Ács Margit
A Társas Én utazása az
Individuumok Földjén
Adalékok a "népi író" fogalmához
Könnyű belátni, hogy a népiesség –
művészeti stílus lévén – az esztétika körében
vizsgálandó jelenség, a népiség fogalma viszont társadalmi
reformtörekvésekkel, tehát politikával, szociológiával,
etikai elvekkel összefüggésben képződött meg, s bár
írásokban – tanulmányokban, vitairatokban, cikkekben,
szociográfiai munkákban – öltött formát írók keze
által, a szépirodalommal mégis csak áttételes volt
kapcsolata a klasszikus népi mozgalom kiteljesedésének
fázisában is, később még inkább. Normális körülmények
között tehát röstellnem kéne a szószátyár indítást, ám
sajnos nincs okom rá, mert szívós előítéleteket
észlelhetünk e két fogalom körül, amelyek eloszlatását
szinte lehetetlenné teszi csikicsuki cserélgetésük más és
más kontextusban. Továbbá a reflexszerűen feltámadó
idegesség és ellenszenv zavaros társadalmi megítélésük
miatt.
Ezért a népies és a népi fogalom
jelentésárnyalatainak és megkülönböztethetőségének
felvázolását kísérelem meg, az idő hozta módosulásokat
és a népi írók változó és változatos önmeghatározását
figyelembe véve. A konferencia tudós előadói között
íróként, esszéistaként kaptam szót, s tudatában vagyok
korlátaimnak; de talán haszna is mutatkozik majd a
többé-kevésbé közemberi közelítésmódnak, s ezért
kérem, nézzék el nekem, ha néhány ponton megismétlem, amit
más előadók szakszerűbben, pontosabban mondtak el, s azt is,
ha szembekerülök egyik-másik megállapításukkal.
A népköltési formák felbukkanása a magas
műveltség világában réges-régi jelenség, de a népiesség
mint irodalmi áramlat a tizennyolc–tizenkilencedik század
fordulója körül lépett előtérbe. A romantika egyik
stíluslehetőségeként a paraszti és általában a vidéki
népesség körében élő népdalok, mesék, mondások
formáját, motívumait, szellemét oltotta rá az európai
klasszicizáló lírára. A művész a népiesség által az
eredendő tisztasághoz, egyszerűséghez kívánt hozzájutni, a
romantikus kedély egyik végletes igénye szerint (még nem
kísértette meg a kétely, hogy a nép művészete nem eredeti,
csak a magas kultúra "lesüllyedt", elrontott, torzított
formája – ezt csak egy évszázad múlva Hans Naumann
állítja a folklórról). Magyarországon zseniális költők
merész, hatalmas hatású szellemi kalandja volt. Szellemi
jelenség, s mégis, kezdettől politikai izgalmat is keltett,
hiszen az alsóbb néprétegek emancipációjának, a nemzetbe
való beemelésének virtuális megkísértését is
észlelhették benne a társadalmi és művészeti exkluzivitás
őrei. A tizenkilencedik század végére a népiesség minden
korábbi energiáját elveszítette, az epigonizmus és a
népszínművek sivár bugyutaságába torkollt, csömört és
megvetést keltve. Ám a huszadik század második negyedében
újra feléledt néhány költőnkben a népköltési formákhoz
húzó hajlandóság. E jelenség szintén nem független az
európai kultúrát abban a korban átható egyik törekvéstől,
amely ekkor már nem az ártatlan egyszerűségért folyamodik a
néphez, hanem az eredendőt, a természetit, az ősit keresi a
naiv művészetben, a folklórban. Az erre fogékony írók
mindezt megtalálhatják a szülőhazájukban, mint Yeats vagy Auden,
avagy egzotikus idegen földön, mint a francia avantgárd
egyik-másik alakja, az afrikai néprajzra támaszkodó Blaise Cendrars
például. Néhány regényíró pedig a rurális életben,
illetve a bukolikában véli felfedezni az emberi lét költői
dimenzióját: Ramuz, Giono vagy az északi erdők
misztériumába bódult Knut Hamsun. Túl merészen asszociálok
ezekre az írókra Erdélyi József, Sinka István versei,
Tamási Áron regényei vagy akár a Puszták népe
mellől? Elismerem, és bizonyára nem is kockáztathatnám meg,
ha irodalomtudós volnék. (Illyés Gyula itt kivétel, hiszen
róla tudható: Párizsból hozta magával a feladatot, hogy
számot adjon gyermekkora magyar "egzotikumáról".) Sinka
azonban aligha olvasott Cendrars-t, hogy a néger folklór és a
modern lélek találkozásából merítsen bátorságot saját
eredendő kultúrája feltárásához, és nem is tudnék
szövegszerű adalékkal alátámasztani efféle rokonságot.
Mint esszéistának azonban szabad és érdemes eltűnődnöm,
hogy akik pártolták a népiesség újrafelvételét a magas
irodalomba, közölték írásaikat, azok viszont olvasták,
ismerték az európai irodalom eme szálát is, és
ráérezhettek a szellem anteusi késztetésére ezekben a
költői-írói vállalkozásokban. (Arról nem is beszélve,
hogy a tehetséges, zseniális alkotó akárhol, akármilyen
körülmények között érzékelni képes a világban
lepárlódó vágy, igény, hiány, remény jelenlétét.) A
huszadik századi európai művészet stílusszövedékének más
szálait pedánsan számon tartjuk, és összekötjük a
Magyarországon fellelhető változatokkal, legfeljebb feszengve
megállapítjuk a rokonság gyengeségét, mint az avantgárd
esetében, vagy a társadalmi regények műfaján belül a
nagypolgári családregény típusát tekintve, avagy időbeli
késlekedésünket főleg az epikai formák fellazításában.
Ezt az említett – népies – szálat sincs okunk figyelmen
kívül hagyni, hacsak nem akarjuk szántszándékkal
jelentéktelen, elszigetelt, obskúrus jelenségnek minősíteni,
avagy épp ellenkező elfogultsággal: nem akarjuk a magyar
géniusz rendkívüliségének tulajdonítani néhány nagy
tehetségű, jobbára autodidakta parasztfiú irodalmi
fellépését.
A harmincas években terjedt el a származásra
és a művészeti stílusra alkalmazott "népies"
szóhasználat mellett a "népi" kategória, s ennek
kezdettől hangsúlyosan politikai jelentésárnyalata is volt. A
német "Volkstum" árnyéka kezdettől rávetült, s szinte
predesztinálta vele szemben a szellemi élet polgári radikális
és marxista résztvevőinek gyanakvását, ellenszenvét,
jóllehet Magyarországon a népi írók épp a német
befolyástól tartottak leginkább, s ellenében kívánták
megerősíteni a magyar nép állapotát és a magyar kultúra
nemzeti kötődését. A paraszti őserő idealizálásáról sok
vita folyt a két világháború között, részben a német "Volkstum"
szellemiséggel kapcsolatban, részben a magyar viszonyok (és
Szabó Dezső) által felvetett formában. A parasztmítosz és a
parasztírók kultusza magán a népi mozgalmon belül is
vitákat váltott ki, és a mozgalom legtekintélyesebb
ideológusai ellene foglaltak állást, a parasztság kulturális
és gazdasági felemelésére és nem a pusztító-sorvasztó
állapotok konzerválására törekedve. A magyar nép paraszti
többségű lévén, szükségképp a falu került előtérbe
vizsgálódásaikban, reformelképzeléseikben csakúgy, mint
írói témáikban – ezért bizonyult erősebb elnevezésnek a
"népi mozgalom" az "Új Szellemi Front"-nál, amely
útnak indította e csoport magját, és az első bírálatokat
is kiváltotta –, de a parasztsággal tartott szoros kapcsolat
ellenére sem nevezhetők népiesnek mindannyian, holott sokszor
használják rájuk, olykor ők maguk is önmagukra ezt a
jelzőt. Esztétikai értelemben népies író-költő kevés
volt köztük: Erdélyi József, Sinka István, Sértő Kálmán
vagy talán Tamási Áron – az ilyen besorolásokban mindig van
valami erőltetett. De még a paraszti származásúak közül
sem mindenki követte a népiesség poétikáját. Veres Péter
nemcsak származása, hanem foglalkozása szerint is paraszt
volt, írásai azonban meglehetősen távol állnak a népiesség
stílusjegyeitől, sőt a realizmusnak is egy végletes
változatát képviselik: a szociográfiák leltározó
részletgazdagsága, programszerűsége kísért bennük. A
középosztályból való Kodolányi János pályája elején a
paraszti élet anyagából formálta novelláit, elbeszéléseit,
de ahogy Móriczé, az ő prózája sem nevezhető népiesnek,
egyértelműen a realizmus esztétikájának felel meg. Németh
László esszéi, vitacikkei, tanulmányai a mozgalom szellemi
muníciójának tetemes részét szolgáltatták, de regényeivel
kapcsolatban senkinek eszébe sem jutna az irodalmi népiség, ha
szerepéről mit sem tudva olvasná őket. Elég, ha a Válasz
szerzőit nézzük, Szabó Lőrincet, Illyés Gyulát vagy akár
Vas Istvánt és Radnóti Miklóst, hogy lássuk: igencsak
szükséges távolságot tartanunk a népi és népies között.
Nemcsak a népi eszmeiség és a népies poétika között, hanem
különbséget kell tennünk a népi mozgalom társadalmi és
irodalmi megnyilvánulásai között is. Sőt, az irodalmi
népiségen belül is érdemes számolni azzal a különbséggel,
amely egy csupán szemléleti vagy tematikai, vállalt
elkötelezettség és a lényegi, a sorsbéli azonosság
között létezik. Ezen árnyalatokat – holott a mozgalom
történetét kísérő összekülönbözéseknek, kiválásoknak
a hátterére is rávilágíthatnának – kevéssé vette
figyelembe az utókor. Nem csoda, hiszen a klasszikus népi
korszakban sem forrott ki a népiség fogalmának
rétegzettsége. Volt, aki az író paraszti származását tette
meg kritériumnak, más a paraszti témát, s volt, aki a
népköltési hagyomány által meghatározott stílust, de e
három lehetőség egyikének sem vesszük hasznát ama népiség
meghatározásánál, amelyre rázúdult a budapesti
szociáldemokrata és polgári radikális újságírók,
közírók gyanakvása, felháborodása, vádaskodása. Mert
nyilvánvaló, hogy e felsorakozást a mozgalom ideológiája,
szellemi programja váltotta ki. Ha valóban csak irodalmi népiességről
avagy irodalmi népiségről lett volna szó, soha nem képződik
urbánus tábor, ahogy népi sem. A fogalmi bizonytalanságot
súlyosbította, hogy a "népies" használatát
beárnyékolta a "népiesch" kaján zöngéje, ezért
mindenki kerülte e jelzőt, s így lassacskán még az a
különbségtétel is elmaradt, amely korábban a népi irodalom
és a népi program között megképződött. Ez a zavar alapozta
meg a későbbit, a mait is.
A második világháború után elterjedt
stílusáramlatokhoz képest a népiesség divatjamúlt lett,
itt, Kelet-Közép-Európában pedig ráadásul dicstelen
szerepet osztott ki rá a szocreál irodalompolitika: a népies
epigonizmus bevált, giccses receptjei alapján készült az
agitációs vers. A népi szürrealizmus kínálta fel e
csapdából a szabadulást, Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos
István, majd a fiatal költőnemzedékből a követőik a modern
líra úttörőiként már aligha nevezhetőek népieseknek,
viszont mégsem ok nélkül való, hogy a népi jelző
hozzájuk tapadt. Hogy lesz-e még költő, aki újra érvényt
szerez a népköltészet anteusi érintésének –
megjósolhatatlan, mindazonáltal nem valószínű, hogy lesz.
Földrészünkön a népi kultúra élőhelyei megszűntek, a
falu, a vidék megváltozott, az általános életmód,
iskolarendszer mellett nem sok esélye van az
"őstehetségnek": egy jó képességű gyerek iskolák
futószalagján jut el az érvényesülésig, és egyébként is,
amit a mai, proletarizálódott és atomizálódott alsóbb
néposztályokból ez a gyerek magával hozhat, silány
tömegterméke az ipari szórakoztatásnak. Épp ezért
történetiségében jobban meg kéne becsülnünk újkori magyar
irodalmunk népies áramlatát, ami korántsem járna okvetlenül
egy fellengzős parasztmítosz felélesztésével. S ha e
történeti szemlélettel vizsgáljuk, egyszeriben
érthetetlenné válik a művészetben a népi elem lebecsülése
a modernitás egyetemességre tekintő ambíciói felől, ugyanis
jól látszik, hogy az ősi kultúrák a mélyben összeérnek: a
nemzeti genezist és a közös emberit egyszerre teszik
átélhetővé.
Más a sorsa a "népi" kategóriának az
elmúlt évtizedek politikatörténetében. Ez nem vesztette el
jelentését, bár erős módosuláson ment át. Három fázist
lehet elkülöníteni. 1945–1956-ig a népi mozgalom néhány
jelentős alakja politikai szerepet vállalt, s bár igen nagy a
különbség Erdei Ferenc kommunista érdekű tevékenysége,
Veres Péter minisztersége és a körüludvarolt,
körülcsapdázott Illyés Gyula lavírozása között, hiszen a
kommunista diktatúrában való részességtől nagy távolságra
esik a kényszeredett megalkuvás a színvallásban, de tény,
hogy a népi mozgalom hitelét a Rákosi-féle demagógia
alattomos módon ki tudta használni. Salamon Konrád
monográfiát szentelt ennek az áldatlan kapcsolatnak,1
és N. Pál József e könyvről szóló, elmélkedő
kritikájában2 találóan nevezte "önszemléleti
paradoxitásnak" azt a helyzetet, amelyben a népi író
korábbi szociális elveihez véli hűségesnek magát a
kommunista hatalommal kötött szövetség létrejöttekor.
Azonban akik a "népiek" kollaborációjáról
általánosságban beszélnek, nem hajlandók tudni azokról a
népiekről, akik emigrációban élnek ekkor: Szabó Zoltán,
Kovács Imre, Gombos Gyula, Borbándi Gyula például; sem
azokról a népiekről, akik itthon szinte féllegalitásban
húzták meg magukat (Kodolányi János, Németh László, Bibó
István – az előbbi kettő a forradalomig, Bibó a
haláláig). (Egyébként az ő népi mozgalomhoz való
kötődéséről szívesen elfelejtettek megemlékezni később,
a nyolcvanas években a demokratikus ellenzékből támadt új
hívei, amint arról is, hogy 1945–46-ban írt cikkei szerint
szintén megkísértette a lehetőség, hogy a kommunistákkal
együttműködve lehetne elvégezni az ország demokratikus
reformját – csak idejében felismerte igazi arcukat.)
A második fázis 1957-ben, a Kádár-rezsim
látványos gesztusával kezdődött: Németh Lászlónak
Kossuth-díjat adtak. A konszolidáció során és főleg utána,
a hetvenes években a hatalom igyekezett előzékenyen kezelni a
jelentős népi írókat. Persze ugyanígy kezelte a nem
népieket is, és általában is a dialógus látszatával
szándékozott fékezni, kordában tartani a hangadó
értelmiséget. Minthogy a legtöbb gyúanyagot a népi
eszmeiségben látta, a legnagyobb hatást a népi írókról
feltételezte, leginkább a velük való személyes kontaktus
fenntartását szorgalmazta. De mindez a nevezetes, 1958-as, a
népi írókról szóló állásfoglalás taburendszerének
érvényben tartásán semmit sem változtatott. A népi
ideológia tehát mindvégig tilalmas volt. Feltűnő, hogy
erről mennyire nem akartak tudomást venni azok, akik a
rendszerváltozás időszakának hatalmi versengése során a
népi szellemiség teljes hitelvesztését és a kádári puha
diktatúrával való kompromittálódását hangoztatták. Ahogy
arról sem akartak már tudni, hogy a nyolcvanas évek
ellenzékiségének erős népi szárnya volt. A Bibó-emlékkönyv
szerkesztése, a szamizdat-publikációk idején még tudták, Csoóri
és Csurka szilenciuma, a Bethlen Alapítvány
engedélyeztetésének nehézségei, a Hitel megindításának
akadályozása idején is tudták – 1990-ben egy csapásra
mégis mindennek szöges ellentét kezdték állítani.
Ugyanakkor nem kérdéses, hogy voltak népiek
a Kádár-kor pártállami kultúrairányításában és a
hivatalos közéletben is. Az már azonban kérdés, hogy a
hetvenes–nyolcvanas években jogosan használták-e a népi megjelölést
akár az ellenzéki csoportra, akár a párton belüli
ellenzékre.
Illyés Gyula személye eleven láncszem volt a
népi mozgalom hagyományához – de ő maga ekkor már
elavultnak, túlhaladottnak tartotta az egykori népi gondolat
számos elemét, és gondolkodásában a nemzetet érintő
kérdések kerültek előtérbe. Az is vitathatatlan, hogy az
ellenzék népi szárnyának tagjai származásuk szerint
többségükben a vidéki Magyarország fiai-lányai voltak, és
még szociográfiáikkal is a népi elődöket idézték – de
valójában ők is a nemzeti tudat életben tartásán
fáradoztak. Még a magyar folklór városi divattá való
átlényegítése is inkább ezt, semmint magának a népdalnak,
néptáncnak az életre galvánozását célozta, és
egyértelműen erre irányult a szomszéd országok magyar
nemzeti kisebbségeivel való kapcsolatépítés, továbbá a
történelmi emlékezet korrigálására tett erőfeszítések
is. A párton (a hatalmon) belüli népiek pedig óvatosan
támogatták e törekvéseket, tehát az ő politikai vonzalmukat
is inkább a nemzeti, mint a népi minősítés
fejezte volna ki. Csakhogy a hivatalos ideológia
értékrendszerében a legtilalmasabb éppen a nemzeti aspektus
volt, a népi fogalmának használatával voltaképpen el
lehetett kenni, hogy miről is van szó valójában. S ez ki is
ütközött a diktatúra összeomlásának percében, mert
azonnal nép-nemzeti oldalról, népi-nemzeti eszmeiségről
kezdtek beszélni a politika színterein.
Igaz, ez a pontosabb minősítés sem segített
hozzá 1990-ben – s ezzel elérkeztünk a harmadik fázishoz
– a fogalom politikai artikulálásához, mert ellentétpárja,
az "urbánus" használatának felelevenítése eleve
kisiklatta az értelmezését. Az "urbánus" mindenki
számára már akkor is nyilvánvalóan jelentését vesztette,
hiszen a hatalomért rivalizáló értelmiségiek valamennyien
városiak voltak. Emiatt az "urbánus" jelző eleve azt
sugallta, hogy kódolt beszéd, zsidózás folyik, így rá
lehetett varázsolni az antiszemitizmus képzetét a nagyjából
az európai demokratikus konzervativizmusnak megfelelő irányt
követő politikai alakulat és annak szavazótábora egészére.
Hogy mennyire hamis, erőltetett volt a visszautalás a
klasszikus népi–urbánus vitára, azon mérhető, hogy amint
évről évre szabadabbá és természetesebbé vált a zsidóságról
mint zsidóságról beszélni, nyomtalanul eltűnt az
"urbánus" jelölés, s ezért jó ideje ritkul a "népi"
is. A "nép-nemzeti" jelzőbe pedig némi
rosszhiszeműséggel nem nehéz belelátni, hogy a nemzet
szűkítő, etnikai értelmezésére utal. Holott épp
ellenkezőleg: a nemzet kitágításáról volt szó kezdettől,
már a népiesség romantikus korszakában is, amikor legalább a
kultúrája által kapott helyet a nép a nemzettestben, s ma is,
amikor az elitek előjogaival szemben az egész nemzetet átható
felemelkedésre, gazdagodásra szóló igény sejlik fel a
"nép" és "nemzet" összekapcsolásában.
A "népi", a "népi-nemzeti" a
kilencvenes években stigma lett, súlyos előítéletek
gyűjtőneve (bár a korabeli sajtó csak az "urbánus"
jelölést tekintette stigmatizálásnak). Még negatívabb
változatban: "népies". "Ezek a népiesek..." –
sokszor hangzott és íródott le politikai közírókra, sőt
politikusokra értve. A meghatározás hatására felködlött a dilettancia,
a kortól való végzetes elmaradottság, a nyilvánvaló
életképtelenség fantomja. S erősebb nyomatékot kapott az
antiszemitizmus fantomja is, mert a népies költő, Erdélyi
nyíltan zsidóellenes versei, az ítélet, amely a háború
után sújtotta őt, sokkal élesebben tudta felidézni az
antiszemitizmus bélyegét, mint Németh László néhány
szerencsétlenül időzített és ártalmas tévedéseket is
tartalmazó megnyilvánulása, amelyekhez korábban az egész
népi mozgalom antiszemita jellegének a közvéleménybe
sulykolt evidenciája rögződött. (Miután a nyolcvanas évek
végétől újra nyilvánosan hozzáférhető lett a Kisebbségben
s a Szárszói beszéd, fogyatkozni kezdett a tabu ereje
– miféle gyalázatos ősbűn az, amelyről vitatkoznak?) Persze
az "Ezek a népiek" is azt jelentette a kilencvenes évek
elején a "mértékadó" értelmiségi közbeszédben, hogy
"ezek az antiszemiták". (Ha valaki piszkálódásnak vélné
a "mértékadó" jelzőt, hadd emlékeztessem, hogy ebben az
időben a 2000 című folyóirat úgy hirdette magát: "A
mértékadó elit lapja".) A "népi" elnevezés valamelyest
mégiscsak méltányolja az elvszerűséget, míg a
"népiesek" negatív konnotációival az érinthetetlen, a
tisztátalan, az irracionális minőségébe sorol be mindent,
ami a népiség szellemében testesült meg. Az elnevezéssel
való manipuláció másik példája volt a kísérlet, amely a populizmussal
akarta volna felváltani a népit, elsősorban azért, hogy
külföldön lejárassa a politikai ellenfelet, de a nyugati
kommunikációban ez nem volt elég hatásos, itthon meg nem
gyökeresedett meg, lévén már egy megszokott, történelmileg
beágyazott jelölője a fogalomnak.
No de népiek voltak-e a kilencvenes évek
elején annak a politikai tábornak a tagjai, akiket népinek
neveztek, illetve mely részük és mennyiben örökölte joggal
a klasszikus népiektől az elnevezést? Az MDF
megszerveződésénél azok az írók, irodalmárok képezték a
magot, akik korábban az ellenzék népi szárnyához tartoztak,
s akikről az imént elhangzott, hogy a klasszikus népi mozgalom
eszmeiségéhez kötődtek ugyan, azonban inkább a nemzeti
önazonosság szószólói voltak, semmint társadalmi és
gazdasági reformok megálmodói és kidolgozói. Ez utóbbiakat
illetően a nyolcvanas években ugyanúgy a többpárti
demokrácia és a piacgazdaság elvi alapján álltak, mint az
akkor már reformszocialistából neoliberálissá váló másik
szárnya a rendszerváltozást lebonyolító értelmiségnek
(SZDSZ). A klasszikus népi írókon nevelkedtek, támaszkodtak
erre a tradícióra, de a mozgalom paraszti szocializmusa, a
földosztás, az Erdei által leírt farmeresedés vagy a Németh
László-i Kert-Magyarország fel sem merült a programokban,
voltaképpen csak a "harmadik út" körvonaltalan
felemlítésével utaltak valami sajátos, a magyar
adottságokhoz szabott gazdasági koncepcióra, s akkoriban még
ez is nagy felzúdulást keltett a közgazdászok,
gazdaságpolitikusok körében. Nem csoda, a szerkezeti modellek
adottak voltak, szigorúan behatárolt a mozgástér, a magyar
gazdaság lepusztulva, s mindaz a tőke, amely a nyolcvanas
évektől kezdve a pártállami gazdasági elit kezén
felhalmozódott, tovább szűkítette az új kormányzati erők
választási spektrumát, tehát semmiféle lehetősége nem
mutatkozott egy "népi", azaz a lehető legszélesebb körű
vagyonmegosztást elvégző gazdasági szerkezetátalakításnak.
Nem lehet tudni, hogy ha módja lett volna a népi ellenzéknek
előzetesen szakmailag felkészülni a kormányzásra, ha lett
volna irányítási gyakorlattal rendelkező, válogatott
szakembergárdája, követhetett volna-e egy "harmadik" utat,
azaz a piac korlátozását a szociális adottságok és
szükségletek szerint. Ez kevéssé valószínű, de abban az
állapotában, amelyben egyik pillanatról a másikra hatalmi
pozícióba került, semmiképpen sem kezdeményezhetett népi
koncepciójú politizálást, hiszen még a "szociális
piacgazdaság" meghirdetése is nagy ellenkezést váltott ki a
hazai közgazdasági szakemberek körében. Minthogy bázisa
továbbra is népi szellemiségű volt, az Antall-kormány nem
szakíthatott látványosan a mozgalmat generáló tradícióval,
és nem mondhatta ki egyértelműen, hogy a népi gondolatnak
semmiféle realitása nincsen. A sors fintora, hogy
Magyarországon a vadkapitalista gazdasági mozgásokat két,
eredetileg baloldali ideológiájú párt vezényelte le, hiszen
a második ciklus MSZP-kormánya alatt ez nagyobbrészt be is
fejeződött.
Szabó Zoltán szerint a "harmadik út"
értelmezhető úgy is – s ez az értelmezés a világban nem
is olyan ritka –, mint minden országban az adott
feltételekhez és igényekhez való alkalmazkodás. Ebben az
értelemben mégiscsak van egy kis mozgástér a politika
számára, s jogosan tehető fel a kérdés, hogy melyik
kormányzati erő minek biztosít prioritást: a gyors
integrációnak-e vagy a nemzet önálló élete szempontjából
fontos elemeknek. A rivális politikai erők kapcsán
általánosságban az a kérdés merült fel, hogy "melyik
világkép, melyik – a polgárosodás kihívására adott –
válasz a legitim közülük nemzeti szempontból".3
A liberálisok ezt rendkívül sérelmesnek, kirekesztőnek
találták, magyarságuk kétségbevonásának, holott semmi más
nem történt, mint hogy a liberális koncepcióról kimondatott,
hogy liberális (neoliberális) tartalmú, a nemzeti konzervatív
demokratákéról pedig, hogy nemzeti irányultságú. Liberális
elemző tollából azt olvasom: "Először azt kellene
megfogalmazni, hogy mi a nemzet. Amit Magyarországon látok, az
egy kulturális fikció: olyan homogén kulturális egységet
feltételez, ami valójában nem létezik. [...] Ha tehát egy
ország a kultúrpolitikai stratégiáját a (vélten) homogén
nemzeti kultúrára építi fel, akkor az kirekesztő és nem integratív
kultúrpolitika. [...] Ez a szemlélet kedvez az úgynevezett
nagybirodalmi mítoszoknak is, hiszen a határokon kívül is
konstruálhatók az etnikai nemzethez tartozó csoportok,
amelyeket, úgymond, »integrálni« kell."4 Ha
tehát ezt olvasom egy liberális elemző tollából, akkor nem
értem, miért oly botrányos politikai inkorrektség
különbséget tennem az ő nemzetszemlélete s, mondjuk, Illyés
Gyuláé között, és megállapítanom, hogy Illyésnek
fontosabb a magyarság, mint neki. Ezzel még korántsem
állítottam azt, hogy a nemzet hasznára kizárólag égő
lelkű honfiak lehetnek, nem állítottam, hogy esetleg egy
liberális gazdaságpolitika nem tehet nagyobb szolgálatot az
országnak, mint a nemzeti protekcionizmus. Ez mindig konkrét
megítélés alá esik. Arra viszont igenis figyelmeztetni
szeretnék a fenti fejtegetéssel, hogy ha nem mosódott volna el
az "urbánus" fedőnév alatt a liberális elkötelezettség
valós tartalma, könnyebb lett volna átlátni: csupán két,
egyaránt legitim, minden európai ország parlamentjének
egy-egy oldalát elfoglaló politikai irányzat megütközése
történt meg a rendszerváltozás kezdeténél, s nem a
magyarság ázsiai fehérló-áldozó hordaösztöne és
elfojtott démonikus antiszemitizmusa támadt fel, amelytől
kutyakötelesség megvédeni a demokráciát. Persze az is lehet,
hogy a liberalizmus tudatos elfogadása sokakban csak később,
az antiszemitizmustól való félelem miatt következett be, de
azok a közírók, közszereplők, akik heves kirohanásokat
intéztek az állítólagos magyar nacionalisták ellen,
feltehetőleg képzettek voltak a politikai filozófiában, s
ismerték a neoliberalizmus lényegi ódzkodását a nemzeti
megközelítésmódoktól.
Módosult elvi alapokkal és
hasonlíthatatlanul alacsonyabb színvonalon ugyanaz történt,
mint a harmincas évek elején. Akkor az urbánusok többsége a
népiek reformgondolatait a marxi szocializmus kontrázásának
tekintette, s a fajvédelem szándékát tételezték fel
bennük. Jászi Oszkár figyelmeztette is elvbarátait Hatvanynak
írt nyilvános levelében, hogy a népiek az orosz
narodnyikokhoz hasonlíthatóak, akik az orosz parasztságot
"nemcsak a feudalizmussal, hanem az ipari szocializmus
formuláival szemben" is fel akarták szabadítani. "A falusi
népesség ösztönszerűen ellenáll ezeknek a formuláknak;
érzi, hogy a régi béklyók helyett egy új bürokratikus és
katonai bilincs kovácsolódnék az ő számára..."5
Hogy a féltékenységnek, rivalizálásnak mekkora szerepe volt
e vita felgerjedésében, a Jászi levele előtt négy évvel
született vitairat, Kardos Pál Zsidó válasz című
írása is tanúsítja. "Valóban csak ők nem értenék, hogy
ha a magyar nemzet nagy egységén belül megvan e két külön
kisebb közösség (s mellettük több más is), akkor mindegyik
közösségnek legszentebb emberi joga, hogy a maga
problémáival is foglalkozzék [...] Látják, értik, tudják
mindezt: s nem is azért támadnak új népi mozgalmat,
Némethet, Illyést, Választ, mintha mindezek nem volnának
elég szabadelvűek, humánusak, demokratikusak. Sőt. Éppen
ezért fordulnak mindezek ellen, mert érzik bennük a
demokráciát, az emberséget, a szabadságot, amit ők a maguk
privilégiumának szeretnének megtartani. Igenis, Zsolt Béláék,
Ignotusék már évek óta úgy járkálnak a magyar életben,
mint a Nyugati Kultúra és Felvilágosultság Rt., mint ma az
Egyesült Polgári Szabadság és Hamisítatlan Európai Humanizmus-Művek
kizárólagos jogú magyarországi vezérképviselői, és jaj
annak, aki ezeket az árukat az ő megkerülésükkel
közvetlenül nyugatról hozza be, még inkább jaj annak, aki
ezeket az árukat az ő világszabadalmuk ellenére hazai
műhelyben, hazai nyersanyagból meri előállítani."6
Ezekkel a hivatkozásokkal nem akarom
elsöpörni a népi mozgalom ellen felhozható ésszerű
kritikákat, és nem akarom semmibe venni a kör egyes tagjainak
antiszemita vagy a szükséges és természetes szolidaritást
nélkülöző megnyilvánulásait. Csupán arra világítok rá,
hogy a népi–urbánus ellentét sémájának előkotrásával a
liberális közbeszéd eleve az antiszemitizmus kontextusába
helyezte a népi eszmeiséget, holott ez már a klasszikus vita
idején (1932–1938 között) is erőltetett, hamisan
leszűkítő aspektus volt. Nem csoda, ha 1990 körül a fiatalok
a felmelegített vitát az öregek obskúrus nemzedéki
belügyének látták. A Századvég 1990-ben különszámot
szentelt búcsúztatásának. "Egy mítosz vége" – mondja
ki Gyurgyák János írásának már címével is. Holott a
"mítosznak", azaz a mitizált előítéletek befolyásának
nem lett vége, és senki, ők sem úszták meg, hogy valamelyest
bele ne keveredjenek.
Azóta több mint egy évtized telt el.
Bebizonyosodhatott, hogy az antiszemitizmus rémképét inkább
csak a tabuk nélküli közbeszédtől megrettent értelmiségiek
reflexekbe ivódott félelme és az erre a valódi félelemre
rájátszó politikai spekulánsok manipulációja vetítette rá
a magyar közéletre. És az is bebizonyosodott, hogy bár a
"népi" és az "urbánus" elnevezés hamis volt, valóban
létezett szemléleti, stratégiai ellentét a rendszerváltó
erők táborai között – tévedés volt azt hajtogatni, hogy
hagyják abba a marakodást, amivel mérgezik a demokráciát,
kockáztatják a jövőt, végtére is a valódi
nézetkülönbségek egy valódi demokrácia velejárói
volnának, veszélyt inkább az erőszakos elfojtásuk hordoz.
Egyébként már abban az időben sem tagadta mindenki, hogy
tényleges ideológiai szembenállás rejlik a felszínen csak
indulatinak látszó csatározásban. "Néhány magyar
társadalomtudós úgy véli, hogy a magyar kultúrának nem egy,
hanem két alapvető kódja, episztéméje létezett volna és
létezik ma is, s ahogy a társadalom, úgy a kultúra is kettős
természetű [...]. E logika szerint a népi–urbánus vita
két, alapjaiban különböző világlátás, életvilág, két
gyökeresen különböző (sőt egymást kizáró)
»fundamentális szükségszerűség« egyazon korban" (Kovács
Éva idézi Kuczi Tibort, Vajda Mihályt).7
Az ellentétpár egyik tagját már elvi
alapvetésének megfelelően megneveztük: ők a neoliberálisok.
A másik tagjának elnevezése továbbra is oszcillál a
politikatudomány bevett és régóta erodált fogalmai között
(új kategóriák hiányában azonban sajnos nem
nélkülözhetjük őket). Egy elem azonban mind a
jobboldaliságban, mind a konzervativizmusban benne foglaltatik:
a nemzeti távlat prioritása. Minthogy a nemzeti tudatban erős
hangsúlyt kap a népi tradíció, ebben az értelmiségi körben
továbbra is tisztelet övezi a valahai népieket, de hogy még
van tennivaló a fogalmak tisztázásában, jól mutatja, hogy
némelyekben megbotránkozást kelt, ha Németh László vagy
Illyés Gyula baloldaliságáról esik szó, minthogy ezek nem
lehetnek mások, csak derék jobboldaliak, mi másért
szeretnénk őket.
A "népi író" formula új
jelentésárnyalatainak megértésével a kilencvenes évek
közepén kísérleteztem. Láttam ugyan, hogy nagyon sokakat
irritál még az én nemzedékemben is, nemhogy a fiatalabbakban,
és többen épp azok közül, akiket a besorolások nagymesterei
lazán a "népiek" közé tesznek, idegesen nyilatkozták,
vagy négyszemközt mondták: "Hagyjuk már ezt! Nincs
ilyen!" No de az volt az érdekes, hogy a liberális politika
köré csoportosult írók, irodalmárok, újságírók is azt
mondták, hogy nincs ilyen, nincs már népi irodalom, mert falu
sincs, aki pedig megmaradt még e tradíció mellett,
harmad-negyedrendű, nem számít, s egyébként is csak jó és
rossz irodalom van – ugyanakkor mégis használták továbbra
is a jelzőt, és olykor használják, használjuk ma is. Ennek
alapján okkal tételezem fel, hogy valami jelentése mégis kell
legyen ránk, mai tollforgatókra, értelmiségiekre nézve is.
Önmagában azt az érvet, hogy azért nincs
létalapja a népi író kategóriának, mert a paraszti
életforma a múlté, nem tekintem elégségesnek, hiszen nép
mindazonáltal van, mert az ország lakosságának jelentős
hányada még mindig társadalmi és kulturális emancipálásra
vár. Ha összeállnának írók, hogy ezt a kérdést
feszegessék, és ajánlásokat tegyenek a társadalmi lemaradás
behozására, azt újra hívhatnánk népi írók mozgalmának.
Csakhogy szociográfiával, szociológiai kérdésekkel kevesen
foglalkoznak, meghagyják a terület szakembereinek, akik arra
szorítkoznak, amire diplomájuk, foglalkoztatási szerződésük
jogosítja őket, a következtetésektől tartózkodnak, mert ott
meg már a politika intézményei illetékesek. Tehát ha lehetne
is, ma nincs a klasszikust mintázó népi írói vállalkozás.
A kilencvenes évek közepén azonban a nemzeti közösségért
való felelősség és a történelmi sorskérdésekre való
hangoltság irodalmi tradíciójának vállalását kellő
alapnak tartottam ahhoz, hogy a népiség folytatásaként
fogadhassuk el. Végtére is ez közös nevező a ma népinek
nevezett értelmiségi csoport és a klasszikus népiek között.
A kategória fenntartását az is indokolta a szememben, hogy
elvi megkülönböztetést tett lehetővé az ezt a tradíciót
igenlő és az ezt elavultnak tekintő írócsoportok között.
Egyébként nem pusztán elavultnak minősült, az
irodalomtudomány új áramlatainak hívei egyenesen az irodalom
autonómiáját és autenticitását féltették a
"váteszektől", a "képviseleti" tollforgatóktól. Nem
fenyegette akkor már az irodalom autonómiáját semmiféle
"társadalmi megrendelés" – sőt, jó ideje inkább a
politikai szféra és az olvasók fagyos közönye vette és
veszi körül, tehát a valóságreferencia kitagadása az
irodalmi gondolkodásból amolyan megkésett reakció volt –,
azt azonban el kell ismerni, hogy jogos a fenntartás, ha
mindentudó, szereptévesztő íróval és nemzeti pátosztól
dagadó frazeológiával szemben támad fel. Sőt, a nemzeti
elkötelezettség legjobb, legnemesebb irodalmi
megnyilvánulásaitól is joga van bárkinek irtózni. Csak azt
nem illett volna – s ma sem illenék – kétségbe vonni, hogy
ez a paradigma is az irodalmon belül van, s még csak nem is a
magyar történelem sajátos torzulása, mert minden nép
irodalmában korról korra feltűnik.
Természetesen az esztétizáló irodalom is
korhoz kötött paradigma, s többnyire ennek is van politikai
előjele. A liberális individualizmus egyik vetülete a
művészetben az értékhierarchiától megfosztott emberkép,
az, hogy az író nem törekszik többé semmiféle centrum,
igazság, rend felé, beéri azzal, hogy csak különféle narrációk
eseteit lássa az irodalmi szövegekben. A nemzeti hovatartozás
azonban a liberális Én számára is adottság, alkotóként
műve toposzainak többségét a nemzeti kultúrából és
történelemből meríti, s ezért az identitáskeresés
drasztikus fázisában, a kilencvenes évekbeli Kulturkampfban
e feszélyező kötöttség késztette hivalkodó, tüntető
távolságtartásra. A nemzetkategóriára irányuló fóbiában
szintén volt valamelyes megkésettség. Ugyanis vannak korok,
amikor a szkepszisnek vagy éppenséggel a cinizmusnak jut a
szerep, hogy a tudat megkérgesedett felszínét áttörje az
érző, fogékony rétegekig.8 De ha nem az elhalt
kérget, hanem a sebek fölött képződő új hámot szakítja
fel a rutinná vált gúny és utálkozás, akkor a nemzeti tudat
önvédelemre szóló joga fölébe kerekedik a rombolás
jogának.
A kilencvenes évek közepét ilyen időszaknak
éltem meg, ezért az erkölcsi komolyságban kerestem a népi
író korhoz igazított jellemzésének lehetőségét. Eszerint:
"olyan személyiség, amelyiknek identitástudatában erős
szerep jut közösségi meghatározottságának, de ezzel nem azt
akarom mondani, hogy kizárólag a népi író ilyen, hiszen
közösség és szolgálat oly sokféle lehet. [...] Annyi mégis
megkülönbözteti írótársaitól, hogy tudatosan vállalja a
sajátosan magyar sorsproblémák megszólaltatását, és
ennyiben az író irodalmon túli felelősségét. De ezt nem
valamiféle esztétikai és erkölcsi felsőbbrendűség
jegyében a többi, másféle íróval szemben, hanem pusztán
azért, mert érdekli, gyötri, fogva tartja a megtapasztalt
balsors és meghasonlás."9 Többen is bírálták
e definiciót. A legáltalánosabban az író közösségi
képviseletre való felhatalmazottságát vitatják mint irodalom
és nemzet (avagy nép) viszonyának kulcskérdését.10
Attól, hogy az irodalomnak nem kell megtagadnia "a politikumot
és a tágabb értelemben vett közösségi témákat – írja
igen elgondolkodtató kritikájában Keresztesi József a
Holmiban –, [...] a művész kultikus tekintélye még
megingatható marad, hiszen ugyanúgy pusztán ajánlatokat,
korrigálható vagy cáfolható, tehát vitatható ajánlatokat
tehet a közösségre vonatkozó kérdésekben, mint a politikus
vagy a bolgárkertész. [...] Hírnök, követ, próféta viszont
nem lehet annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs
mögötte/fölötte semmiféle instancia, amelynek a nevében
ilyen módon megszólalhatna."11
Íme, itt is tetten érhető, hogy mennyire
összeolvad a népi író kategóriájában a társadalmi mozgalmár
és az író. A mozgalom résztvevője ajánlásokat tesz a
társadalomnak és a politikának, s ha történetesen író,
akkor olyan terepre kényszerül, ahol illetékessége
vitatható, elvégre a filozófus jobban ért a társadalmi
jelenségek modellezéséhez, a politikus a gyakorlati
stratégiák felépítéséhez, a bolgárkertész pedig jobban
tudja, hogy mit akar a nép. (A klasszikus népi mozgalom efféle
avatatlansága fel sem merült, hiszen szellemi vákuumba törtek
be, a társadalom nyilvánvaló szervi bajaira irányították a
figyelmet, amelyeknek más szószólója rajtuk kívül nem volt,
s ráadásul falukutatásuk szinte utolérhetetlen remeklés
szakmailag is. Nem voltak tévedhetetlenek – de ki várná el,
hogy az legyen bárki?) Csakhogy az irodalmi művek világában
más a helyzet, ott az író illetékessége vitathatatlan. Nem
tesz ajánlásokat a társadalomnak, még ha azt mondja is, hogy
"Talpra magyar!". Az ilyen mondatnak lehet mozgósító
hatása egy adott pillanatban, de amikor épp nincs kit, miért
mozgósítani, a vers érvénye olyankor is megmarad, hiszen
kultikus tárgy: hangzás és kollektív emlékezet révén.
A művészet kultikus tekintélye minden
kultúrának conditio sine qua nonja, és
természetesen nem csak a közösségbe ágyazott, törzsi,
népi, nemzeti kötődésű művekre terjed ki. Nyilvánvaló,
hogy nem a művész személyének tiszteletét jelenti, de a
huszadik század egyik irodalomelméleti áramlatának ama
törekvése, hogy a vers alanyát, a prózai mű elbeszélőjét
a végletekig absztrahálja, túlságosan elhomályosította a
tényt, hogy a művészek az ősi papi-sámáni rend örökébe
léptek, s így igenis rájuk háramlott valamennyi azok kultikus
tekintélyéből. Közösségi szerepük a metafizikai
létlehetőség megjelenítésében volt. Nem
mögöttük/fölöttük tételezhető a törvény, vagyis az a
magasabb rendű ismeret, amelynek megszólaltatói, hanem
bennük, magukban. Egy egészebb világélmény befogadására
kondicionált érzékenységükben és tudatukban. Tény, hogy az
emberek gyanakvóak lettek a szavakkal szemben, a művészek
pedig hajlanak rá, hogy ne higgyenek semmilyen egészben, sem
egész emberben, sem egész világélményben. De az eredmény?
Az eszmék – mércék – elutasításával az emberek
voltaképpen félrevezethetőbbek, befolyásolhatóbbak lettek. A
művészet fikciós világának, ideáinak helyét nem a nyers,
öntörvényű, szaktudományos igazság, hanem a tömegmédiumok
álomgyára vette át. Kultikus tekintélyük a televíziós
műsorvezetőknek van. Ezért védelmeztem az írói
vállalkozás komolyságát és közösségi jelentőségét a
korszellemnek hajbókoló és valójában önfelszámoló,
túlhajtott művészeti individualizmussal szemben.
Tévedtem azonban, amikor a népi író
kategóriájába erőltettem bele mindent, amit a hagyományos
írói szerepről gondolok. Bedőltem én is a sablonnak, amely
szerint a váteszköltő a népiek egyik alfaja, az írástudók
felelőssége a népiek (avagy a nemzeti oldal) külön
rigolyája. Az is e tévedésbe hajtott, hogy a magyar irodalom
eme sorstudatos hagyományát jó ideje csak a népi-nemzeti
oldalon becsülik meg, ám ettől még nem tekinthető ezen
alkotói kör által birtokolt szellemi tulajdonnak. A
definícióra túlságosan rányomta bélyegét az irodalmi
értékrend kiegyensúlyozatlansága, az erővonalak kuszasága.
Nem válik szét benne eléggé a közéleti aspektus az
irodalmitól. Személyiségünk, sorsunk közösségi
meghatározottságából nem okvetlenül következik a nemzeti
sorsproblémák tudatos megszólaltatása. Az előbbi, tudatunk
és mélytudatunk közösségi rétege szinte minden szavunkban
ott rejlik, az utóbbi, a közjó írói képviselete csak
programszerűen történhet. Az író irodalmon túli
felelősségéről szólva irodalmon csak a korabeli domináns,
belterjes, szűkkeblűen szövegbe tapadt irodalomfelfogást
értettem, de az irodalom eredendően azt is jelenti, amit –
tévesen – rajta túl levőnek mondtam. Irodalom: az írói
alkotóműhely teljessége, amelyben ott van a személyiség, az
erkölcs, a világélmény ezernyi eleme, amelyből a szó (a
szöveg) születik. Vagyis ami a szövegen "túl" van, az
még bőven az irodalom határán belül esik.
Folytatható gondolatnak látszik azonban a
közösségi érzékenység felvetése. Kollektív tudattalanról
Jung óta tud a pszichológia – egészen eltér ettől, amit
féltréfásan Társas – azaz kollektív – Énnek nevezek: ezen
tudati jelenséget értek. Identitásunk egyik meghatározó
mozzanata a közösségi, többnyire nemzeti hovatartozás.
Persze igen különböző, hogy kinél mennyire válik fontossá,
s az is, ki mekkora közösségbe illeszkedik: egy család, egy
szociológiai réteg, egy etnikum, egy nemzet, netán egy vallás
létkeretébe. Továbbá azzal is komolyan számolni kell, hogy
az ember általában egyszerre több kötelékbe fonódik, de
van, aki csak egyféle kollektivitást képes átélni. Az Énnek
ez a társas voltunkból következő meghatározottsága,
tudatosított függősége nemcsak a jungi kollektív tudattalan
jelenségeitől különböztethető meg, hanem a
kollektivitásnak attól a messianisztikus felfokozottságától
is, amely az avantgárd művészeti programokban bukkant fel.12
Mind a népi írói, mind a magyar irodalmi
tradícióban elsődleges a magyar nemzettel való azonosulás
eleme.13 Mégis érdemes különbséget
tenni az e tradíciót ma tovább éltető írókról szólván.
Megvizsgálni, vajon a szociális és a nemzeti tartalmak
többletével, tudatosan, programszerűen e tartalmak
kifejtésére áldozott munkássággal állunk-e szemben, azaz
mai népi íróval, avagy egyszerűen egy íróval, akinek
nevelődését a nemzeti irodalom és történelem, valamint az
élet közvetlen közege erősen meghatározta. Az ilyen író
organikusan kötődik közössége múltjához, jelenéhez,
ugyanakkor elsősorban individuális valóját éli meg, Énjét,
amelynek természetes, szerves része kollektív, azaz nemzeti
identitása is. De nem népi író, talán nem is nép-nemzeti
író, művének eszmei komponenseit személyre szabottan
lehetséges csak megnevezni.
A népiség jelentéskörének
behatárolásával talán használhatóbb kategóriákhoz
jutnánk, és nem lehetne összemosni a politikai
programszerűséggel – amely egyébként nem feltétlenül bűn
– a stílusbeli, érzületi ráhangolódást nemzeti
közösségünk kulturális valóságára. Ugyanis ez az
összemosás álcázott hatalmi törekvés gyanújába keveri a
nemzetéhez szervesen kötődő művészt, azt is, aki
küldetéstudattal, s azt is, aki csupán magától értetődő
otthonossággal éli meg magyarságát, holott mindkettőnek az a
lényege, hogy természetes, hogy adottság. Igen, még a
szerepvállalás is az, de különösen indokolatlan (vagy
rosszhiszemű) gyanússá tenni az Énbe foglalt nemzeti
tartalmakat. A közösségi hatás és hasznosság normává
emelése, megkövetelése súlyosan csonkította egykor a
művészetet, de a művész szabadságát korlátozza az irodalmi
sterilitás, a harcos individualizmus önelégült
korlátoltsága is, amely viszont ma diktál divatot. Az
irodalomról való gondolkodás valószerűbbé válhatna a
fantomfogalmak elvetése, illetve tiszta jelentéssel való
életre keltése révén, és akkor talán senkinek sem maradna
esélye arra, hogy kijátssza szellemi örökségünk egyik
részét a másik ellen.
Elhangzott a "De mi a
népiség..." című konferencián, amelyet az ELTE BTK
Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke, a Károli Gáspár
Református Egyetem Klasszikus Magyar Irodalmi Tanszéke, a
Kölcsey Intézet és az Illyés Gyula Archívum rendezett 2004.
november 18–19-én.
1Salamon Konrád: A harmadik út küzdelme; Népi
mozgalom 1945–1987. Korona Kiadó, 2002.
2N. Pál József: "A megtartók jöjjenek...".
Felsőmagyarország Kiadó, 2004.
3Kovács Éva: Indulatok a mai népi–urbánus
vitában. 2000, 1994. augusztus. A tanulmány a bécsi Institutfür
die Wissenschaften vom Menschen programja keretében
íródott, először németül jelent meg.
4Marsovszky Magdolna: Etnosz vagy demosz?
Népszabadság, 2004. július 24. A szerző 1979 óta él
Németországban, kutatásainak középpontjában a
magyarországi kultúr- és médiapolitika áll. 1999-ben a MTA
különdíját kapta.
5Jászi Oszkár: Leszámolás – beszámolás
nélkül. In A népi–urbánus vita dokumentumai
(1932–1947). (Vál., szerk. Nagy Sz. Péter.) 420.
6Kardos Pál: Zsidó válasz. Válasz, 1934/2.
7Kovács Éva fentebb idézett tanulmánya hivatkozik Kuczi
Tibor Szociológia, ideológia, közbeszéd (in Kuczi T.
– Becskeházi A.: Valóság ’70, 1992.) és Vajda
Mihály Megkésett reflexiók (kézirat, 1993) című
írásaira.
8Esterházy Péter a Frankfurti Könyvvásár 2004
Béke-díjának átvételekor mondta: "Amikor én úgy harminc
éve először körülnéztem a magyar irodalomban, és nem
lehetett nem körülnéznem a diktatúrában, akkor ott [...]
szörnyűségesen sok komolyságot láttam, a hatalom velejéig
hazug komolyságát, és egy tiszteletre méltó magyar irodalmi
tradíciót, amely főképpen saját magát vette komolyan,
amennyiben a saját morális föladatait vette komolyan, mert
talán egy diktatúrában ezt nem is lehet nem komolyan venni –
mindenesetre nem éreztem úgy, hogy ez az én alkatomnak
megfelelt volna. Ebben a sokszoros komolyságban nem volt nehéz
komolytalannak, konstruktívan komolytalannak lenni. A
diktatúrát kinevetni tulajdonképpen könnyű feladat."
(Élet és Irodalom, 2004. október 15.)
9Ács Margit: A hely hívása. Antológia Kiadó,
2000. 64.
10"...elsősorban az író közösségi képviseletre
szóló felhatalmazását firtatnám, másodsorban a
sorsproblémák (vagy akár a nemzet- és
nemzetihagyomány-fogalom) hosszú távú rögzíthetőségét,
harmadsorban a népi mozgalom heterogenitását kérném számon
a fenti szövegen..." (Keresztesi József: Létező hely,
Holmi, 2004. augusztus, 1018.)
11Uo. 1019.
12"...az új művész kollektív individuum.
Társadalmat egységesen átfogó hitnek és vallásnak
megélője és kinyilatkoztatója [...] a MA művészei
reprezentálói egy közös nevezőnek, melyen a kor
elindítható új életforma-lehetőség [...] felé." (Kudlák
Lajos, MA, VII. évf. 1. szám.)
13Ady szereptudatát Kis
Pintér Imre 1986-ban írt Ady-tanulmányában így jellemezte:
"[A lírai szubjektum] egyszerre individuális és kollektív
személy [...] Nem arról van szó, hogy a költői én nemzete
reprezentánsaként gondolná el magát, még csak arról sem,
amit Szerb Antal állít, hogy a magyarság »kollektív
tudatalattiját« képviseli; hanem arról, hogy a költő
személyében azonos a közösséggel [...] A magyarság ezért
Ady számára először is: tény, faktum; lehet átok és
áldás, de megkerülhetetlenül önálló kvalitás,
létezésének sine qua nonja." (Esélyek, Magvető,
1990.)