Kortárs

 

Tornai József

A háromfejű múzsa

ARANY JÁNOS PÉLDÁJA

Háromfejű, de egylényegű. Hiszen helyi, nemzeti és egyetemes magyar irodalom elválaszthatatlan egymástól. Annyira együtt látjuk őket, hogy többnyire alig is érzünk köztük különbséget. Különösen a helyi irodalom az, mely, ha valóban jó irodalom, szinte azonnal helyet kér magának az országosban, a nemzetiben. Természetes, hogy mégis van. Éppen Fodor András a jó példa rá. Ő Pesten lakva, ismert költőként sem feledkezett meg Somogyról, somogyiságáról. Szoros kapcsolatot tartott megyéje új és régi íróival, költőivel; évtizedeken át szerkesztette a helyi lapot, a Somogyot.

Néha azt kérdezem magamban: lehet, hogy nálunk mindenki vidékről indult? Tudom ugyan, hogy a válasz: nem, mégis máig kihat, hogy a tizenkilencedik században így volt. Csak a huszadikban változik a kép, megjelennek a fővárosi, Budapesten született szerzők. Trianonig azonban olyan jelentős regionális műhelyek őrzik a vidéki hagyományt, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Kassa, Szabadka, Debrecen, Szeged, Pozsony. Mind Budapest kiegészítő színei, s csak irigykedve gondolhatunk arra a korszakra, amikor Várad olyan fontos műhely lehetett, hogy Ady, Juhász Gyula kezdeményezésére ott alakulhat meg a Holnap. Trianon után lassan újra kialakulnak az elszakított városokban az irodalmi lapok, kiadók, társaságok, baráti csoportok. Szerencsére jelentős, sőt nagy írók is dolgoznak ott. Hosszú volna elsorolni, kik s milyen művek, cikkek, versek, tanulmányok, regények gazdagítják – igen! – a nemzeti irodalmat.

A helyi irodalom virágzására azonban nemcsak a határokon túl találunk példát. Debrecenben éppúgy vannak lapok és írók-költők, mint Szegeden és Pécsett. Nem is beszélve azokról a kisebb, de nem kevésbé jelentős helyekről, ahonnan a népi írók indulnak, és majd jelentkeznek fontosabb városokban és Budapesten. A szegedi Juhász Gyula és Tömörkény, a debreceni Gulyás Pál, Juhász Vilmos, a pécsi Várkonyi Nándor, a zengővárkonyi Fülep Lajos, a vászolyi Kodolányi eléggé bizonyítja ezt a lehetőséget. Azt hiszem, teljesen vidékre szorult, az országban nem ismert igazi tehetségről nem beszélhetünk.

A két világháború között tehát egészségesen lélegzett a Háromfejű Múzsa. Szemei jelentőségteljesen és biztatva pillogtak a régiókból Pestre és szerte mindenhova, ahol a Kárpát-medencében magyarul írtak. Nem volt szigorú zárlat hazai és kisebbségi írók között. Móricz vagy Németh László éppúgy utazhatott és vehetett részt erdélyi, felvidéki írótalálkozókon, ünnepségeken, ahogy Nagy István, Kós Károly, Bánffy, Nyírő vagy Tamási Áron (míg nem élt Pesten) magyarországi könyvheteken. A lapok sem hiányolták olyan költők verseit, mint Reményik vagy Dsida Jenő. Kuncz Aladár kegyetlen regénye, a Fekete kolostor az egész ország nagy eseménye-élménye volt. A népi írók jelentkezése és a mozgalom megindulása sem vont határt hazai és szomszédos országbeli magyar írók között. Az új mozgalom friss vért lökött a vajdasági, a felvidéki vagy az erdélyi paraszt- és munkásírók, költők képzeletébe. Különben is, volt egy-két olyan költőnk, akiről nehezen mondhattuk volna: csak erdélyi, partiumi vagy magyarországi. A legfontosabb közülük Sinka. De Erdélyit is éppen elég kulturális, sőt származási kötelék fűzte a kettészakított Biharhoz.

1945 után drámaian megváltozott ez a többé-kevésbé természetesen kialakult helyzet. Egy ideig még voltak ugyan kapcsolatok, de 1948-tól kezdve ennek is véget vetett a hatalom koncentrálása. Mintha csak itthon volnának írók, mintha magyarok nem is léteznének, élnének másutt a világon! A hatvanas évek elejétől-közepétől eszmélünk rá, hogy körülöttünk sok millió magyar senyved, próbálja túlélni az elszigeteltséget és a homogén nemzetállam mániájának pusztításait. Utazások Erdélybe, Felvidékre, Bácskába; kapcsolatok ottani írótársainkkal, egy-két hazai lap, mint a Tiszatáj is, fokozatosan deríti fel a térkép fehér foltjait.

Az új, erőszakra és doktrínákra épülő rendszer másféle módon is beleavatkozott az irodalom szerves folyamatába, amikor megvalósította az új népi értelmiségre vonatkozó programját. Így történt a környező, Szovjet meghódította országokban is, de úgy hiszem, hogy más módon és kisebb arányokban változtatta meg az értelmiség társadalmi képét. Polgárok helyett paraszt- és munkásfiatalok kerülnek ezerszám egyetemre, főiskolára, kollégiumokba. Orvosok, néprajztudósok, mérnökök, katonatisztek, történészek, zenészek, festők, költők-írók, filmrendezők, színészek és más entellektüelek lesznek belőlük. Új tüneménynek vagyunk tanúi. Úgy hívják: első nemzedékbeli értelmiség. Olyan fiúk és lányok, akiknek a szülei még munkások, de főképpen parasztok voltak. Az ekétől, a kapától, a tehenek, lovak vagy az eszterga-, illetve fúrógép mellől kerülnek a szellemi munka világába. Többnyire nagyszerű tehetségekről van szó, ennyiben ez nyeresége a dogma végrehajtásának: rengetek értékes szellem és lélek kezd új életet, új színt, képet, formát adva a huszadik századi magyar kultúrának, tudománynak.

De meg lehet-e valósítani ekkora értékrendszerváltást egyetlen nemzedék rövid időszaka alatt? Nem sérül-e valahol a lélek a teokratikusan elhatározott és végrehajtott műtéti beavatkozás után?

Mielőtt a kérdésre válaszolnék, szeretném Arany János példáját megvizsgálni. Ő is, mint Petőfi vagy Tompa, első nemzedékbeli értelmiségi volt. Lángelme, a magyar nyelv gazdagságának megszemélyesítője, soha utol nem érhető gazdája-mestere költői formának, fordításnak és elméleti irodalomnak, kritikának. Nagyon fiatal diákkorom óta olvasom mind a mai napig, és mindig föltűnt valami, ami zavart. Én költő akartam lenni kamaszkoromtól fogva. Arany már nagy költő volt, túl az Elveszett alkotmány és a Toldi országos sikerén, és még mindig röstelkedve írja le, hogy „kapa-kaszakerülő”. Nagy verse, a Vásárban vall arról, hogy vele valami baj, rossz történt, valami eltévelyedés:

Legyen is, legyen is megáldva e föld
– Isten maga telke, mint rég ezelőtt,
Mikor én is „markot” hajtani kezdtem,
S nem sikerült bár hogy s mint igyekeztem.

Így – vézna, ügyetlen testi dologra –
Adtam fejem a bölcs tudományokra,
Barázda helyébe szántván sorokat,
– Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat.

De, hogy a mezőt, az anya-természet
Kebelét elhagytam, sajog egy érzet,
Holtig sajog itt bent, – s tüzesebben vér
Láttodra te búzás alföldi szekér.

Csak a „túlérző fáj-virág” természetéről volna szó? Csak az okozza hosszas, néha évekig tartó írásképtelenségét, hogy – mint régen gondoltam – kiszáradt az érzelmi élete? Házassága után szerelme nem volt. Szerelmes verse sincs. Pedig ez a szenvedély a lírikusok örökös üzemanyaga, ihletforrása. A magyar és a világlíra nagy alakjait szerelem, politika és gondolkozás egymásba fonódó gyökérzete táplálja. Az indiai Kálidásza, a görög Szapphó, Anakreón, Ibükosz, Kallimakhosz, a római Catullus, Ovidius, Martialis, Propertius, a francia Charles D’ Orléans,  Villon, Baudelaire, Verlaine, Apollinaire, Louise Labé, Éluard, a német Vogelweide, Goethe, Hölderlin, Rilke, Gottfried Benn, az angol John Donne, Elisabeth Barrett-Browning, Shelley, Blake, az ír Yeats, a spanyol Lorca, az orosz Puskin és Lermontov, az amerikai Whitman és Poe: mind ennek az irodalompszichológiai ténynek a bizonyítékai. A magyar Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Vajda, Petőfi, Vörösmarty, Ady, Juhász Gyula, József Attila, Szabó Lőrinc nem kevésbé szembeszökő példájával együtt.

Arany gátoltságának okát ma már nemcsak eredendő természetében látom, hanem a sors adta körülményekben is. A nagy önvizsgáló milyen tökéletesen érti saját maga baját:

Mi emésztheti lelkemet?
Nem dolgozom, csak ha valami hajt.
Különben lusta mélabú temet,
Mely elefántnak néz szunyognyi bajt.

Íme, a magyar beletörődés és az elmulasztott lehetőségek okozta szomorúság. De nincs-e ott ebben az, hogy ő se állta ki az értékrendszerváltás próbáját, lelki szárazságok, lelkifurdalások s – ami a legfontosabb tünet – testi betegségek nélkül? Versek sora szól a különféle fizikai nyavalyákról, melyek egész életében gyötrik ezt a jobbágyivadékot. Mitől, ha nem attól, hogy benne még mindig a föld, a szántás-vetés, az állatok gondozása, röviden: az igazi férfimunka igénye követel eget magának. A háromfejű múzsa az ő esetében nem mosolyog egyöntetű jókedvvel. Nagy ára van annak, ha valaki túlságosan sebesen teszi meg az utat a „Értől az Oceánig”! Aranyt mondhatjuk az elsőnek, akinek a kiszakadást meg kellett szenvednie. És búskomorsággal, „kétely-métellyel”, abbahagyott művekkel fizetnie. A kiszakadást az ősi, történelem alatti életformából.

Mint a világirodalom nagy ismerője, olvasója, Shakespeare és Arisztophanész fordítója, mint az Akadémia tekintélyes főtitkára, a Szépirodalmi Figyelő, majd a Koszorú főszerkesztője sokat töpreng nemzeti és világirodalmi érték egyensúlyán, különbségén. A Kosmopolita költészet című vitaversében végül ugyanazt vallja, amit a huszadik században az ír Yeats: nemzeti irodalom nélkül nincs világirodalom sem. Nemcsak azt mondja, hogy „puszta elvont ideállal inkább nem is dallanék”, hanem felhívja a figyelmet arra is, hogy félreértés azt hinni: a legnagyobb írók már csak az örök emberihez tartoznak:

S hol vevéd gyász tévedésed:
       Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,

       A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
       Én is egy párt valaha;
Mind tükör volt: egy-magából
tűnt nekem föl nép s haza.

Reviczky a nagy költő iránti teljes tisztelettel, de mégiscsak megveti a lábát egy „elvont ideálon”; azt hiszi, nem elég nemzetinek lenni:

Szép az ének, szent az ének,
Drága kincs, ha nemzeti.
De a legszebb dal örökké
Általános emberi.

A vita egyáltalán nem időszerűtlen ma sem, amikor népi és liberális szembenállásban szenved irodalmunk. Mégis akadémikusnak tartom. Különösen a magyar költészet szempontjából. Mindeddig nem sikerült legjelesebb íróinkat a külföldnek úgy átadni, hogy az ne csak értékesnek találja műveiket, de be is építse az irodalmi kultúrájába, ha úgy tetszik, a maga nemzeti kultúrájának épületébe. Egymás után jelennek meg orosz, német, spanyol s egy idő óta már angol nyelvű antológiák is, nem is rossz fordításokkal, mégse hiszem, hogy mostanában, amikor a költészet Nyugaton is eltűnőben van, olyan olvasási élményt szerezhetnénk külhonban, amilyet itthon egy-egy nagy, fontos formai és tartalmi mondanivalójú idegen költő szokott szerezni. Pilinszky talán már fogalom néhány, főleg francia vagy angol nyelven beszélő országban, irodalmunk más hódításairól nem tudok. De hát nem nyilvánvaló számunkra, hogy Arany az egyetemes kultúra egyik csúcsa? Gondolkodóként – hogy csak egy példát említsek – a metafizika egyik legfőbb kérdését fogalmazta meg Dante című versében:

Lehet-é szellem az istenség része?
Hiszen az istenség egy és oszthatatlan;
Avvagy lehet-é, hogy halandó szem nézze
A szellemvilágot, teljes öntudatban?
Évezred hanyatlik, évezred kel újra,
Míg egy földi álom e világba téved,
hogy a hitlen ember imádni tanulja
a köd oszlopában rejlő istenséget.

Ha van abszolút (oszthatatlan) szellem, jelen van-e a természetben és az emberben? A két kérdés valójában egy, de egyként, kettőként is megválaszolhatatlan. Kolakowski, a lengyel filozófus egész könyvet írt erről a megválaszolhatatlanságról. „Metafizikai horrornak” nevezi: „Ezt a nagyon is általános, az évszázadok során költők, filozófusok, vallásos gondolkodók és misztikusok műveiben különböző formában kifejezésre juttatott érzést valószínűleg nem lehet elfojtani, hiába is próbálnánk félretolni, mondván, hogy gyakorlati és tudományos problémák szempontjából irreleváns. Az Abszolút keresése kifejezi, de egyszersmind el is kendőzi ezt az érzést; leleplezi az emberi szorongást, a világ irrealitásának érzékeléséből fakadó nyugtalanságot, az érzést, hogy »Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis«, ám úgyszólván érvényteleníti is e tapasztalatot azzal, hogy rámutat a létezőre, amelynek muszáj lennie, amely időtlen és egy, és amely nagylelkűen életre kelti a törékeny tapasztalati világot, és ismét csódamód világossá tesz mindent.”

A vallásokat általában áthatja az a tudat, hogy megoldják az abszolút és a teremtett lények közti kapcsolat problémáját, ha nem egyetlen, hanem több személyből összeálló istenképet sugallnak. Így születik a trinitatis, illetve a trimurti teológiája: legfölül az Atyával, a hinduknál Brahmával. Lejjebb ott a Szentlélek, a Fiú, vagyis Visnu és Krisna. Ezekben a hármas istenségekben mintha az Atya, azaz Brahma volna a rejtőzködő, a meg nem nyilatkozó, és a többi személy a teremtő, a világ sorsát intéző, pusztító, valójában egyként a jó és rossz végső elvét képviselő szellem. A megoldás jól mutatja az alapkérdés fontosságát és nehézségét egyaránt. Az egy és a sok rejtélyét, vagyis azt, hogy az abszolút hogyan s főleg miért lépett ki a relatívba, s e kérdést az isteni személyek képzete csak elodázza, de nem oldja föl. Végül is a valóság képéről van szó, magáról a valóságról, melyet nem ismerünk, de amelyet filozófia, teológia újra és újra megteremt a maga eszközeivel. Arany nagy verse is az abszolútra érez rá, arra az őskérdésre, amire a természettudomány, amely a relativitás univerzumában van otthon, nem képes választ adni.

Arany tehát így vagy úgy megtalálta a védekezést értékrendváltás okozta komplexusai ellen. De vajon – mint korábban már kérdeztem – mennyire sérült meg, és mennyire talált orvosságot bajára a második világháború után nagy számban színre lépő új értelmiség? Magam is első nemzedékbeli értelmiségi vagyok, de apám már „följött” faluról, s az egyszerű vasutas életformája egy fokkal jobb lehetőséget adott az átalakulásra (érdekes, hogy vasutascsaládból való Szabó Lőrinc és Fodor András is!), mint ami a közvetlenül paraszti sorból kikerülők számára adódott. Ekkora ugrást nem lehet büntetlenül megtenni. Ha arra gondolok, hogy újfajta értelmiségi társaim között hány elrontott életet, alkoholizmust, torzult személyiséget, öngyilkosságot, életre szóló betegeskedést, elakadt írói-költői vagy festői-szobrászi pályát tapasztalunk, s főleg arra, hogy éppen ez a nagyon tehetséges, hittel és energiával teli nemzedéki hullám hogyan öregedett ki, hogyan mondott gyakran csődöt a történelmi váltások során, nem sok kétségem marad a választ illetően.

A tizenkilencedik század – persze sokkal kisebb számú – népi értelmiségijei nem olyan tragikusan szenvedték meg a váltást, mint kortársaink. A maiakból szinte kivétel nélkül hiányzik valamilyen okvetlenül szükséges tulajdonság, mely megvédené őket a kor szellemi-lelki ártalmaitól. Vagy segítene személyiségük egybetartásában. Rugalmasságnak is nevezhetném ezt a képességet. Mert legtöbbjükből ez hiányzik. Egyúttal ez árulja el leginkább, hogy szervetlen volt a fejlődés, túlságosan gyors ahhoz, hogy az új Én szituációját teljesen magáénak érezhesse. Arany is ezért gyanakszik magára, még tekintélyes, elfogadott költőként, Petőfi baráti elismerése után is, hogy nem az, akinek lennie kellene, akinek született. Csak az tudja, milyen erő húzza ilyenkor vissza a lelket a földhöz, aki eredetileg paraszt volt vagy napszámos, bojtár, juhász. Még Sinka indulata, görcsei, Veres Péter gondolkodásának „sültrealizmusa” is ebben leli magyarázatát.

Éppen Arany érzékenysége (persze Baudelaire azt mondja: „Becsüljük meg az emberek érzékenységét, mert az a tehetségük”) hívta föl rá a figyelmemet, hogy barátaim, költőtársaim, akikkel egy táborba tartozom, mennyivel kiszolgáltatottabbak, mint a polgári környezetből érkező társaik. Egyetlen élet, úgy látszik, sokuknak nem elég írói-művészi személyiségük kialakítására, az elvont gondolkodás világában való rutinos, könnyed tájékozódásra vagy akár csak a nyelvtanulásra. Az elmúlt fél évszázadban ez az új értelmiség természetesnek vette, hogy a nem első nemzedékbeli kollégái szorgalmasan fordítják a világirodalom régi és új dolgait. Vagy tolmácsolnak, ha külföldi írók jönnek látogatóba. Így juthatott például a több nyelvet beszélő német költő, Enzensberger is arra a meggyőződésre (és ezt sajnos meg is írta), hogy a népi-nemzeti írók-költők műveletlenek, gőgösen elzárkózók, nem érdemes velük tárgyalni. Pedig azok mindnyájan nagyra becsülték őt, s szívesen cseréltek volna eszmét vele bármely művészeti, irodalmi vagy politikai kérdésben, hiszen tudták: a kommunista erőszakállam ellen foglal állást, a teljes emberi szabadság híve – csak ezt nem sikerült értésére adniuk. De mégis megvalósult valami Petőfi jóslatából – „Ha a nép uralkodni fog az irodalomban, uralomra jut majd a politikában is” –, mert ennek az első generációs értelmiségnek legjobbjai kivételes szerepet kaptak a kommunizmus utolsó éveiben és az átfordulás kialakításában. Nem kell itt felsorolnom az ismert, elismert és megbecsült neveket. Köztük nagyon jó barátaimat. Szétszóródásuk, visszahúzódásuk története a legújabb kori magyar história keserves fejezete.

Nem nekem kell megírni.

Én csak azt akartam megvilágítani, hogy irodalom és élet, költészet és élet milyen szorosan függ össze sorsunkkal. Mennyire elválaszthatatlan tőle.

Lehet, hogy most megbirkózunk a sorssal, vagy legalábbis enyhítjük szorítását? Helyi, nemzeti és egyetemes, tehát a teljes magyarul beszélő világot átfogó, egymástól nagyon élesen különböző ízlésű irodalomban élünk. Több mint hatvan irodalmi lap – külföldi és belföldi – szolgálja ezt a kárpát-medencei és azon kívül is létező íráskultúrát. A háromfejű múzsa végre átmosolyog a könnyein. Tud-e majd holnap is mosolyogni?

 

vissza