Kortárs

 

Kalász Márton

 

Padovai fantázia, Vesaliusnak

 

Szörényi László 60. születésnapjára

 

Holtnak vedd a lüktető anyagot
lüktetőnek
a holtat? Megoldás, majd... Vesal – akárha
meg se érnénk hétkönyves Építményeket; uram, magunk
fölügyelnénk Bázelben a mű lelkes "kivonatásán". De corporis

humani fabrica. Igaz, húsz évre rá –
útban Jeruzsálem felé, egyik ion szigeten

Vesal tetszhalott nőt boncol. Döbbenet a még lüktető szív –
szolgál-e: szemre (késre) venni. Közbeszéd: e látványba belehalt.
Nem újkori akadémiánk kíneszköze volt.
S virtuál így-úgy, két király tudós test-orvosa.
Képződnünk, majd? Értünk vibráló világ-boncnokot
sorra
: ingerült anamnézisén. S nem túl sok pszichopata volt.

Mind tetszhalottba metszhet. Hol lüktető létünkön virics mered?

A többi mű. Túlélni – innen, pusztulva lehet.

 

 

 

Ragaszkodásunk a helyhez

 

                               Duncsák Attilának, Kassára

 

Halljuk, Úrnő, a gesztust értjük. S nem az egy ember
lesz egyre ványadtabb, egyre szomorúbb s tehetetlenebb –
tehetetlen; még régi reflexei szerint se az érthető halálvágy
közvetíti ön- vagy mélypontjait. Orcánkra ráül a gyanús derű –
nem ütjük meg a negatív mérce metaforáját mégse. Ami
a majdani hóhér agyrémét illeti – kellenék vigasztalásul
végső utunkra épp járóknak nyújtani valamit. Éltes tapasztalatából
valóban tudnánk: csigolyaroppantás után még ki hova néz – de
mindenképp föl; lehet, s szinte ugyanarra a pontra. Hisz a képzett
szolga
tudja, az eszményi kiszolgáltatott eszménye koronként Virág
is volt – s a Kék Szirmú? Föl a poézis sejtelmesen piruló képét – köznapi rózsa
épp alkalmas. A legenda nem szól, némely erőszak előtt titok maradt-e,
s amaz elképedt torz vigyor. Az iszkolók kedvéből udvarra leejtett
látványt vércafatként vitte a hely magasából lejáró, dögevő derű.