Széles Klára

„Isten hol vég-, hol homokvárai”…

Zavarban van az olvasó. Lapoz előre-hátra. Keresi a kötet magját, keresi a legjobb verseket, a kiemelkedő csúcsot. Nem leli. Nem, mert úgy látja: mind az.

S ekkor kezdődik a még nagyobb zavar. Hogy lehet ezt a fenti, mély meggyőződésű ítéletet nyilvánvalóvá tenni? Nem tévedés? Hiszen igen szerény külsejű, vékony kötetről van szó, amelybe ha belelapoz valaki, túlnyomó többségében kötött, rímes, négysoros, pattogóan ritmikus, magyaros, hangsúlyos verselésű darabokat talál. Mi ez? Kihívó, tüntető korszerűtlenség? Miért, mi jogon mondhatja bárki (most éppen én), hogy ez a szemet szúró, avíttságra gondoltató egyszerűség – látszat csupán? Egyszemélyes, Lászlóffy Aladár-szabású költői köntös, állepel, mely úgy fed el, hogy felfed. S megfordítva: úgy „áttetsző” – mint ritka, mély tengerszem –, hogy csak sejtelemmel követhető távlataival végtelenre utal.

Például itt a kötet címe: Bársonyok és Borgiák.

Bársonyos Borgiák – borgiás bársonyok?

Hogyan és miért kerülnek egymás mellé Bársonyok és Borgiák? Két, teljesen csak az egyedi költői önkény által társított szó. A Borgiák nevéhez tapadó történelmi asszociációsor a legszembetűnőbb. A kíméletlen hatalomra törés példatárát idézheti fel. Az uralomra jutást, amely nem válogat eszközeiben, lehet az méreg, tőr, bármi. S mindezzel ráadásul orvul támad, nem egyenesen, mivel maga az amoralitás, a gátlástalanság egyik fő fegyvere. Ennek az utalástömbnek elébe kerülve a bársony (Bársonyok) fokozottan az ellentétességet érzékelteti. Hiszen a finom kelme gyengéd, simogató érintése hízeleg a tapintásnak, kényezteti a bőrt. De a történelmi vonzat egybe is kapcsol: a bársony (a selyembársony, a bíbor, a porfír) hatalmasok viseletének, környezetének a kiváltsága. (A szegény ember mesében és hasonlatban, fantáziálásként, fogalomként él vele.) A két szó, a két képzet-gombolyag így, egymás mellett nemcsak ellenpontozza egymást, hanem egymásra át is sugározza („gombolyítja”, „szöszözi”) egymás jelentésárnyalatait, asszociációit, emlékeztetéseit. Átjárják egymást. Alliterációik (B–B, r–r), belső rímeik (Bár–Bor), hangzásuk, lejtésük (két anapesztust ad ki a két, kötőszóval kapcsolt, tagolt szó) csak ráadásnak tekinthetőek. Ámde az előbbieket megerősítő ráadásnak.

Igaz-e ez? Honnan is való ez a két címszó? (Ilyen című vers nincs.) A kötetben talán a legkevésbé várt helyen lelhetjük fel: szerelmi vallomásban, a valóban bársonyos, gyengéd Virágénekben:¹

A kötetcímbéli „és” változik át csupán „a”-ra. S ezzel a Bársonyok fogalma, a többes számú szó (szándékosan nagybetűvel, átvitt értelmekkel) állítmánnyá lesz a költői mondatban. (Lászlóffy Aladárnál másutt is természet adta módon tapad össze a „bársony” és a „szerelem” érzéklete, élménye: „beteljesült szerelmek bársony ölében” születik „a szellem folytonossága” – olvashatjuk.²) A szerelem, a szerelmes nő hatalma hatására varázslatosan szöges ellentétébe vált a gonosz: bársonyok lesznek maguk a Borgiák is. Itt: valódi, simogató gyengédséggé lesz a gyilkos irgalmatlanság; feloldó, meghitt bizalommá az ólálkodó halálveszély; édességgé a méreg. A szerepcsere fordítottan is áll? („…mérgezők a Júliák”) Nem. Nem így. A mérgező Júlia kimondatlanul Shakespeare halhatatlan szerelmeseit idézi. Ahol Júlia „mérgez”, de önmagát mérgezi, s éppen szerelme miatt, szerelméért. Érzése mélyebb, elemibb, mint az életösztön; s erősebb, mint a halál. Júlia „mérge”, „mérgezése” mintegy önmaga ellentéteként jelenik meg, a „szerelmi méreg” áhított bájolószerként. Nem a halált, hanem az élet nagy szenvedélyét idézi.

Ám ezután a költő a „Szendreyk” üzenetére emlékeztet. Petőfi Júliája éppen a síron túli szerelem, hűség meghazudtolásának jelképévé vált. Mégis beférkőzik a bizalmatlanság? De a „Szendreyk” itt (s ilyen összefoglalóan) nem annyira Júlia, mint inkább Petőfi megidézése kedvéért jelennek meg. Annak a költőnek a kedvéért, akinek most itt „ellentmond” a vers („szerelem – / nem szabadság kell nekem”). Ez az „ellentmondás” idézőjeles. Hiszen a kijelentés furcsa kétarcúságot nyer azzal, hogy a Szendreyk üzeneteként kap helyet. S játékossá válik, ahogy a szerelem ilyen sorba kerül: „repkény, önkény, szerelem – / nem szabadság kell nekem.” Ugyanakkor a „szerelem” szerepe mintha megfordulna: nem a magánboldogság intim terébe húz, zár vissza, hanem inkább kaput nyit a tágabb hazára. („Előbb éltél, azután / általad is lett hazám.”)

Szerelmi vers ez, melyben a legszemélyesebb érzés is a hazáról szól.

Hiszen ha a Borgiák emlegetése teljes joggal juttathat eszünkbe más Lászlóffy Aladár-verseket, például az Olasz hármast („Velence. Furcsa fejezet. / Kire nem emeltek kezet?”3), akkor a „bársony este” megjelenítése egyszerre teszi jelen lévővé Ady és József Attila szellemét. Előbbit a verssor tagolása, ritmusa; a „Milyen”, „mennyi”, „milyen” sorkezdetek ismétlése s a „menynyi minden tegnapolt” neologizmusa idézi.⁴ Utóbbi – a Lászlóffy Aladárt kezdettől, akarva-akaratlan végigkísérő nagy költőelőd – éppen a „bársony este” bársonyosságában, az éjszaka „bolyhosságá”-ban, a hazatérés vershelyzetében van jelen. (Vershelyzet, amely itt áttételessé változik: „…milyen bolyhos éjszaka / indul felőled haza” – hallhatjuk megelőlegezett variánsként a befejező „általad is lett hazám”-at, a kötet egyik vezérszólamát. A befejező szó egyúttal a hallgatólag itt lebegő József Attila-vers címével is azonos.) József Attila Hazám című versének hangsúlyozott felemlítése pontosan egybeillik egy néhány év előtti Lászlóffy-verssel, egy nyílt József Attila-parafrázissal:

(Mintha a két Lászlóffy-vers – önkéntelen – más-más mozzanatot nagyítana ki a nagy előd művéből. Korábban a „jázminok”, most itt a nesz „bársonyossága” kap különleges új jelentést. Újat úgy, hogy ebben a régi is fontos, implicit, beleértett összetevő.)

A kiemelt rövid vers mai Virágének, irodalomtörténeti, történelmi örökségek egyszemélyes, Lászlóffy Aladár-os sűrítménye.

„Isten radarján”

A kötet gazdagsága, esszenciajellege a megközelítési lehetőségek sokféleségét is jelenti. Nemcsak ez a bőség zavarba ejtő, hanem még inkább az, hogy homlokegyenest ellentétes, végleteket képviselő karakterek, szintek, hangvételek, poétikai megoldások állnak egymás mellett, sőt, sokszor kereszteződnek váratlan pontokon.

Olvashatjuk ezt a kötetet egyetlen költői fohászként. Az égre kiáltás, könyörgés, zsolozsma új és új változataiként. Utóbbi köteteiben⁶ is jelen van, de itt tovább emelkedik, állandósul ez az égi hullámhossz, a legfelső hatalomhoz fordulás.7 Nemcsak az Isten radarján című ciklusban, hanem az első versektől az utolsókig találkozunk az „Egek ura”, „Atyám”, „Uram”, „Fennvaló”, „Lelkemben galambősz Isten” szólításával, a „Teremtő zongorájá”-nak megidézésével.8 De még gyakoribb a biblikus utalások, az egyházi világ mozzanatainak, tárgyainak megjelenése a költeményekben. Golgota, Getsemáné-kert, Betlehem, jászol, Madonna-arc, háromkirályok, húsvét, feltámadás, pünkösd – bűnbánat, harang, kolostorok, angyal, szent üzenet: a felsorolás csupán említésnyi. A megragadó – és nem könnyen megragadható – az, amiben különböznek ezek a fohászok, Isten-szólítások bármely más, ismert istenes költészettől. Illetve (egyben): ahogyan ízesül, szervül ez a transzcendentális távlat a sajátos Lászlóffy Aladár-lírába.

Akár néhány verscím is jelezheti ezt az egyedi átminősülést. Az ima elment Rodostóba – hallhatjuk. Fohász szól Vereckéért. Erzsébet-litániát olvashatunk, s természetesen a legendás magyarbarát királynéról van szó. Balkáni jelzőt kap a nagyböjt. S pünkösd ünnepe már a címben, a költőre jellemző különösséggel jelenik meg: A pünkösdre bocsátott záporként. (Joggal, nem annyira a Szentlélek kiáradásának történetét asszociálja, mint inkább azokat a fajta jellegzetes Lászlóffy-verseket, amelyeket hasonlóan rejtélyes, elvont címmel jelölt meg. Ilyen például A hang, amellyel az eső hull a holdra.)

Ez a néhány rögtönzésszerű példa is érzékeltetheti, hogy a vallásos, biblikus fogalmak, nevek ősi jelkép voltukban szerepelnek, de ez a szimbolika újabb, sokrétű átvitellel dúsul. Elsőként a történelmiséggel, az egyetemes és hazai, élő, égető gondok megjelenítésével. Ez – mint a költőnél mindig – tágas, évezredes, netán évmilliós perspektívák bevonását jelenti. S mindez jól megfér – az utolsó címnél legjobban mutatkozó – merész, elvont költői látomással.

A 2000 téli fohász például így idézi meg szinte a teljes Újtestamentumot, vázlatát, kiemelt epizódjait:

Íme a megváltástörténet mint a mindennapi reménykedés utolsó, halvány esélye. S vele, hozzá nyomban a betlehemi kisded példázatának a vége, de itt már keserűn számolva a visszájára fordulással:

Ez már nemcsak reménytelenség, hanem a reményvesztett ember megcsúfolásának fájdalma. De következik a kérés, az esdeklés maga. S itt a nemzeti mondavilággal ötvözi a Krisztus-legendát.

Nem mi űzzük a csodaszarvast, hanem „bennünk” van ez az áhított, keresett csodás állat (maga a várt csoda). S Isten „vadászebe”, az „idő” kergette, „hajszolta” (ugyanazzal a szóval élve, mint amellyel az olajfák hegyére űzött Jézust idézte). Hová?

S itt tér vissza a bibliai történet, a kiemelt, közkinccsé vált, közismert áttételek újabb értelemátvitele:

Júdás itt csak hasonlat, mérték, jelkép – visszájára fordítva. „Az örök Júdás”, aki még maga is többet érne, mint korunk bálvánnyá emelt hatalmas pénzei. Kimondatlan marad a „kufárok”, a templomból kiűzés mozzanata foglalja magában a megnevezést, a bibliai példázatot költői kor-kórképpé felnagyítva.

Keserű, de átszellemült, magasra emelkedő áhítatban fogant ez a „téli fohász”. Mélysége, hívő, hinni vágyó emelkedettsége még teljesebb jelentőséggel, jelentésekkel itatódik át, ha az egész Lászlóffy-költészetet végigkísérő „hó”-, „havazás”-képek fehérségét, átvitt értelmeit is érzékeljük.⁹ Isten és az égből lehulló, tiszta hó – akár a vele járó gyermekkori, elemi öröm, csodaátélés, maga „a gyermek” – nemcsak karácsonyként, Betlehemként tapad egymáshoz, hívja elő egymást, hanem számtalan más áttétellel is. (A „kék hó alatt” nyugvó halott, a „hófödte” haza, „Petőfi ott, a legutolsó télen / mint vörösbegy. Száműzetés a hóba.” Stb.)¹⁰ Ezeknek a lászlóffys havazásoknak, téli képeknek, alig átfogható jelentéssűrítéseiknek, egyedi lírai, látomásos varázslatuknak egy morzsája, de jellegzetes apró képe lehet például néhány sor a címében is rejtelmes és gyermeki A tél bűvészéből:

Ez az áhítattal teljes titok, az égi megérintettség mély költői megélése, megjelenítési képessége szinte hihetetlen természetességgel tenyészik együtt a sarkalatos ellentétnek vélhető profanizálással; az ünnepi megilletődöttség a legkönnyedebb játékossággal. Az „eretnek” groteszkkel.

„Bársony Isten” – „Bársony István”

Azt mondtuk: olvasható a kötet istenes versek sorozataként, transzcendens élmények visszatérő költői megjelenéseiként. Hozzátehetjük: nem kevesebb joggal fogadhatjuk be úgy, mint poétikai játékok briliáns sorozatát. A sorozatnak is gazdag változatait, árnyalatait. Köztük az itt kiemelt „zsoltáros” és „groteszk” jelleg különös, egyedi találkozásait.

Hogy az említett két vonulat Lászlóffy Aladárnál nem zárja ki egymást, sőt szorosan összefügg, arra jó példa lehet A vadász, amely könnyedségében, szintváltásaiban talán irodalmunk egészében példátlan. Találkozik itt voltaképpen minden eddig említett, oly különböző költői motívum: a biblikus világ, a tél, a hó s még a „bársony” is újabb, meglepő jelentésekkel, egymásra utalásokkal.

Télivadász-keretben, szántásra vetülő árnyékkal, nyúlra leső puskás emberalakkal találkozva jelenik meg itt maga az „Isten”! Nem is találkozás, nem is egyszerű hasonlat ez, inkább azonosítás, egymásra montírozás. „Bársony István” (a ma már kevéssé ismert, a századfordulón ízes vadásztörténeteivel, tárcáival népszerűvé lett író)¹¹ és a „bársony Isten” metafora ugyancsak távol áll egymástól. És mégis itt mint költői „személyek” éppen lényegükben: helyzetükben, hatalmukban, szerepükben hasonlítanak. Szinte azonosak. S ezt a „felcserélhetőséget” mintegy istenkísértő fokra emeli a megdöbbentő nyelvi-képi kifejezés; szavak, fogalmak, jelentések, hangzások – megfelelések és paradoxonok – garmadája. Bársony István nevének hangzása két hangzó híján teljesen megfelel a bársony Isten önkényes, költői rögtönzésből született megjelölésnek. Szójáték szülte lírai ötletről van szó? (Feltehetően kevés költő tudná igazán megmondani, honnan, miből is születik a vers. S bizony a hangzás alighanem erősen ludas a dologban.) Akár igen, akár nem, az bizonyos, hogy a vers egészében a bizarr párhuzam a mögötte álló végletes, végzetes valódi tragikum igazának érzékítéséhez lesz eszköz a költőnél.

A tárcaíró-vadász tapintható realitását idézi jelzője, a precízen körülírt vadászfelszerelés: töltött duplacsövű Bársony István áll előttünk. Nem toll van a kezében, sem jegyzetfüzet. Maga a fegyver sincs megnevezve. Mintha önmaga lenne töltött duplacsövű, a megtestesült, kimondatlan puska. (A nyelvtanilag tapadásnak nevezett eljárás során a határozottan konkretizáltat ugyanazzal a gesztussal határozottan absztrahálja, többértelműen szimbolikussá teszi a költő.) S ezt a párhuzamot követve szembeötlik a különös poétikai önkény: a vadászmezőre vetített Isten nemcsak „bársony”, hanem „maga a vadászpuskás bársony Isten”. (Bársony Istvánnál van a jelző, Istennél pedig a jelzett szó.)

A versbéli merész, groteszk analógia lényege más: vadász és Isten-„vadász” (nyúl-vadász és ember-vadász) egyaránt élet és halál ura. Az adott pillanatban még nem dördült el a lövés. A nyúl12 még él. („Bársony István most kivár még.”) Kimondatlan: Isten is ezt tenné? Hiszen a „bársony” jelző itt mintha éppen ezt a tompítottságot, „kesztyűs kézzel bánást”, puhaságot idézné. (Napjainkban akár a „bársonyos forradalom” bársonya értelmében.) Hiszen feltételezés csupán: „Ki folytatná, maga… Isten lenne.” De az tény, hogy egy-egy „fegyveres” az úr; hogy itt most a halál a főszereplő. „A halál úr, a halál ír”: az egyszerűségében rettentő ítélet újabb hangzásjátékot megengedő, írni tanuló elsőosztályosokat felvillantó komolytalansággal jelenik meg. Hogy fér ez össze a vers közepén álló, halál előtti pillanat rettenetével? A szegény nyúlra és a valamennyi emberre (verstávlatban: emberiségre) bármikor rádördülő vég tragikumával, s főként a végső elmúlás drámájával?

Hogyan lehetséges mindez a játék ott, ahol nemcsak a kiemelt „bársony Isten” jelenik meg, hanem – ezt mintegy előkészítve – a „szántások helyén szentírás-hosszú” az „árnyék”; s a „völgyben” „egy …századvégi passzió (remény) lezárva”? A „passzió” itt okkal köthető a vadászat úri kedvtelésének szenvedélyéhez. Például Bársony István író (és mások) heti „boldog délután”-jához. Mégis, az adott költői helyen beleértődik a passió is, a golgotai út a megváltásért, a megváltás reményéért. A passzió mögött álló zárójeles szó (remény) idevarázsolja ezeket a jelentéstartományokat. Hiszen a kedves időtöltésnek lehet-e szinonimája a remény? Van-e bármi köze hozzá? Itt, a versegészben viszont ez az egyedüli, árva, zárójeles fogalom, halk rezdülés mintha a halál uralmánál is erősebben élne. Hiszen nem azt halljuk, hogy maga a remény van „lezárva”, hanem azt, hogy egy „századvégi… (remény)” van „lezárva”.

S ez a „századvégi”-ség többszörös visszhanggal, versvégi kicsengéssel is hangsúlyos: „egy tél esett száz századvégi árva / nyárra.” S ez az ismétlődő hangzás kapcsolódik a vers első felének „szántások”-meloszához. S ahhoz is, hogy ezeket „szentírás-hosszú árnyék” követi. (A szánt – szent párhuzamnál az egyetlen eltérő hang egyszerre hordozza a jelentéseltérést, s ugyanakkor ezen belül utal a kettő – netalán eretnek, profán – hasonló magasztosságára is.)

A rövid vers sokasodó belső jelentésszintjeit nehéz felfejteni. Nem is figyeltünk fel még arra, hol, mikor is játszódik ez a vadászat. Magunk előtt láthatjuk a köznapi tájat: „Kék téli ég”, „délután”, „szántás”, „árnyék”, „naplemente”, „völgy”. Igen. S hagyjuk azt, hogy ez a „téli ég”, a „délután” Lászlóffynál mindig s visszatérően évszázados emlékezést és emlékeztetést sűrít, a „vakító”, „szembesütő” „naplementé”-ről nem is beszélve. Maguk a „szántások” szemünk láttára válnak áttetszővé. Hiszen a „szántások helyén” találkozunk a „szentírás-hosszú árnyék”-kal. Vagyis ezek a szántások nem is léteznek itt, a mi időnkben. Csak voltak valamikor. Az „árnyék” önmagában testetlen. Még inkább az „a völgy”. Annyit tudunk róla, hogy „telve”. Mivel és hogyan van betelve? A továbbiakban inkább időbelinek tűnik ez a völgy. A mögöttünk lévő évszázad „völgye” ez, amelyben („Benne”) „egy másik” – „századvégi passzió (remény) lezárva”. Vagyis a „másik” passzió az, ami szintén, burkoltan jelen van (az egyiken: a vadászaton mint a passzión kívüli és túli): a befejeződött évszázad levert, kudarcos történelmi reményeinek „passzió”-ja (passiója), megváltó nagy kísérleteinek sora. „Már zsákmány sincs: egy tél esett száz századvégi árva / nyárra.” Ez az egész mögénk került huszadik század Vadászának visszapillantó, tragikus számvetése.

Az á-k jajongó visszatérése, s az r-ek ropogása; csakúgy, mint az árvaság kiemelése; az egyetlen „tél” ünnepi volta, melyet száz sivár, árva „nyár” környékez, külön taglalást érdemelhet. Mindez az egész életművel összefonódó, gazdag jelentésvilágra utal. (Gondolhat valaki – nem ok nélkül, hiszen brutálisan kínálkozó emlék – az „egy tél”-ről hallván akár az 1989 decemberében, Romániában történtekre is, évszázados vágyak beteljesülésének reményére, majd meghiúsulásának történelmi pillanataira.)

„A sifonom egy ezeréves állam”

A kiemelt, „profanizált” (vadászpuskás) Isten képe nem kivételes. Ismétlődő, szüntelen, rendszeres, tehát nem rendhagyó, inkább e költőiségben rendjén lévő jelenség. Több, mint „jelenség”. Ebben a lírában áhítat és blaszfémia, átszellemültség és hahota, villódzó humor és tragédia állandóan érintkezik, sőt egymást idézi, egymásra épül. Szorosan, sokszor elválaszthatatlanul egymáshoz tapad.

Ilyen módon jelenik meg a teremtés, a világ, amelyet „Egy neanderthali Isten” kezdett el „a maga sámán-eszközeivel”. (Vagyis a költő az Isten által önmaga képére alkotott ember helyett az ember képére formált Istent vetíti elénk.)13 Más árnyalatként úgy hallhatunk egy „robbanás”-t, amint „égi bikini-bomba”-ként jelenik meg, „minden személyes Betlehem fölött”. Az isteni szférát idéző „égi” itt a napi újsághír értelmében vett kegyetlen realitással ötvöződik; az egyszeri, a legszakrálisabb jelentéseket sűrítő „Betlehem” pedig a legköznapibb jelenségként, minden ember saját tulajdonaként ölt költői testet. Nem megtagadva, hanem megőrizve, sőt sokszorozva a megszenteltséget, az emelkedett jelentőséget. S akár ennek a Betlehemnek újabb, megejtő változatával találkozunk például akkor, amikor a három királyok egyikének, Boldizsárnak alakjában maga a költő így szólal meg: „Mint jászolához új gyermekkirálynak […] a lelkem lovon, térden visszajár.”¹⁴ Ha csupán „térden” járna vissza, nem ütne el a szokott áhítattól. De ez a gyermeki „lovon” – Petőfi óta akár nádparipán – a megilletődöttség önkéntelen melegét, a meglett férfiból kiszóló élő gyermek hitelét lopja ide. S ez visszasugárzik a mindenkori s a mindenkor „új” „gyermekkirály”-ságra is. Másutt a népmesék naivitása, szárnyaló szabadsága, derűje színezi át a mennyei motívumokat. „Az Éden udvarán az Isten / lóra parancsolt s csak mosolygott: / ennyit se kellene segítsen.”¹⁵

Ez a fajta gyors, meglepő szellemi, nyelvi, poétikai sziporkázás, ennek egyedi bizarrsága, a frivol módon megjelenő áhítat – például a szándékosan népies, gyerekes „együgyűség”-nek álcázott éles ítéletmondás – mindig, kezdettől jellemezték ennek a költészetnek egyediségét. De talán még egy kötetben sem szerepelt ez a hangnem ilyen súllyal, ilyen mennyiségben, de főleg: ilyen kiforrott változatokban, ilyen pazar és színes bőséggel, mint itt. Verseket és verssorozatokat, sajátos versformákat és „belső szülemlésű” verselési szabályokat, öntörvényeket, lírai műformákat teremt ez a fajta ihlet, egyre merészebben és bravúrosabban.

Elsősorban a Testőr íróra, a Csasztuskákra, a Nemzeti dalocskára, a Nemzeti gyermekszobára, az Extra-hármasra gondolok.¹⁶ Mint minden felsorolásnál, minden „szabály” feltételezésénél, meglátásánál – egy-egy valódi, élő művészeten belül –, a meglátást nyomban, joggal követi az elbizonytalanodás élménye. A vélt határvonalak feltűnését a határvonalak elmosódása. A jellemzőnek látott saját „szabály”-t a még jellemzőbb kivétel. A szabálytörés, a maga alkotta szabályok áthágása is. Jellemezni sajnos aligha lehet egyszerűsítés, redukálás, önkényes kiemelés nélkül.

Mindezekhez (s az itt fel nem sorolt hasonlóakhoz) egyaránt odailleszthető lenne a Nemzeti dalocska cím. Abban az értelemben is, ahogy visszautal a Nemzeti dalra, mint a nagy ősre a korcs, eltörpült mai utód. Kihívó, keserű kérdés is: netalán maga a hajdani „nemzet” lett mára „nemzetecske” csupán; többé nem „dal”-ra, hanem inkább csak „dalocská”-ra indító (serkentő), inspiráló? Kicsinyítés, becézés ez, vagy inkább szánakozó keserűség? A nemzetnek, a nemzetről szól – akár hajdan Petőfi –; tűrhetetlen kórképet fogalmaz meg, tár fel. De olyankor, amikor nincs „itt”, nincs „az idő”, nincs „most vagy soha”. Marad a kíméletlen költői tükör önszembesítése: a görbe tükör. Valóban „görbének” nevezhető ez a tükör? S ha igen, miért, hogyan görbe? Ízelítő lehet e költői jellegzetességre egy részlet az előző verssel egy tőről fakadó Nemzeti gyermekszobából:

Micsoda tiszteletlenség – sőt: frivolitás! Hogy lehet az „ezeréves állam” metaforájának tekinteni saját „sifon”-ját? (Maga az idegenességét megőrző jövevényszó kabarészövegbe illő inkább, mint versbe – a „nachtkasztli” lehet méltó párja hangzásban, hangulatban.) „Amim maradt még, rendre beteszem.” Mint kifosztott ember, mint költöző (nagyobb lakásból kisebbe); mint új életet kezdő, netalán miniatűr „honfoglaló” (sifonfoglaló). Számba veszi maradék holmiját, maradék önmagát. Ehhez való a „tükör”¹⁷ is – tükör a költői tükörben (s a költő máris átvitt értelmű „sifon”-jában, annak is „kitárt ajtóján”). Mintegy „házi”, belső magánpróbája az önfelmérésnek, a szó szerinti és több mint szó szerinti önszembesítésnek. Hogy nézek ki – a külső szemlélő szemével? Ki vagyok? Mivel rendelkezem? Mi az erőm? Kire-mire számíthatok önmagamban? Mire és milyen ellenállásra vagyok képes? Mintha ez a fajta önfürkészés mint egy önszórakoztató grimaszolás, fintorgás jelenne meg a „tükörképpel szembeszegezett” önarc, saját arc esetében. De itt hangsúlyozottan nem a tükörképbéli énről van szó, hanem a „más tükörképpel szembeszegezett” saját arcról. Arcról? Inkább az arcból kiemelt állról. Az állkapocs megfeszítése a mimikában erőkifejtés, vicsorítás, erőfitogtatás, ijesztés eszköze is lehet. Az adott négy sorban nyilvánvaló módon válasz az „ezeréves állam” rímhívó szavára. S mint ilyen, botránkoztató lehet eszmeileg, profanizálásként és poétikailag egyaránt. Egymástól ugyancsak távol eső jelentésű homonimák vakmerő összecsengése. Azt is sugallhatja: talán nem is olyan természetes ez a távolság az én „állam” és az én „állam”(om) között? Valamint hogy ez a „szembeszegezés” pusztán nevetséges – netalán vicces – gesztusként jelenhet meg, holott inkább a belátott tehetetlenség tragikus valóságának felvillantása.

A folytatás fokozza ezt a fajta gondolati-verselési sziporkázást (tűzijátékot):

Az önszemle múlt-számbavétellel folytatódik? A felsorakoztatott elemek, motívumok nem is annyira a magyar történelem jellegzetes tárgyi relikviái, mint inkább e valódi történelmet helyettesítő, azt nem annyira feltakaró, mint eltakaró (leleplező-elleplező), jelképesnek kinevezett díszletei. Ilyen a magyar nótából való „rámáscsizma”; a honfoglalás kori jelmezben páváskodó utód „korhű” lovasfelszereléséhez, nyílvesszőihez tartozó „tegez”; a törökellenes harcok idején átvett szóval jelzett, hasonló szerepű „fringia”; a Kossuth-kor „körgallérja”, „körszakálla”. Mindez nem a régi dicsőség büszke idézéseként, hanem az efféle idézgetések szomorú iróniájaként jelenik meg. S ez az ellenkező állásfoglalás többféle értelemben és többféle szinten realizálódik, poétizálódik a verstanilag pimasz rímpárban („tegezem” – „visszategezem” – s mindkettő még az előző szakasz két sorvégére is visszhangzik: „rendre beteszem” – „szembeszegezem”.) Fokozza a hatást az idézett két versszak között is meglévő összefüggés, egymásra utalás. A visszacsengő rímekben („rendre beteszem” – „visszategezem”; „állam” – „vállam” – „szakállam” stb.); a hangzók sűrű visszatérésében ( a feltűnő, sok e mellett 10-11 m szerepel a két szakaszban). A strófákat lezáró állítmányok hasonlóan „rebellis” jellege is aláhúzza mindezt: „szembeszegezem” – „visszategezem”. Szemantikailag, hangulatilag ez a „visszategezés” újra csak a megidézett korok méltóságteljességének, szigorú etikettjének hetyke, kihívó, csibészes semmibevevése: másfajta szembeszegülés. A szavak, hangzások, rímek szintjén is jelen van a visszafeleselés, nyelvelés, sőt nyelvöltögetés – önnön ironizáltságával együtt.

Ezt a versrészt háromszor két sor zárja le. Külön és együtt is magukért beszélnek. Az eddig jelzettekhez újabb riposztokkal szolgálnak.

Abban a bizonyos sifonban, illetve ebben a bizonyos múltban (avagy a múltban mint holmi végigkotorászható sifonban) található mind, amit felsorol. Ugyancsak ál-véletlenszerű, mi is kerül még ide e néhány sorba. Maga az esetlegesség, illetve éppen a hangzásazonosság, -közelség mögött rejlő (megbújó) fogalmi, képi össze nem illés, diszkrepancia, antinómia, bizarrság hozza, keríti egymás mellé ugyancsak eklektikusan a történelmi elemeket. Szavak, hangok játékának kétségtelenül meghatározó szerepe van. (A „bulla” hozza a „hullá”-t; a „hulla” alliterációként vonzza a „harács”-ot; a „bulla” b-je folytatása a „Gülbaba” b-inek.) Az „áriát fakasztás” tömör és érzékletes példája, megidézése a garantáltan könnyed szórakoztatás forrásaként felhasznált históriának, a néven nem nevezett operettnek. (A több évszázados török végveszély „Gülbaba”-ként, rózsakerti boldog, édes idillként.) Mígnem a vers végére az „ária” a faluvégi asszony „ének”-léseként jelenik meg, s feltehetőleg azért éppen az adott dalról hallunk, mert idehívja több egybecsengő affrikáta, a sok (leghangzósabb!) „á”, a több egybecsengő sor végi, sor belseji „végszó”: a „kalapács”, „harács”, „forgács”, „ács”.

Mégis, ebben az esetlegességben a költői „ötletszerűség” idézőjeles, hiszen belső következetesség vezérli. Nemcsak a már kiemelt, ellenkező pólusok, végletek egymás mellé állítása jelzi ezt, hanem például az is, hogy a hangsúlyozottan pihekönnyű, játékos képzeteket komoly, netán komor asszociációk követik („Gülbabá”-t „bulla, hulla és harács…”).

A történelem (történelmünk) különös lírai vetülete, teremtménye ez a fajta Lászlóffy-líra. A költői görbe tükrök között is különös. Groteszk volta fájdalmas – fájdalma groteszk alakot ölt.

Magyaros, lászlóffys „csasztuskák”?

Az utóbbi évek során a költő sorozattá nőtt, egyre sajátságosabb, sőt már egyedi verstípusnak tekinthető műformát teremtett, s annak még verselésben is számos változatát. Önmaga legutóbb18egyik idetartozó lírai darabját Csasztuskáknak keresztelte. S valóban, ebben – de a többi, eddig említett versben is – van, amit tekinthetünk, nevezhetünk „csasztuska”-szerűnek. Úgy vélem, hogy sajátságos, egyéni köze van ezeknek a verseknek a „csasztuska”, illetve a magyar „rigmus” írásbeliség előtti (orális) hagyományához. Az orosz elnevezés az elmúlt negyven év megélt politikai tapasztalatát fűzi ide.19 A Lászlóffy Aladár-féle „csasztuská”-ban (és „csasztuskák”-ban) a felsorolt vonások többnyire megtalálhatóak. De rendkívül sajátos áthasonítottságban. Sorozatként immár tekinthetjük egyszemélyes műfajnak: idézőjeles „csasztuskának”.

Már ez a kezdet úgy eleveníti meg – csasztuskához illően – a közéleti aktualitást, hogy az indító magyarnóta-elemet nyomban történelmi és politikai emlékeztetés követi. Majd „rejtélyes”, de nagyon is jól érthető, közvetlenül korunkra alkalmazható költői absztrakciók. Ez utóbbiak éppúgy beillenének a józan népi bölcsességek képi beszédformái közé, mint ahogyan történetfilozófiai konklúzióknak is tekinthetők. Gondolhat bárki – a mi ezredvégünkön – különféle „maga felé hajló” vezetőségi kezekre, népképviseletektől világszövetségekig. Napjaink „zászlósuraira”, a bal és a jobb mai átértelmezőire.

Nehéz rövidre fogni a szót. A frappáns példák s a mögöttük feszülő jelentések özönével kínálkoznak.

Vagy:

Ki kell emelnem az alapjában meghatározó magyar népköltészeti örökség lászlóffysan sokszínű jelenlétét. „Kun Béla és Szilaj Pista, / Pesten van még komonista, / harangöntő, törökverő. / Kiment belőlünk az erő.” – „A patefon »aztüzente«… / szél viszi a végtelenbe. / Alternatív Tyukodiság: / hol a Jimmyk, hol a Misák.” – „A szilárdat meg a lazát: / Lopják a fát meg a hazát. / Máramaros, Nyárádselye, / Eltűnik a világ helye.” Nem nehéz felismerni a mondókák, csúfolók, csujjogatások, kortesnóták játékos eszköztárát s mindezek szabad, merész, merőben egyénien eklektikus ötvözését. Úgy látom, hogy ezen a vonalon Lászlóffy Aladár a Nagy László-örökség egyik ágának is (például a Menyegző lakodalmi hujjogatásainak) teremtő folytatója. Rokon a két poézis nemcsak a kordiagnózis megfogalmazásában, hanem abban is, hogy a jelen lévő irodalmi áramlatoktól elütő hagyományokhoz nyúl vissza, azokat vakmerően új poétikai eszközökké, formákká alakítva át.

„Még falaznak kőművesangyalok?”

Most látom: küszöbéig sem jutottam az új kötetből tovább-bontakozó költészet legmegragadóbb s egyben legrejtelmesebb belső kamráinak. A tanulmány címével, választott mottójával ezt próbáltam célul kitűzni, s most ide kanyarodom vissza. Elakadó szóval. A summázás megemelt mércéi előtt állva.

Az Antik félálmokra hivatkoznék, a négyszer 14 soros, külön-külön is teljes egységnek tekinthető, szervesen egymáshoz kapcsolódó, sokszoros belső szabályszerűséget hordozó versremekre. Bármely irodalomtörténeti elődjétől megkülönbözteti az a tény, hogy a négy rész címét, témáját adó négy patinás erdélyi város egyszeri, ismételhetetlen lényege, s mégis, épp e réven való összetartozása nemcsak tényszerű és megvallott érzelmi mivoltában van jelen, hanem a históriai pontosság és költői sűrítés varázslataként is. A négy város ebben a lírai együttesben négyesüknél nagyobb egységet, mélységet sejtet, tartalmaz. Mint holmi poétikai bűvös négyszög. Egy kis képtelenséggel fokozza a hasonlatot: Lászlóffy Aladár-féle „Rubik-kocka”.²⁰

A négy város: Torda, Enyed, Gyergyó, Déva. Eltekintve az önéletrajzi vonatkozásoktól, ez a négy név, ez a négy földrajzi hely a születés, a nevelkedés, az élet és a halál: a vár falába beleépülés négy stációját jelképezheti. Történelmet felidézve, keresztmetszetszerűen, más-más folyamatként szembesülhetünk a különálló, egybetartó évszázadok eseménysorával – illetve ezek lenyomatainak, üledékeinek fennmaradó vagy felidézhető nyomaival. Valamiféle költői rekonstrukció is ez, ahogyan annak (is) tekinthetőek az egész Lászlóffy Aladár-életmű sajátos „ásatásai”. Hisz az említett „nyomok”: romok, homlokzatok, néhol „régi házak”, „haldokló kisvárosok” „főterei”, „szélsikálta volt márványok”. A IV. (Déva), mint egy élet végi összegzés, testamentum, esszenciaként gyűjti egybe az előző három város sugalmazását – csupa nyitott, mintegy égre kiáltó kérdésként.

A címként kiemelt titokzatos „kőművesangyalok” valamely lehetséges kulcsai a versremeknek, de az egész kötetnek s az egész életműnek, sőt az életmű valóban „égi” várépítettségének is. Az Antik félálmokon belül azt érzékelhetjük, hogy például ez a kiemelt sor kétszer fordul elő, tér vissza, kétféle alakban. A „már falaznak kőművesangyalok” a II. Enyed alcímű tizennégy sorosban (amelyet elnagyoltan a nevelkedés stádiumaként jelöltem meg). S itt, a negyedik, összeget összegező IV. Déva részben (a Kőműves Kelemen-ballada eredeti otthonában) két, „apró” változtatással ismétlődik a sor: „Még” „falaznak kőművesangyalok?”.(A „már”-ból „még” lesz, a pontból kérdőjel.) S ha azt kérdezzük: kik is ezek a rejtélyes „kőművesangyalok”, akkor egyszerre válaszolhat erre maga a magas Déva-vári ballada s az életmű számos más, idevágó sora, helye. Például a mottóban idézett, egyáltalán nem véletlenül Juhász Ferencnek címzett vers részlete („Itt benn kőműveskelemenkedik / a sors és sorra felfalazza itt / vagy lerombolja… / Isten hol vég-, hol homokvárait…”). S a Déva-vonatkozás átvitt értelmei, a kőművesangyalok és Kőműves Kelemenek (valamint Kőműves Kelemennék) szerepe, sors- és önsorsszerűsége még hatalmasabban visszhangzik, ha mellé idézzük a kötetnek több oly különbözőnek látszó helyéről, mint amilyen a Csasztuskák, a Kinek telik röppentyűre című vers, illetve a Divina Transsylvania néhány sora:

Majd: „Gyulai Pál, édesapánk, / ki hozott kőművest reánk, / hogy felhúzza azt a falat / Temesvárnál, Pozsony alatt, / hogy még Déva is kívül van, / Kossuth kinn van, Mikes kinn van / kinn van harmad magyar haza, / útlevéllel járnak haza”.

S csupán itt „végül”, lényegében befejezhetetlenül:

Mondhatnánk: önsors önjóslatának fuvallata. S rendre mellé-mögé áll a korábbi művek, az életmű egészének sorozata, legközvetlenebbül például a Kőfalon kőszó²². Visszahajlunk a mottóhoz, címhez, miként a művek teszik ezt, rég, akaratlan törvényként. Ebben a kötetben például a „visszahajlónak” nevezhető, különös versszerkezetek sorozataként.²³ De hiszen ez a „vissza”-térés a Lászlóffy Aladár-művek régi, belső törvénye.²⁴ Mint oly sok más, éppen az idők során kibontakoztatható elemi erejű, egyéni, művészi törvényszerűség. Óhatatlanul a mitikus mandalát, az uterus szimbólumát, a „saját farkába harapó áspiskígyót” idézheti, a legteljesebb belső jogosultsággal.²⁵ Az életmű különös, ritka erejű öntörvényűsége szól, akár egy kiemelt négysoros vallomásként is:

(Kortárs Kiadó, 2000)

JEGYZETEK

¹Itt és a későbbiekben is: kiemelések tőlem – Sz. K.
²Botrány Gordiuszban, 12.
³Olasz hármas, in: A repülés a zuhanásban. Versek. Bp. 1997. Littera Nova. 13.
⁴Kocsi-út az éjszakában. Még a hold sem hiányzik a Lászlóffy-versből. Árnyéka, hangalakja itt a „volt”-ban. De a vers elébbi, itt nem idézett részében meg is jelenik: „holdasíts be éjeket”.
⁵Föld, fehérló, gyógyszer, in: A repülés a zuhanásban, i. m. 97. Vö. a szóban forgó kötetben a „nem elegendő, hogy kitessék” című verssel, 95.
⁶A repülés a zuhanásban. Versek. Bp. 1997. Littera Nova. Mesterek sorozat 2.; Felhősödik a mondatokban. Versek. Bp. 1998. Kortárs Kiadó.
⁷Joggal hasonlítja Szakolczay Lajos olyan megélt „sorsszimfóniá”-hoz, amelyben „a nagyzenekar mögött is érezni a lélekharangnyi fohászt”. (Ld. a kötet hátsó borítójának szövegét.) Korábban Bertha Zoltán figyelt fel az istenes versek megnövekedett számára és szerepére, ő az egész mai erdélyi irodalom összefüggéseiben („Psalmus Transsylvanicus” – Vallásélmények és transzcendenciaképzetek az újabb erdélyi lírában – In: Sorstükör, Miskolc, 2001. Felsőmagyarország Kiadó, 245–287.). A modern magyar líratörténet összefüggéseiben Szigeti Lajos Sándor foglalkozik elmélyülten a kérdéssel (Evangélium és esztétikum, Bp. 1996. Széphalom Könyvműhely).
⁸Lásd i. m. 18., 26., 76., 96., 134., 107. stb. (Idézhetnénk még: 10., 11., 24., 33., 39., 49., 50., 53., 54., 57., 85., 94., 98., 106., 114., 133., 154.)
⁹Elég néhány nagy költeményt említeni: a Fehér kakas a hóhullásban-t, a Menni, a havazással szembe, A tiszta hó stb. címűeket. (In: Felhősödik a mondatokban, Bp. 1998. Kortárs Kiadó, 17., 42., 70. Vagy: Fehér havakkal vártalak, Játék a hóval stb. In: A repülés a zuhanásban, Bp. 1997. Littera Nova, 8., 18.)
¹⁰Végtelenség, 141., Ott, ahol…,99.; A mélypont, 135. Vö. még ebben a kötetben: 8–9., 14., 15., 79., 86., 88., 98., 146., 150.
¹¹Bársony István (Keresztes, 1855 – Bp. 1928.) Író, újságíró. Vadásztörténetei, a természet és ember kapcsolatát festő leírásai, tréfás elbeszélései tették népszerűvé. Az első magyar állatregény szerzője.
¹²Ennek a versbéli „nyúl”-nak még sajátos köze van a Dürer megörökítette nyúlhoz is, úgy, ahogyan azt Lászlóffy Aladár több versében, poétikai következetességével költőivé tette. Ebben a kötetben futólag, mintegy visszautalásként: Dürer-ballada (37.): „Vannak, kik mindezt átalusszák, / mint nyulacskánk a nagyregényt.”
¹³Mindig a vége áll az elején, 114–115.
¹⁴Nemzeti gyermekszoba, 6. Boldizsár, 113.
¹⁵Honfoglaló, 53.
¹⁶⁶²–63., 70–74., 96–98., l09–113., 130–132. Ez utóbbi „hármas” volta érdekes, kibontakozó, önkéntelen belső késztetés gyanánt csatlakozik a növekvő számú, fajtájú egyéb „hármasokhoz”. Lásd Olasz hármas, Hellén hármas, Magyar hármas, Opus-hármas, Levél-hármas stb. (In: A repülés a zuhanásban, i. m. 12., 13., 49., 118., 123.)
¹⁷A „tükör”, amely egyike az utóbbi évtizedben egyre növekvő jelentőségű, mélységű egyéni motívumoknak, egyben motívumrendszerek tagjainak. (Lásd Mint tükre előtt a komédiás, Tükör a sötétben, Mit mondok a tükörnek stb. In: Keleti reneszánsz, Bukarest, 1993. 36., A repülés a zuhanásban, 25., 59. stb.
¹⁸Úgy vélem, jóval korábbi időszakban is felbukkantak ennek a versformának előzményei – talán első darabjai –, rendszerint valamiféle változó, műfaji megjelölésre is vonatkozó címmel. Például az S.O.S. manikűr-szalon, Kannibál ballada, Albino pipacsok, Hungaro-turist, Szürke, lehetetlen esten, Bájoló stb. (In: A repülés a zuhanásban i. m. 11., 48., 71., 81., 95., 134.)
¹⁹A téma megérdemli a további, bővebb kifejtést. Itt csupán jelzésre szorítkozhatom.
²⁰A versforma bravúros egyedisége megérdemli a külön verstani elemzést.
²¹Lásd i. m. Antik félálmok, I–IV. 15–17.; Csasztuskák, 70.; Divina Transsylvanica, 21–22.
²²Szombathely, 1994. Életünk Könyvek. S a címadó Szeged, Alsóvárosi Templom. („Kőtáblán néma kőszó: / Isten becsukott könyve a fal, amíg áll. / Benn anyja ölében hallgat a gyermek, a / jövőre szorítja hideg arcát kinn az este.”) I. m. 24.
²³Vö. A pesti híd, 13.; Latinok a trolibuszban, 30.; Sors-szimfónia, 31.; Virágének, 145.; Erzsébet-litánia; Virtuális, 149.; Május 18., 146. stb.
²⁴Lényegében fenntartom hajdani tanulmányom vezérgondolatait. (Korunk, 1974/6. sz. 758–770.)
²⁵Legutóbbi hivatkozás: Fónagy Iván: A költői nyelvről, Bp. 2000. Corvina, MTA Nyelvtudományi Intézet, 411–412.
²⁶Fény, betű, idő, óceán, 125.