Székely Anna
Magyar szöveg?

A Muszter 2004 decemberi számában megjelent Szinkronizálás felelősen című cikkében Jankovich Krisztina felvázolta a szinkronizálás folyamatát. Kitért a fordításra, a színészi játékra és a hangi világra. Én a fordításhoz szeretnék hozzászólni, minthogy ez a mesterségem. Nyugodtan illethetjük eredeti nevén: szinkrondramaturgok vagyunk. Több is, kevesebb is ez a fordításnál. Több azért, mert egy szinkrondramaturgnak jelenetekben kell gondolkoznia, nem elégedhet meg csupán a filmszöveg átültetésével magyar nyelvre. Kevesebb, mert bármilyen jó fordulat jut is eszébe, a megszólalás hossza köti a kezét. De akárhogy is: az elfogadhatatlan, hogy egy jelenet hangulata olyan megoldásokra ragadtasson egy dramaturgot, mint ami az immár klasszikusnak számító, nagy sztárokat felvonultató amerikai krimiben elhangzik. A piknikus Los Angeles-i zsaru saját együgyűségén élcelődve így válaszol a pszichológus szakértő bonyolult okfejtésére: „Néha képtelen vagyok megkülönböztetni Gizikét a gőzekétől”. No, ezt az egyet biztos nem mondta a kedélyeskedő rendőr ott a tengerentúlon.

De csupán lefordítani a dialógokat sem olyan könnyű dolog. Se szeri, se száma a szótári értelemben ugyan tökéletesen korrektnek mondható fordulatoknak, a végeredmény valami miatt mégis értelemzavaró, olykor komikus. És itt nem pusztán a kulturális vagy intézményi különbségekből eredő félreértésekre gondolok, hogy például nálunk az orvos nem az irodájában fogadja a beteget, tudniillik neki nincs olyan (hacsak nem igazgató főorvos az illető), van viszont rendelője! A lába ujjától a feje búbjáig begipszelt szerencsétlentől az egyik filmben azt kérdezi látogatója a chicagói kórteremben: „Jól vagy?” Hát az az egy biztos, hogy nagyon jól nem lehet az illető... Számtalan buktatója van, ha a fordító ragaszkodni akar a szöveghű megfeleltetéshez! Ebből származnak az olyan kedves mondatok, mint például „Köszönöm, nagyon segítőkész voltál”, holott szegény csak azt akarta mondani: „sokat segítettél”. Ki tehet róla, hogy az angol ilyenkor a helpful szót használja, ami valóban szolgálatkészt, segítőkészt jelent. Azt mondják, minél jobban tud valaki angolul, annál nagyobb szótárakat használ. Ez így is van, de a szótár - mint látjuk - nem minden.

Sajnos ma már fel sem tűnik a nézőnek, ha egymás után sorjázó magyar szavakat hall, ám azok mégsem állnak össze értelmes párbeszédekké. „- Köszönöm. - Nem tesz semmit.”, vagy „- Mi a helyzet? - Semmi különös.” A köszönömre magyarul „nincs mit” a válasz, a „semmi különös” pedig a „mi újság?”-ra adható felelet. Talán nem is elsősorban angolul kell tudnia egy - történetesen angolos - szinkrondramaturgnak, hanem magyarul?

Nem alaptalan az a vélemény, mi szerint ellentétben más nyelvekkel, angolból magyarra fordítani nehezebb, mint viszont. Ám ez nem mentség a „Mondd meg Coach-nak, hogy ma késni fogok az edzésről”, vagy a „valahol Észak-Hemisphere-ben"-típusú mondatokra. Azóta már tudjuk, odaát az edzőt valamiért nagy kezdőbetűvel írják, s nem tesznek elé névelőt, tehát megtévesztésig olyan, mintha személynév volna, mégsem az... A hemisphere pedig egyszerűen félteke. Még akkor is, ha úgy hasonlít a New Hamphshire jellegű helységnevekhez! És a szótárban sajnos minden benne van... Mégis, a népszerű, vidám sorozat ifjú hölgyszereplője így tör ki végső kétségbeesésében „Olyan patetikus vagyok!” Pedig a pathetic magyarul szánalmasat jelent...

Az igénytelenség terjedésében elévülhetetlen érdemei vannak a fordított reklámszövegeknek. (Ezeknek vajon kik a fordítóik?) Naponta több tucatszor hallgathatjuk meg, hogy „Régebben a férjem haja egészségtelennek látszott”, hogy a szappan „működik”, hogy „ez az a föld, amelyen kiváló burgonyák teremnek” és hogy „találja meg élete álmát”. Csoda akkor, ha a filmekben már föl sem tűnik a sok „találd meg”, „túl késő”, „nem a te hibád”, „Jack - ki?”, „megcsináltuk”, „mi történik?”, „jaj, a szemeim!”, „hol van mindenki?” a „keresd meg”, „már késő”, „nem te vagy a hibás”, a „milyen Jack?”, „sikerült!”, „mi folyik itt?”, „hol vannak a többiek?” helyett. A kocsiban utazó szereplő odaszól a volán mögött ülő társának: „Állítsd meg az autót!” (Eredetiben nyilván az volt: „Stop the car!”). Nem. Az autót a rendőr állítja meg, amikor int a vezetőnek, aki egyszerűen fékez és megáll... És innen már csak egy ugrás a „túl rossz”, az „iskola után segíts a matek leckével...”, vagy a „hatra odamennék, ha jó veletek” fordulatokig. Ezek után már azon sem csodálkoznék, ha ilyen mondatok ütnék meg a fülünket: „Nehéz ideje lesz” (például az orvosnak, mire diagnosztizálja a bajt). Vagy ha az „add ide!” felszólításra az „itt mégy” válasz következne (here you go).

De hallottam már ilyesmiket is: „amikor először ideköltöztünk” (when we first came...), „azt mondtad, szerettél” (időegyeztetés!), „Nem bánna egy szivart?” Hogy lehet-e az ilyen mondatokat magyar szövegnek nevezni? A főcím tanúsága szerint igen. Már, ha egyáltalán van főcím, mert igen gyakran egyszerűen lehagyják a film végéről. És ha nem, akkor is csak annyit mondanak, hogy a szinkron az ilyen-olyan mirnix-dirnix stúdióban készült. „Magyar szöveg:” nincs. Csak a színművészek. De hogy kinek a művét mondták el oly művészien, az jótékony homályban marad. Pedig biztos nem csak engem érdekelne.

Reggelente a televízió legnépszerűbb műsorában leültetnek egy-egy labdarúgó-szakvezetőt vagy focistát, és megkérdezik, hova tűntek a milliárdok, s hogy mi lett a színvonallal. Mintha ebben az országban csak foci lenne. Pedig szemben a stadionokban lézengő pár ezer fős közönséggel, a televíziókban vetített filmek estéről estére milliókhoz jutnak el! Nem kicsi hát a mi felelősségünk és szerepünk a beszélt nyelv alakításában.

Érdekes, a sarki bolt pénztárosnőjének vagy egy biztosítási ügynöknek jól látható helyen ki van tűzve a neve. Természetes ez, hiszen felelősséggel tartozik a munkájáért. Ha hibázik, ha rosszul dolgozik, akkor nem általában a pénztárosokat, az ügynököket éri vád, hanem őt személy szerint.

Persze, mindenkivel előfordul, hogy hibázik. Vég nélkül lehetne sorolni a leiterjakabokat, meg is történik ez minden alkalommal, ha két szinkrondramaturg találkozik. De nem ez minősít bennünket. Nem egy-egy véletlen tévedésen vagy akár félrefordításon múlik, hogy ki milyen szinkrondramaturg. Mint ahogy egy-egy lefordíthatatlannak tűnő szójáték bravúros visszaadása sem kárpótol a pongyola szóhasználatért, az esetleges magyartalanságokért. Olyan az, mint ha egy elegáns hölgy a legelőkelőbb márkás estélyi ruhában pompázik, miközben a körme alatt koszcsík feketéllik...

A stílushibák kiküszöbölésére jól bevált a lektor alkalmazása. A lektor nem valami büntetés, akit a „rosszak” nyakára ültetnek, a lektor mindenkinek kell! Munkája megkerülhetetlen - lenne. Ugyanis ők voltak az elsők, akiktől - pénzhiányra hivatkozva - megszabadultak. A lektorok menesztését az asszisztenseké követte. Ki tudja, lehet, hogy nemsokára mi is sorra kerülünk...

Igaza volt Vas Istvánnak, hogy a legnehezebb az olyan mondatokat lefordítani, mint a „Bonjour, madame, comment ca va?” Ennek nincs egyszer s mindenkor érvényes megfelelője, itt mindig figyelembe kell venni személyeket és helyzeteket, és aszerint kell mindig új változatot találni - ha ugyan lehet. És itt visszakanyarodnék az első bekezdéshez, hogy tudniillik mi az, amiben szűkebbek a lehetőségeink a fordítókéihoz képest: a filmben nincs lábjegyzet. Óhatatlanul elvész egy-egy beszélő név vagy szóvicc a magyarázatok nélkül. De ebbe - az esetek többségében - bele kell nyugodnunk. Mert különben így keletkeznek az olyan szellemtelen, erőltetett, izzadságszagú megoldások, mint az „Oedipus wrecks” könnyeden briliáns ötletének „Oedipus mifáj”-ra történt magyarítása, amiben megáll a kanál (vagy kalán?). Ritka az olyan ihletett, maradéktalanul tökéletes megfeleltetés, mint a már legendássá vált „Borz-alom” (ketch up!) vagy a „Lép' máj le!” (liv'er alone).

Nos, lehetne sorolni a hibákat napestig, de a legnagyobb hiba a szakma általános állapotában keresendő. Azaz önmagunkban. Nekünk kell megteremtenünk azt a légkört, normarendszert, értékrendet, amin alul nem lehetséges dolgozni. Ki kell vetnünk magunk közül azokat, akik nem felelnek meg ennek a szakmai minimumnak.
Senki mástól nem várhatjuk, hogy a mi érdekeinket védje. Legelőször nekünk kell tudatosan vállalnunk azt, hogy ez egy szakma, amit megtanultunk, és másnak is meg kell tanulnia, ha művelni akarja. Nem lehet „magyarul mindenki tud” alapon magyar szöveget írni az utcáról, még ha ez a folyamat összes résztvevőjének meg is felel. Az illetőnek, mert pénzt kap érte, a megrendelőnek, mert mégiscsak olcsóbb, a nézőknek pedig... Hát a nézőknek - valljuk be - édes mindegy. Értik ők, hogy mit akart mondani a dramaturg, amikor azt írta, hogy „tégy magadnak egy szívességet, és add fel”. Vagy, hogy valaki „megszabadult a néhai férjétől”. Bár talán azért művészeti díjra nem terjesztenék fel...

„Ha lenne egy olyan televízió, amely nagy mennyiségben szinkronizálna a saját számára, talán érdekének tekintené...” - áll a hivatkozott cikkben. Van ilyen televízió, más kérdés, hogy épp most folyik a szinkronműhelyének a szétzüllesztése. Ebből is látszik, senki másnak nem érdeke, hogy „kiszűrődjenek az alkalmatlanok”, hogy „a szakma visszanyerje régi rangját, hitelét”. Csak nekünk. Hiába várjuk, hogy fölülről rendezzék el a mi dolgainkat, s ráadásul pont úgy, ahogy az nekünk jó...