Füzi László
Mégis: hogyan olvassuk Németh
László regényeit?
A tanulmányom címéül választott
kérdésben megmutatkozó formulát Pál Ferenc alakította ki,
amikor a jeles portugál regényíró, Saramago kapcsán ezt a
kérdést tette fel: Mégis, hogyan olvassuk Saramagót? A
kérdés jogosságát így indokolta: "A kérdés ilyenképpen
megfogalmazva nagyképűen akadémikusnak tetszhet, hiszen korunk
egyik jelentős és ugyanakkor olvasott regényírójáról van
szó. Ám Saramago közkedveltsége, s itt bocsánatot kérünk a
megfogalmazásért, bizonyos szempontból káprázat, leleményes
írói fogás eredménye, leginkább azért, mert az író,
miközben ügyesen elleplezi igazi szándékait, sajátos
narratív technikájával elébe megy a széles olvasói kör
zsigeri elvárásainak, noha ténylegesen egy igen szűk és
kiválasztott olvasói körhöz szól."
Miután a címben megmutatkozó kérdés
formuláját kölcsönvettem Pál Ferenctől, úgy tűnik, hogy a
rá adandó válaszhoz vezető úton is követnem kellene, annál
is inkább, mert Németh László regényei kapcsán is
elmondható vagy inkább elmondható volt, hogy széles kört
foglalkoztattak, míg valójában "egy igen szűk és
kiválasztott olvasói körhöz" szóltak. Az Iszonyt
– hogy példát is említsek – nyilván többen olvasták
nőregényként, mint például az én integritásának
megőrzését kifejező szövegként. Németh Lászlót illetően
azonban már minden megfogalmazódó kérdés történeti
jellegű is, így nem elég, ha szövegeinek-írásainak a belső
struktúrájával foglalkozunk, ahogyan az az írásunkat
indító kérdésből következne, hanem a szövegek
történetiségéből fakadóan azt a kérdést is fel kell
tennünk, hogy hogyan olvassuk ma Németh László
regényeit. Nyilvánvaló, hogy a ma embere, ha bármilyen
történeti jellegű szöveget olvas, más ismeretekkel teszi
azt, mint a valamikori kortárs olvasó, feltéve természetesen,
hogy a szövegeknek voltak kortárs olvasói, s ismét csak
feltételezve, hogy az immáron történeti vonásokkal is
gazdagodó szövegeknek vannak mai olvasói. A különbözőség
két okból is fakadhat: egyrészt számos irodalomtörténeti
ismeretanyag keletkezett-keletkezhetett, s számos, a szöveggel
kapcsolatos dokumentum kerülhetett elő az első megjelenés
óta, s nem kevésbé számos elemzés, értelmezés is
íródhatott a már történeti jelleget is öltő írói
munkákról, nem beszélve más ismeretekről s a világhoz való
viszonyulás megváltozásáról: ezek az ismeretek, valamint az
ember és világ közötti megváltozott kapcsolódások a
hosszú évtizedek alatt szinte beleivódnak az
irodalmi-irodalomtörténeti gondolkodásba, s végső soron a
művekhez való viszonyulás megváltozását-átalakulását
hozzák magukkal, továbbá az irodalomtörténeti gondolkodás
nem egy esetben magukat a műveket vagy a művekről való
gondolkodást is kiszorítja. Másrészt: a ma, a mindenkori ma
emberét szükségképpen más kérdések foglalkoztatják, mint
az egyes korábbi művek feltételezett kortárs olvasóját; azt
gondolhatjuk, hogy az irodalmi művek gondolati kérdései a kortárs
olvasóhoz közelebb állhattak, mint az utókor olvasójához.
Gondolhatjuk, mondom, de nem feltételezhetjük, mert ha
feltételeznénk, akkor nem találnánk magyarázatot a sok
értetlenül fogadott írói munkára. Azt viszont bizonyára
teljes joggal feltételezhetjük, hogy a szépírói munkák
addig élnek az olvasók tudatában, amíg a művek gondolati
kérdéseit a maguk gondolkodásával, gondolati dilemmáival
kapcsolatba tudják hozni. Ha ez a kapcsolódás eltűnik, akkor
a valamikori élő mű történeti-irodalomtörténeti
jelenséggé alakul át, ami nem azt jelenti, hogy ekkortól már
nem lesznek olvasói, hanem azt, hogy olvasói történetiirodalomtörténeti
jelenségként szeretnék megismerni, s olvastakor már nem
szembesítik a maguk kérdéseit a mű kérdéseivel. Az
irodalomtörténetben élő művek ugyanakkor át is
lényegülhetnek ismét sokakat érdeklő-érintő munkákká –
ha nem így volna, akkor nem találnánk magyarázatot arra, hogy
miért és miképpen következhet be egy-egy író reneszánsza,
újbóli felfedezése. A magyar irodalomtörténészek közül
Ady költészete kapcsán H. Nagy Péter nézett szembe ezekkel a
kérdésekkel, rámutatva, hogy az "előzetes ideológiák alapján
»kiküzdött«, egységesülni látszó képet" – mármint
az Ady költészetéről kialakuló képet – "a versek nyelve
lépten-nyomon dekonstruálja". Ennek megfelelően szoros
olvasatban pár vers nyelvi létezésmódját vizsgálta, s
megállapította, hogy eredményei egybeesnek a mai magyar
költészetben megmutatkozó recepció jelenségeivel. Ami persze
azt is jelenti, hogy a mai magyar költészet – ha szinte
búvópatakszerűen is, de – reflektál Ady költészetére.
A kérdés ezek után természetesen nem is
lehet más, mint hogy szólnak-szólhatnak-e Németh László
regényei a ma emberéhez, s ha igen, akkor ez a kapcsolat
miképpen ragadható meg. A válaszhoz némi kitérőt kell
tennünk azért, hogy legalább pár mondatban jelezzük,
miképpen is látjuk Németh gondolkodását-regényeit.
Ma már talán tudott, hogy Németh László
sajátosan személyes hangoltságú írói-gondolkodói világot
alakított ki. A Tanu időszakában megjelentek, vagy inkább
láthatóvá, a korábbinál érzékelhetőbbé váltak, később
pedig finomodtak is, részletesebb rajzolatot nyertek azok a
formák, amelyekben Németh gondolkodása, írói munkássága
rögzült, színezete, hangoltsága megmutatkozott. E tekintetben
nem egyszerűen sajátos "műfajairól" van szó – arról
is persze, hiszen a számára is adottságként létező irodalmi
formákat a maga világához hasonította, ezeken a "műfaji"
kereteken belül pedig még önálló jelentést hordozó
utalási-vonatkoztatási rendszert is kialakított. Ez a rendszer
az író és műve közötti összefüggésekkel kapcsolatos, az
összefüggéseknek azzal a hálózatával, amely a mű, valamint
az azt tápláló írói világ és alkat között kialakult. A
mű esztétikai jelenségként elszakad ettől az
összefüggésrendszertől, önmagában elemezhető és
értékelhető. Az írók, alkotók többsége, szinte az egész
irodalom- és művészettörténet ezt mutatja: elszakította
magától a művet, s megteremtette annak lehetőségét, hogy az
önmagában, az alkotó által megteremtett világ teljes
foglalataként létezhessen. Németh is megtette ezt, mert hiszen
ha nem ruházta volna fel önálló entitással műveit, azaz ha
nem idegenítette volna el őket önmagától annyira, hogy
saját belső világának összefüggéseitől elvonatkoztatva is
olvashatók és értelmezhetők lehessenek, akkor egész
életművét hatalmas önvallomás-sorozatként olvasnánk,
afféle lírai naplónak fognánk fel, amelyben a motívumok
szerepét közérzeti hullámzásainak mutatói, valamint a
magyar és egyetemes kultúrtörténet legjelentősebb
gondolkodói, megfigyelései töltenék be. Mindemellett azonban
Németh mégiscsak úgy létezett íróként és
gondolkodóként, hogy a művel való viaskodását, gondolkodói
rendszerének kialakítását, egyáltalán, önmaga
létezésének, a művéhez és gondolkodói rendszeréhez való
viszonyának kérdéseit is "megemelte". Mindez
természetesen összefüggésben áll azzal, hogy magát az
életet, az életét – s mintát adva: az élet értékessé
formálását – tekintette legfőbb törekvésének. Ebbe a
feladatértelmezésbe kapcsolta be az irodalmat és a
közösségi szerepvállalást, a kiválóságot mind az
irodalmat, mind pedig a közösséget tekintve sokszor a
példaadással, a tanítással kötve össze, miközben tudta azt
is, hogy magának az életnek, önmaga életének kérdéseit az
irodalom, az alkotás révén nem oldhatja meg. Feltehetőleg az
irodalmon, élete alapvető kérdéseinek művekben való
megválaszolásán keresztül akart eljutni a letisztult
kérdésfeltevésig s önmagának immáron nem az irodalmi
művekben való megmutatásáig. Monumentális vállalkozás vagy
inkább monumentális terv volt ez; a vállalkozás egészére
alkalmazható "az emberi színjáték" meghatározás,
ahogyan a kifejezés használata mögött alighanem ott is
rejlett ez az elképzelés. A regény az ő gyakorlatában
tanító jellegű műfajnak bizonyult, s így közösségi
indíttatású volt, a tanítás ugyanis mindig a közösségre
vonatkozik, ráadásul még kultúrafelfogása középpontjában
is állott, a nemzetet a legtöbbször ugyanis a kultúrával
azonosította, ennek következményeként jelent meg nála a nemzet
mint kultúraközpontú, szekularizált jellegű vallási
közösség, a kultúra területéről pedig az irodalmat
tartotta a legfontosabb jelenségnek, gondolkodásában csak
később tűnt fel az építészet és a zene. Az irodalmat, a
kultúrát, végső soron pedig a nemzetet leginkább
reprezentáló műfajnak a regényt tartotta. Ezzel szemben a
dráma "egyéni műfajnak" bizonyult nála, a
körülfogottság, az elszigeteltség, a magányosság
műfajának, kifejezőjének, míg a regény inkább a legenda
műfaja volt, hőse pedig a szent, aki beteljesíti a maga
lehetőségeit, még akkor is, ha ez jó ideig csak a
társadalmon kívül képzelhető el. A dráma a bukás
kifejezőjeként jelent meg, hősei pedig többnyire a
társadalommal szembekerülő, attól elforduló magányos
alakok, nemritkán – ahogy darabja címe is mondja –
szörnyetegek voltak. Mindebből most az az érdekes, hogy
Németh minden műfajában – a regényben, a drámában s
természetesen a tájékozódó jellegű esszében is –
megjelent a közösségre való hivatkozás, hiszen például az
általa teljesen személyessé és sajátossá formált esszé
nyújtotta tapasztalatrendszert is a közösséggel hozta
kapcsolatba.
Saját irodalmi műfajait, azt, amit az
irodalom felkínálta formákból a saját alkatára vetített
rá, alkatával és üdvösségösztönének
érvényesülésével hozta kapcsolatba. "A tragédia: hogy
zsákutcában vagyok, körülfogottan, vívódnom kell. A
legenda: hogy győztem, vagy mondjuk: győzni lehet, íme a
győzelem ormai, a szentség harmóniája. Az ember igazi
műfajai nem azok, amelyekben ír, hanem amelyek alkatából,
sorsából következnek..." A művet önmagának rendelte alá,
társadalomábrázoló szándékkal alig-alig írt művet. Az
életmű zártságának érzetét erősíti az is, hogy Németh a
maga világát mindvégig egy nagy kiterjedésű
kultúramodellben helyezte el. "A húszas évek második
felétől állandó küzdelmet folytat önmagával is azért,
hogy abból, amit érzékel, benyomásai, ötletcsírái
rengetegéből valamilyen összefüggő kultúraképet
próbáljon kialakítani. Sokféle irányba indult el, egyike
volt ez a kérdés azoknak, amelyek egész pályáján igézetben
tartották. Miképpen a XIX. századról kialakult nézetei
többször is új megvilágítást kapnak, néhány ponton
ellentételezik is önmagukat, úgy gondolkozásában a század
viszonya is változik a természettudományokhoz, a szellem
különböző hatásaihoz, felfogásához" – írta Sándor
Iván. Amint szinte minden állandó változásban, mozgásban
volt Németh gondolkodásában, hiszen ennek a gondolkodásnak a
változó idő megélése volt a legfőbb serkentője, a huszadik
századiság Németh életművében leginkább az idővel való
együttélésben és a neki való kiszolgáltatottságban
mutatkozott meg.
Németh László ebben az időnek való
kiszolgáltatottságban szerep- és műváltozatok sorát
teremtette meg: ahogyan korszakai, úgy a különböző
korszakokon áthúzódó műtípusok is egymásra rétegződtek.
Ezért ha immáron ismételten arra a kérdésre akarunk
válaszolni, hogyan is olvassuk Németh László regényeit,
akkor csak azt a választ adhatjuk, hogy olyan írásokként kell
olvasnunk őket, amelyekkel szerzőjük folyton felülírta
korábbi munkáit, hiszen nem pusztán önmagában a mű mint
esztétikai jelenség volt fontos a számára, az is persze,
hanem élete eleve adott kérdéseinek a folytonos
megválaszolása az idő változásában. Ez magyarázza
regényei visszatérő motívumait, azok egész sorát az Emberi
színjátéktól, de már a Horváthné meghal-tól,
az Akasztófavirágtól az Irgalomig... Ha Németh
László valóságábrázoló író lett volna, akkor a valamikor
megismert valóságdarabhoz nem tért volna vissza ennyiszer,
hiszen mindig újabb és újabb valóságdarab megismerésére
és leírására tett volna kísérletet. Ha az általa
ábrázolt világ érdekelte volna, akkor motívumainak
változásai az idővel, az idő mozgásával és az idő
megélésével kapcsolatot tartó rendszert alkotnának. Ám ez
nincs így, Németh valóban az időt írta, de az önmaga
kérdésein keresztül megmutatkozó időt írta: a huszadik
század nagy jelensége, az én szétesése, az én
integritásának szétbomlása foglalkoztatta. Nem véletlen,
hogy utolsó, összefoglalónak szánt regénye, az Irgalom írásával
egy időben írta egy levélben: "Annak az öt műnek a
tanulmányozásába, újraolvasásába vetettem magam, amely az
európai céhben a legnagyobb hatást tette: Proust, Joyce,
Kafka, Musil, Faulkner. A légszomjba vetett szellem
remekművei."
Tehát ha olvassuk Németh László regényeit,
akkor a jellegzetesen huszadik századi létdilemma, az én
szétesésének dilemmája felől kell olvasnunk őket, ahogyan
mondottam, egymásra rétegzettségükben-felülírtságukban.
Nem vallomásként kell olvasnunk őket, még akkor sem, ha
valóban egy nagy lélek vallomásai is bennük rejlenek, hanem
regényekként, esztétikai jellegüket és
öntörvényűségüket nem tagadva, de olyan regényekként,
amelyek az egymással való kapcsolódásukat sem rejtik el. S ha
így, egymással való kapcsolódásukban is a huszadik századi
ember lehetőségeire rákérdező regényekként olvassuk őket,
akkor se az én szétesésével kapcsolatos jelenségek
leírását keressük bennük, ne a tünetegyüttes bemutatását
– hanem a kísérletet, ha úgy tetszik, a tanítást:
miképpen lehet ezzel a jelenséggel szembefordulni,
egyáltalán, szembe lehet-e vele fordulni. Ezzel a
megállapítással talán feleltem arra a kérdésre is, hogy a
ma emberének léttapasztalata és Németh László
gondolkodása, regényeinek világa között létrejöhet-e
valamiféle kapcsolat. Létrejöhet, ha a széttöredezett én
– Sándor Iván kifejezése – az önépítésre helyezi a
hangsúlyt. S ha dolgozatom elején H. Nagy Péternek arra a
megállapítására is utaltam, miszerint az Ady-versek mai
értelmezését segítik, legalábbis előkészítik a mai magyar
költészetnek az Adyra visszautaló reflexiói, akkor azt is el
kell mondanom, hogy Németh regényei azokban a regényekben
élnek tovább, vagy inkább azokból kiindulva értelmezhetők,
amelyek vagy ideologikus alapon fordulnak szembe a kor
szétesettségével (ilyennek gondolom Kundera Halhatatlanság
című regényét), vagy a szeretetet állítják mondandójuk
középpontjába, vagy pedig a hős teljes világának
ábrázolására tesznek kísérletet, mint Szilágyi István Kő
hull apadó kútba, Rakovszky Zsuzsa A kígyó
árnyéka című regénye vagy a nálunk csak a Nobel-díja
után megismert J. M. Cooetze A semmi szívében
című munkája.
Elhangzott a 2004. november 5-én
Debrecenben tartott Németh László-konferencián.