Besenyei György
Prostitúció és hajléktalanság
2006. április

Társadalmunk perifériáján két jól körülhatárolható csoporttal találkozunk a leggyakrabban. Az egyiket lenézzük, megvetjük, de valahol mégis hajlamosak vagyunk szeretni. A másikat sajnáljuk, együtt érzünk vele, de valahol mégis igyekszünk megvetni és semmibe venni.

A prostitúció távolról sem (ősi) mesterség. Egyedül jól megszervezett, antidemokratikus elemeket is tartalmazó társadalomban működhet, ahol az emberi jogokat inkább csak a társadalom szerencsésebb felénél tartják fontosnak figyelembe venni.
Kikből verbuválódik a prostituáltak serege? Erre a kérdésre gyakran csak zavaros magyarázat érkezik. Hiszen minden társadalmi rétegből származhatnak konzumnők, de jellemzően a mélyszegénységből érkezettek, ők adják az „utánpótlás” döntő többségét. A konzumnők társadalmi csoportja rendkívül erősen hierarchizált. A közöttük húzódó jelentős kulturális különbség erősen meghatározza a társadalomnak azt a szegmensét, ahol tevékenységüket folytatják.
Egyfajta szolgáltatásnak tekinthető-e a prostitúció, annak ellenére, hogy gyakran illegálisnak minősülő egyéb tevékenységhez is kapcsolódik? A szexuális aktus áruként való megszerzése mindenképpen erőszaknak minősül, még akkor is, ha a prostituált kezdeményezésére és önkéntes együttműködésével történik. Aki pénzével, vagyis hatalmával visszaél, kihasználva áldozata kiszolgáltatott helyzetét, nemi aktust kezdeményez, szexuális abúzust követ el. A tudományos kutatások szerint a prostituáltak gyermek- és ifjú korukban szinte mindannyian szexuális abúzus (bántalmazás) áldozataivá váltak. Általában tizenöt éves korukban kezdik testük üzletszerű áruba bocsátását, de gyakori a tizenhárom éves vagy annál fiatalabb gyermek prostituálása. Legtöbben családjuk tudtával és nyomására kerülnek az utcára, vagy baráti körük kényszeríti őket erre az életmódra, mellyel sokakat tartanak el környezetükből, nemritkán azokat, akiknek vigyázniuk kellett volna rájuk és gondoskodni fejlődésükről. Alkohol- és drogfüggő szülők, hozzátartozók, valamint állami gondozás a jellemző környezeti feltétel.
A prostituáltak többsége szigorú kontroll alatt áll. Némelyek, elsősorban a kiskorúak életkörülményei inkább a rabszolgaságra hasonlítanak. Kizsákmányolják, fenyegetik és bántalmazzák őket. Többségük számára ez nem újdonság, mert kisgyermekkoruk óta osztályrészük a rendszeres bántalmazás. Az áldozatok rendszerben tartásának gyakori eszköze a drogfüggés, ritkábban szexuális függőség tudatos kialakítása a fiataloknál. Gondoskodásért, szeretetért szexet. A fiatalok általában elszigetelődnek a kortárs csoporttól, rokonságtól, mert titkot hordoznak. Bűntudatuk van, önmagukat megvetik, önértékelésük súlyosan sérült. Életük színlelés, ügyfeleiknek képmutatóan örömtelinek mutatják az elszenvedett szexuális kontaktust. Elidegenednek saját testüktől, igyekeznek a legfontosabb ingereikről sem tudomást venni.
Gyakori, hogy irigylik a prostituáltakat, akik – a közhiedelem szerint – munka nélkül sokat keresnek, csupán erkölcsi fenntartásukat kell félretenniük. Az utcalányok magas jövedelmükből csak annak töredékét kapják meg, és azt is olyan szolgáltatásokra, illetve árucikkekre fordítják, amelyek a sajátságos életformájukból adódó, kikényszerített „luxus” fogyasztás részei, s ez csak tovább növeli függőségüket. Minden prostituált súlyosan sérült, lelki beteg ember, aki környezete és a tágabb társadalom közösségének áldozata. Irigyelt karrierjük valójában nem létezik, mert az érzelmileg sérült ember mindig kiszolgáltatott marad, amíg meg nem gyógyul terápia segítségével. A prostituáltak ritkán kérnek ilyen segítséget, mert nem érzik magukat betegnek, csak a világot látják gonosznak és üldözőnek. Magukat örök vesztesnek tarják, menekülnek a valóság elől, gyakran tévképzetek, látomások gyötrik őket. Az öngyilkossági kísérletek száma igen magas körükben. Úgy vélik, hogy bűnük méltó ára boldogtalanságuk, kirekesztettségük, a sok szorongás és elvesztett méltóságuk. Önismeretük nem reális, életük elferdített viszonyai következtében nincs megfelelő visszajelzésük. Kiszolgáltatott, áldozati szerepük következtében kevés az esélyük a teljes és boldog emberi életre. Sorsuk tehát nem erkölcsi tévedés, hanem kényszerpályák által kijelölt beteg és torz viszony a társadalom értékeihez.
Fontos kérdés, hogy kik a klienseik, és miért alakítanak ki olyan szexuális kapcsolatot, ahol csak a pénzükkel együtt fogadják el őket partnerként. A hatalom kérdése fontos, szinte megkerülhetetlen szempont a szexualitásban. Aki párkapcsolatában frusztrált, önmegvalósítása csorbát szenved – az pénzének hatalmával szereti másokon kiteljesíteni kontrollját. Szexualitásának tárgyát ezáltal is leértékeli. Ha átmenetileg is, de kiteljesíti akaratát egy szexuális aktusban. A prostituált mindig helyettesítő személy, nem a vágy valódi tárgya, csak elszenvedője. Céljával ellentétben, hogy emelje megbecsültségét, leértékeli önmagát, megkérdőjelezi anyagi javaktól független elfogadásának természetes lehetőségét. Az erőszak elkövetője éppolyan áldozat, mint a prostituált, önbecsülése szintén sérül a szexuális tranzakcióban. Az imitált, vásárolt érzések és valódi vágyak keverednek, és tönkreteszik az őszinte, mély érzelmeket, rombolják a személyiséget. Tartalmilag nincs különbség a heteroszexuális és a homoszexuális prostitúció között, talán csak annyi, hogy az immorálisnak ítélt másság szexuális rabszolgái még azt a társadalmi szolidaritást sem remélhetik, mint az utcalányok.
Ideje gyökeresen szembeszállni azzal a romantikus képpel, amelyben a kéjnő veszélyes, erkölcsrontó pária, de a közmorál ellen harcol. Valójában áldozat. Mindannyiunk előítéleteinek és közömbösségének áldozata.

•

Ha utcán kéregető vagy épületek szabadon megközelíthető benyílóiban kuporgó embert látunk, első reakciónk minél messzebb kerülni szerencsétlen embertársunktól, aki bűzlik, és iszonyúan ragad a kosztól, körülötte pedig minden csupa szemét. Azután dühösek leszünk. Haragunk a város és az állam vezetőire irányul. Miért nem intézkednek már? Miért kell elviselnünk a provokatív látványt? Szégyent, majd haragot érzünk. Bűntudatunkat pótcselekvéssel hárítjuk, alamizsnával alázzuk meg még jobban embertársunkat, ezzel is tovább növelve a távolságot a két világ között. Ez egy ismeretlen, felülről zárt, másik világ, saját törvényekkel, erkölccsel. Ezeknek az elesett embereknek nem kisebb a célja, mint az életben maradás, egyik napról a másikra. Perspektívák nélküli vegetálás az osztályrészük.
Tényleg, kik is ők, honnan jöttek, és hányan vannak? Nincs könnyű dolga annak, aki válaszokat keres e kérdésekre, mert nincs egzakt magyarázat.
Nem feltétlenül az a hajléktalan, akinek nincs lakása. Kétségtelenül azok vannak többségben, akik nem saját tulajdonukban élnek, hanem valamilyen jogcímen laknak: például bérlők, szívességi lakáshasználók, családtagok. Ha megpillantjuk koszos, büdös, kukában turkáló vagy erőszakosan kolduló embertársunkat, rögtön hajléktalan címkével látjuk el, pedig az is lehet, hogy ingatlan van a tulajdonában, de valamiért képtelen használni. Az a valódi hajléktalan, aki elveszíti erős vagy gyenge kötődéseit, és visszafordíthatatlanul elindul a társadalmi kiilleszkedés útján. Még az esélyét is elveszíti annak, hogy biztonságos fedél legyen a feje felett. Az emberi kapcsolatok elveszítéséhez legtöbbször olyan deviáns viselkedés vezet, amelyet a környezet már nem tűr meg. Az intoleráns reakció az emberek tehetetlenségéből is adódik. Nem tudnak mit kezdeni a pszichiátriai betegségben szenvedőkkel, vagy a súlyos dependensekkel.
A hajléktalan ember szinte minden – a társadalmi létezéshez szükséges – erőforrását elveszítette. Legjobban a társas kapcsolatok szanálódása jellemzi ezt a deprivált réteget. Az ember társas lény, nembeliségének lényege az a humán közeg, amelyben szocializálódott. Az intellektuális és mentális visszacsatolás, az érzelmek áramlásának hiánya a személyiség teljes leépüléséhez vezethet.
Az utcán élést a legritkább esetben választják önként az emberek. Inkább a sodródás, a döntésképtelenség a jellemző az ilyen körülmények között sínylődő társainkra. A fedél nélküli emberek közel sem egyforma stratégiát követnek a túlélés érdekében. De az intézményes támogatást elutasítók 3-6 év alatt életüket veszthetik a mostoha körülmények következtében.
Különböző becslések 30-80 ezerre teszik a hajléktalanok létszámát hazánkban, nagy többségük Budapesten él, mert csak a nagyvárosi miliő ad kellő védelmet az ilyen életformához. Ez a nagyon tág határ is mutatja, nincs pontos definíció ennek a társadalmi csoportnak a pontos leírására. Ha azokat vesszük számításba, akik folyamatos bizonytalanságban élnek azzal kapcsolatban, hogy másnap hol térnek nyugovóra, akkor talán még a nagyobb érték is alulbecsült. De amikor a közelmúltban ténylegesen meg akarták számlálni az utcán élőket, összesen 8 ezer embert sikerült találni, és e számban még az átmeneti szállók lakói is benne voltak. A rejtőzködő életmód, amely az úgynevezett „láthatatlan alsó réteget” jellemzi, nem teszi lehetővé a pontos adatok megismerését.
A kallódó emberek egy része egyszerűen függővé válik azoktól az ellátó rendszerektől, amelyeknek pedig elsődleges feladata éppen az lenne, hogy elősegítsék a társadalomba való visszailleszkedést. A most regnáló intézmények, még az optimista becslések szerint is csak lassítani tudják a teljes leszakadást. A rendszerben ragadás, a hospitalizáció zsákutca a hajléktalanok számára, mert bent maradnak a támogató rendszerben.
A városlakók, a turisták szenvednek a hajléktalanok zaklatásától, és úgy érzik, hogy nagyon sokan vannak. Ez az érzés abból adódik, hogy forgalmas csomópontokban helyezkednek el, mert megélhetésük elsődleges forrása a kéregetés. A hulladékokból élők kevésbé vannak szem előtt. Nem jellemző a pozitív karrier, de előfordul, hogy fordulat áll be egyik-másik utcára került ember életében a rokonság feléledő lelkiismerete vagy sikeres összekapaszkodás révén. A többség azonban elme-szociális otthonokban, elfekvő osztályokon fejezi be fedél nélküli pályafutását.
Sajnálatos módon a szép számban szaporodó karitatív szervezetek a gondoskodás legváltozatosabb formáit igyekeznek nyújtani nehéz sorsú embertársaiknak, de a közösség építése, a társas kapcsolatok létrehozása, megerősítése háttérbe szorul. Pozitív kivételt jelentenek a vallási közösségek, de ezekben nagyon határozott elvárások, igazolási pontok, szigorú elvek érvényesülnek, amelyek gyakran megoldhatatlan feladatot jelentenek a kötődésre és a kapcsolatrendszerben való megmaradásra képtelen, aszociálissá vált, nemritkán antiszociális embereknek.
A hajléktalan emberek nagyobb része vidékről érkezik a nagyvárosokba, ahol sikertelen megkapaszkodniuk. Származási helyükhöz már régen nem köti őket semmi, de a választott nagyobb településen sincsenek erős kötődéseik. Bár találunk köztük nagyon képzetteket is, inkább az alacsonyabb iskolai végzettség jellemző soraikban. Az állami gondozottaknak, a munkásszállón élő nagyipari segéd- és betanított munkásoknak nagyobb az esélyük, hogy utcára kerülnek. Az elvált férfiak, akik – viszonylagos jólétből – bírósági döntés hatására kerültek az utcára, kevésbé képesek a hajléktalansághoz alkalmazkodni, mint a mélyszegénységből érkezők, akik birtokában vannak a krízishelyzetek túlélési technikájának. Új jelenség, hogy roma származású emberek is megjelentek az utcán. Okát a roma identitás elvesztésében, a nagyvárosi asszimiláció és az állami „gondoskodás” okozta kiilleszkedési folyamatokban kell keresni.
A határainkon túli magyar nyelvű területekről is érkeznek szerencsét próbáló szegény, képzetlen emberek, akiket azonban az alkalmi munka piaca nem tud olyan kondíciókkal ellátni, hogy biztonságos lakhatásukat a munkahely közelében meg tudnák oldani.
Lehetséges-e a hajléktalanság teljes vagy részleges felszámolása? – kérdezhetjük. A prevenciónak minden olyan társadalmi folyamat esetében, ahol a lakhatás bármi következtében veszélyben forog (eladósodás, munkanélküliség, a betegbiztosítási vagy a nyugdíjrendszer hiányosságai), meghatározó szerepet kell kapnia.
A rehabilitációnak komplexnek és intenzívnek kell lennie, és széles társadalmi bázison kell alapulnia. Az államra mutogatás helyett hangsúlyt kell kapnia az állampolgári felelősségnek, a kisebb és nagyobb közösségek jól szervezett szolidaritási akcióinak. Alkalmazni kell azokat a modern szervezési és információs rendszereket, amelyek a gazdaság versenyszférájában már régen meghonosodtak.

A szerző szociológus, szociális szakértő és pszichoterapeuta.