat, hogy Sebe maga sem hitte, hogy azonos
lehetne Gellérttel. Még akkor se, ha a Három Utazó, a három,
Magyarországra induló fiú közül egyedül Alberto atya
rendelkezett Gellért műveltségével.
Van még egy magyarázat, mondta a fiúknak,
és kérlek titeket, erről se feledkezzetek meg. Egy fiatal,
világgyűlölő szerzetes megérkezik az ezredik évben
alapított keresztény királyságba, mert hisz abban, hogy ez az
Új Ország egy tökéletes királyság lesz. Mindenhol uralkodni
fog a rend, béke, igazság, s Magyarország lesz Noé bárkája,
amely túléli majd a világkatasztrófát. A fiatalok arca
megrándult, ám Sebe csendesen folytatta. Mi már annyira
eltávolodtunk ettől az eszménytől, hogy fel se tudjuk fogni,
mennyire lelkesíthette mindez a világtól elvonult
szerzeteseket. Olyan távol kerültünk minden eszménytől, hogy
meg sem érthetnénk őket.
Részlet a szerző ősszel
megjelenő, A Gellért-legenda című
kisregényéből.