Székely Anna A Muszter 2004 decemberi számában megjelent Szinkronizálás felelősen című cikkében Jankovich Krisztina felvázolta a szinkronizálás folyamatát. Kitért a fordításra, a színészi játékra és a hangi világra. Én a fordításhoz szeretnék hozzászólni, minthogy ez a mesterségem. Nyugodtan illethetjük eredeti nevén: szinkrondramaturgok vagyunk. Több is, kevesebb is ez a fordításnál. Több azért, mert egy szinkrondramaturgnak jelenetekben kell gondolkoznia, nem elégedhet meg csupán a filmszöveg átültetésével magyar nyelvre. Kevesebb, mert bármilyen jó fordulat jut is eszébe, a megszólalás hossza köti a kezét. De akárhogy is: az elfogadhatatlan, hogy egy jelenet hangulata olyan megoldásokra ragadtasson egy dramaturgot, mint ami az immár klasszikusnak számító, nagy sztárokat felvonultató amerikai krimiben elhangzik. A piknikus Los Angeles-i zsaru saját együgyűségén élcelődve így válaszol a pszichológus szakértő bonyolult okfejtésére: „Néha képtelen vagyok megkülönböztetni Gizikét a gőzekétől”. No, ezt az egyet biztos nem mondta a kedélyeskedő rendőr ott a tengerentúlon. De csupán lefordítani a dialógokat sem olyan könnyű dolog. Se szeri, se száma a szótári értelemben ugyan tökéletesen korrektnek mondható fordulatoknak, a végeredmény valami miatt mégis értelemzavaró, olykor komikus. És itt nem pusztán a kulturális vagy intézményi különbségekből eredő félreértésekre gondolok, hogy például nálunk az orvos nem az irodájában fogadja a beteget, tudniillik neki nincs olyan (hacsak nem igazgató főorvos az illető), van viszont rendelője! A lába ujjától a feje búbjáig begipszelt szerencsétlentől az egyik filmben azt kérdezi látogatója a chicagói kórteremben: „Jól vagy?” Hát az az egy biztos, hogy nagyon jól nem lehet az illető... Számtalan buktatója van, ha a fordító ragaszkodni akar a szöveghű megfeleltetéshez! Ebből származnak az olyan kedves mondatok, mint például „Köszönöm, nagyon segítőkész voltál”, holott szegény csak azt akarta mondani: „sokat segítettél”. Ki tehet róla, hogy az angol ilyenkor a helpful szót használja, ami valóban szolgálatkészt, segítőkészt jelent. Azt mondják, minél jobban tud valaki angolul, annál nagyobb szótárakat használ. Ez így is van, de a szótár - mint látjuk - nem minden. Sajnos ma már fel sem tűnik a nézőnek, ha egymás után sorjázó magyar szavakat hall, ám azok mégsem állnak össze értelmes párbeszédekké. „- Köszönöm. - Nem tesz semmit.”, vagy „- Mi a helyzet? - Semmi különös.” A köszönömre magyarul „nincs mit” a válasz, a „semmi különös” pedig a „mi újság?”-ra adható felelet. Talán nem is elsősorban angolul kell tudnia egy - történetesen angolos - szinkrondramaturgnak, hanem magyarul? Az igénytelenség terjedésében elévülhetetlen érdemei vannak a fordított reklámszövegeknek. (Ezeknek vajon kik a fordítóik?) Naponta több tucatszor hallgathatjuk meg, hogy „Régebben a férjem haja egészségtelennek látszott”, hogy a szappan „működik”, hogy „ez az a föld, amelyen kiváló burgonyák teremnek” és hogy „találja meg élete álmát”. Csoda akkor, ha a filmekben már föl sem tűnik a sok „találd meg”, „túl késő”, „nem a te hibád”, „Jack - ki?”, „megcsináltuk”, „mi történik?”, „jaj, a szemeim!”, „hol van mindenki?” a „keresd meg”, „már késő”, „nem te vagy a hibás”, a „milyen Jack?”, „sikerült!”, „mi folyik itt?”, „hol vannak a többiek?” helyett. A kocsiban utazó szereplő odaszól a volán mögött ülő társának: „Állítsd meg az autót!” (Eredetiben nyilván az volt: „Stop the car!”). Nem. Az autót a rendőr állítja meg, amikor int a vezetőnek, aki egyszerűen fékez és megáll... És innen már csak egy ugrás a „túl rossz”, az „iskola után segíts a matek leckével...”, vagy a „hatra odamennék, ha jó veletek” fordulatokig. Ezek után már azon sem csodálkoznék, ha ilyen mondatok ütnék meg a fülünket: „Nehéz ideje lesz” (például az orvosnak, mire diagnosztizálja a bajt). Vagy ha az „add ide!” felszólításra az „itt mégy” válasz következne (here you go). De hallottam már ilyesmiket is: „amikor először ideköltöztünk” (when we first came...), „azt mondtad, szerettél” (időegyeztetés!), „Nem bánna egy szivart?” Hogy lehet-e az ilyen mondatokat magyar szövegnek nevezni? A főcím tanúsága szerint igen. Már, ha egyáltalán van főcím, mert igen gyakran egyszerűen lehagyják a film végéről. És ha nem, akkor is csak annyit mondanak, hogy a szinkron az ilyen-olyan mirnix-dirnix stúdióban készült. „Magyar szöveg:” nincs. Csak a színművészek. De hogy kinek a művét mondták el oly művészien, az jótékony homályban marad. Pedig biztos nem csak engem érdekelne. Reggelente a televízió legnépszerűbb műsorában leültetnek egy-egy labdarúgó-szakvezetőt vagy focistát, és megkérdezik, hova tűntek a milliárdok, s hogy mi lett a színvonallal. Mintha ebben az országban csak foci lenne. Pedig szemben a stadionokban lézengő pár ezer fős közönséggel, a televíziókban vetített filmek estéről estére milliókhoz jutnak el! Nem kicsi hát a mi felelősségünk és szerepünk a beszélt nyelv alakításában. Érdekes, a sarki bolt pénztárosnőjének vagy egy biztosítási ügynöknek jól látható helyen ki van tűzve a neve. Természetes ez, hiszen felelősséggel tartozik a munkájáért. Ha hibázik, ha rosszul dolgozik, akkor nem általában a pénztárosokat, az ügynököket éri vád, hanem őt személy szerint. Persze, mindenkivel előfordul, hogy hibázik. Vég nélkül lehetne sorolni a leiterjakabokat, meg is történik ez minden alkalommal, ha két szinkrondramaturg találkozik. De nem ez minősít bennünket. Nem egy-egy véletlen tévedésen vagy akár félrefordításon múlik, hogy ki milyen szinkrondramaturg. Mint ahogy egy-egy lefordíthatatlannak tűnő szójáték bravúros visszaadása sem kárpótol a pongyola szóhasználatért, az esetleges magyartalanságokért. Olyan az, mint ha egy elegáns hölgy a legelőkelőbb márkás estélyi ruhában pompázik, miközben a körme alatt koszcsík feketéllik... A stílushibák kiküszöbölésére jól bevált a lektor alkalmazása. A lektor nem valami büntetés, akit a „rosszak” nyakára ültetnek, a lektor mindenkinek kell! Munkája megkerülhetetlen - lenne. Ugyanis ők voltak az elsők, akiktől - pénzhiányra hivatkozva - megszabadultak. A lektorok menesztését az asszisztenseké követte. Ki tudja, lehet, hogy nemsokára mi is sorra kerülünk... Igaza volt Vas Istvánnak, hogy a legnehezebb az olyan mondatokat lefordítani, mint a „Bonjour, madame, comment ca va?” Ennek nincs egyszer s mindenkor érvényes megfelelője, itt mindig figyelembe kell venni személyeket és helyzeteket, és aszerint kell mindig új változatot találni - ha ugyan lehet. És itt visszakanyarodnék az első bekezdéshez, hogy tudniillik mi az, amiben szűkebbek a lehetőségeink a fordítókéihoz képest: a filmben nincs lábjegyzet. Óhatatlanul elvész egy-egy beszélő név vagy szóvicc a magyarázatok nélkül. De ebbe - az esetek többségében - bele kell nyugodnunk. Mert különben így keletkeznek az olyan szellemtelen, erőltetett, izzadságszagú megoldások, mint az „Oedipus wrecks” könnyeden briliáns ötletének „Oedipus mifáj”-ra történt magyarítása, amiben megáll a kanál (vagy kalán?). Ritka az olyan ihletett, maradéktalanul tökéletes megfeleltetés, mint a már legendássá vált „Borz-alom” (ketch up!) vagy a „Lép' máj le!” (liv'er alone). Nos, lehetne sorolni a hibákat napestig, de a legnagyobb hiba a szakma általános állapotában keresendő. Azaz önmagunkban. Nekünk kell megteremtenünk azt a légkört, normarendszert, értékrendet, amin alul nem lehetséges dolgozni. Ki kell vetnünk magunk közül azokat, akik nem felelnek meg ennek a szakmai minimumnak.
|