Kortárs

 

Czigány Lóránt

A nép államának gimnáziuma, 1950

Amikor 1950 augusztus végén visszatértünk Gyöngyösről, már a sátoraljaújhelyi „Kossuth Lajos Állami Általános Gimnázium” I. a osztályának beiratkozott tanulója voltam. Reál tagozaton. Apám kész tények elé állított: „El van intézve, passz!” Köpni, nyelni se tudtam. „Miért nem humán tagozatra?” – kérdeztem a nyakamba öntött valóságtól felháborodottan. „Azért, édes fiam, mert ezt tudtam elintézni” – hangzott a megfellebbezhetetlen válasz. Nem értettem, mit kel­lett „elintézni” – hiszen nekem állandóan azt mondogatták a tanárok a VIII. általánosban, hogy a „tiszta kitűnő” bizonyítvány garantálja a továbbtanulást. Humán tagozatra akartam menni, nyelveket, főként latint szerettem volna tanulni és római régiségtant. (Oti hencegése a régiségtankönyvével még erősen élt bennem.) Egy ideig még ágáltam, még nem süllyedt elég mélyre a tudatomban Maróczy diktuma a vesztésre álló partiról. Apám szótlanul nézte vergődésemet, aztán vigasztalni próbált: „Feró bácsi lesz az osztályfőnököd, majd megkedvelteti veled a kémiát.” (Erről a „mulattató természettani kísérletek” jutottak eszembe a Képes Folyóirat bekötött évfolyamaiban, s ettől kicsit megvigasztalódtam, most legalább szakszerű körülmények között kísérletezhetek.)

Szánni való naivságomban fogalmam sem volt a világ folyásáról. Felvételi vizsga nélkül, a jelentkezéssel beadott önéletrajzok alapján döntöttek a felvételről. Ekkoriban született meg a hármas származási kategória – „munkás, paraszt, értelmiségi” – szerinti minősítés. Volt ugyan még egy kategória, az „egyéb”, azoknak, akik egyikbe se illettek, az ebbe tartozókat hívták köz­nyelven „X”-eseknek. A hátborzongató betű nemcsak az ismeretlen mennyiséget jelölte a matematikában, de Angliában például X-et kapott az a film, melynek a bemutatását ugyan még en­gedélyezte a filmcenzor, de már a „tizennyolc éven felülieknek” csoportjába sem  i l l e t t  a szexu­ális tabunak a mindenkori közízlésen túlmutató feszegetése miatt. Nálunk is X-szel jegyezte magát a két háború közötti titkos társaságok egyike, az Etelközi Szövetség = EkSz = X. Akkor, 1950-ben jaj volt annak, akire rásütötték az „X”-es származás bélyegét. A felvételnél nem a tanulmányi eredmény számított elsősorban, hanem a származás. Ettől kezdve a tanárok állandóan az osztály összetételének százalékos arányait számítgatták, hogy el ne billenjen a „helyes” arány. Diszkrimináció volt ez a javából, ugyanazt az elvet követte, mint a „numerus clausus” (1920:XXV. tc.), noha annál is kegyetlenebbül alkalmazták, mert a numerus clausus, mint a nevéből is kitűnik, a kitaszítottaknak egy bizonyos százalékát megtűrte az egyetemen (középiskolában fel sem merült az elv bevezetése), viszont aki „X”-es minősítést kapott, egyetemre az ötvenes évek első felében be nem kerülhetett, s a gimnáziumokba is csak egy-két példány került közülük, mutatóba. A származás szerinti minősítés mindkét esetben a társadalom kívánatos állapotát igyekezett megvalósítani, első esetben a „nemzetidegen” réteg visszaszorításával, a második esetben az „osztályidegenek” végleges eltávolításával, hogy ezáltal a nép fiai maradéktalanul odaférjenek a tudományokhoz. A valóságban egyik esetben sem erről volt szó. A numerus clausus a „zsidótlanítás” prelúdiumának bizonyult, szocialista megfelelője pedig, ha nem is „új kufárhad” kinevelését célozta (amiről Illyés beszélt), sokkal inkább janicsárok seregét, melyre az új rend hatalmát alapozhatja majd. Ez a törvénybe nem iktatott intézkedés olyan  gyűrődéseket hozott létre a magyar társadalom szövedékében, melyek kisimítására negyven év után semmi esély sem maradt.

A neo-numerusclausus ideológiája tetszetős volt, ez kétségtelen. Hiszen a radikális népi értelmiség is azt szorgalmazta, nem is olyan régen, a Harmadik Birodalom árnyékában: be­emelni a népet a nemzetbe. A moszkovita logokraták is ezt hirdették fennen: esélyegyenlőséget az alulról érkező tehetségek számára. Igaz, az első kísérlet a népi kollégiumokkal balul ütött ki. Révainak meg is kellett szüntetnie a NÉKOSZ-t, kiderült, az idősebb korosztály (a fényes szelek nemzedéke) a személyiségfejlődésnek abban a szakaszában került a kommunista ideológia hatása alá, amikor az értékviláguk már kialakult, nem lehetett „internacionalistává” nevelni őket. Ezt a fiatal, népi származású írók (köztük Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor) botladozása, útkeresése nyilvánvalóvá tette. Ha hazalátogattak a falujukba, kinyílt a szemük. Egy idő után legtöbbjük rájött, a bolondját járatták velük.

A NÉKOSZ tündöklése és bukása után (1949 nyarán) kiderült, hogy adjuramisten alapon nem lehet a párt „aranytartalékát” (Rákosi kifejezése) megteremteni. Lejjebb kell kezdeni, középiskolás fokon. Emelni kellett a munkásosztály és a „dolgozó parasztság” fiainak és leányainak az arányát a középiskolákban. Vidéken, ahol „munkásszármazású” diák csak elvétve akadt (Újhelyben egyetlen nagyüzem, az 1891-ben alapított dohánygyár működött), ezt csak az „értelmiségi” származásúak rovására lehetett elérni.

Újhelyben a sok az eszkimó tipikus esete állt elő. A megszűnőfélben lévő megyeszékhelyen az „értelmiség” aránya feltűnően magas volt, még akkor is, ha minden hivatásos katonatiszt fiából „egyéb” lett, mert a magasabb beosztású közalkalmazott is értelmiséginek számított. (Emlékszem a Zombory fiúkra. Két értelmes, élénk észjárású srác. Nem vették fel őket gimnáziumba, el kellett menniök segédmunkásnak. Néhány év múlva véletlenül találkoztam velük, két micisapkás, gondozatlan külsejű, repedezett körmű siheder. Gyűlölködve néztek rám. Mondták: bazmeg, és köptek. Megint bazmeg, megint köptek. Turhásat, fel a magasba. Sikeresen beilleszkedtek. Sorsok, jövők dőltek el így; a szürkeállomány esztelen pazarlása. A jövendő akadémikus, a biofizikus Damjanovich Sándor bejutása is egy paraszthajszálon múlott, s ügye csak a tanév kezdete utánra intéződött el, magántanulóként kezdte, a görög katolikus esperes nagyapa miatt.)

Nem volt tehát alaptalan apám kérkedése: „el van intézve, passz!” Humán? Reál? Mindegy. Bent vagyok. Az osztályban örültünk egymásnak, mint a partot ért hajótöröttek. Valóban Feró bácsi lett az osztályfőnökünk. Dobossy Ferenc (1902–1987), aki már apám idejében is tanított (bár őt nem), hatalmas, fekete hajú, lassú beszédű, két lábon járó pisai ferde toronyra emlékeztetett testtartása miatt. Ironikus megjegyzésekért nem kellett a szomszédba mennie. Első perctől kezdve tiszteltük, és hamar megszerettük. A diák észreveszi a szigorúan igazságos tanárról is, ha szíve is van; nem számítanak az alkalmankénti maliciózus megjegyzések. Két évig volt az osztályfőnökünk, s ezalatt kémiát tanított. Azon vettem magam észre, hogy amikor nyilatkozni kell az unos-untiglan ismételt kérdésre, mi akarok lenni, egy idő után habozás nélkül azt mondtam: „vegyészmérnök.” Pedig nem akartam, csak ezt én sem tudtam akkor. Amikor aztán másodikos koromban, év vége felé valami bonyolultabb kísérlet közben sikerült felrobbantani a kotyvalékomat a kémcsőben, s a benne lévő foszfor szétfreccsent, és több helyen beleégett a bőrömbe, akkor rájöttem, dehogy akarok én kémikus lenni, ott egye meg a fene Nobel Alfrédot.

Az év elején, mivel én is tudtam róla, elmentem a „nem hivatalos” Veni Sanctéra a piarista templomba. Meglepett, hogy milyen sokan voltunk (akkor még nem figyelték egyes tanárok, hogy kik járnak templomba, pedig éberségüket semmi sem akadályozta volna: a gimnázium főépülete és a rendház a templommal a közös udvarba vezető kapu két oldalán helyezkedett el). Jólesőn nyugtáztam, barátaim nagy részét ott láttam. Meg hát a lányokat, mert 1950 után kis híján minden gimnázium koedukált lett. Volt köztük egy hamvas bőrű, kék szemű, formás teremtés, koszorúba tűzött szőke hajjal. Azúrkék, egybeszabott, elegáns szövetruhát viselt, fehér térdzoknival. Kószáló tekintetünk véletlenül találkozott, nagy feszültségű áramütés ért. Amikor az osztályban találkoztunk, elakadt a lélegzetem. Ez nem lehet igaz! Egy osztályba járunk! Így kezdődött az első szerelem. Csupa nagybetűvel.

Az első szerelemnek (csupa nagybetűvel) csupán egyetlen bibije van: utólag senki sem tud őszintén írni róla. Erről akkor győződtem meg, amikor az egyik, egyáltalán nem szín­vo­nal­ta­lan angol hetilap pihent eszű rovatvezetője az uborkaszezon (angolul: silly season) kellős közepén közismert személyiségeket – köztük politikusokat, filmcsillagokat, popénekeseket, ter­mészettudósokat és neves írókat – felkért, hogy írják meg első szerelmük igaz történetét. A vá­­laszok minden képzeletet felülmúltak, és a történetek három fő csoportba oszthatók.

A szende szüzek és mulya fiúk esete. A történeteket a visszemlékezők sóhajtásokkal tűzdelték meg: óh, azok a bátortalan kézfogások! óh, azok az elmaszatolt első csókok!, óh, azok az eldadogott/hadart/hebehurgyáskodott vallomások! Az ötvenszer összetépett szerelmes levelek epekedése. Az öngyilkosság gondolatával játszó, viszonzatlanul hagyott, hervadozó ifjú Wertherek és Fannik! (Bár az angolok Goethét is alig ismerik, nemhogy Kármánt.)

A kacér szüzek és a rámenős fiúk esete. A történetek ifjú Casanováit (már az első alkalommal is) a céltudatosság jellemezte. Mondanom sem kell, főként filmcsillagok és futballisták esetében. Ők már akkor is tudták, mitől döglik a légy. A szakszerű(nek vélt) felkészülés leírása, gondos fogápolás, dezodor (mindenhova). Vakítóan csillogó szellemességű társalgások a biztos győzelem tudatában.

A félszegségüket humorral és/vagy közönségességgel palástolók esete. A gyomorkorgás, szellentés által megzavart első csók. A hasmenési inger leküzdhetetlensége. Az alkalmatlan pillanatban reccsenve szakadó nadrág okozta szégyenérzet. Viszontagságok a természet lágy ölén: az elővigyázatlanul hangyabolyra telepedő párok kínszenvedése (amikor a hangyák alattomos támadást intéznek az altest hasadékai ellen, s ezek messzemenően alapos részletezése).

Mondanom sem kell, ez utóbbi típus az első csoportba tartozók alcsoportja, azoké, akik képtelenek érzelmileg feldolgozni első ifjúságuk ügyefogyottságát, szemben a második csoport utólagos retusálásával, illetve az első csoport szentimentális közhelyekbe menekülésével. A megfogalmazásokon elsősorban és legfőképp az őszintétlenség érhető tetten. A szerkesztő levonta a tanulságokat, és félúton abbahagyta az emlékezések közlését. Erről tehát ennyit.

Vissza az evilági örömök közé. Mert volt belőlük jócskán. Talán még egy hónapja sem jártunk iskolába, amikor az egyik első osztályfőnöki órán Feró bácsi, a maga sajátosan humortalan humorával, váratlan bejelentést tett: „Most pedig – hatásfokozó szünet – kiosztom az új DISZ-tagsági igazolványokat – hatásfokozó szünet –, van kérdése valakinek?” Nem volt, pedig lett volna. Mi az, hogy az új?  Hát hol a régi? (Hiszen a DISZ június közepén alakult meg!) Láttuk Feró bácsi arcán, hogy itt nincs helye kérdésnek. Egyébként persze igazat mondott. Vadonatúj DISZ-tagsági könyvecskét kaptunk. Szemben az úttörőmozgalommal, pontosan tudom, hogyan lettem a Dolgozó Ifjúsági Szövetség tagja. Így.

Hogy erre ilyen élesen emlékszem, hasznom is származott belőle. Amikor 1969-ben kivándoroltam Amerikába, a vízumkérelemhez igen részletes kérdőívet kellett kitöltenem. A procedúra egyik érdekessége abban nyilvánult meg, hogy noha feleségemmel együtt már évek óta angol állampolgárok voltunk, csak a magyar kvóta terhére igényelhettük és kaptuk meg a vízumot. (Nem lehetett Uncle Sam eszén túljárni!) A másik, hogy a vízumügyekkel foglalkozó, csinosan molett hivatalnoknő berendelt egy beszélgetésre. Valamit tisztázni kell. Lázasan gondolkodtam, hogy mit írtam rosszul a kérdőívre, talán valamelyik lakcímemet tévesztettem el, hiszen 1940-ig (!) visszamenőleg be kellett írnom minden címemet, ahol nem ideiglenesen tartózkodtam. „Csak egyetlen apróság van!” – mondta mosolyogva a londoni nagykövetség messzemenően higiénikus körülményei között a konzulasszony: „Ön azt állítja, hogy semmiféle kommunista szervezetnek nem volt tagja?” „Igen, most is azt állítom” – és várakozó álláspontra helyezkedtem. Megnézett valamit a feljegyzései között: „A DISZ-nek sem volt tagja?” Megkönnyebbülten felnevettem: „Hja, arról van szó?” – és elmeséltem az új DISZ-tagsági könyv történetét töviről hegyire. A végén a szemüveges molettség is elmosolyodott: „Igen, így már más, nem önszántából lépett be.”

Ott ült tehát az újdonsült tagság a DISZ-alapszervezetben. (Egyetlen osztálytársamra emlékszem, aki nem kapta meg a tagkönyvét, mert kiderült róla, hogy kulákszármazék, nemsokára el is tűnt.) Tagdíj: 1 forint, szeptember 1-jétől, visszamenőleg. Ezt még csak elviseltük volna. Nagyobb csapás volt, hogy hamarosan kiderült, az öntudatos DISZ-tagok békekölcsönt is jegyeznek. A legolcsóbb kötvény (akkor) 50 forintba került. Mindnyájan öntudatos DISZ-tagnak minősültünk, bár akadt stréber is, aki 100 forinttal járult hozzá az „El a kezekkel Koreától!” mozgalom sikeréhez. Otthon (nagyanyám szavával) beállt a kravál. Anyám éppen azon háborgott, hogy apámnak fizetése arányában borsos összeget kellett jegyeznie, s ezt apám a háztartási költségvetésből levonta. Kicsit felkerekítette az összeget: „Tudod, Babykám, borravalót is kell adni nekik!” Anyám ezt nem tartotta elég humorosnak, hiába érvelt apám azzal, hogy minden kollégája ezt teszi. S erre előhozakodtam én is a saját kötvényem ügyével. Ezzel betelt a pohár. „A gyerekét is nekem kell fizetni, hiszen nincs saját keresete!” Apámmal együtt elhallgattunk, mint két megszeppent lurkó, aki rossz fát tett a tűzre. Anyám egyre jobban belelovalta magát: „hát ha neked nincs merszed, majd én bemegyek, és beszélek az igazgatóval!” Soká tartott, míg lecsillapodott, sírástól vörös szemekkel. Még egy ideig hajtogatta: „ezek a büdös kommunisták… ezek a büdös kommunisták…”

Ahogy az évek teltek, anyám is beletörődött a megváltoztathatatlanba. Mert békekölcsönt minden évben kellett jegyezni. Egyetemista koromban az ösztöndíjam rovására tapasztaltam meg a valóságát. Most, 1950-ben csak az önkénttel voltam megakadva, miért teszem én azt önként, ami alól nem lehet kibújni? Spontán  tüntetés, önkéntes felajánlás. Szaporodtak a fejemben a diktatúra által kitermelt nyelvi kétértelműségek, csak nem volt meg hozzá a rálátásom, hogy rendet bírjak teremteni a magánszférában használt szavak és a társadalomra ráerőszakolt nyelv szavai között. Nem tudtam, hogy keletkezése közben láttam az Orwell által new­speaknek nevezett jelenséget. (Nem tudtam, hogy minden diktatúra megtanítja alattvalóit a saját kommunikációs nyelvezetére, melyet az emberek zöme még akkor is használ, oda nem figyelve, amikor a saját túlélési stratégiájához nincs szüksége rá. Avagy Illyés zsenialitásával szorosra fogalmazva: „eszmélnél, de eszme / csak övé jut eszedbe”.) Honnan is tudhattam volna, hiszen éppen azért voltak ezek az évek a tanulóéveim. A molett konzulnő készséges megértése természetes volt az ő világából nézve, hiszen csak azért vagyok felelős, amit szabad elhatározásomból teszek. A DISZ-be való belépésem nem szabad elhatározás eredménye volt, akkor sem, ha ebbe utólag beletörődtem. Feró bácsinak is igaza volt, bölcsességével elejét vette mindenféle bonyodalmaknak, melyek – egyeseknek esetleg több mint alkalmi kellemetlenséget okozva – a végeredményen semmiképpen sem változtattak volna. Mint ahogy Orwell is éppen akkoriban találta fel a newspeaket, Illyés zseniális elemzése a zsarnokság természetéről szintén akkoriban keletkezett. Mert az Egy mondat… nemcsak nagy vers, hanem zseniális elemzés is: „mint víz a medret, / követed és teremted”. Az igék sorrendje miatt sokkal több ez, mint a cinikus: „ha fej, én veszítek, ha írás, ők nyernek” bölcsessége. Mert a zsarnokságot azáltal teremted, hogy követed, hiszen „mindenki szem a láncban”.

„Szem” volt Feró bácsi is azáltal, hogy elejét vette a bajoknak, és szem lettem én is a láncban még a tanév elején, amikor bebizonyosodott, nem ok nélkül jegyzett mindenki önként békekölcsönt. Elterjedt a híre, hogy az egyik osztályban valaki megtagadta a békekölcsönjegyzést. Nevére nem emlékszem, bár látásból ismertem; vékony, maga elé néző, hirtelenszőke, természetellenesen fehér arcbőrű fiú volt, aki a Bodrogközből járt be minden reggel, télen-nyáron ugyanabban a rosszul szabott, szürke, konfekciós öltönyben. Comme il faut káder volt, nemcsak paraszti, hanem egyenesen szegényparaszti származású, ami akkoriban az arisztokratasággal ért fel (eléggé el nem ítélhető nyegleséggel mi parisztokratáknak nevezgettük őket egymás közt, nem minden irigység nélkül, hogy ilyen szerencsésnek születtek). Erről a jó tanuló fiúról derült ki, hogy szülei valamelyik olyan szigorú szekta tagjai, mely az erőszak minden formáját elítéli, s azért tagadta meg a békekölcsön jegyzését, mert az háborús célokat szolgál!

Az izgalom tetőfokra hágott, amikor megtudtuk, hogy az igazgató példát akar statuálni a gimnázium ifjúságának az összes osztály előtt a díszteremben. A Jávor Pál-bajuszú diri, Bodnár Imre Debrecenből került Újhelybe akkor, 1950 nyarán. Senki sem ismerte, ma sem tudom, hogy milyen szakos volt. Összevissza szaladgált az épületben, hozzánk is bejött, szétnézett, és rám mutatott: „Te fogod megmondani, hogy az osztályotok mennyire elítéli az ilyen imperialista bérenceket, akik visszaélnek a beléjük helyezett bizalommal!” Álltam földbe gyökerezett lábbal. Nem értettem, mivel szolgáltam rá a megtiszteltetésre. Mukkanni sem mertem. A nagygyűlés 12-re volt meghirdetve, elmehettem az egyik üres osztályba, hogy megírjam a „véleményemet”. Rajtam kívül még néhány falfehér fiú írta a véleményét, hogy mennyire elítélik ezt a szerencsétlen, a légynek sem ártó fiút. Nem mertünk egymással beszélni, pedig tanácstalan voltam. Miért is ítélem el? Hát, talán azért, mert az nem „demokratikus”, hogy amíg mindenki önként jegyez békekölcsönt, addig egyesek kihúznák magukat. Hogy nincs benne „közösségi szellem”. (E fontos, új jelszót már megtanultam, ezzel szokták a sorból kilógókat megregulázni. Utólag humorizálhatnék megint a magyar–magyar szószedeten: béke = háború, demokratikus = mindenkire nézve kötelező, de főként, hogy lehet megtagadni annak a teljesítését, amire önként, tehát önszántamból vállalkoztam? Akkor persze semmi sem állt távolabb tőlem, mint hogy ilyesmiken humorizáljak.)

Mint felbolydult méhkaptár, olyan volt a díszterem. Hosszú asztal az emelvényen, vörös vászonnal letakarva, mögötte a tanári kar, középen az igazgató fehér köpenyben, jobbján Bábi idegesen törölgette a szemüvegét. Fejük fölött a falon, középen a legmagasabban a sarló-kalapácsos népköztársasági címer, alatta a nagy vezetők portréi: Marx, Engels, Lenin, Sztalin, Rákosi. A közönség (mármint mi) osztályok szerinti rendben. Az igazgató megkopogtatta ceruzájával az asztalt. Abbamaradt a zsongás. Síri csend lett. Beindult a vésztörvényszék mechanizmusa. Kiszólította a vádlottat. „Utoljára kérdezem, akarsz-e békekölcsönt jegyezni?” Szegény fiú még sápadtabb volt, mint máskor. Arcizma se rándult, halk, de határozott hangon szólalt meg: „Nem tehetem. Ellenkezik Isten akaratával.” Ott állt emelt fővel. Vállalta a mártíromságot. A vádbeszédet Bábi tartotta. Remegett a keze, zizegtek a papírlapok. Minden második szóba belebotlott. Közelebb tartotta a papírt, majd távolabb. Nem tudom, miről beszélt. Következtek a hozzászólások. A kijelölt felsős kezdte, majd én jelentkeztem szólásra. Nem tudom, miket mondtam, mintha kívülről hallottam volna a saját hangomat. Valaki más beszélt, és én hallgattam. Csaholtam a falkával. A legutolsó mondatomra viszont pontosan emlékszem, életem legcifrább nyelvbotlását örökre megjegyeztem: „Mert, mint ahogy már Rákosi elvtárs is megmondta, mi nemcsak rés, hanem erős bástya is vagyunk a bréke fontján.” Tanteremben, felelés közben elég lett volna csak a bréke fontját mondani, hetekig ezen röhögött volna az osztály. Most csönd uralkodott a teremben, senki még csak el sem mosolyodott. Azt már csak én tudtam, hogy a bréke fontja úgy sikeredett bele a közismert idézetbe („Mi nem rés, hanem erős bástya…”), hogy menet közben észrevettem, életveszélyeset bakiztam, s a másodperc milliomod része alatt még az is átfutott az agyamon, hogy szent Isten, mi lesz, ha a diri azt gondolja, szándékosan hülyéskedtem? Ott álltam remegő lábakkal, homlokomról csorgott az izzadság, az ing a hátamra tapadt.

Akkorra tudtam újra fókuszba hozni a külvilágot, amikor már befejeződtek a megrendelt, akarom mondani, önkéntes hozzászólások, és a diri felemelkedett: „Az elhangzottak után megkérdezem a tanulóifjúságot, hogy járhat-e tovább a nép államának gimnáziumába egy ilyen el­vetemült alak. A DISZ-tagsági könyvetek felemelésével szavazzatok.” Magasba lendültek a vörös tagkönyvek. „Ellenpróbát kérek!” Nem emlékszem, hogy láttam volna egy tagkönyvet is a magasba lendülni. Nem akadt egy igaz ember sem Szodomában.

Már csak az ítélethirdetés maradt hátra: „Megállapítom, hogy a gimnázium tanulóifjúsága, egyetértésben a Dolgozó Ifjúsági Szövetség alapszervezetével, egyhangúlag kizárásra javasolja (itt az áldozat nevét mondta) … osztályos tanulót.”

Amikor tekintetes Barcsay Ábrahám testőrkapitány Bécsben, 1780-ban felhajtotta első csé­sze kávéját, iszonyodott magától: „látván … mint hörpöl ő is részt ánglusok bűnéből.” Tudtam én is, nem helyes, amit teszek, hiszen még csak útjaink sem keresztezték egymást a baptista fiúval, mégis szólóénekesként kiáltottam a pereatot. Meg sem fordult a fejemben, hogy valami apró jelét adjam legalább magamnak, hogy az egészhez semmi közöm, engem nem érdekel, ki jegyez békekölcsönt és ki nem. Bár, ha létezik freudi elszólás, a tudatalatti énem a kellő pillanatban a csavarkulcsot büntetésül a fölöttes én beszédmechanizmusának a fogaskerekei közé hajította, hogy örökre emlékezzem az incidensre.

Bodnár Imre igazgató úrnak, ha akarom, végső soron igaza volt. Látványosan odadobta az áldozati bárányt, kitűnően megrendezett kirakatperrel, s ezáltal egy csapásra lehűtötte a hepciáskodásra hajlamosakat. Lázongás nélkül vettük tudomásul a különféle újításokat. Először is, minden jó tanuló kapott egy „tanulópárt”. (No, nem, semmi koedukáció!) Ebbe még csak belenyugodtam volna, még valami emelkedett célt és emberbaráti nemességet is felfedeztem benne. Hogy én segítek Remes Pötyinek (apám egyik kollégájának a fia volt, jó tanuló bátyját, Remes Andort Rémes Undornak keresztelte el a diákhumor) megoldani a nehezebb matematikapéldákat, belejavítok a dolgozataiba, átveszem vele a kémiai anyagot, és így megkedveltetem vele a tanulást. Remes Pötyi azonban továbbra is gyakran beszekundázott, habár egy idő után mindennap kellett vinnie egy írást tőlem az apjának, hogy az aznapi házi feladatot elvégezte. Remes Pötyi nem volt buta, megvolt a magához való esze, de nem érdekelte a gimnáziumban oktatott ismeretek 90 százaléka. Viszont a kilyukadt biciklibelsőket villámgyorsan megragasztotta, s azt is tudta, hogy hol van a kónusztengely, meg hogy kell a kontraféket szétszedni és újra beállítani. Egy idő után afféle marriage of convenience alakult ki közöttünk, ő tavotá­val újrazsírozta a sörétkosárt, én írtam a házi feladatot. Az érdekházasságok persze mindig meg­romlanak, én megtanultam a bicikliszerelést, de ő továbbra sem boldogult az ablativus ab­so­lu­tusszal. Az is igaz, hogy 1948 szilveszterén, a náluk rendezett házi mulatságon csinos nővére hosszan szájon csókolt, de ha náluk tanultunk, 1950 őszén már nem mutatott semmi hajlandóságot a bohókás pajkosságokra. Helyzetem apja előtt is megromlott, mert egy idő után könyörületből akkor is aláírtam a flepnit, ha csak éppen arra a pillanatra jelent meg, amíg aláírtam. Megbuktam mint tanulópár, szerencsére Remes Pötyi elég hamar kimaradt a gimnáziumból. Közben kitanultuk a szakmát, és a tanulópárok nemigen zaklatták egymást. Mint minden szocialista vívmányból, ebből is üresjárat lett.

Nemsokára megszületett a tanulószoba intézménye. Ahol délután a gyengébb tanulók (a bejárók nagy része) a jó tanulók felügyelete mellett készültek másnapra. Jelen volt persze tanár is, igaz, ő elmerülten dolgozatot javított. Az intézménynek két előnye is volt. Az egyik, hogy a diákotthonban lakó diákokkal és a bejárókkal együtt térítésmentesen ebédben részesültünk a rendház refektóriumából kialakított menzán, a másik, hogy a tanulószobában mindkét nembeli ifjúság együtt serénykedett. Tanulni persze nem lehetett társaságban, de eléggé kellemes időtöltésnek bizonyult az ottlét. Mivel szerettem volna ismeretekre is szert tenni, egy idő után könyveket vittem magammal, elsősorban Szerb Antal irodalomtörténetét. Nem tudom, honnan szereztem (talán Remes Pötyi lopta valahol, cserébe az aláírásokért), de egy új világot fedeztem fel benne. Ámultan olvastam frivol megnyilatkozásait, hát így is lehet az irodalomról vélekedni!

Eddig csak apám gimnáziumi tankönyvét használtam, hogy ellenőrizzem, mire is oktatnak. Prónai Antal–Alszeghy Zsolt–Sík Sándor irodalomtörténete szolid, megbízható ismereteket tartalmazott, mértéktartó értékítéletekkel, de a modern kor (tehát a nyugatosok) irodalmával már alig foglalkozott. Apám margináliáiból észrevettem, hogy a tankönyv szövegét a tanár nem tekintette szentírásnak: kihúzatott belőle részleteket, mondatokat átalakíttatott, melyek így gyakran a szöges ellentétét jelentették annak, ami a tankönyvben eredetileg állt. Igaz, időnként mi is kihagytunk az anyagból (mert bár többször megnyertük a széncsatát, mégis szénszünetet kellett tartani a nagy hidegek idején, s ezáltal az elvégzendő anyag megrövidült), de arra nem emlékszem, hogy a tanár a tankönyvtől eltérő nézetet hirdessen.

Szerb Antal irodalomtörténete viszont izgalmas nyelvezeten tájékoztatott olyan írókról, akik­nek korábban a létezéséről sem volt tudomásom. Egyik délután elmerülten olvastam Szerb szö­vegét, amikor lecsapott a tanári szigor, Szerb Antalt akarta elkobozni, „mert reakciós könyv”! Azzal védekeztem, hogy nem is az enyém, vissza kell adnom a tulajdonosának. A köny­vet végül mégis elvette a tanár(nő?), bár a magántulajdon elve győzedelmeskedett: egy idő után visszakaptam azzal a feltétellel, máskor ne hozzak reakciós könyvet a tanulószobába. A Szerb-affért nehéz megérteni ma, amikor irodalomtörténete már a tizen-valahanyadik kiadásban forog közkézen. (Az első új kiadása a forradalom után jelent meg, egyik korai jele volt a Kádár-rendszer kulturális liberalizálódásának.) Gazdagabb lettem egy tapasztalattal: a tanulószoba nem az „önképzés” helye. Mint az önképzőkör volt hajdanában. Mert az önképzőkör most ingerszónak számított. Az önképzőkörben a burzsujvilágban a jókat képezték, hogy még jobbak le­gyenek, s ezáltal is elkülönüljenek a nép fiaitól. Most bezzeg, a tanulószobán mind együtt tanulunk a nép államának gimnáziumában, hogy mind egyformán jól haladjunk a tudományokban.

Csak hát a tudás forrásával, a könyvekkel volt a legnagyobb baj. Hiába állt a tanteremben vörös betűkkel kiírva Makszim Gorkij verespéteri bölcsességű mondása: „Tanulmányozzátok a könyveket, a tudás forrását!”, a könyvek szőrén-szálán eltűntek. Nemcsak a „reakciósak” a piarista rendházból, de egy alkalommal, amikor könyvet vittem vissza a Soli Deo Gloria könyvtárába, elhűlve vettem észre, hogy be van zárva, tábla az ajtón: „Átalakítás miatt zárva!”, s az ablakok üvege bemeszelve, hogy ne lehessen belátni. Ott toporogtam egy ideig, hónom alatt Ráth Végh István kultúrtörténeti kuriózumaival (Vége az emberi butaságnak), míg végre felvilágosított valaki, a Soli Deo Gloria könyvtárát kiselejtezték és megszüntették. Pedig jobb anyaga volt, mint a városi könyvtárnak, ahová éppen ezért nem jártam.

Igaz, a Soli Deo Gloria könyvtára a protestáns ifjúság épülését szolgálta (mikor beiratkoztam, lesütött tekintettel válaszoltam a kérdésre, hogy protestáns vagyok-e), de a két művelt könyvtáros gondoskodó figyelemmel segített könyveket választani, főként amikor észrevették, érdeklődésem messzebb terjed, mint a szórakoztató olvasmányok. Nekik köszönhettem, hogy végre elolvashattam a második világháború történetét, Henry Steele Commager testes könyvét (1947), angolból fordította egy Amerikát járt református lelkész, Máthé Elek. Ez volt hosszú évtizedekig az egyetlen könyv, melyet a témában magyarra fordítottak. Mert mondani sem kell, az „új” könyveket kezembe sem vettem; szovjet szerzőnek nem hittem. Éjfélig olvastam minden este, kialvatlanul mentem iskolába. De megérte. A részletek és az arányok most ke­rültek a helyükre a fejemben. Most értettem meg, hogy tényleg világháború volt, s azt is, hogy Amerikából nézve nem a keleti hadszíntér volt a legfontosabb, hogy az amerikaiak más perspektívában látták az eseményeket, mint mi. Persze hogy az oroszoknak a nagy honvédő háborúja volt, persze hogy nekünk az volt a fontos, ami náluk történt, ám az oroszok hathatós amerikai segítség nélkül soha nem juthattak volna el a Führerbunker bejáratáig.

A Soli Deo Gloria megszűnte után maradt a városi könyvtár. Amikor először odamentem, két, nikotintól sárga körmű nyanya (ez szándékos anakronizmus, akkor még nem voltak divatban a nyanyák, de két ilyen kiköpött nyanyát azóta sem láttam) éppen selejtezett. Kapóra jöttem nekik, segítenék-e közben az olvasókat kiszolgálni, miközben ők felelősségteljes munkájukat végzik. Vágyakozva néztem a tornyosuló könyvhalmokat, ahonnan szívesen beselejteztem volna egy-két könyvet az ingem alá, de nem volt mese, ha intra muros akarok maradni, akkor végeznem kell a rám bízott társadalmi munkát. Igaz, néha kaptam egy-egy almát, s ha éppen nem volt látogató, én is cigarettázhattam. Csodáltam a két nyanyát, hogy milyen biztos kézzel tudják halomba dobálni a kiselejtezett könyveket, amíg én a pultnál elsősorban Mikszáthot, Móriczot, Gorkijt ajánlgatok (Gárdonyit, Mórát, esetleg Tömörkényt is szabad volt kiadnom, ha kérik). Volt nekik egy listájuk a kóser szerzőkről, ezt csak messziről láttam, mert elkapták előlem, ha én is bele akartam pislantani. Pedig hosszú órákat töltöttem a könyvtárban, hátha mégis odaférek a tudás forrásához, s az ingem alatt lophatok belőle. A két nyanya minden mézesmázossága ellenére is vigyázott a kiselejtezett könyvekre, kellemetlen kérdéseimre, hogy most mi kerül majd a sok üres polcra, ímmel-ámmal felelgettek, hiszen az állománynak több mint a felét kiselejtezték. Megint csak „szem” voltam a láncban, a selejtezés felgyorsításával akarva-akaratlanul belesegítettem a kulturális forradalomba. Ráadásul hónapokat fecséreltem el a drága szabad időmből, s csupán annyi hasznom lett belőle, hogy megtudtam, milyen könnyű az embereket befolyásolni, ízlésüknek irányt szabni. A felfedezés izgalmától megfosztani őket, kíváncsiságukat mederbe terelni. S nem is nagyon veszik észre, hogy egy tizenöt éves gimnazista által vannak kioktatva. Mert történetesen én álltam a pult mögött. A nyanyák felkészültségéről akkor győződtem meg, amikor többszöri vegzálásomra sem tudták megmondani, ki írta A gondolat hőseit, melyet Karinthy idéz nyakra-főre. Borzasztóan kíváncsi voltam a könyvre, nemcsak (romantikusan) izgalmas címe miatt (Benedek Marcell fordította), hanem elsősorban azért, mert őt tartottam a mester (Karinthy) mesterének. Szerb Antal mellett Karinthy terelte irodalmi ízlésemet mederbe, akkoriban kezdtem olvasni azokat a szerzőket, akiket kifigurázott az Így írtok tiben (Szép Ernőn például ma is felnevetek, annyira Karinthy szemüvegén keresztül látom modorosságait). Hamar felfedeztem a komoly, filozofikus hajlamú Karinthyt is a Minden másképp van című kötetben. Hogy minden igazságnak az ellenkezője is igaz. Valóban emblematikus volt a korra nézve: a könyvtárban nem tárolják a könyveket, hanem kiszórják. A gondolat hőseire évekig vágytam, de csak tíz évvel később, a British Muse­um­ban sikerült kiderítenem, hogy William Durant The Story of Philosophy (1917) című filozófiatörténetére hivatkozik Karinthy oly gyakran. Nemrégiben láttam egy Váci utcai (azóta megszűnt) könyvesbolt kirakatában új kiadását. Legyintettem, nem mentem be belelapozni, most már minek, akkor kellett volna, több mint negyven évvel ezelőtt. Elveszítette a hímporát, legalább­is számomra.

A könyvtelen világnak ez a keserűsége a mai napig megmaradt bennem. Nem tájékozódhattam kedvem szerint a legfogékonyabb koromban. Nem járhattam be a fiatalság felfedező útját a maga természetes kacskaringóival és lépcsőivel, ahogy következnek egymásból és egymás után. Ez nemcsak az én személyes sérelmem, egy egész korosztályé. Nekem még szerencsém volt, mert néhány év múlva Angliában elkezdhettem a pótlást, de akik otthon maradtak, s vidéken nőttek fel, tudják, miről beszélek. Az első Karinthy-monográfiában (Szalay Károly, 1961) Durant neve hiányzik a névmutatóból. Sovány vigasz, A gondolat hősei neki sem volt a kezében. A kulturális forradalom idején eltüntetett könyvek okozta szellemi nyomor csak a nyolcvanas évek közepén kezdett enyhülni, a látogató kollégák szeme már nem fürkészte oly mohón könyvespolcaimat itt, Londonban, s a nyolcvanas évek végétől, a reprintek megjelenésével enyhült a korábban tiltott szellemi javak szűkössége, bár hiányzó láncszem még mindig akad az irodalmi tudat folyamatosságában.

Egy egész nemzedékben Jób-komplexus alakult ki. A bibliai Jób szüntelen büntetéséből arra a következtetésre jutott, hogy hiába töltötte jámborságban életét, mégiscsak kellett, hogy bűnöket kövessen el, hiszen Isten állandóan bünteti! A büntetésből indukálta tehát a bűn elkövetését. Így járt korosztályom is, olvasottságuk hiányát a kulturális politika tilalomfái okozták, de egy idő után mégis úgy érezték: tájékozatlanságuk a saját hanyagságukból fakad. Ők követték el a bűnt, nem ellenük vétettek.  A magyar értelmiség ma is görcsösen túlkompenzál: szinkronban lenni bármi áron is mindennel, ami Nyugaton történik (a szörnyű hanyagság miatt vezekelni kell!). A jelszó már nem annyira csatakiáltásszerű, mint korábban, bár még mindig évtizedekre van szükség, hogy alacsonyabbrendűségi érzéséből kigyógyuljon az értelmiség, hogy elmúljon a lázas színlelés: mindent, de mindent olvasott, a tegnap délutáni legfrissebb kiadványokat is.

A magyar irodalmat Győr Anna tanította több lelkesedéssel, mint szakértelemmel. Kétségtelen érdeme, hogy igyekezett az irodalmat megkedveltetni diákjaival. Csak az első három évben tanított bennünket, érettségire már nem ő vitte az osztályt. Felsőbb utasításra sugallt ötletekben nem volt hiány nála. Emlékszem egy vitára, melyet ő szervezett, „Opportunista volt-e Arany?” címmel. A vádat a már említett Czető képviselte, nekem jutott a védelem, s az osztály is részt vett a vitában. Csak homályosan emlékszem a vád főbb pontjaira: Aranyban nem volt meg az a forradalmi lendület, ami Petőfit jellemezte. Hiába ágáltam, hogy vannak alkati adottságok is, Petőfi izgága fiatalember volt, Arany visszahúzódó természetű, bár ő is írt lelkesítő nemzetőrdalt. Igen ám, hangzott a vád, de nem viszonyult eléggé pozitívan az eseményekhez, pesszimista volt, s ez az opportunizmus melegágya. Ma is hallom Czető hangját, ahogy idézi: „Ah! az égő lángözönhöz / Gyenge szemünk nem szokott / Menjünk vissza börtönünkbe / Kedves félhomály van ott.” Az ilyen megnyilvánulások nem vitték előbbre a forradalom ügyét. Megtorpant tőle a forradalmi fellendülés. Arany magatartása tehát elítélendő…

Amikor aztán a történelem megismételte önmagát (mert mindig megismétli), a sok harcosan optimista Czető összezavarodott. Egyikükre emlékszem Szegeden, semmiben nem vett részt, lapult, várta, hogy a vihar elcsendesedjék. Amikor bejöttem az öthalmi laktanyából tiszta fehérneműért a diákszállóba, beleütköztem a kihalt folyosón. „Hát te…?” „Babits Amor Sanctusát olvasom…” – s erőltetetten vigyorgott. „Nem most kell olvasni!” – mordultam rá a papírjai közt egérként mocorgó szakérettségisre. Mert a szakérettségisek mind lapultak, ott, a csendesebb félhomályban, várták, hogy mi lesz.

A viták (mármint az osztályban rendezett színpadias viták) azonban mégis hasznos tanulsággal szolgáltak, a nézetek civilizált hangnemű ütköztetése a tisztázás eszköze. Akkoriban még kellett és lehetett vitázni, mindaddig, amíg az új le nem győzte a régit, a haladó a reakcióst. Miután a ki kit győz le kérdése eldőlt, a következő nemzedékek megtanulták, mi a helyes álláspont (netán a tudományosan bizonyítható igazság), nem volt helye többé a vitáknak. Egy ország felejtett el vitatkozni, mert a mai vitákban még mindig az argumentum ad hominem a leghatásosabb eszköz a sajtóban és az országgyűlésben egyaránt.

Győr Anna erőfeszítéseiből gyakran öszvér született. (Egyszer bizalmasan, lehalkított hangon megsúgta nekem, hogy ő még Szekfű Gyulát hallgatta az egyetemen.) Időnként ráébredt, hogy óráin nem eléggé vonalas, s ez nem vezethet jóra. Ilyenkor rémült igyekezetében pápább volt a pápánál, bár szenvedett tőle – elragadta az indulat, haragudott magára és sorsára, odavágta az osztálykönyvet, kivörösödve rikácsolt, és a végén könnyesen csillogott a szeme. A diák jó megfigyelő és szigorú kritikus. Átéreztük vergődését, néha még sajnáltuk is. Hiszen nyilvánosan csak azt mondhatja, amit mond. Alkalom nyílt persze arra is, hogy megmutassa, a légy nem mindig esett bele a tejbe. 1950 decemberében Vörösmarty születésének százötvenedik évfordulóját ünnepelte a gimnázium. Győr Anna is többször átszellemülten méltatta Vörösmarty jelentőségét. Nem értettem az izgalmat, miért olyan fontos az egész tanári karnak ez az évforduló. Az ünnepségek keretében a felsősök színre vitték a Csongor és Tündét a humán tagozat magyartanárának felügyelete mellett a városi színházban, mely így, ha csak rövid időre is, visszanyerte eredeti rendeltetését.

Mit is láttunk egyébként a színházban? A Mojszejev együttest. A Nyírfácska tánccsoportot. Akrobatákként, férfias mokánysággal járták a guggolóst, tangóharmonikával vagy anélkül. A Nyírfácska együttes karvastagságú, lenszőke hajfonatai repültek, ők maguk, fejüket félrehajtva, szűziesen tipegtek a balett-topánkákban, s hozzá váltakozva fej- vagy torokhangon, több szólamban énekeltek. Szökdécseltek a mellek, kivillantak a térdek. Ez utóbbit köszöntötte a taps­orkán. Igaz, időről időre pesti haknizó színészek is vendégszerepeltek ott, de ezek egyveleget adtak elő, s engem kínosan emlékeztettek a Déryné című játékfilm csepűrágóira, a Hol az ostábla? színészeire. Erőszakos arroganciával követelték a tapsot, s még oly kiváló komikusok is, mint Latyi, gyorsan, jellegtelenül rántották le számaikat; a filmekből megismert Latabár Kálmán halvány árnyképeként. A közönség megérzi, ha lenézik, s fagyos udvariassággal tapsolt. Esztrádműsornak nevezték az ilyen összeállításokat, amikor a színészek ugrálnak, táncolnak, szteppelnek, énekelnek, jó poénokat mondanak, egyszóval örömet szereznek a szocializmus építése közben elfáradt és (most) megérdemelt pihenésüket élvező nézőknek.

Hogy a haknizó színészeknek milyen elképesztő véleményük volt a vidéki közönségről, azt Kaliforniában tudtam meg Vitray Tamástól. Whisky mellett megoldódott a nyelve, s „egy kis hazaival” kívánt kedveskedni cserébe érte. Arról beszélt, hogy ma (értsd: az 1970-es évek eleje) már vidéken is sok ám a televízió nálunk (ez is eredménye a konszolidációnak, implikálta kimondatlanul). De képzeljem csak, milyen csacska a mi népünk. Mert amikor Orosházán vagy hol járt a múltkor egy turnézó színtársulattal, odajön hozzá egy kucsmás magyar ember, s kiveszi szájából a pipát: „Osztán hogy teccik bébújni abba az ókalmatosságba, a televizilóba, vagy hogy a rossebbe híjják?” Semmi kétségem nem volt, hogy Vitray igazat mond, csak nem értette, hogy a „magyar nép” is tréfálkozni kívánt vele, az illusztris televíziós személyiséggel; megható naivsággal egy az egyben értette (félre) a kedveskedést. Nem tudom, milyen arckifejezéssel hallgattam B–24-es rendszámú történetét, mert a biztonság kedvéért megismételte a népi mondatot, tudomásomra hozva, hogy nem csak angolul, de népiesül is perfektül beszél.

A Csongor és Tünde-előadáson ott szorongott az egész tanulóifjúság és a teljes tanári kar. Egy idő után megértettem, miről van szó: ha már engedélyt (vagy ukázt) kaptunk Vörösmarty ün­neplésére, a tanárok éltek az alkalommal, s néma tüntetéssé tették az autochton magyar kul­túra (akkori kifejezéssel: „haladó hagyományaink”) mellett. Az előadásnak sikere volt, többször meg kellett ismételni, bár egy idő után az igazgató bejelentette, túlságosan sok idejét rabolja el a diák színészeknek felelősségteljes munkájuktól, mert a diákság feladata: „tanulni, tanulni, tanulni!” Azt hiszem, gimnáziumi tanulóéveim alatt soha többé nem került sor hasonló néma tüntetésre a rendszer ellen. Mert senki nem mondta, de mindenki tudta: a rendszer ellen tüntettünk.

Közben a helyzet „élesedett”. (Csak tudnám, hogy németből vagy közvetlenül az orosz nyelv sajátos változatából, az úgynevezett komintern nyelvből kaptuk-e ezt a képtelenséget. Egy helyzet lehet feszült, de éles nem. S ha éles nem lehet, következésképp nem is élesedhet tovább. Gyanítom, talán inkább az „élesedik az osztályharc” analógiájára keletkezett a kifejezés már hazai földön, s az sincs kizárva, hogy valamelyik szellemileg virgonc újságíró leleményeként ragadt meg a mozgalmi nyelvben.) Először is ott volt a koreai háború. Erről a tanteremben úgy értesültünk, hogy valamelyik tanárunk azzal óhajtotta színesen ecsetelni az elégtelenre való felelet bűntettét, hogy „olyan az, mintha lelőnél egy koreai békekatonát”! Nem nagyon mertünk röhécselni rajta, merev arccal mondogattuk egymásnak: „Képzeljétek, a Pavka majdnem lelőtt egy békekatonát!”, azaz oroszból csak a tanár könyörületessége miatt kapott kettest nyögésekből álló feleletére. Gáll Barna vasúti fékezője egyre több hírt hozott a jugo­szláv határ menti incidensekről. („Valami készül, Jánoskám, biztos lehetsz benne!”) Az MDP II. kongresszusa felemelte az ötéves terv normáit, minek következtében visszatért a jegyrendszer, s a bejárók tízóraija is megvékonyodott, bőnyésebb lett a szalonna. Apám megrendelte a Szabad Népet (a háború előtt az Új Nemzedéket járatta), bár csupán a nagybetűs címekre pillantott rá reggeli közben. Anyám elkezdte tirádáit, hogy fogunk megélni, maholnap már semmire se telik.

 

vissza