Kortárs

 

Lászlóffy Aladár

Ilyen is volt már

Kicsi mezőség, fogynak a falvak,
a táj lakója nem áll magyarnak.
Hol mennyezet nincs, hol éppen oltár –
ilyen is lett, és olyan is volt már.
Nagy puszta, tágas, füves és tiszta,
már fél Turán eljött, azt is beissza.
Anjou-fejen és Habsburg-vállon –
osztoznak koronán, paláston.
A lakosokat a lejtők ontják.
Jókai keresztelte ország,
Petőfi választotta néppel,
nyelvújít, nyikkan, nyelvel, érvel.
Ugocsa non coronat – mondja.
„Kőszívű” s „arany” – gyűl halomba
jelzőik fekete-gyémánt titka.
Itt aki kihal – az a ritka.
Gulásch, fokosch, betyáros minden
a Dunántúlon, a Tiszáninnen.
Tokaj tavaly, a puszta télen –
rendre mindenki volt az élen.
Népvándor ország, vonulás helyben,
hogy gyöngysorait jól megkeverje,
hogy kötéllel fogott, rabszíjra fűzött,
beült, kicsalt, tengerre űzött,
hol kis, hol nagy mindig-robotra
kijelölt népe sorakozva
legyen a vármegyék huszárja,
s Párizsig csapjon szökőárja,
a Donig helybenmenetelve,
halálmenetben, énekelve
az Extra Hungariam beteljen,
belátni semmit már ne kelljen.
Egyház, melynek falai járnak,
romjai elmennek határnak,
itthon a kapu – már künn az oltár,
de zengve zeng mégis a zsoltár:
„Tebenned bíztunk” – ki bennünk látod
vén, rossz szemeddel Magyarországot.

 

vissza