Kortárs

 

Bertók László

Fölösleges

Az idő, ha siettetni szeretnéd,
lassabban múlik, a tér, ha nem tudod
eldönteni, hol állsz, kiterjed.
Ha valaki hajnali fél négykor
le-föl mászkál a házban, mintha
az éjszaka széteső darabjait
szedegetné össze számodra, akkor
fölösleges azon tűnődnöd, hogy a
következő lépése vajon akkorát
dobban-e, mint az eddigiek, s hogy az
összes lépése valamiképpen
benne lehet-e egyben-egyben,
vagy csak te érzed úgy, miközben a
következőre vársz. Ő bizonyára
elfoglalja magát a működéssel, hogy
belegyömöszölje, beletapossa a világot
a láthatatlan, de bizonyíthatóan
mindent elnyelő fekete lyukba,
amelybe te képtelen vagy visszaaludni,
s nagyon kell ügyelnie, nehogy
kimaradjon, kilógjon vagy elvesszen
valami, s dehogy gondol arra, hogy te
éppen róla gondolkozol, s a pokolba
kívánod, mi több, egyre inkább
rettegsz is tőle, mert bárhogy figyelsz,
lehetetlen pontosan behatárolni,
melyik lakásból, s hogy lakásból
hallod-e egyáltalán, vagy a
lépcsőházból, esetleg a folyosószerű
kapualjból, netán a koponyád sötét
boltozatáról a kopogást. Legjobb tehát,
ha fölkelsz, kezedbe fogod a
zseblámpát és a sarokba állított
furkósbotot, s végigjárod a lépcsőházat,
megnézed a kaput, belehallgatsz az
utcai neszekbe, a szemét dörzsölő hajnal
mocorgásába. Ha te is elfoglalod magadat
az érzékszerveiddel közösködő
közvetlen valósággal, amely, lám, megint
túltesz a fantázián. Nem érdekli az sem,
ha verekedned kell, s leütnek.

 

Idegolvadás

Idegolvadás. Ízlelgeti
nyelve hegyén a szót. Ha
kiköpi, az íze már akkor is
a szájában marad. Vajon miért
játszik vele a kora tavaszi
simogatás? A langymeleg
érintés, amitől izgalomba jön,
megindul a völgybe a
hegyoldal? Miért kacsint össze
a vénemberrel a buszon, aki
kihívóan néz (fixíroz?) egy szép
fiatal nőt, s közben
azt meséli, hogy az ibolya
idén a hó alatt kinyílt?
„Mint a kililult hófolt,
mint az üveges (?) tekintet,
egyszer csak ott volt.”
Miért billen meg, mint a
teli lavór víz, amikor a nő
mosolyogva leszáll? Miért
loccsan ki belőle az öröm,
mikor a sofőr hirtelen
visszarántja a kormányt, s a vér
elönti a hajszálereket?
S miért neveti,
hogy valamely nyelvész,
aki a fagyért felelős, megint
bolondnak nevezi majd?

 

Önmagát szépen

(NAPFOGYATKOZÁS, 1999. AUG. 11.)

Azok a pici holdak,
ahogy a diófalevelek között
átboldogoltak.

És kisütött a fa alatt a zöld,
s megszólaltak a tücskök,
mintha holnap.

Ahogy a világ begombolódott,
s látni lehetett a hátulról kivilágított
fekete gombot.

S mintha a sötét szemüveg,
ő játszott volna csak veled,
levetted, s máris világosodott, melegedett.

Ahogy a valóság a mesében
körülírta önmagát szépen
1999
augusztus tizenegyedikén délben.

 

vissza