Hortobágyi Krisztina
Tartozni valahová
2006. július

Egyszer Londonban, a nem véletlenül „tube”-nak, vagyis kapszulának becézett metróban tizenöt percet vesztegeltem két megálló között. Hogy mi járt pontosan a fejemben a terrortámadásokkal való fenyegetettség légkörében, amikor magyarázat nélkül állt a szerelvény, és a világítás – pont mint a krimikben – néha ki-kihúnyt? Az, hogy ha képes lettem volna negyedórát várni reggel, hogy a barátnőm elkészüljön, akkor most ő is itt lenne velem. Nem lennék egyedül egy idegen országban, csupa idegen között. Ha ott lett volna, nem féltem volna. De meg nem tudom mondani, miért fél az ember kevésbé a szeretteivel, mint nélkülük, amikor ugyanazok a borzalmak várhatnak rá, mintha idegenek között lenne. Talán idegenek között nehezebben definiálom magamat, így nehezebben is küzdök meg a próbatételekkel.

 

Poseidon

Egy gigantikus hullám felborít egy hatalmas luxushajót. Amit nem önt el a víz, ott az elektromos vezetékek által keletkezett tüzek miatt vannak veszélyben az emberek. De Wolfgang Petersent nem csak a látványvilág megteremtése érdekelte. Saját bevallása szerint azt is meg akarta mutatni, milyen nyomasztó egy csapatra való idegennel együtt megküzdeni egy ilyen életveszélyes helyzettel. A rendező elmondása szerint a Poseidon az emberi tényező oldaláról nézve olyan komoly kérdéseket feszeget, mint hogy mit tennénk, ha életünk feltehetően utolsó óráit idegenek között kellene töltenünk. Szerinte ez a kérdés a néző számára éppolyan nyomasztó, mint egy számítógéppel generált óriáshullám valósághű látványa. A baj csak az, hogy Petersen legújabb vizes filmjében ez a probléma egyáltalán nem emelkedik ki. Talán csak egyszer, amikor a kevésbé bátrak a bálteremben várják ki a közelgő véget: a könnyes szemű megtört énekesnő, aki néhány órája még szexin és életvidáman szórakoztatta a közönséget, a hajóskapitány keblére borulva adja át magát a végzetének. Ha nincs senki, akit tényleg szerethetünk, akkor szeretünk bárkit jobb híján, mikor az utolsó perceinket éljük. Esküszöm, meghatott. És ebbe egy pillanatra tényleg kényelmetlenebb érzés volt belegondolni, mint magába a katasztrófába. De ennyi és nem több. A filmet szinte már önmaga paródiájába hajlóan kizárólag az akciójelenetek viszik előre, és olyan katasztrófamozikhoz hasonlítva, mint a Holnapután vagy Petersen korábbi filmjei, a Poseidon egy könnyen felejthető, öncélúan látványos szuperprodukció. Egyetlen nő van, aki maximálisan eleget tesz az elhagyatottság, a „katasztrófahelyzet van és még a szeretteim sincsenek sehol”-hangulatnak, de ő meg is fullad a film kétharmadánál... Érdekes a Richard Dreyfuss által alakított figura. Ez a késő középkorába lépő, elkeseredett férfi ugyanis éppen öngyilkosságot kísérel meg, mert a szeretője elhagyta. Addig nem ragaszkodik az élethez, amíg minden „normálisan” megy, ám ahogy váratlan katasztrófahelyzet adódik, mindjárt nem akar meghalni. Még gyilkol is érte, ami nekem nagyon tetszett, ugyanis első ízben láttam olyat, hogy katasztrófafilmben egy szakadék fölött lógva az egyik szimpatikus szereplőt a másik egyszerűen letépi magáról, és hagyja a mélybe zuhanni, hogy legalább saját életét megmentse, és az életben maradt illető ennek ellenére sem hal meg, és nem is degradálódik ellenszenves negatív szereplővé. Mintha továbbmenne az a folyamat, amiről Tanner Gábor írt: „A 90-es évek katasztrófafilmjeiben (…) a közösségi küzdelem családi dimenzióban marad, nem redukálódik ugyan individuális szintre, de a hősiesség hatóköre drasztikusan leszűkül.” (Katasztrófák – a filmeken, Muszter, 2004. október) A többiek tipikus katasztrófafilm-karakterek. Az akciók viszont látványosak. Nem mondom, hogy – a hullám első fölbukkanásán kívül, ami tényleg emlékezetes – most egyet is föl tudnék idézni belőlük, de az biztos, hogy egy percre nem vettem le a szememet a vászonról.

Múltkor beszélgettem valakivel a kapcsolatfüggőségről, és azt mondta, nem szereti ezt a kifejezést, mert valójában mindenki kapcsolatfüggő, az a nem normális, ha valakinek nincs szüksége emberi kapcsolatokra ahhoz, hogy normális életet élhessen. Az életünk folyamatos interakciókból, egymásba kapcsolódásokból áll, létünket – akármit is mond Descartes – nem egyszerű bizonyítani, ha nem másokhoz való viszonyunkban definiáljuk azt. A kitaszítottság érzése talán ezért vezet egyeseknél öngyilkossághoz. Létüket nem tudják már meghatározni, ezért inkább megszüntetik.

 

Utolsó napjaim

Ezt teszi Romain is François Ozon legújabb filmjében, csak éppen fordítva. A harmincas évei elején járó menő divatfotós egyszer csak kénytelen szembenézni azzal, hogy csupán hónapjai vannak hátra az életéből. Ekkor úgy dönt, hogy kivonja magát a társadalomból, megszakítja szeretteivel a kapcsolatot, és totális magányban búcsúzik az élettől. És ezt elsősorban nem azért teszi, mert nem meri elmondani családjának, szerelmének a tragikus hírt, hanem azért, mert így ő maga viseli könnyebben a sors által rámért korai halált. Nem feltétlenül értek egyet azokkal a kritikákkal, amelyekben Romaint önző, érzéketlen embernek állítják be. Mielőtt rádöbbenne betegségére, csupán fél napjából látunk egy villanásnyit, amiből én arra következtettem, hogy ez a fiatal srác ideges, büszke, kicsit beképzelt, munkamániás, és talán többet foglalkozik saját gondolatai, érzései megfejtésével, mint másokéival. Vagyis elég tipikus példánya a harmincas évei elejét taposó yuppinak. Olyan dolgok foglalkoztatták, mint azokat a fiatal felnőtteket, akik előtt még évtizedek állnak, és bőven pazarolhatják az időt rossz napokra és ideges pillanatokra. És ahogy Romain élete egy csapásra leszűkül hónapokra, addigi önelemző magatartása teljes erővel telepszik rá életére. Az egzisztencialista ember szorongásának minden gyötrelme és tragikussága belesűrűsödik abba a pillanatba, amikor az orvostól eljövet egy padon ülve nézi a tavasz egy pillanatképét, és aztán kezébe temetve az arcát csöndesen zokogni kezd. Ő tudja, amit több milliárd ember nem tud még: hogy jövő tavasszal már nem lesz itt. Ez a téma nekem sohasem tűnik közhelyesnek. Amióta ettünk a tudás fájáról, kénytelenek vagyunk tudni, hogy meghalunk. Annyi kegyelmet kaptunk, hogy nem tudjuk, mikor jön el a vég. A legtöbben nem tudjuk. Néha az a gyanúm, hogy sok depresszióba esett öngyilkos ezzel a kínos ténnyel kísérel meg szembeszállni. Ha szerda reggelre tervezem, hogy kiugrom az ablakon, biztosan nem félek attól, hogy hétfőn vagy kedden elüt egy autó. Kezemben saját halálom kontrollja, még ha csak pszeudo-kontroll is ez. És ezt minden irónia nélkül mondom. Romain viszont nem maga választotta ezt a tudást, és ahhoz, hogy megbirkózzon vele, azt a – szerintem racionális – döntést hozza, hogy nem definiálja magát többé a többi ember által, megszakítja emberi kapcsolatait, ezáltal, mire eljön érte a halál, már nem is igazán tartozik közénk. Azt gondolom, ezt csak így lehet elviselni. Illetve, lehet, hogy csupán hozzám áll közel ez az attitűd. Ez a legnagyobb baj Ozon filmjével. Annyira sarkított, annyira csak egyetlen lehetőséget vesz figyelembe, annyira erőszakosan dönt arról, hogy mit cselekszik hőse, hogy olyanok számára, akik másképp gondolkodnak a halálról, könnyen ellenszenvessé válhat ez a szemszög, így az egész film is. Ozon érzékeny és figyelmes rendező, nagyon fontos neki az emberi lélek, az emberi esendőség. Ugyanakkor sokszor pengeélen táncol, és talán az 5x2 kivételével minden filmjét lehet rémesnek és nagyszerűnek is nevezni, attól függően, ki milyen hozzáállással ült be a moziba. Nem ellentmondásos művész, inkább túlságosan egy adott álláspontra helyezkedett, leginkább az ő prekoncepciói irányítják a filmjeit, és nem hagyja, hogy a történet görgesse magát előre. Mindenesetre az Utolsó napjaimat semmiképpen sem lehet gyenge filmnek nevezni. Már csak azért sem, mert tartalmazza a filmtörténet egyik leglíraibb szexjelenetét, ami szoros kapcsolatban áll Romain kifordított világával. A jelenetben a férfi egy házaspárral, vagyis két idegennel szeretkezik, érzelmek nélkül, pusztán egyetlen prózai célra fókuszálva: hogy a nőt, akinek nem lehet férjétől gyereke, megtermékenyítse. A férfi azért van jelen, hogy a felesége mellett legyen, és hogy segítsen a homoszexuális Romainnak komfortosabbá tenni az együttlétet. Ez akár egy ócska pornófilmben is benne lehetne, színvonaltalanul és primitíven, itt mégis olyan idilli és szeretetteljes, hogy az ember elérzékenyül rajta. Ráadásul erős kontrasztban áll azzal a jelenettel, amikor Romain a szerelmével szeretkezik – erőszakosan és durván, tele fájdalommal a szívében. Egy sajátos adalék ahhoz, hogy az igazi kielégülés, a szexualitás nirvánája akkor valósul meg, ha szerelemből szeretkezünk. A szerelem egyáltalán nem tartozik a legfontosabb emberi értékek közé. Az odaadás, az önzetlenség, a szeretet igen. A nász pedig beteljesül, így Romain, miközben ő maga lassan eltűnik közülünk, egy új élet gyökere lett, egy utolsó aktussal definiálta létét. Bebizonyította, hogy volt.

 

X-Men – Az ellenállás vége

Az X-Men mutánsait leginkább az a kérdés foglalkoztatja, hogy vajon mi végre is vannak itt a földön, emberek között, „másként”. Vagyis a három kérdés külön-külön. Miért mások ők, mint a többiek? Ha mások, akkor miért kell(ene) beilleszkedniük? És hogy vajon hasznára vagy kárára vannak-e a világnak? Az idén trilógiává dagadt sorozat azon ritka képregény-adaptációk közé tartozik, amelyek viszonylag hűen visszaadják az alapmű képi világát, atmoszféráját, és a történet egyetemes olvasatát nem butítják le a szánalmas, könnyen kezelhető instant sztorivá. Az első részben ebből csupán egy kis ízelítőt kapunk, inkább csak megismerjük a génmutáció áldozatául esett, kényszeredett szuperhősöket, de a harmadik részhez érve már egyre komolyabb problémák és kérdések merülnek föl a mutánsokkal kapcsolatban. Bár, számomra például a sokak által puszta akciófilmnek titulált első rész egyik jelenetében rajzolódik ki legélesebben a kissé önironikus és – természetesen – metaforikus mutáns-problémakör. Farkas éppen rosszat álmodik, mire Vadóc az ágyához rohan, hogy fölébressze, de Farkas – akinek ökléből veszély esetén félelmetes, éles karmok merednek elő – egy hirtelen mozdulattal szíven szúrja a szegény lányt. Vadócnak nincs mit tennie, ösztönösen menti életét, és – a mérgező tapintású leányzó – megérinti az őt éppen véletlenségből meggyilkoló férfit, kiszívva annak energiáját, egy pillanatra átvéve tőle emberfeletti regenerációs képességét, így Vadóc begyógyítja saját sebét, Farkas meg még éppen nem hal bele ebbe a tragikus esetbe. Ezután egyik sem tud mit mondani a másiknak, mint hogy „bocsánat, ösztönösen jött”… Ó, hány egykori pár- és baráti kapcsolatomat juttatta eszembe ez a jelenet! Amúgy a trilógiának a szememben ez a két ember a főszereplője, ugyanis leginkább az ő jellemükben és viselkedésükben csúcsosodik ki az emberfeletti képességekkel rendelkezés kétarcúsága. Vadóc ugyanis olyan kemény csaj, hogy puszta érintésével képes bárkinek az életenergiáit kiszívni, ám ez egyfelől azt is jelenti, hogy szegény pára olyan végtelenül szerencsétlen, hogy soha az életben nem érinthet meg puszta kézzel senkit, a csókról nem is beszélve. Önmagába van zárva, különleges képességét nincs aki nála kevesebbre tartaná. Farkas pedig olyan hihetetlenül jól regenerálódik, hogy gyakorlatilag lehetetlen megölni, ami viszont azt jelenti, hogy egy rész alatt átlagosan kétszázszor kell végignéznünk, hogy csapják neki falnak, fának, minden egyébnek a nyomorultat, és a végén már sajnáljuk, hogy mindegyik után kénytelen fölkelni. Farkasnak nem a fájdalomküszöbe magasabb, hanem nehéz végzetes sebet ejteni rajta, ami azért korántsem ugyanaz. Sőt. „Ha más ennyit pofont kapott volna az élettől, már rég összeomlott volna” – szoktuk néha mondani egyesekre, és hát ilyenkor nem arra gondolunk, hogy mennyire irigyeljük az illetőt, hogy ekkora túlélő. Néha jobb szépen kudarcot vallani, elbukni, a mi szegény Farkasunk viszont mint egy jancsibaba, állandóan fölkel. Az egyetlen üdvözülés, ha tisztába kerülünk magunkkal, és – saját igényeinket szem előtt tartva – a legkisebb ellenállás irányába haladunk. A film azt sugallja, hogy a közösségbe tartozás élményéért sokat küzdünk, és akkor kerülnek helyükre a dolgok, ha identitásunkat megtartva sikerül beilleszkednünk valahová, ha pedig ez nem megy, akkor inkább identitásunkat őrizzük meg, minthogy ezt föladva csücsülünk egy közösségben. Farkas, aki két részen át kínlódik azzal, hogy nem képes alárendelni magát egy csoportnak, az utolsó részben a tőle telhető legnagyobb áldozatot hozza, méghozzá nem azért, hogy a csoport befogadja, hanem mert rádöbben, hogy már az önfeláldozó cselekedet előtt befogadták őt, vagyis ő maga is észrevétlenül változott meg, szorította háttérbe önzőségét. Valójában tehát cselekedetével a saját magán végbement változást köszöni meg a csoportnak. Farkas már jóval azelőtt X-Men volt, hogy ez világossá vált volna a számára. Vadóccal éppen fordítva van. Az ő számára csapás saját hatalma, a csapatba való tartozása kényszeres csupán, bármennyire is szereti a többieket. A harmadik rész fő konfliktusa ugyanis, hogy föltalálnak egy a mutációt semlegesítő ellenmérget, minek folytán mindenki lehetőséget kap a gyógyulásra. Nagyon tetszik, hogy a film végső kicsengése nem az, hogy mindenki vállalja, amit a sors rámért, és legyen büszke a számára esetleg nyomasztó másságára, hanem hogy mindenkinek más az útja, és van, hogy inkább beolvadni kell, föladva izgalmas különcségünket, azért, hogy végül boldogok legyünk. Vadóc megszünteti mutáns képességét, hogy végre részese legyen az érintés gyönyörűségének, mert neki ez az útja, nem az örökös különcség.

 

Az eltakarítónő

Az elmúlt néhány évben igazán bosszankodva még nem jöttem ki angol filmről. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szigetországból érkező alkotások tökéletesek, de szeretem, hogy legyen szó bármilyen műfajról, mindig van bennük humor és dráma. Valahogy mindegyik élettel teli, romantikusan realista. Valóság. Ehhez következetesen tartják magukat, még egy olyan vígjátékban is, ahol egy angyali mosolyú pszichopata hölgy eltakarítja a szívének kedves család útjából a rosszakarókat. Magyarán megöli őket, amin a nézők sokat nevetnek, annak ellenére, hogy nem valóságtól elszakadt, gatyaletolós humorú komédiázásról van szó, és arról sem, hogy erkölcsi hullák lennénk mindahányan. Angliában egy vidéki családban játszódik, ahol a szórakozott és fásult papot a felesége elkeseredettségében egy nevetséges, amerikai golfedzővel csalja, míg a tizenhét éves lányuk naponta más udvarlót visz haza, öccsét pedig apja miatt nonstop cikizik az iskolában. Ez könnyen lehetne valamelyik Tony Richardson- vagy Mike Leigh-film alaphelyzete is, és az a vicc, hogy talán még a happy ending is stimmelne, csak közben nem a nevetéstől könnyeznénk, mint Az eltakarítónő esetében. A világ egy élhető hely, csak tudnunk kell róla. Nem jó az, ha hagyjuk, hogy minket használjanak ki a hétköznapjaink, ha puszta fatalizmusból vagy éppen vállrándítós nemtörődömségből kicsúszik a kezünk közül a saját életünk. Ha kényszeredetten pótolgatjuk, amiért lusták vagyunk harcolni – pótlék emberekkel és pótlék helyzetekkel elégszünk meg, miközben telnek a hetek és hónapok, akkor a lelkünk szépen lassan meghal, általában úgy, hogy nem vesszük észre, amikor pedig már nincs, akkor olybá tűnik, mintha sosem lett volna. Erről van szó Az eltakarítónőben, mindez pedig az angolokhoz méltóan groteszk módon. Mert néha teljesen ki kell fordítanunk magából megszokott kis világunkat ahhoz, hogy egy centit arrébb billenjenek a dolgok.