Sziráki Barbara
Fotel, nagymama, tévé
2003. november

Belfegort ugyan nem néztem áhítattal a tévében, de azért gyerekkori emlékeimből fel tudom idézni a médium varázsát. Nekem későbbről a Mazsola és Tádé volt a generációs alapélmény, és a Forgách Iván által a Muszter első számában nosztalgiával emlegetett Orion űrhajó meg A négy páncélos és a kutya című szovjet háborús eposz aktuális folytatásait az óvodaudvaron játszottuk újra. A mai kicsik a Barátok köztöt rekonstruálják az említett fórumon? Végül is miért is ne? A csatornadömpinggel ezek a közös hivatkozási alapok részben mégis elvesznek. Nem baj, lesz más. Például elvitatkozgatnak, mit is játsszanak: Barátok közt, Limonádé, Kórház a pálmák alatt stb.

Nem tudom, tipikusnak mondható családban töltöttem-e a gyerekkoromat, mindenesetre megtapasztaltam a médiaszociológiai közhelyet, miszerint a távirányító birtoklását a családi dominanciaviszonyok határozzák meg. Most így visszagondolva nem volt ez olyan rossz. Olimpia, focivébé és műkorcsolya-világbajnokság idején alig győztem hazahordani a könyvtári könyveket. S amikor kamaszkoromban kezdtem megnyerni egy-egy "mit nézzünk?" csörtét, élvezhettem a Stalkert nagyanyai morgásokkal kísérve: micsoda egy film ez, hát ilyen egy hülyeséget, hát mire szórják ezek a pénzt. Talán nem meglepő, hogy ez a fajta képfogyasztás nem kedvez az elmélyült műélvezetnek. Akkor már inkább jöjjön a Jóbarátok, aközben moroghat a nagyi, sőt akár pingpongozni (rajzolni, diót törni stb.) is lehet.

A tévé természetéből adódóan olyan a mozihoz képest, mint a kifőzdei menü az éttermi ebédhez képest. Szolidan szar. Ha csak úgy véletlenszerűen kapcsolom be a nagyobb kereskedelmi csatornák valamelyikét egy unalmas hétköznap este, tíz esetből nyolcszor gépeltérítő terroristákkal fogok találkozni. Kilencedszer természeti katasztrófával. Végül is, nem ez a baj (dehogynem, ki akar minden este terroristafilmeket nézni? Én speciel ötévente egyszer is megelégednék vele, és akkor is inkább Schlöndorff Lövés utáni csendjét választanám), hanem hogy a műfaj olcsón megvehető, bazári gagyija jut csak ide. A tévé egy nagy, mindent elnyelő bendő, a kis gömböc, amit szinte mindegy mivel, de folyamatosan töltögetni kell. Nincs mit sírni, ez egy ilyen játék. A tévénéző jóval kiszolgáltatottabb, mint a szabad akaratából moziba betérő filmfogyasztó, ugyanis akár akarja, akár nem, döntik elé a mindenkori propagandát. Persze jogos az ellenvetés, hogy ott a műsorújság, de arra a nagy össznépi passivityre, amit úgy hívunk, televízió, éppen nem a következetes szelekció jellemző. Optimistán kézbe véve a kiemelő filcet, próbáljunk meg most mégis azért egy jobb merítést.

A filmekkel az a helyzet, hogy olykor jobb sorsra érdemesek, többet érdemelnének annál a fél figyelemnél, amit rájuk szánunk. Ilyen kényesebb darab a 2000-ben cannes-i különdíjas svéd film, a Dalok a második emeletről. Roy Andersson filmje moziban nézve is csalókán hosszúnak tűnik, pedig valójában alig százperces, vagyis standard hosszúságú. Tévében egyenesen nézhetetlen volna. Moziban megér másfél órát, de csak kipihent állapotban érdemes belevágni, mert a rendkívül hosszan kitartott jelenetek alaposan próbára teszik a néző türelmét. Jómagam az első alkalommal fél óra után feladtam, illetve megadtam magam a Puskin mozi kényelmes foteljének, és a maradék filmidőt átaludtam (mentségemre legyen mondva, hogy a 22 órás kezdésre váltottunk jegyet). Pedig kár volt, a szürreális abszurd események sorából összeálló történet világunk visszásságairól ad komor látleletet. Az egymás után következő epizódok laza láncolatában eleinte nehéz a kauzalitást felfedezni. Lassét kirúgják hivatalból, ahová harminc éve jár be. "Nem tudok segíteni, nem tudok segíteni", ordibálja az őt kirúgó Pelle, majd sivár hálószobájában apátiában üldögél a franciaágyon. Egy külföldi bolyong az épületben, és keres makacsul valakit, ezért végül az utcán jól összeverik. Egy bűvész furcsa malőr folytán félig elfűrészeli a mutatványhoz jelentkező szerencsétlen önkéntest. Üzletemberek feszületek eladásában látják a tuti sikert, lévén a megfeszített ünnepeltnek éppen kétezredik születésnapja közeledik. Káosz, szétesettség, pontosabban összeroskadás uralja a várost. Pelléék szobájának ablakából artériákra emlékeztet a sztrádákon vonuló autók látványa. De ez a keringés is fokozatosan leáll, besűrűsödik. A városban kialakult óriási torlódást itt-ott flagellánsok vonulása szakítja meg, látványos bűnbánati aktusuk a világvége-hisztériával telített korszak tünete. Időről időre minden szereplő az őt ért sokktól apátiába zuhanva mered a kamerába, pontosabban maga elé az ürességbe. Tudom, hogy örülnöm kéne ennek a filmnek, hiszen tematikájában és eszköztárában egy klasszikus szerzői filmes tradícióhoz nyúl vissza, de mégis kényelmetlen érzésem van. A következetesen szürkében tartott fényképezés, a lepusztult városkép, a hangsúlyosan steril enteriőrök, szétesett arcok látványa, a töredezettség biztosítja a nézőt arról, hogy amit lát, az nyilván művészet, hiszen szórakozásnak szenvedés, de - amit cserébe várnék - valahogy nem hengerel le, intellektuálisan nem mozgat meg, nem botránkoztat, és nem is indít egyetértő bólogatásra, inkább csak fáraszt, valami hiányzik. Mintha az egész művészfilmes apparátus mögül egy közhelyessé kopott társadalomkritika lólába lógna ki.

A moziban az esetek többségében inkább végignézni az ember a filmet, mint hogy a sor közepéről térdek és táskák torlaszain keresztülgázolva elmeneküljön. Ezért ott kénytelenségből magasabb a tűréshatárunk, mint az otthoni fotelban a távirányító léptetőgombját szorongatva. Másfelől viszont tévében hajlamos vagyok olyan filmet is megnézni, amire jegyet venni álmomban sem jutna eszembe, mondjuk mert egyszerűen nem tartozom a pontosan meghatározott célcsoportba. Míg az utóbbi időben a spanyolok és a franciák főleg thrillerben nyomulnak, a németek a mozis szempontból legígéretesebb fogyasztói csoportot, a tizenéves korosztályt vették célba, és sorban forgatják a maguk tinédzserkomédiáit. A Hangyák a gatyában I. kasszasikerén felbuzdulva akkurátusan nekiláttak, hogy a másik oldalt is megmutassák, és elkészítették a Csajok a csúcsont. Olvasom a kritikákban, hogy a német tinédzserkomédia az amerikaiaknál többet mutat meg, ugyanakkor kevésbé alpári, de ezekhez a nüansznyi különbségekhez bevallom, nem vagyok elég otthonos a műfajban. A filmben szereplő hölgyek mindenesetre elég technicista módon közelítenek a problémához, ők nem egyszerűen a szüzességüket szeretnék elveszíteni, kimondottan orgazmusra vadásznak. A huszonöt évvel ezelőtti Házibuliban zsenge érzelmekkel bíbelődtek, itt már a szex is csupán technikai problémaként jelenik meg. A film ezzel kapcsolatban felvonultat minden olyan közhelyet, ami a női magazinok intim rovatát hónapról hónapra megtölti (számomra e sajtótermékek egyik bravúrja, hogy hogyan lehet az erotikus tippeket minden hónapban úgy eladni, mintha épp tegnap találta volna fel őket egy agilis fejlesztőcsoport), és igyekszik belőlük minél több geget kifacsarni. Tudom, hogy végig kellene röhögni az egész filmet (tudják ezt mások is, és veszik a jegyeket rendesen), de a különböző talk show-k élén elszánt amazonok évek óta igyekeznek letépni rólunk ósdi szexuális prüdériánk maradék foszlányait, azért már csak a nagymamára való tekintettel is inkább moziba való filmnek érzem.

Vannak aztán azok a filmek, amikhez azért kell a mozi zavartalan sötétje, mert érdemes figyelni rájuk. Bevallom, ha rajtam múlik, nem kell aggódniuk a moziforgalmazóknak, a mozi kontra tévé versenyből toronymagasan kerül ki az első, és ez nem a surround, sem a homorú vászon érdeme. A mozi számomra olyan lehetőséget ad az összpontosításra, amit máshol nem tudok modellálni, mert otthon mindig eszembe jut, hogy még gyorsan ki kéne teregetni, épp lejárt a mosógép, vagy hogy jó volna egy szendvicset is sütni a teához, illetve muszáj lenne valami rendes vacsorát is összedobni, három napja nem ettünk meleget. Szóval egy hely, ahol megteremtik nekünk, helyettünk az odafigyelés lehetőségét, és még közösségi élményt vagy legalábbis annak imitációját is kapunk a pénzünkért. Már csak film kell hozzá, hogy mindez a felhajtás megérje.

A Telitalálat a szívbe, Pierre Jolivet 1998-as filmje irodalmi alapanyagból, egy Simenon-regényből készült. A gyönyörű Cécile (Virginie Ledoyen) és barátnője, a marokkói Shamira egy lepattant albérletben küszködnek mindennapos pénzgondjaikkal. Az apróbb lopások csak pillanatnyi megoldást jelentenek helyzetükben. Elkeseredésükben kirabolnak egy ékszerboltot, de elkapják őket. Cécil eléri, hogy az ismert sztárügyvéd, Michael Farnese vállalja el a védelmüket. Michael sikerre viszi a pert, és teljesen megbabonázva viszonyt kezd a lánnyal. Elhagyja szép és még mindig szerelmes feleségét, reprezentatív otthonukat, és lakást bérel a lánynak, aki szívesen próbálja ki az új életformát, de nem tud szakítani régi barátjával, a pultos Vincent-nal sem. A Michael-Cécile-Vincent háromszög megdöbbentően emlékeztet Claude Miller filmjének, a néhány évvel korábbi A kis tolvajlánynak szituációjára. A megállapodott kapcsolatban élő ötvenes férfit ellenállhatatlan erő vonzza a bájos és üde, szinte még kamasz lány felé, akit szociokulturális szempontból egy világ választ el tőle. A lányt is vonzza a férfi, egy másik világ és főleg egy jobb élet, de a vele egykorú, hasonló környezetben élő srác vonzása legalább olyan erős. "Te olyan vagy, mint én" mondja a fiú Cécile-nek. És Cécile nem is tud dönteni kettőjük között, csakúgy mint a Charlotte Gainsbourg által alakított Janine, Miller filmjében. Michael vonzó és elfojtásokkal küszködő feleségét A vágy titokzatos tárgyában a rafinált kis kurvát alakító "egyik nő", Carole Bouquet játssza (a "másik" Angela Molina). Kis kitérőt megér a történet, hogy miután esztéták hadának komoly fejtörést okozott, hogy az egy szerepet Bunuel két színésznővel játszatta el, a rendező egy interjúban odanyilatkozott, hogy forgatás közben a szerepre eredetileg felkért színésznőnek váratlanul el kellett utaznia, így gyorsan kerített a helyére mást, de a kész részeket már nem forgatták újra, egyébként pedig a cserét a nézők túlnyomó többsége úgysem veszi észre.

Zavarba ejtő élmény az egykor feliratozva, sőt esetleg feliratozás nélkül látott filmeket a tévében leszinkronizálva látni újra. Néha meghökkentően megváltozik a hangulat, és ritka az olyan eset, mikor úgy érezzük, hogy a film nyert általa, mint a (klasszikus példa) Woody Allen-filmek Kern Andrással. Ilyen furcsa élmény volt a Megváltó szexet újranézni, de végül győzött a film, még így is odaültetett a képernyő elé. Ezzel pedig egy kicsit kitekintünk a hagyományos műfaji filmek határain túlra. Egy dél-amerikai film receptjéből az ezredvég divatja szerint nem hiányozhat egy csipetnyi mágikus realizmus sem, de itt csupán ötletes díszítőelem marad, a film inkább kedves szatirikus groteszk, egy szappanopera eseménygazdagságával, és bonyolult érzelmi kapcsolatrendszerével, latin jellegzetesség. A középkorú, aranyszívű Dolorest elhagyja a férje, annyira kihozza a sodrából az asszony kifogyhatatlan jótékonysága. A kétségbeesett Dolores felettébb eredeti tervet dolgoz ki az ura visszaszerzésére, és tervének véghezvitelében a sors rengeteg boldogtalan, motivációvesztett férfival segíti, és a baj itt kezdődik, ugyanis mint kiderül, egy macsó kultúrában a férfiak kizárólag két, szigorúan különböző kategóriában gondolkodnak a Nőről. A felfordulás általános. A történet fekete-fehérben kezdődik, finom és tónusgazdag képekkel, gondosan megválogatott tárgyi környezetben, megy minden a maga útján, mi pedig miért gyanakodnánk. Ám egyszer csak egy párbeszédből odavetőleg kiderül, hogy a régi polgármester öngyilkosságától fogva tűntek el a színek a falu életéből! Ínyenceknek való finom ötlet, ami előkészíti a későbbi kiszínesedést! Más szempontokból is eklektikus megoldások jellemzik a film képi világát. Drámai pillanatokban, például a pap groteszk vezeklésekor az addig visszafogott kamera klipszerű mutatványokat végez. A film elején megborult világrend a végére visszanyeri természetes egyensúlyát, Manolo visszakapja Dolorest, Dolores Manolót, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal, de előbb még csinálnak néhány gyereket. Nem életbevágó eldöntenünk, hogy könnyed, egyszeri fogyasztásra szánt vígjátékot, vagy időtálló remeket néztünk-e kilencven-egynéhány percen keresztül, hiszen éppen e határok felpuhulásának időszakát éljük, s ebből olykor meglepően jó dolgok is születnek, én mindenesetre szívesen néztem újra tévében is.

Sally Potter nevét mi a Virginia Woolf filmjéből készült Orlando kapcsán ismerhetjük, s ez a körülmény engem komoly várakozásokkal töltött el A síró emberrel kapcsolatban. Ezek után a film minden várakozásomat alulmúlta. Sajnos. Tucatmelodrámát láthatunk festői színekkel festve. Drukkolunk ugyan Christina Riccinek, hogy sikerüljön végre kitörnie a skatulyából, amibe az Adams Family sikere zárta, de az biztos, hogy nem ez lesz a nagy kiugrásfilmje. Pedig érdekes, megkapó a film felütése, az orosz-zsidó falusi környezet, Chagall-képek, Babel-novellák egyaránt asszociálódnak. Az apa gyöngéd szeretete az előbbi, a pogrom véres értelmetlensége az utóbbi irányába terelget. Az elárvult kislányt hajóra teszik, és apja fényképét szorongatva elindul egy új élet, homályos kis reményei szerint az Újvilág felé. De a hajó nem Amerikába, hanem Angliába viszi Fegelét, egy menekült gyerek befogadását vállaló családhoz. Innentől kezdve megdöbbentően rideg és érzéketlen légkör veszi körül a kislányt, igaz ő sem árul el túl sok érzelmet senkivel és semmivel kapcsolatban. A furcsa az, hogy végletes zárkózottságát nemcsak a vele kapcsolatba kerülők, hanem mintha az alkotók maguk is azzal magyaráznák, hogy Suzy zsidó. Hasonló árnyaltsággal és éleslátással festődnek a filmben szereplő cigányok is. "Nálunk mindenki testvér" állítja például az amúgy kevés szavú, vonzó cigányfiú (Johnny Depp), és ebből az egyetlen elejtett mondatból vagyunk kénytelenek felépíteni magunk a figurát, mivel a film többet nemigen árul el róla. Úgy tűnik, főként ez a hallgatagság és kívülállás az, ami összekapcsolja a szerelmeseket. Körülbelül innen kezdve vészesen laposodik a film, míg végül egy furcsa dramaturgiai húzásként, de nagyon is kiszámíthatóan még az elveszett apa is feltalálódik.

A Stephen Daldry rendezte Billy Elliot tévében is jól fogyasztható, kedves családi mozi, egyéni ízekkel. Az angolszászok jók ebben a szocio kispályás műfajban, hogy ne mindig csak Mike Leigh-t emlegessük, ott vannak például a Titanicon a Dirty Pretty Thingsszel jelen levő Stephen Frears korábbi, és a nálunk is forgalmazott Méregzsák vagy Az én szép kis mosodám című filmjei, vagy Ken Loach Nevem Joe-ja. Szóval Billy (Jamie Bell) az a kisfiú, aki nem a boksz, hanem a balett iránt érez elhivatottságot, és ezzel a vonzódásával kisebb fennakadást okoz a bánya(kis)városi környezetben, ahol a család és a baráti kör elég jól körülírt nemi szerepekben gondolkodik. De hát nincs az a megcsontosodott elképzelés, amin ne lehetne változtatni, ha egy gyerek álmairól van szó - bíztatnak az alkotók. Szerencsére - ahogy a karrier- vagy sportfilmek többségében -, Billynek is akad segítője, egy lelkes balettanárnő (Julie Walters) személyében. Ha nagy meglepetések nem is érnek minket, az ígéretes tehetséget mutató Jamie Bell játéka, a jó zene (Stephen Warbeck érdeme), és a műfaji határokon belül árnyalt környezetrajz kimondottan terápiás jellegű estét ígér. Őszi mélabúval küszködő barátaimnak mindenképpen ajánlom!

Bizonyára senki sincs, aki nem hallott volna róla, de ha esetleg van olyan még, aki nem látta, az most megnézheti, aki látta az újranézheti Bridget Jones megpróbáltatásait, amíg végül beevezhet a boldog párkapcsolat révébe. A néhány évvel ezelőtt a bestsellerlisták élén álló regény a jól kereső harmincas szingli figuráját tette meg korunk hősének. Bridget hatalmas egóját kedves humora és öniróniája teszi elviselhetővé. A naplóformájú regény fő erénye ez a humor, amit a filmbe sajnos csak jócskán megnyesegetve sikerült átmenteni. Hogy valamit mégis nyert Bridget a médiumváltással, az Renée Zellweger "a lány a szomszédból" típusú bájának köszönhető. Legjobban azok szórakoznak, akik maguk is hasonló cipőben járnak, s ez a nem ki-, hanem együttnevetés szintén határozottan terápiás hatású, amiben szerepe van persze a feltartóztathatatlanul, egyszersmind megnyugtatóan közelgő happy endnek.

Ha már grafománoknál tartunk, naplót ír Michele (Audrey Tautou) is, az Isten nagy, én kicsi vagyok húszéves modell hősnője. Michele kamaszos hevülettel és bájos naivitással kutatja az élet értelmét, és kérdéseire a választ a vallásban véli megtalálni. Csakhogy az ezredforduló multikulturális nagyvárosaiban minden létező hit és meggyőződés tálcán kínálja magát, és a kedves, de elmélyültségre egyáltalán nem hajlamos leányzó lelkesen sodródik minden divattal. És mivel mindez még jól is áll neki, szívesen nézegetjük rózsafüzért morzsolgatva csipkemantillában és jógázás közben éppúgy, mint zsidó jegyesoktatáson. Amikor ugyanis megismerkedik a zsidó François-val (Edouard Baer), úgy érzi, a szerelem mellett megtalálta azt a hitet is, ahol spirituálisan kiteljesedhet, és még a rabbit is zavarba hozó buzgósággal veti bele magát a vallási előírások elsajátításába. Buzgalmában nem zavarja meg, hogy választottját egyáltalán nem foglalkoztatják hitéleti kérdések. Nézhető és szórakoztató film, egyik fő erénye, hogy szinte semmit nem veszítünk, ha kiugrunk tíz percre a konyhába egy banánturmixért. A Budapest Film igyekezett is maximálisan kiaknázni a Moképnek az Amélie-vel két évvel ezelőtt elért sikerét, de sajnos sem a Vénusz szépségszalon, sem az Isten nagy..., sem a Szeretni bolondulásig nem közelíti meg az Amélie eredetiségét, sem sikerét, noha Audrey mindegyikben a szokásos édes formáját hozza. Talán épp ez az, amivel telítődtünk idővel, mintha egy kiló mézescsókot együltünkben kellene lenyomnunk.

Ha nem adjuk fel az öntudatosan válogató fogyasztó szerepét, néha meglepően izgalmas élményekben lehet részünk a tévé előtt. Persze azért életünk színesítését tekintve jobb, ha nem kizárólag a műsorszerkesztőkre hagyatkozunk.