Forgács Iván
Orosz felzárkózás
2005. október

Óriási várakozással ültem be az Éjszakai őrség egyik vetítésére. Még némi büszkeség is eltöltött: hát igen, nemhiába agitáltam annyit az orosz film mellett, most végre ismét eljött egy nagy siker pillanata. Ilyen díj, olyan díj, amerikai forgalmazás, jelölés az Oscarra, s ami a legfontosabb: több mint tízmillió bevétel – dollárban. Fel se tűnt, hogy kora délelőtt csupán hat-hét néző volt a moziban. Csak meredtem a vászonra, és magabiztosan vártam a csodát.

Mai orosz fantasy

Most meg itt ülök itthon lemerevedve, próbálom összerakni, mi pergett le őrült tempóban előttem, de a weboldalak segítsége nélkül ez aligha sikerülne. Már csak azért sem, mert vetítés közben háromszor is leragadt a szemem. Vajon mi is volt ez? Éjszakai őrség. Orosz fantasy film Konsztantyin Lukjanyenko azonos című regénye alapján. Rendezte: Timur Bekmambetov. A főszerepben egy új sztár, Konsztantyin Habenszkij. És az egyik reklámszöveg szerint a regény „bizonyos értelemben azt az irodalmi tradíciót folytatja, amelyet még Mihail Bulgakov teremtett meg A Mester és Margaritával”.

Amúgy sokatmondó ajánlás. Bár „csak” egy kommerszfilm fantasztikus kasszasikeréről van szó, nem lehet egyszerűen Asimovhoz vagy a Mátrixhoz hasonlítani, hazai elfogadtatásához illendő mindjárt bulgakovi szintre emelni. De mit is? A Fény és a Sötétség erői harcolnak egymással a mai Moszkvában. Furcsa küzdelem ez, mert azt az egyensúlyt kell fenntartaniuk, amely réges rég kötött megállapodásukban feltételes békét teremtett közöttük. Ha közben mégis megölnek valakit a másik fél lényeiből, akkor kezdődik az emberi világot is sokkoló pánik. Helyre kell állítani az egyensúlyt, mert különben kitör az igazi harc, a vezérek kétségbeesetten intézkednek, mozgósítanak, egyszóval… Egyszóval, tiszta agybaj. De mindez a mai akciófilm világnyelvén, a leghatásvadászabb digitális trükkök teljes bevetésével. Vagyis sikeresen.

Csakhogy az alkotókban ott a kulturális görcs. Oroszországból jöttek, és még mindig nem szoktak hozzá, hogy ma már nyugodtan megcsinálhatnak bármilyen látványos ostobaságot. A műfajok adottak lennének. De nem. Egy kelet-európai kommersz nem maradhat a napi szórakoztatás szintjén. Ez legyen inkább csak közönségcsalogató eszköz valamilyen emelkedettebb, bulgakovi mélységű világ közvetítéséhez. Az örökkévalóságban mozgó lények kapjanak emberi dimenziót, szenvedjenek küldetésüktől, amelyről sokszor maguk sem tudnak, fejezzék ki a Jó és a Gonosz megszüntethetetlen egymás mellett élését (vagy dialektikáját?). Meg hát nem lehet megfeledkezni a realisztikus síkról sem. A fantasztikum játszódjon a mai Moszkvában, olykor lerobbant épületek képeken is szagot árasztó folyosóin, a lakások tere lehetőleg sose lépje át az átlagos méretek nagyságát. Jelenjen meg a metró tömege, a repülőtér kopottsága, a város kivilágított sötétsége.

Ám mindez mégis kevés, vagy éppen túl sok. Feldolgozhatatlan, illetve csak közhelyekben feldolgozható. Moszkva nem kap újszerű színtelenséget, a rá vesztegetett idő miatt viszont szinte követhetetlenné pörög a vámpírtörténet. Igaz, némi elfogultsággal még fölvethető egy vélemény, mely szerint itt valami különös irónia lappang. A fantázia mindenre képes szüleményei kapálóznak a nehézkes orosz valóságban. Ám legyen. De ez esetben teljesen összeomlott a stílus egysége, mert a durva ütköztetésen kívül az ironikus hatáshoz nincs se képi, se dramaturgiai koncepció.

Mindezzel együtt érzem, hiába okoskodom. Az alapvető kérdésre úgyse tudok válaszolni. Mivel magyarázható a film óriási sikere, amely megkerülhetetlen tény. Valami mérhetetlen megvetéssel az öröknek vélt emberi értékekkel szemben? Fogalmam sincs. Biztos öregszem. Mindig szívesen néztem kommersz filmeket, de szüleim számára még a művészfilmek voltak érthetetlenek. Ma pedig a jó kommersz az esemény, ennek alkotójából lehet nagy ember. Számomra meg ez a dolog érthetetlen. Valószínűleg nem tudok kellő komolysággal viszonyulni hozzá. Vagy komolytalansággal…

Mai orosz Frankenstein

Nem nyafogok tovább, inkább lássuk, mit kaphatok saját, középkort taposó nemzedékemtől. Az orosz film kínálata igen gazdag, amelyből most Valerij Todorovszkij utolsó munkáját, a Mostohafivérem, Frankensteint választanám. Ez is egy sikeres, elismert alkotás. Jó volt hallani, mert rendezőjének mindig is drukkoltam. Visszafogott eszközökkel teremt feszültséget expozícióiban, izgalmas lélektani síkok feltárulását ígéri kimért tempójú történetvezetése. Ám sokszor mégis leveri a lécet, amit mesterkélt dramaturgiai fordulatokkal próbál palástolni. Így is sok mindenről el tudja gondolkoztatni az embert, és filmjeit azért könnyű bírálni, mert rendre világossá teszi, miről akar szólni, mire vállalkozik.

A kedvező fogadtatás alapján minden jel arra mutatott, hogy ezúttal áttörte saját korlátait, és egy nemcsak érdekes, jelentős, hanem kifejezetten maradandó értékű mű került ki gyakorlott kezei közül. Az expozíció ismét izgalmas, és a történet egészében sem érezni törést, sőt, feszültsége egyre fokozódik. Egy viszonylag jómódú, de „új orosznak” még távolról sem minősíthető család életét felforgatja a hír, hogy az apának van egy régi kalandból származó felnőtt fia is, aki most szeretne megismerkedni vele. Kiderül, hogy maradandó sérülést szenvedett a dél-oroszországi háborúban. Az apa szeretné eltussolni az ügyet, de felesége nyomására végül kénytelen vállalni a múltját, és magához fogadja a fiút. Senki sem számít rá, hogy egy zavarodott személyiségről van szó, aki ellenségeket érez maga körül, s szinte egyetlen célja, hogy megóvja tőlük új családját. Ez pedig egy végsőkig kiélezett drámai konfliktushoz vezet a hivatalos rendfenntartókkal.

Ha mindezt végiggondoljuk, nagyon komoly lehetőség van arra, hogy a cselekmény túlnőjön önmagán. Két síkon is nagy súllyal veti fel a felelősség kérdését. Átélhetően világossá teszi, hogy magánéletünket nem lehet kitisztogatni. Egészében kell helyrehozni, mert a vétkektől képtelenség megszabadulni. De társadalmi felelősségünk is legalább ekkora másokkal és a történelemmel szemben. A fiú megjelenésével tudatosul a családban, hogy az országban rengeteg áldozatot követelő háború dúl, amely a békében élőket teljesen hidegen hagyja, vagy legalábbis cseppet sem zavarja mindennapjaik nyugalmát.

Komoly, mélyen humánus felszólításokról van tehát szó. De az esztétikai szint elérését ismét meggátolják a vélt piaci követelmények. A szándék hiába szép, a közönség megszólításában biztosra kell menni. Legyen hát a fiú látványosan vak, képzelgései legyenek végletesek, és vezessenek fegyveres összecsapáshoz. Úgy jelenjen meg, mint egy mai civil Frankenstein. Ez a fokozás, amelyet Danyiil Szpivakovszkij egyébként sem tud hitelesíteni, teljesen fölösleges, legfeljebb kommercionalizálni képes a vállalkozást. Ráadásul véleményem szerint kifejezetten ízléstelen egy valós háború áldozatáról Frankensteinre asszociálni. Szomorú, érthetetlen műhiba. Vagy ma akkor is őrültnek kell mutatkoznunk, ha a józanság mellett akarunk kiállni?

Mai orosz múlt

Természetes, hogy a rendszerváltás követelményeinek megfelelően az orosz film is új megvilágításba helyezi az ország múltját, ezen belül is elsősorban a szovjet korszakot. Mivel azonban a jelenlegi politika – részben jelentős társadalmi nyomásra – még mindig vállal egyfajta folytonosságot a vörös csillagos évtizedekkel, végletekbe azért nem szabad esni. Egyedül talán a sztálini időszakról lehet bármit mondani, de hát annak általánosan átértékelő elítélését már Hruscsov elvégezte. A cél ma minden kritika és bűnfeltárás mellett mégis inkább az, hogyan lehetne ezt a hét évtizedet is vállalhatóan beépíteni az orosz történelmi tudatba.

A cári birodalom kíméletlen elnyomó mechanizmusait ismerve a feladat könnyen megoldhatónak tűnik. Talán ezért is váltanak ki nagyobb érdeklődést mostanában azok a művek, amelyek a monarchia lassú összeomlásának és a forradalmi erők megszületésének évtizedeivel foglalkoznak. A jelennek szóló kérdés adott: Mire képes az állami diktatúrával szemben alkalmazott terror? Erőszak az erőszak ellen. Izgalmas, egyelőre örökké aktuálisnak látszó téma. Csak mindig félő, hogy elemzően értékelő szembeállítások helyett a problémát végül elsimítják a felszínes analogizálás egyenlőségjeleivel.

Ami a forradalmi pólust illeti, az orosz film egyelőre tartózkodik a bolsevikok bevetésétől. A célzások ellenére inkább földalatti terrorszervezeteket, a munkásosztály nevében fellépő harci szövetségeket állít ide. Ez a fölállás érvényesül Karen Sahnazarov utolsó munkájában, A halál lovasában is. Ezúttal nincs szükség semmi elfogultságra, hiszen nyilvánvalóan érdekes, hogyan látja a kérdést a rendszerváltást aktívan átélő középnemzedékem egyik jeles alkotója. (Sahnazarov egyébként az elsők között, már 1991-ben exponálta a témakört kissé zavaros Antikrisztusával.) Főhőse ezúttal egy terrorista gépember, aki hideg precizitással szervezi meg a cári elit elleni merényleteket. Csoportjában még élnek bizonyos érzelmek, van aki meggyőződése ellenére sem képes bombát dobni a nagyhercegre – ha az a gyerekeivel ül a kocsijában. Ám Georgijt semmi nem ingatja meg. Elszánt kíméletlenséget követel. És egy pont után egyértelműen lélektani szintre kerül a történet. Ki ez az ember? Miért csinálja mindezt? És miért így csinálja? Megkeseredett? Cinikus? Unatkozik? Vagy azzal játszik, mennyire képes belemerülni a kegyetlenségbe?

A dermesztő atmoszféra végig fennmarad, válaszok nélkül. De Sahnazarov utóbbi filmjeit ismerve ez nem is meglepő. Todorovszkijhoz hasonlóan ő szintén az exponálás mestere. Csak kevésbé hajlamos arra, hogy mesterkélten elvarrja a szálakat. Népszerű nyelve ellenére valahol művészfilmes ösztönök élnek benne. Az ábrázolás mélységében eljut valameddig, amit aztán sejtelmesen kitart az utolsó kockáig. Ezzel sokszor csalódást okoz, de legalább nem terhel minket sem meddő okoskodásokkal, sem fájdalmas stílustöréssel. Lehet, hogy a rövidfilm keretei között tudna igazán érvényesülni. Nem véletlen, hogy legszebb munkája, A telihold napja elgondolkoztató életvillanások sorozatából áll össze.

A fiatalabbak ebben a tematikában is eredményesebbnek látszanak. A gyorsan emelkedő nézőszám arra utal, hogy a Dzsanik Fajziev rendezte Török csel kasszasikere után Filipp Jankovszkij is hatásos adaptációt készített a mai népszerű orosz irodalom nagymesterének tartott Borisz Akunyin 19. századba vezető, annak játékosan stiláris utóérzéseitől ihletett bűnügyi Fandorin-sorozatának egy másik darabjából, Az államtanácsosból. Filmje a kései Mihalkov-iskola látványgazdag lendületességét követi. (Persze mi mást is tehetne, élcelődhetnénk, ha a produkció Mihalkov stúdiójában készült, Mihalkovval az egyik főszerepben.) A középpontban álló, kiváló nyomozói tehetséggel megáldott Fandorin ebben a történetben már államtanácsos (ezúttal Oleg Menysikov alakjába bújva), aki egy merénylet felderítése közben szembesül a forradalmár harci szervezetek doktriner, pusztító megszállottságával (amelyet Konsztantyin Habenszkij képvisel), és a titkosrendőrség, a korrupciókba merült államapparátus cinikus manipulációival (Mihalkov mellett Oleg Tabakovot lehet még azonnal észrevenni ezen az oldalon). A terroristák elleni küzdelem, illetve a terroristák harca, a titkos ügynökök, árulók leleplezése alapján detektívtörténetnek is el lehetne könyvelni a filmet. De ott van Fandorin, akinek hivatalnoki alázatot parancsoló, rezzenéstelenségig merevített arca mögött mégiscsak valamilyen belső válság érződik, megrendülés a rendszerben, amelyet eddig odaadóan szolgált. Újra kéne gondolnia, hol a helye, ami ezúttal világos történelemértelmezést jelentene számunkra. De a cselekmény fordulatai felülkerekednek, háttérbe szorítva a vívódás küszöbére került hőst, aki így egy lázadó fellángolás után máris kész visszatérni az állam gépezetébe.

Különösebb baj persze nincs ezzel a befejezéssel. Csak kíváncsi lettem volna, hova helyezi Jankovszkij az értékelő hangsúlyokat. De ő végül is, hőséhez hasonló „államtanácsosi” tartózkodással, egy jeles író bestsellere alapján, az elbeszélés követhető folyamatosságát megőrző briliáns vágással, nagyszerű sztárszínészekkel inkább csinált egy élvezetes mozidarabot. Úgy döntött, hogy egyelőre szolgáló filmes marad.