Kortárs

 

Domokos Mátyás

„Csak az út sejti, hova megyünk”

Barátomról, Fodor Andrásról

„Barátság, tündöklő csoda, / te sorsom éltetője, napja, / tebenned nincs érdek, se hála, / a lélek nem gondol magára, / mikor te késztetsz áldozatra. / Barátság, tiszta szenvedély, / lobogj nekem, amíg csak élek, / tebenned mindig megtaláltam / a jóra érző emberséget” – vallotta „a barátság csodájáról” egyik versében, 1958-ban Fodor András. Fél évszázadon át voltunk egymással hűséges jó barátok, akik „kevésből is megértjük egymást”, ahogyan egy másik versében írta. Kitartottunk egymás mellett jóban-rosszban, s most, hogy ez a fél évszázados barátság a villámcsapás hirtelenségével megszakadt, azt tapasztalom, hogy túlcsorduló szívvel nem lehet, nem tudok „irodalomtörténeti érvényű” pályaképet rajzolni a szavakkal arról a barátról, aki mostantól fogva már csak a verseiben van közöttünk. A halál gyökereket kiszaggató erejét érzem, amely egyszerre teszi semmissé és hiábavalóvá mindannak az értelmét, amit halott barátom életéről és költészetéről talán éppen most kellene elmondani.

Minden emberben testvért kereső lényéről kellene legelsősorban is beszélni. Meg a tudás, a kultúra fényére szomjas lelkének és intellektusának a sóvárgásáról, amely elvezette őt, a kaposmérői vasúti málházó ötödik gyerekét, „a legkisebb fiút” a magyar és az európai kultúra magaslataira, a „Múzsák testvérisége” jegyében Bartók és Stravinsky zenéjéhez, Rippl és Egry képeihez, s az Eötvös Collegium jóvoltából, ahová költő-tanárának, Takáts Gyulának is köszönhetően már fölényes tudás és tájékozottság birtokában érkezett, egyetlen igazi, atyai mentorához: „a konok jász-arcú” Fülep Lajos professzorhoz, és mindenekfölött a magyar irodalom óriásaihoz, akiket Berzsenyitől József Attiláig, Illyés Gyuláig és Németh Lászlóig isteneiként tisztelt. Az ő igéiken nevelődött jelentős költőként, aki nélkül „a magyar költészet egy fontos anyaggal, mondhatnám kötőanyaggal volna szegényebb”, állapította meg költészetének jellegéről és jelentőségéről már évtizedekkel ezelőtt idősebb költőtársa, Vas István.

Ha azt kérdeznék tőlem, mi is volt hát ez a kötőanyag, akkor azt válaszolnám, hogy az a költői gesztus és kifejezésmód, amellyel a látható és tapintható világ lírai birtokbavételére törekedett, az út kezdetétől az utolsó pillanatig. S az az otthonosság, amivel az elidegenedés korunkbeli szorongásait legyőzve, magától értetődő ősbizalommal elhelyezkedett a létezésben. Ennek a vele született hitnek, vagy ha tetszik: költői életállapotnak már kamaszfővel ilyen érett bizonyítékát adta egyik korai versében, melynek első és utolsó versszaka egész költői pályáját átfogó érvénnyel mutatja meg az ő nevével jegyzett líra karakterét: „Az ég fölémborul, / a rét körémsimul, / az árokparton üldögélek, / bársonyos, lassú révülések / dalait dúdolom. // (…) Nyárvégi alkonyat, áttetsző pillanat, / de benne mégis, látom, érzem, / ahogy a tűnt idő az Éden / örök tündökletébe fog.” Verseiben az ily módon megidézett „valóság nem rontotta el a mesét”: a „lelkes anyag”, a költészet varázslatát.

Lehet-e az emberek, dolgok szeretete esztétikai tényező, művészi stimuláns? – kérdezte önmagától egyik esszéjében. A „lelkes anyag” lenyűgözöttjének ugyanis a másik, mindent betöltő létélménye az ember volt. Gyermeki szívvel hitt a másik ember ösztönös jóindulatában, segítőkészségében, örök jobbra törésében. Ezt tekintette az ember természetes állapotának, s ezért éreztem minduntalan, hogy viselkedésében, életmódjában és költészetében valamiképpen a több ezer éves szophoklészi mondás reinkarnálódik: „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb”. De éppen ezért saját vallomása szerint is a legnagyobb lelki megrázkódtatásokat köszönhette életében a baráti ütközéseknek. Verseiben, főleg a második pályaszakaszban ennek a szophoklészi felfohászkodásnak az iróniáját is meg-megéreztette csendes és rezignált humorral. Jól tudta, mert jó néhányszor megtapasztalta, hogy mire is képes ez a „csodálatos ember”, ha elszabadulnak lelkének alvilági szörnyei.

Átlelkesített modern lírai realizmus és szeretettel megidézett emberi mikrokozmosz – Fodor András költészetének, egész életművének, de még a naplójának is, amellyel meg akarta kötözni a megkötözhetetlen időt, ő, aki az „Idő foglyának” tudta magát („Mióta eszemet tudom, / izgat, hogy  kéne épen tartani / a perceket, miket megéltünk”), ez a két alapvető és meghatározó koordinátája. Ehhez mindhalálig ragaszkodott, s nem lett hozzá hűtlen akkor sem, amikor a fényes, Válasz-beli indulás után, annyi pályatársával együtt neki is „tilalmak börtönébe zárva” kellett a megjelenés reménye nélkül írnia éveken át az asztalfiók számára verseit, vagy amikor napról napra meg kellett élnie az egész magyarságnak az ördög győzedelmét. Nap mint nap a rettentő bizonyosságot, hogy „Tombol az ördög. Győzedelme / mit az időbe iktatott, / lüktet, zörög – ne hidd, hogy elmúlt, / hallani még: kopog... kopog...”

Verseiben ugyan gyakran találkozunk az élet és a történelem sötétebb arcának, fájdalmas tudásának a jeleivel „a szorongás agykéreg-moziján”, de egész költészete mégis valamilyen ősi biztatást sugall olvasóinak: mindenekelőtt azt, hogy az életnek – életünknek – értelmet és célt kell találnunk, méghozzá annak a kultúrának és művészi erkölcsnek az útmutatása szerint, amelynek magas egéről csillagot választottunk magunknak. Nyilván ennek az erkölcsi meggyőződésnek is köszönhető, hogy szorgalmas, munkás életre: verseskönyvek, esszék, műfordításkötetek, naplók sorozatára, majd fél száz könyvre tekinthetne vissza, ha még mindig köztünk lehetne. „Szó, zene, kép” idealistája, romantikus szerelmese volt, mert emberi csalódásai ellenére is rendíthetetlenül hitte, hogy a szép szóban, szép képben és a szép zenében rejtőzik a világ igazán fontos titka, s úgy érezte, hogy a költészet, a Múzsák kegyelme folytán ő is részese ennek a boldogító nagy titoknak.

Ősrégi temetkezési szokás írja elő, hogy halottunk mellé oda kell temetni kedves tárgyait, fegyvereit és kincseit. Fodor András fegyvere, kincse ez a hit volt, amit elvisz magával: „a szív zivatarában csontjáig ázó” költő reménye és bizalma, amellyel túlélt minden megrázkódtatást, s mostantól fogva verseiben éli túl a halált. Jellemes költő volt, akinek ebben a megtörhetetlen hitben rejlett az erkölcse. S azt hiszem, éppen ennek köszönhető, hogy – akárcsak Egry általa megénekelt képein – az ő költészetének maradandó darabjaiban is „kitárul földön és vizen / az ember elveszett világa”. Az a világ, amit századunkban veszített el – talán véglegesen és örökre – az ember, „akinél nincs csodálatosabb”.

 

vissza