Forgács Iván
Jelentés Gdyniáról
2005. november

Idén a lengyelek játékfilmjeik 30. gdyniai fesztiváljára készültek. Természetesen szinte minden nagyság jelen volt Wajdától Zanussiig. Sokan azt várták, díszbe öltözik a tengerparti város, az eseményt hirdető zászlók lobognak majd mindenütt – és egymást követik a pazar fogadások. Tévedtek. A szervezők mértéktartóak voltak, és ritka kifinomultan inkább intenzív filmnézetéssel próbáltak emelkedett hangulatot teremteni. Alighanem tisztában voltak azzal is, hogy ez az év a Szolidaritásé, különösen Gdańsk környékén.

Ezek után különösen sajnálatos, hogy a jubileumi fesztivált a nemzeti filmgyártás nem tudta kiemelkedő alkotásokkal ünnepelni. Bevallom, új fiú vagyok errefelé, de három év termése alapján megállapítható, hogy a lengyelek egészében nincsenek jó formában. Ez persze viszonylagos minősítés, hiszen sokszor az a fárasztó, hogy a rossz filmek is meg vannak csinálva, s általában nem is rosszul. Elsősorban tartalmi problémák tűnnek fel (ha még lehet erről beszélni), amelyek a dramaturgia szintjén érhetők a leginkább tetten. Nehézkesek, görcsösek, mesterkéltek a történetek, és hát manapság minden a történetre épül. Az okokra egyelőre nem mernék kitérni. Mindezt csak azért bocsátottam előre, mert bármit írok, alapjában véve egyetlen film sem tetszett igazán. A professzionalizmus, a kitűnő színészi alakítások azonban sok hiányosságot háttérbe szorítottak, ennek köszönhetően sok filmnek volt annyi súlya, hogy érdemes legyen jelenteni róluk.

Az egyértelmű győztes

Komornik (A végrehajtó, r: Feliks Falk,). Átütő ritmusú film az állami begyűjtési hivatal egy viszonylag fiatal munkatársáról. Lucek kíméletlen következetességgel végzi feladatát. Nem érzékenyíti el semmi, s korrupt felettesei balszerencséjére megvesztegethetetlen. A film első fele szociális esettanulmány, amely nagyon hatásos, mert a végrehajtások során hősünk a legkülönbözőbb esetekkel, társadalmi rétegekkel szembesül, és erőszakossága ellenére is többször kudarc éri. Aztán egy öngyilkosság megingatja a személyiségét, kínozni kezdi jobbik énje, s megindul a vezeklés. Pénzeket szolgáltat vissza. (Egy orosz kolléga találóan jegyezte meg: Mi mindig az állam pénzével szeretünk jótékonykodni.) Ez a lélektani váltás azonban kevéssé előkészített, s ezért a vállalkozás zsákutcába kerül, amelyből két kiút lehetséges. Vagy műfajváltás, ami törést okozna (társadalmi drámából lélektani lenne), vagy a történet még tovább éleződik, kissé hiteltelenül és mesterkélten. A rutinos Falk az utóbbit választja, és így egységben tudja tartani a stílust, a film nem veszti el alaphangulatát. Didaktizmusa sem zavaró, mert a megfelelni akarás problémája nagyon aktuális téma.

A Komornik utcahosszal nyerte el a fődíjat, s még négy elismerést gyűjtött be. Andrzej Chyra alakítása pedig egészen kiemelkedő. Nagyon izgalmas egyéniség, annyira magával ragad, hogy csak másnap jövünk rá, mennyi csikorgás van ebben a filmben is.

A mindig eladható tekintély és rutin

Persona non grata (r: Krzysztof Zanussi). Bevallom, én már hosszú idő óta nem láttam Zanussitól jó filmet, de akkora tisztelet övezi, hogy minden bemutatója nagy eseménynek számít. Sokak szerint olyan elragadó pedagógus és kulturális diplomata, hogy a neve még mindig jól cseng, így aztán munkája is érdeklődést keltett (bár más rendező aligha kapna rá pénzt). Ez a melodramatikus lélektani szerkesztmény egy uruguayi lengyel nagykövetről szól, aki valamikor a rendszerváltó mozgalmakat segítette. Felesége halála után szembe próbál nézni önmagával, majd inkább elkezd gyanakodni, hogy egykori segítőkész szovjet barátjának (aki most már a külügyminisztérium egyik „új orosz” vezetője) viszonya volt az istenített asszonnyal. Az alaphelyzet lélektani síkja erősen emlékeztet Valerij Todorovszkij egyik nem régi sikeres filmjére, A szeretőre. A főhős vizsgálódása majdnem üldözési mániát eredményez. Majd amikor helyükre kerülnek a dolgok, szépen lefordul a székről, és meghal. Ami a Komornikban csak néhány mozzanatban érződik, az itt meghatározó. Görcsösen nehézkes, klasszikusan mesterkélt valami ez. De… De…

De sztárszereposztással. Zbigniew Zapasiewicz ebből a lelkizgető műhősből is valahogy eleven figurát teremt. Elegánsan járja végig a dramaturgia összes buktatóját, és átugorja a szakadékokat. Mikor pedig meg kell pihennie, segítségére siet a már-már arcátlanul dinamikus Nyikita Mihalkov (meg is kapta a legjobb mellékszereplőnek járó díjat), helyrerázza, s mesterséges légzést ad Zanussinak is. Nekik köszönhetően igen sokáig várunk valami tartalmi meglepetést a filmtől, s mikor kiderül, hogy ez reménytelen, még mindig szívesen nézzük őket. Csak úgy, színészegyéniségük miatt. (S akkor még más mellékszerepekben ott van nekünk Stuhr, Olbrychski és Andrzej Chyra is.)

A művészfilmes rutin

Jestem (Létezem, r: Dorota Kędzierzawska). Erről a munkáról egyelőre mindenképpen érdemes tudni. Bármikor előtérbe kerülhet, sok kisebb fesztiválon díjat nyerhet, lengyel filmes összeállításokba simán belefér. De az is lehet, hogy gyorsan feledésbe merül. Itt az expozícióban érhető tetten a mesterkéltség. Egy körülbelül tízéves kisfiút kell légüres térbe helyezni úgy, hogy ne kerüljön ki mégse a világból. Az anya figurájára szűkülő szülői háttér azonban nem olyan, mint amely képes lenne kitaszítani egy gyereket. Ha viszont ezt mégis elfogadjuk, egy igen megható, szép filmélménnyel gazdagodunk. Hatásosan épül föl egy folyamat ábrázolása, ahogy a magányos kisfiú a folyóparton otthont teremt magának. Hangsúlyozom, nem lázadásról van szó, hanem kényszerű kitaszítottságról. Az emberek elérhető közelségben vannak, mégis elérhetetlenül távol. Egy kislány barátkozik Kundellel, de „szerencsére” a fiú hidegsége ekkor sem oldódik igazán, nem látunk giccses gyerekszerelmet. És őszintén könnyeket fakasztó az a jelenet, amikor Kundel még egyszer megpróbál anyja közelébe kerülni. Nem beszél, csak ölébe hajtja fejét, s a romjaiban heverő nőnek minden érzéketlenségét össze kell szednie, hogy újra elküldje.

Ez a szikáran lírai történet, amikor bezökken a mesélhetőség keretei közé, olyan ziccer, amelyet egy ilyen szintű rendezőnek értékesítenie kell. Kędzierzawska nem is hagyja ki. S még egy szép, barnás tónusú képi világot is hozzátesz.

Mistrz (A bajnok, r: Piotr Trzaskalski). Kedveltem ezt a művet. Kamarajellege, road movie műfaja ellenére van benne valami nagyszabású. Körbejár egy állapotot, miközben meditációra is késztet. Nem halmozza a konfliktusokat, hanem kitartja őket természetes kihunyásukig. Kicsit oroszos tempója van, de nem vontatott. Kifejezetten izgalmas főhőst exponálnak az alkotók. Ez a vándorcirkuszos késdobáló csak annyira alkoholista, hogy még kigyógyulhat belőle, annyira magányos, hogy bármikor társra találhat, úgy elveszett, hogy bármikor visszatalálhat az életbe. Hiteles, ahogy néhány embernek, akiket csapatába fogad, segíteni tud, csak önmaga helyét nem látja. Elgondolkoztató lelki feszültség sugárzik a filmből, amely alighanem magas esztétikai szinten tenné átélhetővé a kizökkent jóságot, ha… Ha alkotójának lett volna türelme kiérlelni egy-két nehéz pontot, s nem fordul könnyed segítségért megkopottan hatásvadász dramaturgiai fordulatokhoz.

A néző így is emelkedett állapotba kerül(het, ha kedve van a ráhangolódásra). Én szeretem az ilyen csendesen erőteljes filmeket. Képi világában is van valami egyedi. Az operatőrök most lehet, hogy kinevetnek, de színtónusának kopott zöldessége külön élmény volt. És Konsztantyin Lavronyenko alakítása is emlékezetes maradt az említett kettősségek fenntartása miatt.

A közönségsiker

Skazany na bluesa (Bluesra ítélve, r: Jan Kidawa-Błoński). A vetítésen abszolút telt ház, utána pedig tombolás, szűnni nem akaró taps, főleg persze fiatalok részéről. A végén azonban „csak” egy közönségdíj. A zsűri bizonyára nem tartotta elég eredetinek a rendezőt, de azért Błoński ért annyit a filmhez, hogy hatásosan meséljen el egy rocktörténetet. Főleg, ha az nem másról szól, mint az egykori legendás együttesről, Ryszard Riedel Dżemjéről. A zene persze könnyű helyzetbe hozza a rendezőt, de a történet érdekes, mert a főhős nem egy igazi lázadó, nem Hobo. Rendes családi környezet veszi mindvégig körül, senki sem hagyja el és ő se hagy el senkit. Amolyan „nem találom a helyem” ember, akinek valami fáj belül. Érezhetően nem is kíván annyi őrjöngést, mint amennyire a közönség képes érte. Aztán persze a kábítószer fokozatosan kikészíti, lassan már az számít nagy eseménynek, ha fel tud lépni a színpadra. Betegen, halálára várva énekel. És ekkor életének mindvégig nyomasztó hangulata az önkívület legszörnyűbb erejével zúdul a nézőkre.

A lényeg persze Tomasz Kot egészen fantasztikus játéka a főszerepben. Egy mítoszt kellett újrateremtenie, egy kultikus figurát, aki tíz éve halott, de „még csak” tíz éve. Sikerült neki. Annyira hiteles Riedelt formált, hogy a közönség néhai bálványához hasonlóan ujjongott érte. Nekem se sikerült mást tennem.

Közönségsikernek szánva…

Wróżby kumaka (A béka jeladása r: Robert Gliński). A producerek és az alkotók láthatóan nagy reményeket fűztek publicisztikus lengyel–német filmjükhöz. Biztos segít majd a két nép nagy történelmi kibékülésében – az oroszok kárára. De didaktikus hangütésével hidegen hagyta a publikumot. Temetetlen és kitelepített németek, lengyelek, litvánok Gdańsk közelében. Egy német értelmiségi visszatér a bűnök és szenvedések színhelyére, megismerkedik egy lengyel restaurátornővel, majd elhatározzák, hogy a megbékülés jegyében közös német–lengyel–(litván) temetőt hoznak létre alapítványi formában. Ám a dolog néhány cég számára is jó üzletnek tűnik, és „támogató” aktivitásuk teljesen kiforgatja az eredeti nemes szándékot. Meg a filmet is, mert így váratlanul vulgáris szatírává válik. Nevetni kéne például a következő reklámon: „El akarja temetni szüleit? Nem gond! Forduljon az újratemetési társasághoz!” Hatásos poén, csak nem illik az őszintének tűnő alaphangulathoz, meg hát kissé ízléstelen. Ezzel együtt érdekes a film, mert kevéssé ismert tényekkel, helyszínekkel ismertet meg. Didaktikus története pedig valahogy mégis végigpörög, bizonyára azért, mert Krystyna Janda vonzó kitartással hajtja előre.

Kochankowie Roku Tygrysa (A Tigris évének szerelmesei, r: Jacek Bromski).
Az első lengyel–kínai koprodukció. Az ilyen reprezentatív vállalkozások nagy veszélye, hogy mindenáron össze kell csiszolni bennük a két fél kultúráját. Szerencsére ebben az egyszerű, romantikus kis történetben a lengyelek készek átengedni a teret a kínaiaknak. 1913. Egy lengyel származású orosz tiszt sebesülten átszökik Kínába. Csodálatos vadvidékre érkezik, amelynek természetben élő családja menti meg. Felépüléséig velünk együtt alapos ízelítőt kap az „őskori” életből. Érdekes módon a családfő tud pár szót oroszul, és mindig épp annyit, hogy beszélni tudjanak egymással. Aztán kevésbé érdekes módon lengyel hősünk beleszeret kínai jótevőjének kicsinyke lányába (mi mást is tehetne itt?), bár rövidre vágott haja miatt hosszú ideig fiúnak nézi. A ház ura, aki mindent elnézett neki, ezek után azonnal elküldi. Nem maradhat ott. A lányka is sír, mi is. De a gyerekük azért megszületik, aki majd 90 évesen elindul, hogy vízumot szerezzen Lengyelországba. A konzul csak bámul. Mit lehet erre mondani? Némi jóindulattal azt, hogy Bromski legalább tudta, mit akar. Itt tényleg nincs bonyolítás, a környezet valóban festői, Michał Żebrowski pedig teljes színészi erőbedobással szolgálja a rendezőt, akinek így bizonyára sikerül is örömet szereznie az egzotikum szerelmeseinek.

Masz na imię Justine (A neved Justine, r: Franco de Pena). Talán sokszor volt már téma a prostikereskedelem, de ebben a lengyel–német–luxemburgi filmben megrendítően váratlan fordulat, amikor kiderül, hogy az éppen soros lányt udvarlója szállítja be az alvilágba. Teljesen átélhető, hogy a fiú szerelmes, majd többértelmű kisugárzása miatt utólag az is hiteles, hogy profi felhajtó. Senki sem gondolja a nézőtéren, mi lesz, majd a fejünkhöz kapunk – hát persze! A lánnyal együtt kerülünk a pácba, bezárnak négy fal közé, és próbálnánk szabadulni. De képtelenség. És aki végül segít, az se őszintén teszi. A film mindenképpen jól ír körül egy drámai helyzetet, amelybe sokan bármikor belekerülhetnek naivitásuk miatt. Felkavaró? Lehet. Megható? Lehet. Szirupos? Lehet. Érdektelen? Lehet. Itt sok minden a pillanatnyi ráhangoltságtól függ.

Esélytelenül

Barbórka (Szent Barbara napja, r: Maciej Pieprzyca). Jóleső dolog látni, hogy még ma is készülhetnek csendes, eszköztelen filmek, amelyekben néhány szép emberi rezdülésen kívül nem történik semmi. Egy ismert színészt meghívnak egy bányászvárosba, hogy vegyen részt Szent Barbara napjának helyi szertartásain, tegye emlékezetessé az ünnepet. Kelletlenül vállalja el a felkérést, aztán ledöcög vonaton a vidéki településre, és… És megdöbben. Egy számára már teljesen idegenné vált világ nyomasztó közegébe kerül, amellyel nem tud mit kezdeni. Megijesztik az élet egyenlőtlen feltételei, nem érti, hogy embereknek itt kell boldognak lenniük, örökre elzárva a kulturális központok igazi kiteljesedést kínáló ragyogásától. Önmarcangoló szomorúság tölti el attól, hogy jelenléte mekkora örömet okoz. Zavarában egy lány félénken rajongó tekintetébe kapaszkodik. Megismerkedik vele, hogy szeretetébe fojtsa a hirtelen rátört fájdalmat. De nincs szerelmi együttlét, hazug simogatózás és sóhajtozás az ágyban. Egyszerűen elbeszélgetnek egy étteremben, és azt találják szépnek egymásban, hogy vállalták ezt a rövid, de emberien meleg érintkezést. A színész másnap hazamegy, de érezhető, hogy személyisége megrezzent valamitől, amit magával visz megszokott életterébe. A lány pedig nyugodtan elkönyvelheti, hogy ez volt élete legboldogabb napja, mert befogadták a szeretetét, és nem kellett sem önmagában, sem másban csalódnia. Ám hiába mindez, hiába az elektronikus technikából szokatlan árnyaltsággal kinövő képi világ. Felrázásunkhoz, elgondolkoztatásunkhoz ma bizonyára több kell.

A lengyel filmgyártás alapjai jelenleg is szilárdak. Szakmai és a televízió támogatására épülő anyagi háttere továbbra is kiegyensúlyozott. Állami és társadalmi megbecsültsége változatlan. Mi hát a baj? Az, hogy minden igényessége ellenére jelenleg mégis csupán görcsösen sematikus produkciókra képes. Művészi és kommersz toposzok mesterkélt kombinálása mentén toporog. Azzal áltatja magát, hogy a művészet valami kimondhatatlan érzékeltetése. Így aztán belőle is hiányzik a bátor világértelmezés szellemi invenciója.