Interjú Geszti Péterrel
2005. december

Látványos szuperkoncertre készül a Rapülők. Ennek apropóján beszélgettünk Geszti Péterrel zenéről, filmről, reklámról, médiáról. Látványról, láthatóvá tételről és válásról, a megjelenítésről és a megjelenésről.

– A január 21-i Rapülők-koncerttel kapcsolatban többször említetted, hogy a látványt színházi és reklámszakemberekkel dolgoztatod ki. Nem tartasz attól, hogy az így megteremtett gazdag vizuális közeg „agyonnyomja” majd azt az unikális tartalmat, amit a Rapülők zenéje és szövegei képviselnek?

– Nem. Elhatároztam, hogy a visszatérésünk alkalmából egy minden szempontból nyugat-európai vagy amerikai szintű show-műsort hozok létre. Ez azért nehéz, mert a show-biznisz háttéripara hiányzik Magyarországon. A popzene nem tudja kitermelni. Ezért hívtam Keszeg László rendezőt, Árvai György díszlettervezőt és Mészáros Péter artdirektort, akikkel március óta dolgozunk a koncerten. Meg akarom engedni magamnak azt a luxust, hogy pontosan olyan legyen a produkció, amilyennek elképzeltem. Ennek a nagyvonalúsága izgat. És ezzel együtt az átgondoltsága, a komplexitása. Ritkán nyílik alkalom ilyen teljességre itt Magyarországon. Így olyan erőket próbáltam koncentrálni mind kreatív, mind financiális értelemben, melyek révén létrejöhet a nagy show. Ami amúgy nem kifizetődő. Ugyanis amikor egy nyugat-európai vagy amerikai rockzenekar felépít egy show-t, akkor azt elviszi két-háromszáz előadásra. Így megtérül a hatalmas invesztíció. De visszatérve a kérdésedre, nem félek attól, hogy a látványosság kárára lenne a koncertnek, egyrészt mert legfőbb célunk, hogy elkápráztassuk a közönséget, másrészt azt szeretnénk, hogyha erre az alapvetően tánczenére bulizni tudnának mindazok, akik eljönnek. Szeretném, ha azt látnák az emberek, hogy Magyarországon is előállítható az a minőség, amit a külföldi zenekaroktól megszokhattak. Lesz egy vetítőháttér, ami ráadásul mozogni is fog, tehát egy három elemből álló aktív falat képzelj el. Ezekre külön animációs háttereket készítettünk a dalok tematikájában és ritmusában. De lesz natúrfilm is, vagyis hagyományos videokép. Nem is árt, ha olyan background van mögöttem, amely leköti az emberek figyelmét, hogy ne kelljen nekem végigugrálnom az egész koncertet, mert ez ugyan remek fitneszprogram, de nem biztos, hogy ugyanúgy bírnám, mint tizenkét évvel ezelőtt. De a látvány mellett nagy hangsúlyt kapnak a fellépő vendégek, és igazi meglepetést zeneileg fog hozni a buli, valamint a koncert dramaturgiájában. Most egyébként éppen újravesszük a dalokat, és az áthangszerelésükön dolgozunk. Másként fognak megszólalni. Lesz például egy négytagú fúvóskórus mögöttünk, ami a 90-es évek elején nem volt. A dalaink feléről kiderült a feldolgozás során, hogy manapság is megállják a helyüket. Semmit nem vesztettek az érvényességükből. Sőt! Ugyanaz a fajta kivagyi, magamutogatós, termékhalmozós, az ostoba szuveníreket gyűjtögetős életmód jellemzi a fogyasztói társadalmat egyre inkább – és nem egyre kevésbé. Mindaz, amiről énekeltünk a Zúg a Volgától a Mi kéne, ha volna? című dalon át a Helyi Terminátorig, vagy a Túr dö flancig, mára sem évült el. A tartalom nem kopott meg. De szeretnék mindehhez egy show-t rendelni, amely bebizonyíthatja azt, hogy mi magyarok éppoly tehetségesek vagyunk, mint a „nyugatiak”, csak ritkán kapunk lehetőséget. Ha viszont alkalom nyílik, akkor ki kell használnunk. Másrészt pedig szeretném, ha tíz évig utálhatna minket a könnyűzene többi szereplője, mert megint olyan magasra tettük a lécet.

– Aztán ismét gigantomániával fognak vádolni…

– Nem gigantomán vagyok, inkább qualitymán. Azt szeretném, ha a kor igényeinek megfelelő lenne a koncert. 1994-ben a búcsúkoncertjeink olyan színvonalúak voltak, amilyet akkoriban más nem tudott megütni. Most a 2006-os igényeket kell alapul vennünk. Ezért kell színvonalas látványvilágot teremtenünk.

– Akkor te nem utálod annyira a multiplexek látvány- és hangzásvilágát sem, mint ahogy ezt ma oly divatos hangoztatni?

– Nem, sőt. De úgy vagyok vele, hogy művészfilmet szívesen nézek ma is régi moziban, mert ahhoz az a hangulat kell, és azok az arcok, akik beülnek mellém. Hogy érezzem, nem vagyunk idegenek egymásnak. Ugyanakkor nem húzódozom a multiplexektől sem. De utálom az üres plázamozikat. A Világok harcát például megnéztem premier előtti vetítésen éjfélkor egy ilyen helyen, de hát már az maga horror volt, hogy szinte egyedül ültem egy baromi nagy teremben. Amúgy szeretek egyedül moziba járni. Korábban is sokszor mentem magamban. Elég sokat nyálazom a műsorújságot. Nem úgy mozizom, hogy nyolckor ráérek, ezért beugrom egy multiplexbe és megnézem, amit éppen játszanak. Sokszor befolyásol a filmválasztásban a hangulatom is. Például érdekel egy film, de ha feltételezem róla, hogy megnyomná a lelkemet, akkor inkább kihagyom a moziban. Majd később megnézem otthon. Imádok elterpeszkedni a moziszéken. Nem veszek pattogatottkukoricás-kólás őrületet. Csak átadom magam a mozivarázsnak, a hatalmas vászonnak és a hanghatásoknak. Szeretem, ha az érzékeimet leköti egy film. Ezért például nemrég – életemben először – egy viszonylag jelentősebb összeget költöttem technikai berendezésekre, így most remek körülmények között nézhetek filmet otthon is. Szinte moziminőségben tudok DVD-zni. De érdekes, hogy ettől függetlenül mégiscsak a film, vagyis a tartalom a meghatározó. Hiszen legutóbb éppen egy nem túl látványos filmen, a Minden kezdet nehéz-en szórakoztam remekül, mert ráismertem néhány ismerősömre a karakterekben. A Fridát is kedvelem, és azt sem feltétlenül a technikai bravúrjai miatt. De visszatérve a mozira, nagyon tetszett az 5X2. Aztán komoly élményt szerzett az Oldboy. És szerintem elképesztő tehetség sugárzott A porból is. A rendezője, Jonas Ackerlound többek között Bon Jovi-, U2- és Madonna-klipeket készített korábban, és zseniálisan sikerült ez a filmje is. És persze kedvelem azokat a filmeket is, amelyeket én szinkronizálok. Most hívtak például az Intercomtól, hogy hamarosan kezdik a Jégkorszak 2 szinkronmunkáit, és számítanak őlajhárságomra.

– Ennyi idő távlatából talán nem sértő, ha megkérdezem, hogy a Kalózok című film miért nem volt annyira sikeres, mint ahogy arra számítani lehetett, holott a külön CD-n is megjelent dalok mind szövegükben, mind zenéjükben ütősek lettek, és a Jazz+Az is hosszabb távú és nagyobb sikert ért el a könnyűzenében, mint a film a saját közegében.

– A Kalózok egy igen jól marketingelt film volt, egy közepesre sikerült forgatókönyvvel és egy gyenge rendezéssel. Ezért nem lett olyan sikeres, mint amilyennek szántam. De ne felejtsük el, hogy a bemutatásának évében ezt nézték meg a legtöbben. Kapott is egy ORTT-díjat, amelyből a producer később egy másik filmet tudott finanszírozni. Tehát nem nevezném sikertelennek, de valóban nem érte el azt a színvonalat, amit mi Dés Lászlóval elképzeltünk. Voltaképpen mi ketten voltunk a film felelősei, mert a producer ránk bízta a pénzét. Abban, hogy végül 220 ezer ember látta, nagy szerepe volt annak a marketingnek, amit csináltam körülötte. A Kalózok kifejezetten olyan közönségfilmnek indult, mellyel azért komoly tartalmakat is közvetíteni szerettünk volna. Nem feltétlenül szimpla vígjátéki szinten kellett volna működnie. Szerettem volna jobban belenyúlni a film dramaturgiájába, meg a zenei részébe igazi kreatív producerként. Nem feltétlenül a pénz érdekelt, hanem hogy többfajta szempontnak is megfeleljen az, ami egy rendező fejében esetleg egészen másként működik. Summa summárum baromira szeretnék magam filmet készíteni. Van több forgatókönyvötletem is.

– Milyen filmek lebegnek példaként a szemed előtt?

– Kérlek szépen, Amadeus, Elveszett gyerekek városa, Amélie csodálatos élete, Kolja és mint már említettem, az Oldboy, amit remekül sikerült Chan-wook Parknak összeraknia. Ezek a filmek olyan dramaturgiára épülnek, amelyek szerintem itthon is megcsinálhatóak lennének, ha az ember sokat molyolna rajtuk, mert egyszerűek, elmesélhetőek. De az Amélie… azért kiemelkedően fontos számomra, mert Jean-Pierre Jeunet rengeteg reklámfilmet készített korábban, és ez a mozija olyan, mintha klipekből állna össze, mintha a történet, amit elmond, rövid etapokra lenne szétszabdalva. Én is általában a rövid műfajokban érzem otthon magam. Úgy vélem, ha hozzá hasonló módon tudnék gondolkozni a játékfilmről mint nagy egészről, én is össze tudnék állítani egyet. Ezt a fajta technikát szeretném alkalmazni. És nem adnám ki a kezemből az anyagot. Tehát a társrendezője is lennék. Figyelj, legalább öt-hatszáz reklámfilmet írtam már, ültem eleget rendezők mellett, sokszor éreztem úgy, hogy ezt vagy azt bizony másképp csinálnám. Színpadi darabot írtunk a Déssel, sok rendezést láttam, és nemegyszer megfordult a fejemben, hogy ha nekifekszem, jobban meg tudnám csinálni. Ha nem is egyedül, de társrendezőként szívesen jegyezném az első forgatókönyvemet. Most is sokat forgolódom a film körül. Az mtv A Nagy Könyv-produkciójában készítettem el A Pál utcai fiúkat Török Ferenccel. Nyáron forgattuk le nyolc nap alatt, amit egy hosszabb utómunkafázis követett. Nagyon szerettem ezt a melót. Olyannyira, hogy komolyan törjük a fejünket, neki kellene esni egy feldolgozásnak, ami radikálisan szakít a hagyományokkal, ugyanakkor tiszteletben tartja a Molnár Ferenc-i örökséget. Ezzel nagyon szívesen foglalkoznék. A másik filmhez kötődő munkám a közelmúltban dalszövegírás volt Gárdos Péter Az igazi Mikulás című filmjéhez. De én voltam a forgatókönyv konzultánsa és a film kampányának kiötlője is.

– Azt olvastam, hogy a Budapesti Értéktőzsde szemléletformáló kampányát a te céged fogja készíteni. Erről eszembe jutott a 90-es évek közepén futott Westel-kampány, ahol a mobiltelefon kedvezőtlen imázsát kellett átfordítanotok, közel kellett hoznotok az átlagfogyasztóhoz a „bunkofont”. A Kapcsolat-kampány kiemelkedőnek számított a maga korában, de említhetném az első magyar imázs-reklámsorozatot, a Szenzációs négyest is. Gyakran kerül ki a kezedből olyan reklám, amely nem direkt termékfogyasztásra buzdít. Nem sablonosak, jól működő panelekre épülőek a munkáid, hanem ötletesek, szórakoztatóak, sokszor még plusztartalmakat is felfedezek bennük. Gondolok például az előbb említett fekete-fehérben forgatott Kapcsolat-kampányra, amely érdekesen reflektált a színes-giccses, hivalkodó reklámvilágra. Ma is hiszel abban, hogy a reklám képes plusz konnotációkat hordozni?

– Megváltozott a reklámhoz fűződő viszonyom. Pár évvel ezelőtt úgy véltem, igaza van Marshall McLuhannek, aki azt állította, hogy a reklám a 20. század legjelentősebb művészete. Ma már nem ezt gondolom. A reklám egy egyszerű kereskedelmi tevékenység, amelynek a kreatív részében mindenféle művészi eszközt felhasználunk. Merítünk a művészettörténetből, kihasználjuk a film és a zene nyújtotta lehetőségeket, hogy az adott terméket megfelelő hangulatba, fénybe és beállításba helyezzük, és hogy ezáltal el tudjuk adni. Néha ez a munka elérhet egy majdnem művészi színvonalat, de ez mégsem művészeti tevékenység, hiszen nem az önkifejezés, vagy a világ egyfajta sajátos értelmezése a célja – hanem az eladás. Azt szoktuk mondani, a kreatív reklám az, amelyik elad. Amelyik nem ad el, az hiába jópofa, szórakoztató, mégsem kreatív, mert nem felel meg az eredeti célnak. A reklám egy éhes vadállat. Mindent behabzsol, amire szüksége van. Én már húsz éve etetem a reklámot is, meg magamat is a reklámmal kapcsolatban.

– A te nevedhez elsősorban szlogenek kötődnek, de az említett kampányklipek, vagy hogy ne itt ragadjunk le, mondhatnám az idei arany penge díjas, RTL-klubon futó filmeket népszerűsítő „csirkés” reklámot, szóval mindezek vizuális világa is különleges.

– Talán azért feltűnő ez, mert a magyar reklám még mindig alapvetően verbális. Azok, akik – velem együtt – pozícióba kerültek a rendszerváltás környékén, leginkább verbális képzettségűek voltak, olyan értelmiségi figurák, akik nem rendelkeztek vizuális múlttal. Ezért a magyar reklám egynemű. Kevés az olyan klip, amelyben a vizuális jelek adnák el a terméket. Többek között ezért hoztuk létre az ARC-ot. A kiállítással megpróbáljuk oldani a homogenitást. Próbálunk felkiáltójelet tenni: a vizuális kommunikációnak vannak olyan homályzónái, amelyeket érdemes felderíteni. Nem haszontalan eljátszani ezzel a meglehetősen tolakodó felülettel, amit óriásplakátnak hívnak. Amúgy is azt érzem, mintha a magyar reklám túlságosan betörte volna magát azokba a klisékbe, amelyket megtanított neki a nagy nyugat-európai fogyasztói világ. Fontosak az alapvető szabályok, de lebilincselték a magyar kreatívokat. Ezért kevés az önálló, egyedi közelítés, úgyhogy én a magam részéről most éppen azt gondolom, ráférne a magyar reklámra egy kis vérfrissítés. Nem túl magas kreativitási fokot mutat, ha valaki biztonságos megoldásokkal dolgozik. A profizmus az jelenti, hogy a megfelelő terméknek a megfelelő célcsoportra a megfelelő tónusú kampányt készíted el.

A „csirkés” munkában éppen az feltűnő, hogy laza, könnyed, nagyon eltér az átlagreklámok statikus világától, ahol mindenki jólfésült, ápolt, rendezett környezetben és makulátlan tisztaságban él, nincsenek panaszai, gondjai, mert mindenre van egy termék, amely megoldja azokat. Ez a csirkés fiú egy kissé retardált, magára nem sokat adó filmőrült, akire a jó film meghatározását illető precíz gondolkodás a legkevésbé sem jellemző.

– Igen, és éppen ezért ez a fickó nagyon ismerős. Attól lett sláger a klip, hogy ez a csávó lehetne akár a haverod is. Az egész olyan, mint egy home-video, amit egy DV-kamerával forgattak. Egyébként, amikor készítettük, úgy is dolgoztunk, hogy kikergettem mindenkit a műteremből, csak a srác volt bent meg az operatőr a hangmérnökkel meg három kreatív munkatársam, akik az egyébként grafikusként nálunk dolgozó csirkés fickó legjobb haverjai. Éppen azért, hogy az a hangulat, amelyben egy ilyen meg tud születni, el ne vesszen. Pont az az érdekes benne, és attól lett sikeres, hogy a hétköznapokból származik, és fura módon idézőjelbe teszi a saját környezetét, amelyben megjelenik, azt a tökéletesen 3 D-sített kereskedelmi televíziós világot, amely kipolírozott, minden ízében csillog-villog. Itt megjelent valami, ami barátian egyszerű. Minthogyha az unokaöcséd hülyéskedne otthon, aztán átküldené neked a neten. Szóval a hitelessége és a közvetlensége volt az, ami sikerre vitte. Persze sokat lehetne elemezni a srác figuráját és a csirkét, meg a többi vizuális jelet, de ezek már addicionális dolgok. A lényeg az, hogy a tónust sikerült elkapni. És mintha az erre a tónusra való igény vissza-visszatérne öt-tíz évenként. Korábban a Soproni Ászok-reklám (amit nem mi készítettünk) vagy a Reviczky Gáborral forgatott Postabank-reklám (ami a miénk volt) is a hétköznapok világából építkezett, és úgy tűnt, mintha civilek csinálták volna. Annyira egyszerűek és olyan természetesek voltak. Ez a titka. Ismerni kell az éppen aktuális célcsoport hétköznapjaiból kinövő kultúrákat, és azokból kell táplálkoznia az őket célzó reklámnak. Szerintem az egyszerűség és a minimal art a magyar reklám kulcsa. Nem minden termékhez és nem minden médiumhoz lehet csak vizuális kulcsokból felépíteni egy hirdetést, de itt, a „csirkés” reklámban abszolút létező vizuális kódokat alkalmaztunk. Ugyanakkor erős benne a verbalitás is. Olyan kategóriákat teremtett a filmeknek, amik a köznyelvben már korábban is léteztek (dugós, kardozós, partraszállós), de ezeket kitágította. Nagyon sok elemből állt a klip sikere. Néha amatőrnek tűnő hirdetéseket látok, pedig komoly cégek készítették őket. De éppen azért használják ezt a formát, mert ennek révén a hitelességre, a dokumentáris erőre építenek. De ettől ezek még vérprofi munkák. Éppen azért készítik őket olyanra, mintha ellesettek lennének, mert abban a bizonyos célcsoportban, melyre ezzel „tüzelnek”, így alakítható ki a motiváció, amely beindítja a fogyasztást.

– Milyen tendenciát érzékelsz a külföldi reklámfilmek esetében?

– A külföldiek munkáin gyakran azt érzem, mintha magukat a filmeket kizárólag filmkészítők írnák, nem pedig az ügynökségek. Itthon úgy készülnek a klipek, hogy mi, kreatívok megírjuk a filmeket, aztán keresünk hozzájuk rendezőt, operatőrt, gyártó céget. De a külföldi filmeknél úgy tűnik, mintha már maga a kreatív ötlet is a filmkultúrából táplálkozna, és a film éppen aktuális spektrumát befogó ismeretekből építkezne. Ezért nagyon látványosak ezek a produkciók. Én magam egyébként a dramaturgia erejében hiszek a legerősebben. Nálunk is futott a Heineken-sorozat. Rém egyszerű ötletből született, egy nagyszerű motívumot mutált folyamatosan remek dramaturgiával. Persze óriási változások várhatók. Felmérések szerint ugyanis egyre nagyobb a tévénézők reklámkerülése. Valószínűleg lejár a gazdag ornamentikájú klipek ideje, mert például a mobiltelefonok átalakítják az igényeket. Olyan filmeket fognak kérni a megrendelők, melyek WAP-os felhasználásra is alkalmasak. Így nem részletgazdag, látványos klipeket kell majd forgatni, hanem beszélő fejeket, mert a telefonodon azt fogod jól látni meg hallani. A reklámfilmgyártás is technikafüggő.

– Jó néhány színészt, zenészt, már művészt felszippant a média, és a saját képére formálja őket. Te nem estél bele ebbe a csapdába. Miként sikerült kikerülnöd, amikor nem egyszer tűnt úgy az elmúlt tizenöt évben, hogy te is médiasztárrá válsz?

– Sokaknak addikció a média. Nekem is. Ráadásul az alkotásaim vagy termékeim, a projektjeim is mind médiaigényesek. Tehát szükségem van a médiumokra, hogy a tömegekhez eljuttassam a munkáimat, legyen az popzene, ARC-kiállítás vagy tévéműsor. A Rapülők kapcsán az elmúlt két hónapban hatvan interjút adtam. És ez van olyan megterhelő, mint maga a kreatív és szervezői része a koncertnek. Hogy miért nem boldogultam a kereskedelmi tévézéssel? Mert nem tudtam megfeleltetni a magam elvárásait az ottani elvárásoknak. Amikor az ember elkezd tévézni, a népszerűség olyan, mint valami szuperpempő, ami táplálja a lelki éhséget. De egy bizonyos IQ felett pontosan látni kell, hogy milyen korlátai vannak, és mennyire felszínes tud maradni ez az egész. Meg kell találni benne azokat a mélységeket – ha vannak ilyenek –, meg kell fogalmazni azokat a célokat, amik sokkal fontosabbak, mint hogy a szívedet jóllakasd a népszerűséggel. Ráadásul látható, hogy mennyire sokan válnak népszerűvé a média által úgy, hogy a teljesítményük nulla, nem hoznak létre értéket. Nem lettem napi részese a médiának, ami „elkoptathatna”, mert mint mondtam, nekem nem felelt meg a dolog. Ma már a legkevésbé sem bánom, hogy így alakult. Voltak korszakaim, amikor azt gondoltam, jó lenne tévésztárnak lenni, de ilyen ambícióim már nincsenek. És nem is a sikertelenség okán múlt ez el, hanem mert az egész tévés műfaj elveszítette számomra a vonzerejét. Ugyanolyan kereskedelmi tevékenységnek tartom, mint a reklám- vagy cipőfelsőrész-készítést. Nem tartom sokkal izgalmasabbnak egyiknél sem. Persze, ha a tévében bukik valaki, azt rengetegen látják, sokkal nehezebben kibiciklizhető, mintha valaki tanárként vagy bármi másként nem tud megfelelni az aktuális elvárásoknak. A média olyan, mint egy vadmacska: hol harap, hol pedig nyalja a kezedet. Nehéz eldönteni, éppen melyiket fogja csinálni, de az embernek igénye van arra, hogy ezzel a macskával együtt éljen. Nem nagyon tudsz meglenni nélküle. Persze ez nem lelki igény, egyszerűen szükséged van rá. A Rapülők esetében, mint mondtam, felhasználom a médiát. Amikor azonban belekapaszkodik a magánéletembe, akkor harap a vadmacska. És azzal, hogy ráakaszkodik a napjaimra, manipulálja az életemet, ugyanis a környezetemben az ismerőseim sokszor érzékenyen reagálnak a velem kapcsolatos hírekre. Bár mindig azt szoktam mondani, rólam nem az vall, amit írnak, hanem amit én mondok.

Szerkesztette: Tanner Gábor