Kortárs

 

Kontra Ferenc

Gyilkosság a joghurt miatt

Értetlenül bámulta őket a város, ahogy jöttek, csak jöttek hosszú menetben, felgyűrődött az aszfalt a déli hőségben alattuk, remegett az úton a levegő, amerre elmentek, talán egy gyufaszál elég lett volna, hogy kígyózva elinduljon utánuk a láng. A város központjába vezető úton kivált a konvojból, a többiek a sportcsarnok felé tartottak. Nem tudta pontosan, merre kell mennie, csak rémlett neki valami, amikor a traktorjával a sugárútra hajtott. Már állt két pótkocsi a hársak alá húzódva. Rossz előérzete támadt.

Radomir Ružić reggel nyolc órakor nagyon dühös lett, mert amikor leért a lépcsőn, nyomban észrevette, hogy a kocsijáról mindkét visszapillantó tükrét lelopták. Csavarhúzóval, gyakorlottan dolgozhattak, mert nem karcolták meg a karosszériát. Káromkodva indult a piac felé. Látott a napokban egy rakásra valót valamelyik sátor alatt, biztosra vette, hogy az árusok jó üzletet csinálnak ebből, összelopják a fél város visszapillantó tükrét, vagy csak viszonteladók, akik bagóért suhancokkal dolgoztatnak, nincs egy becsületes arc az egész piacon. Megtorpant a járdán, a traktor látványa nem engedte, hogy mindjárt továbbmenjen. Olyan volt, mintha most jött volna ki a gyárból. Hogy a csodába, hogy nem rakódott rá semmi ilyen hosszú út alatt? Ilyen tisztán nem lehetett onnan eljönni. Meglátta a saját arcát az oldalsó üvegen. Ennyire hasonlítana az apjára? Mit kezdjen most vele? Nem húzhatja mindenhova magával. Megtapogatta a mellén a bőrkabátját, hogy nála van-e a pénztárcája.

A zsebében volt a cím a régi borítékon, éppen öt éve írták rá, megőrizte a dátumot a bélyegző, akkor járt utoljára arrafelé a postás. Akkor még bezzeg udvariasan invitálta a fia, hogy jöjjön csak bátran, ha úgy érzi, hogy veszélyeztetve van. Gyűrögette a levelet az ajtó előtt, mintha arra akarna a hivatkozni, és megnyomta a csengőt. Kínos mosollyal nyitott ajtót a menye, mint aki zavarban van, mert hónapok óta nem fizet villanyszámlát, és éppen a kikapcsolás előtti felszólítást kézbesítik. De ez a zavartság még annyira sem volt őszinte, inkább kelletlen. Meg sem ismerném, ha az utcán találkoztunk volna, egészen megkopaszodott, amióta nem láttam. Beljebb húzta közben a kabátjánál fogva az apósát, hogy ne a küszöbön társalogjanak, minden szót hallanak a szomszédok. És az a forradás a homlokán, az mintha nem lett volna… nem hiszem, hogy jól érzi majd magát itt nálunk, mihez kezdene a hetedik emeleten, a férjem is kényszerszabadságon van, én pedig nemigen tudok eltartani két felnőtt férfit, még az a szerencse, hogy nincs gyerekünk, küldhetném őket koldulni a sarokra a menekültgyerekek közé…

És nem változott semmit, azt hiszi, hogy elég fenyegetően felemelnie a kezét, mint régen. Azt hiszi, hogy irányíthatja a családot. Jár neki az alázat, megszenvedett azért is, ami sose volt az övé. Csak a büszkesége maradt meg, a lyukas gatyájában is a büszkeségét hordja. Ugyanúgy akar élni, ahogy valamikor odahaza. Nem tudja még, mi vár itt rá. Sohasem fogja fel. Túl öreg hozzá. Radomir Ružić a Péter király utca és az Október 23-a sugárút sarkán járt, amikor ismerős arc zökkentette ki a gondolataiból. Ráismert egyik osztálytársára, úgy tett, mintha meglepődne, hogy az újonnan érkezett, épkézláb férfiakból leginkább rendőrök lesznek. Mióta nem látták egymást? Jóformán az általános iskola óta, meg aztán a nyári szünidőkben, amikor még hazajárt. Úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egykori játszótársát ebben a mindkettőjük számára idegen, távoli városban járőrözni látja egy másik terepszíntarka kék egyenruhással. Elmesélte nekik, hogy lelopták mindkét visszapillantó tükrét az éjszaka. Méghozzá a ház elől. Hol élsz te? Ellophatták volna az egész autót, a motorszámot egyszerűen átütik rajta, mondta az egykori játszótárs, és katonás modorban vállon veregette, minek minden apróságon ennyit dühöngeni, az a fontos, hogy tele legyen a hasad. Gyere velünk, fizetek neked egy burekot!

Meg akarta mutatni ezeknek. Egy hét után először aludta ki magát rendesen, mert nem törődött a menye szemforgató aggodalmaskodásával, hogy milyen hosszúra nyúlik a látogatás, mi lesz a ház előtt a traktorral, elviszik erőszakkal a gyűjtőközpontba, a sportcsarnok elé, akkor aztán végképp nem marad semmije. Ennél jobban nem is éreztethette volna vele, mennyire a terhére van. Különben is, ki venne most éppen traktort, amikor ekkora a kínálat. Mindenki csak idehozta, de hogy dolgozzon is vele… Hol? Megborotválkozott. Csak úgy, szárazon, mint legénykorában. Semmi pomádé. Figyelte a vonásait, ahogy egyre élénkebbé válnak, végigsimította a mutatóujját a hegen, és elmosolyodott: Csak higgyenek, amit akarnak, úgysem mondom meg nekik, hogy a kút kőpárkányába vertem bele, amikor egy végig-bodzapálinkázott éjszaka után inni akartam a vödörből. Milyen torz lett a nevetése! Jobbról egészen felkanyarodik a szája, bal felé meg nem megy az istennek sem! Gyakorolnia kellene, hogy ne lássák rajta. Mert valami leolvasható mégis az arcáról. Arra a valamire azonnal rá lehet ismerni. A menye kivasalta az ingét, mielőtt munkába indult, a szék karfájára terítette. Milyen régen nem volt már kivasalva. Leült a fotelbe, ott gombolkozott be, mint aki belefáradt az öltözködésbe. Új cipőt adott neki a fia, egészen pontosan alig használtat.

Radomir Ružić hagyta magát rábeszélni, a Krava nevű burekozóban találtak szabad asztalt. Emlékszel apámra? Hogy kérdezhetsz ilyent? Többet láttam az utóbbi években, mint te. Egymásra voltunk utalva, összetartott a falu, és az apád feltalálta magát a legnehezebb időkben is, tényleg becsülöm az öregedet, bodzát szedett zsákszámra a hegyoldalban. De most itt van nálam, azt hiszi, hogy majd nevelget tovább, majd itt is felnéznek rá a szomszédok; nem érted?, ez nem ugyanaz!, te is eljöttél, és annak a világnak vége, az apám azt hiszi, hogy még visszatérhet, mindent ugyanott folytathat, úgy tesz, mintha azóta nem gyújtották volna fel a házát, úgy tesz, mintha még mindig a vállára tudná vetni a farönköt, mintha előtte állna az élet. Ekkor szólalt meg először a másik rendőr az asztal túloldalán: Azért mégiscsak az apád, ne felejtsd el, és nem ő veszítette el egyedül ezt a háborút. A helyi rádióadón egy Ceca nevű énekesnő arról énekelt, hogy nincs nagyobb bánat a szerelemnél. A hangszóró fölött egy megbarnult moziplakáton Gary Cooper ráncolta a homlokát. High Noon volt a film címe.

Szatyrot keresett a spájzban, de nem talált elég nagyot. Végül úgy gondolta, hogy az utazótáska éppen jó lesz. Összegöngyölt azért egy házilag varrt vászontáskát is a biztonság kedvéért. Egy vizespohárban állt a pálinka, félig töltve, mert reggelente remegni szokott a keze. Mert kiszabják. Azt hiszik, el kell dugni előle a többit. Azért sem keresné. Meg akarta mutatni ezeknek, milyen érzés az, amikor a legfontosabb dolgokat elfelejtik: az otthon ízeit, ami az összetartozást jelentette, az ebédek és vacsorák zamatát. Egyforma mosóporszagúra változnak a ruhák és az ételek ebben a városban, nem lehet felismerni a kenyérillatot. Megtelik az ember tüdeje öt év alatt, és azt a savanyú levegőt nem tudja kiszuszogni, talán még ugyanannyi kellene hozzá; lehet, hogy elég lesz kevesebb, talán nem is a légzőszervein múlik, hogy ami most kijön, az füstös és keserű és hideg, és másnak nevezik. Felvette a terepszínű kabátját. Meg fogja mutatni ezeknek.

Három túrósat, ismételte Ramiz Gjeqi a rendelést, és azon zsörtölődött magában, hogy megint neki kellett beállnia a pult mögé szezámmagos kiflit árulni meg kiszolgálni a betérő vendégeket az asztaloknál, mert ez a tejfölösszájú megint elment udvarolni annak a korduni lánynak, aki három bódéval arrább pattogatott kukoricát árult. Pedig megmondta neki, hogy hiába próbálkozik, eddig a kecskéket őrizte a hegyekben, és arra tanították otthon, hogy csak az oltár után fekhet össze azzal, akihez a bátyjai hozzáadják. Ez másmilyen fajta, nem olyan, mint az itteni lányok, akik még a bugyijukat is a bokorban felejtik. De mintha a birkának beszélt volna, inasa a mosogatást is ráhagyta. Nyugdíjas létére elvállalta a sütést, de hogy még kiszolgáljon meg mosogasson is ezért a fizetségért… méghozzá szívességből, mert a vén hülye bármit megtesz a fiatalokért, de ami sok, az sok. Forgatta a foga között a csikket, régen nem parázslott már. Kivitte a tányérokat a burekkal a három vendégnek. A két egyenruhást már régebbről ismerte, ezért előre fizettetett velük. Aztán visszaballagott a konyhába.

Köszönt a takarítónőnek a lépcsőházban, olyan ügyetlenül állt a kezében a seprő, mintha most dolgozna vele először. Csak araszolgatott jobbra-balra a fekete-fehér műkövön. Fel sem nézett. A traktor úgy állt a bejárat előtt, ahogy hagyta, megrugdosta a kerekeit, tele voltak még jó hazai levegővel. Lehajthatott volna velük akár még ötszáz kilométert. A járókelők meggyorsították lépteiket, amikor meglátták, mintha semmi közük nem volna ezekhez a traktorosokhoz. Megszokta már, hogy furcsa vendégségbe érkezett, akkor is rá van írva, hogy honnan jött, ha ugyanazt a nyelvet beszéli. A sarkon megállított egy idős asszonyt, a piacról kellett jönnie, mert fonott karkosarát frissen vásárolt zöldségfélével rakta tele, tehát idevaló lehet, aki ismeri a várost, és tudja, hol a vágóhíd. A lilásősz hölgy csontkeretes szemüvege mögül gyors pillantással végigmérte a pirospozsgás férfit a forradásától a kordbársony nadrágjáig. Tapintatosan visszakérdezett, hogy a mészárszék felől érdeklődik? Azt kérdeztem, merre van a vágóhíd, pontosan tudom, mi a kettő között a különbség… Fel kell szállnia a hetes buszra, az utca végén a megálló, az majd kiviszi a város szélére, a végállomáson leszáll, ott lesz szemben egy széles, faburkolatú épület…

Csak a gőgje maradt, az tartja a felszínen. Legalább értene valamennyit a kereskedelemhez, egy kis ügyeskedéssel megélhetne. Ahogy ezek itt. Mert onnan jöttek, és hamar váltani tudtak. Nem mindenkiből lett tolvaj! Radomir Ružić nem talált bal oldalra való tükröt, pedig az lett volna a legfontosabb. Az alkatrészsátorban árultak ugyan jobbosat, de annak másmilyen volt a csavartávolsága. Semmiképpen sem akart új lyukat fúrni a karosszériába, mert gyorsan megrozsdásodna a környéke. Tovább nézelődött a csempészáruval borított pulton. Csupa olaj lett a keze a használt, valahonnan kiszerelt autóalkatrészektől. Észrevette, hogy a szűk folyosón beljebb is lehet menni a sátorban. Mintha csak a beavatottak találkozóhelye lenne, akik ebben a félhomályban lézengtek, nem is vásárlóknak tűntek. Nyelt egy nagyot, végigsimított a mutatóujjával a bajuszán, és megpróbált kemény arckifejezést ölteni. Megállt a legfélreesőbb pultnál, az eladó fellebbentette a zsákvásznat. Három pisztoly feketére metalizált markolata vált láthatóvá. Mint az érett gyümölcs, aminek a vevő nem tud ellenállni, töpreng néhány másodpercig, hogy melyiket válassza, megkérdi halkan, hogy mennyibe kerül, előveszi a belső zsebéből a pénztárcáját, leszámolja az eladó markába az ötszáz márkát, megemelgeti még egyszer mind a hármat, és azt választja, amelyik súlyosabbnak tűnik, töltényt vesz bele, aztán a fegyvert hátranyomja a derékszíjába, a bőrkabátja alá, ahol a gerincéhez simul, nem dudorodik ki a markolata. 

A város széle éppen tíz megállónyira volt. Mindjárt felismerte az épületet. Nem is a faburkolatáról, hanem a ki-be járó véres-fehér kötényesekről. Két bejárat volt, az első a hentesüzletbe vezetett, a hátsó a vágóhídhoz. Hosszú idő után most futott szét a szája először, egyenletesen és szimmetrikusan, újra tudott ösztönösen örülni annak, amit látott. Mit röhög? Két inas embermagasságú csonthalmot hordott össze, félbevágott hízók araszoltak előre a mennyezet kötélpályáján, amelynek végállomásán két cingár hentes tüsténkedett: öles combtövek csattantak a bádogteknőben, rózsaszín csontok kopogtak egymáshoz a másik oldalon. Megmondja végre, min röhög? Itt csak nagyban adunk el. Amit én kérek, az elég nagy lesz: egy egész borjúfejet! Alig fért el az utazótáskában. A többi hozzávalót a vászontáskába tette. Elindult az állomás felé. Nemsokára jött a hetes. Nem váltott jegyet, mert a menekültek, azok menekültek. Még mindig mosolygott. A menekültek, azok menekültek, ez olyan jól csengett a fülében. Meg akarta mutatni ezeknek, hogy elege volt holmi forrázott gyimgyomokból. Ez más lesz. Meglepetés. Elindult a busz. A harmadik megálló után mozdulni sem lehetett. Egy nő felsikoltott mellette. Valami világos színű gézruhát viselt, túl közel állt, vagy a fékezéskor lökődött neki, ekkor vette észre, hogy az utazótáskából szivárog a vér. A sikoltozó nő a térdétől a bokájáig csurom vörös lett. Gyáva! Állat! Ezek mindent tönkretesznek! Sokfélét kiabált összevissza, ahogyan éppen eszébe jutott, gyilkosnak is nevezte, erre a buszvezető beletaposott a fékbe.

Délfelé járt az idő, Radomir Ružić arra gondolt, hogy otthon megint az üres konyha várja, mivel a felesége a munkahelyén eszik. Jobb is, ha nem főz, mert az úgyis ehetetlen. Az öreget meg csak a pálinka érdekli. Éhség, éhség, éhség, ismételgette magában. Hazafelé megint betért a Krava burekozóba. A rádióból szomorú harmonikaszó hallatszott, ezt a dalt éppen egy leszerelt katonának kívánta egy göndör hajú lány. Üresen álltak az asztalok, porosodtak a nejlonrózsák a tükör körül, a hamutálcákban csikk-kupacok magasodtak. Grace Kelly fehér csipkeruhában állt a távolban, ez volt a régi plakát legtisztább foltja. Valahol hátul a konyhában csöpögött egy csap, beszólt, hogy kell egy túrós burek meg hozzá joghurt is.

Mint amikor elszakad a film, és a történet máshogyan fejeződik be: a fejébe szállt a vér, önérzete nem tűrte, hogy ilyeneket mondjanak neki. Ugyan mit védett volna, azt a három hold földjét a két kezével, és most úgy néznek rá, mint valami kannibálra, úgy ordít rá az utasok ítélkező kórusa, mintha legalábbis levágott emberfejeket szállítana a városi járaton, mintha semmi közük nem lenne ahhoz, ami történt, mintha semmi… És a düh elérte hullámának csúcsát, egyetlen mozdulattal feltépte az utazótáskát, kiemelte belőle a marhafejet, a lecsupaszított állkapocsból kiálltak a hüvelykujjnyi kérődző fogak. Terepszínű kabátjának könyökén csöpögött le a vér. Semmit sem tudtok a mi ősi ételeinkről!

Ramiz Gjeqi a konyhában kihúzta a sütőből a kerek tepsit, abban a pillanatban jött rá, hogy a kockás posztórongy lyukas, amikor belenyilallt a mutatóujjába a fájdalom. De félúton volt már a konyhaasztal felé. Lesodort egy sörösüveget. Aztán a csaphoz rohant, a vízsugár alatt vizsgálgatta a hosszúkás égési sebet. Meg sem törölte, hogy tovább hűsítse a víz. A félkör alakú késsel felnégyelte átlósan a ropogós burekot; felső héja egyenletes sötétbarnára sült. Széttekintett, de nem látott több tiszta tányért, az egyikről lekotorta a maradékot, és a nikkellapáttal ráemelt egy negyedet. Éppen eltakarta azt a néhány tésztafoszlányt, ami a tányéron maradt. Még hogy mosogasson is, amikor otthon sem szokott, és ilyen kevés pénzért. Különben is, miért tartják ezt a tejfölösszájút, aki folyton elcsavarog, a korduni lány pedig szóba sem áll vele. Már mondta a tulajdonosnak, hogy rúgja ki, majd ő elhívja valamelyik unokaöccsét délről, azok sokkal szorgalmasabbak, mint az itteniek.

Lepergett az orsóról a film. Úgy végződött, hogy a sofőr csípőre tett kézzel csóválja a fejét, az utolsó utas pedig szitkozódva távozik a hátsó ajtón, a sofőr dühösen visszaül a volán mögé, és meg sem áll addig az útkereszteződésig… Éppen csak azt nem kérdezte meg, hogy hova parancsolja, uram, nevetett magában, ahogy ballagott hazafelé, a traktor felé. Megállt előtte. Mennyivel kényelmesebb volt ezzel az utazás, mert nem mindegy, ki kormányoz. Meg akarta mutatni ezeknek, hogy vannak még szokások, lehet azt tudni, ki kinek parancsolhat. A takarítónő nem söpört már. Vérpettyeket hagyott maga mögött a műkövön. Előkereste a kulcsait.

Miért nincs joghurt, kérdezte Radomir Ružić a bajuszát simogatva, amikor elé tették a tányért a gőzölgő burekkal.

A borjúfejet leáztatta a fürdőkádba. Kiöntötte a konyhaasztalra a vászontáska tartalmát. Egy fazékba tette a borjúbendőt, kupicányi ecetet löttyintett rá. Vizet engedett a mosogatóban a májra és a tüdőre. Körülfutott a kék gázláng a dupla soros főzőlapon. Talált a konyhaszekrény polcán fekete szemes borsot és babérlevelet, a lobogó vízbe dobta. Vizet cserélt a fürdőkádban, hogy a fej szép tiszta legyen. Apróra vágott két vöröshagymát, kicsordultak közben a könnyei. Leöntötte a forró vizet a tüdőről és a májról, a húsvágó deszkán mind felszeletelte, megsózta, őrölt fehér borssal meghintette, az egészet egy tálban összedolgozta fél evőkanálnyi mozsárban tört paprikával és petrezselyem zöldjével. Lejjebb vette a lángot, és egy széles lábasban az egészet hagymán addig párolta, amíg a massza bronzbarnára sült. A borjúbendőt lecsorgatta, megszárította és szétterítette a konyhaasztalon. Kiemelte a kádból a borúfejet, ráhelyezte a bendő közepére. Széttárta a hatalmas szájat, kitámasztotta egy kisebb fakanállal. Levette a tűzhelyről a hagymán párolt májat és tüdőt, a marha kipányvázott szájába kanalazta, mintha enni adna neki. Amikor megtelt, elvette a kanalat, a belsőségek összébb préselődtek. Olyan volt a lecsupaszított fej, mintha éppen legelt volna, és még nem nyelte le mind, kilógott a maradék a fogai közül.

Ramiz Gjeqi mélyet szívott a filter nélküli cigarettájába, és azt mondta, hogy elszabadultak a tehenek, leszopták egymást, és ezért nincs joghurt. Ettől kezdve Radomir Ružić nem értette, mi történik vele. Hátranyúlt, a tenyerébe simult a pisztoly feketére metalizált markolata, az öregember halántékához nyomta a csövét, amitől a szeme egészen felhúzódott, majd az érhártya bozótjában összerándult a retina. Az ilyenek azt hiszik, hogy nagy legények, ilyen gyávákkal van tele a város, préselte ki a szavakat a torkán Ramiz Gjeqi, és azt gondolta közben, hogy legszívesebben az égő cigarettát az arcába köpné, vagy legalább ráfújná a füstöt az orrán keresztül, de erre nem jutott ideje, mert többé nem gondolt semmire, a tüdejében rekedt a füst.

A bendőt, mint egy szalvétát, a borjúfejre borította a négy sarkánál; megpaskolta, hogy szorosan rátapadjon. Az egészet egy kizsírozott tepsibe tette, öntött még rá egy kis olajat, hogy az egészet jól összetartsa, aztán a tepsit a sütőbe helyezte. Elégedetten dörzsölte a tenyerét: meg akarta mutatni ezeknek, milyen a borjúfej bendőben, ahogyan odahaza készítették nagy ünnepekkor, és aki egyszer ebből evett, az sohasem felejti el, hogy hol született. Tízpercenként leste az ételt; eltelt egy óra, mire a bendő megpuhult és szép piros lett, egyenletesen bevonta a kiálló csontokat, a tenyérnyi szemüreget, a töltött marhaszáj fogazatát.

Radomir Ružić csak azt érezte, hogy megrándul a ravaszon a mutatóujja, finoman szólt a pisztoly, a fej túlsó oldalán nem hagyott nagy krátert a golyó, éppen csak kibuggyant belőle, mint a szilvamag a túlérett gyümölcsből, és az öregember borostás arca a burekostányérba csattant. Radomir Ružić a pisztolyt a szezámmagos kiflik közé dobta a pultra, karjába kapta az öregembert, az orrlyuka túróval tömődött tele, a vállához simult, mintha aludna. Radomir Ružić elindult vele az utcán, egészen könnyűnek találta, már nem is lépkedett, rohant a Péter király utcai mentőállomás felé.

 

vissza