Forgács Iván:
Szeretlek, csak másképp fogunk élni
2003. szeptember

Néhány évvel ezelőtt egy rövid interjút kellett volna csinálnom Jeles Andrással. Nem csináltam. Nem sikerült az első időpont-egyeztetés, és megsértődtem. Jelentkezésemkor a mester arra kért, később keressem, mert most egy élő Bartók-koncert lesz a rádióban, amit neki feltétlenül meg kell hallgatnia. Képtelen voltam elhinni, hogy valaki számára ennyire fontos, eleven művelődési csatorna lehet még a rádió.

Én most is a tévé előtt ülök. Bár egyre kevésbé tudom, miért. Biztos szeretek tévét nézni. Vagy legalábbis ezzel nyugtatom magam, mint Reich Péter hőse. Rám csaj még nem volt ilyen hatással. Szeretek tévét nézni, tehát van még valami értelme az életemnek. Csakhogy nem igaz. Jól megvagyok nélküle. Már jó ideje nem villanyoznak fel a képei. Ha valamivel hatni tud még rám, az talán épp gátlástalan igénytelensége. Igen, szeretem szidni. Pontosabban: szidni szeretem. Ennyi. Mert tényleg, most, hogy megint eszembe jutott a Jeles-eset, érdemes lenne komolyan föltenni a kérdést: - Ha MTV Road show helyett komolyzenei koncertközvetítés lenne, mit csinálnál? Lelkendezésről, azt hiszem, szó se lenne. Kikapcsolnám a készüléket, és mennék lefeküdni. Mindez persze szintén nem több, mint egy nagyképű hazugság. Egyáltalán nem biztos, hogy meg merném csinálni. Szívesen eljátszom ugyan a gondolattal, hogy üresen kong már bennem a kultúra, de képtelen vagyok igazán komolyan venni. Nyomaszt.

Így aztán egyre csak ülök a tévé előtt. Próbálom komolyan venni a műsorokat, várom, hogy valami megérintsen, és kiderüljön, alapjában minden a helyén van. Valamikor például elképzelni se tudtam jobb szórakozást egy sikeres kalandfilmnél, ma, ha ilyenre tévedek, azonnal kapcsolok tovább. Miért? A történetek régebben is ostobák voltak, a technika pedig csak fejlődött. Csak bennem lehet hát a hiba - és máris nekifeszülök a Tigris és sárkány című kínai produkciónak az HBO-n. Vágták, szemkápráztató párbajok, döbbenetes tájak, fondorlatos mese egy jade kard körül. Panaszra semmi ok. A film jó volt. Alighanem tetszett.

Biztos azért nem lehetek benne. Mert egy hang, ahelyett, hogy még jobban beleringatna az élménybe, hogy segítene elhitetni a romantikus világot, kitartóan ezt súgja a fülembe: - Marhaság. Látványos, profi színvonalú, de mégiscsak marhaság. Az én hibám? Megöregedtem? Lehet. És ha mégse idegenedtem el ennyire a mozitól? Nem szándékos kikacsintásról van szó?

Tulajdonképpen szép dolog, ha az embert nem akarják manipulálni. Legyen tisztában vele, hogy marhaságra vágyott. De vajon tényleg arra vágyott-e? Nem inkább valami nemes illúzióra, amelyet érdemes lenne komolyan venni, mert szép? Mindegy, marad a játék, látványos, de földhözragadt attrakciókkal, külsőségekkel. Viszont senkit nem érhet csalódás, senkinek nem kell szomorúan nyugovóra térnie.

Tényleg, észrevették, milyen súlytalanná vált a mai filmek többségében a halál? Az egyik júliusi estén a Rákóczi hadnagya is beugrott a kattintgatások közben. És hiába mondtam magamnak, hogy "marhaság", megint reménykedtem, hogy Bornemissza János jobbkeze, a mindig tréfálkozó parasztfiú, Fekete Miska Zenthe Ferenc alakításában végre túléli a történetet. Nem úgy lett, és jött a bánat. Mint húsz-harminc évvel ezelőtt. - Csak játék - vigasztaltak hajdan a szüleim. De hiába. Ha a mi oldalunkon valaki kidőlt a sorból, az ember órákig vigasztalhatatlanná vált. Hát még ha egy kedvencéről volt szó! Ilyesmit jobb föl se idézni. A fiatal Alain Delon például nem volt a kedvencem, de mikor a Kalandorok végén cafatokra lyuggatják, az nem holmi pirotechnikusi bravúr, hanem nézőt próbáló tragédia. Aztán ahogy Lino Ventura vigasztalni próbálja: "Leticia azt mondta a halála előtt, hogy téged szeret". Mire a vérző száj kedvesen elmosolyodik: "Te vén hazug." Mily jó lenne ezen a hülyeségen egyszer nem sírni. (Egyébként azt hittem, a film csak nálunk oly népszerű, de most a lengyelek se tudták mással köszönteni Delont EuropaEuropa csatornájukon.)

Meglepő módon Stanley Kubrick se okozott csalódást a Spartacusszal. Ez az 1960-as adaptáció ugyanis akármilyen naivan kezeli Fast regényét, a rabszolgaság intézményének elítélésében nem ismer tréfát, s a maximális átélés szintjén hitelesíti a lázadást. Igaz, a Vízilabda VB nemzetféltő hisztériája belezavart a kibontakozásba, de a győzelem vigaszára alighanem szükségünk is volt Spartacusék bukása előtt.

Mindez csupán nosztalgia lenne? Úgy legyen. Érvényesüljön - akár spirálisan - egy előre tartó fejlődés, elég volt a mérlegelésekből. Új világ artikulálódik. De akkor miért nem tudja határozottabban feledésbe söpörni a régit? Valamit azért szemléltetnie kell, hogy a Filmmúzeum minden erővel (Mécs Károlyt megőrző szinkronnal) felújítja Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjait, a hatvanas évek sci-fi sikersorozatát, bár a műfajban lenne választék. McLane-ék hónapok óta folyamatosan műsoron vannak, a programot interjúk kísérik, írások jelennek meg róla (lásd például Pálos György Ali cikkét a Pergő Képek 14. számában). Akkor most tényleg: mit tudott és mit tud ez az Orion? Technikailag biztos szinte semmit a mai produkciókhoz képest - már az is szép, ha csak kevéssé látszik egy-egy animációs trükk. Politikai háttere sincs a dolognak, nem mondhatja senki, hogy minden eszközzel ki kellett és ki kell állnia az egykori nyugatnémetek mellett. Legalábbis remélem. Hát akkor? A zene? Részben. Mert azért mégiscsak van itt egy fontosabb mozzanat. Ez a sorozat bármilyen kommersz, minden kockáját áthatja a kor modernitása. A helyszíneken - a tengerfenéki bártól az űrállomásokig - puritán rendszerszerűség uralkodik, a jövőbe tett kirándulások a mi jelenünkben feldolgozhatatlan problémafelvetésekre adnak alkalmat. A kalandos történetek ellenére racionalista letisztultság sugárzik mindenből. Azóta a műfaj a horror felé mozdult. Itt az emberiséget fenyegető varangyok ugyan idegenek, de nem igazán ijesztőek. Ahogy Villa ezredes fogalmaz: "Korainak tartom, hogy katonai válaszlépéseket tegyünk egy ellenféllel szemben, akiről azt se tudjuk, hogy ellenfél. (...) A kozmoszban, ahol mi még a tejútrendszerek számát és nagyságát sem tudjuk megbecsülni, nem várhatjuk el senkitől, hogy ugyanazt értse jó modor alatt, amit az emberek." (Nagyvonalúságára ráfizet, mert védencei átprogramozzák az agyát.) Mindenesetre itt már irányadó és számunkra is átélhető egy ősi remény: a megismerés meghatározó erő az életben, tágulni szoktak a határai. Közben az emberek megtanulhatnak egy igazságosabb, nemzeteket már nem ismerő társadalomban létezni, amelyben kultúrájukat a szerény funkcionalitás, a játékos absztraktivitás jellemzi majd.

A sorozatban látható ruhák, frizurák, táncok is még mindig modernnek, jövőbelinek tűnnek (pedig hány polgárpukkasztó irányzaton vagyunk már túl!). A szereplők pedig még inkább. A néző egyszerű őrjáratokra is szívesen elkísérné McLane csapatát, mert mondom, nagyon messzire repülhet vele. Csillagok, bolygók, komputerek ember ellenőrizte világába, ahol az érzelmek is kedves őszinteséggel szólalnak meg. Hét rész kell, amíg az űrhajó fenegyerek parancsnoka (Dietmar Schönherr időtlenül férfias alakításában) és Tamara, a biztonsági szolgálat "nevelőnője" (milyen kedvelt meghatározás mindenfelé még a 60-as években is) egy kitartott csókkal végleg túllép hivatali kapcsolatán. Kedvencem azonban változatlanul Lydia van Dijk tábornok a gyorscirkáló hadtesttől. Ez a negyvenes hölgy valamikor McLane szeretője lehetett, s azóta is minden konfliktusában kiáll az őrnagy mellett. Önzetlenül, lehengerlő nagyvonalúsággal meri szeretni. Már attól boldog, ha valamiért mellette lehet, ha kiejtheti a nevét. Mosolya nem elkoptatott, gyengéd, megértő gesztusainak mindig súlya van. Ízig-vérig felvilágosult a személyisége - s ez teszi izgalmassá a testét is. Nem kell erőlködnie: nőnemű. Ő még valóban egy olyan szépségideált képviselt, amely szolgálta, szabadabbá tette a nőket.

Nem tudom, miért Catherine M. jut az eszembe róla, akiről lazán feltárt szexuális élete ellenére sem lehetne hasonlókat elmondani. Könyvével mindenesetre jól zavarba hozott sokunkat. A hatvanas évek szellemi izgalma ugyanis abból ered, hogy felvetni meri a kérdéseket. Határozott életmodellekig azonban nemigen jut el. Hogy valami a feltárulkozó művészettörténészt orgiákba sodorja, érthető, de hogy valóban az orgiák világában él, az már nem. Ha ez egyáltalán olyan érdekes manapság. A Mónika- és Klaudia-show-k korában? Ahol aztán tényleg minden létező életmodellként jelenik meg? Egy idősebb hölgy például elmeséli, miért kedveli pornográf háttéranyaggal az önkielégítést, hogyan építi fel a szeánszot, és ez miért emberibb, mint a prostitúció intézménye. Catherine M. esetei a problémáikkal nem feltétlenül mozognak ezen a szinten, róla mégis tárgyalni-társalogni kell, mert a szellem szférájából érkezett. A Nap-keltében Heller Ágnest is faggatják a könyvről. A filozófusnő, a hatvanas-hetvenes évek polgári szabadságharcosa most zavarban van. A szexuális oldottságról szívesen beszélne, de képtelen rendet teremteni önmaga, illetve a nemi szervek és orgazmusok azon halmazában, amelyet egy közepes irodalmi szöveg elé varázsolt. Próbál megértőnek mutatkozni, de mondataiban végül felülkerekedik a semmitmondóan elnéző intonáció. A könyv egyébként megérte a második kiadást, s az új borító mindenféle kékes tónust nélkülöző aktfotója kifejezetten izgató képet ad a szerzőről.

De térjünk vissza inkább a "nevelőnőkhöz". Manapság kicsit nehezebb dolguk van. Helyzetük furcsaságát igen találóan fogalmazza meg a Képtelen képrablás című amerikai bohóság férfi főhőse, akit Sandra Bullock próbál formálgatni. "Te pénztárosnő vagy, én pedig tolvaj. És ez így van jól." Remek mondat. Egyszerre hirdeti és poentírozza polgári eszményeinket. Valóban: hol itt a probléma? Elvégre az alvilági foglalkozásnak is lehet becsülhető társadalmi szerepe. Nélküle mire épülne a szórakoztatóipar, miből lehetne kifacsarni némi romantikát? Az amerikaiak azonban szerencsére tudják, hol az ironizálás határa. Frank megjavul, mi meg váratlanul gazdagabbak leszünk egy nevelési filmmel. Pedig úgy hittük, az csak a szovjet rendszer produktuma.

És akkor most tegye mindenki a kezét a szívére: nem jó újabban megint nézni azt a rengeteg embert a Filmmúzeumban, amint megváltoznak? A vagány téri fiúkból antifasiszta ellenálló lesz (na, nem megható? Fiúk a térről, 1967); a dunaújvárosi Kölyök (Törőcsik Mari, 1959), miközben okos kis munkáslánnyá érik, mélyen érző embereket varázsol felső vezetőkből, rendőrökből, féltékeny asszonyokból; a Tilos a szerelem (1965) cinikusan nőcsábász brigádvezetőjéből odaadó szerelmes férfi lesz (ezúttal Avar István kerül Törőcsik hatása alá). Az Ünnepi vacsora (1956) házaspárja - Tolnay Klári és Básti Lajos - így összegzi az ágyban egy furcsán sikerült családi összejövetel tanulságait: - Szeretsz? - kérdi remegve a nő. - Szeretlek. Csak másképp fogunk élni.

"Másképp fogunk élni." Alighanem itt lehet a nagy vita az amerikai és az európai film között (ha fontosak még e jelzők). Mi egyszerűen a cselekményességgel vagyunk hajlamosak magyarázni az előbbi sikerét, pedig abban rendre ez a fontos tézis fejeződik ki: "Másképp fogunk élni". Higgyük el, a néző azért annyira nem hülye, hogy mindenféle történetecskékkel kábítsa magát. De az nagyon érdekli, lehet-e másképp élni. Ezek a mozzanatok vonzzák a Dallasban, a Vészhelyzet baleseti, a Harmadik műszak mentős, rendőri, tűzoltói forgatagában. És ilyen szálak mentén tudott eddig sikeresen továbbgördülni a Barátok közt is.

Egyszóval, az amerikai dramaturgiától nem idegen egy kis változásra ösztönzés meg a rá való képesség, egy kis szovjet szemlélet. Vagy megfordítva? Akárhogy is, ezt a naiv "másképp fogunk élni"-felvetést utasítja el egyre merevebben az esztétizáló európai film, amely inkább örök létigazságokat keres, azaz a mozgás korlátait igyekszik megragadni. Csoda, ha nyomasztó (és általában meddő) próbálkozásaival mind több embert riaszt el magától? És még csak kommersz sem lesz kevésbé, mert világértelmezéseit ma már ha nem is felépített cselekményre, de piacképes történetpanelekre hajlamos építeni. (Kivételek mindig vannak, viszonylag friss, féléves moziélményként hadd említsem Aki Kaurismäki remekét, A múlt nélküli embert.)

Ezzel együtt változatlanul szánakozunk jelentős rendezőink miatt, akik érintkezésbe léptek Hollywooddal, és úgymond eladták magukat. Az MTV Miloš Forman Ragtime-jával teremtett alkalmat a diskurzus folytatására. Egy dolog egyre világosabbá kezd válni: olyan emberekről van szó, akik nagy mesterek, bármit meg tudnak csinálni, művészegyéniségük viszont kissé elmosódottabb. Ennek keresésére Európa kényszeríti őket - sablonokkal. Forman is tudott újhullámos, dokumentarista abszurdot készíteni, összehozott egy betiltott, igazi 68-as keménységű társadalmi parabolát - de, mondjuk, Hrabal és Menzel sajátos stílusa nélkül. Az uralkodó amerikai filmműfajokban viszont világgá kürtölhette szociális érzékenységét, polgári elkötelezettségét, felléphetett a fajüldözés, a hamis tradíciók, a hatalmi manipulációk ellen. Profi művészből személyes hangú rendezővé érett. És Polański? Ő hol csinálta meg A zongorista történelemértelmező mikrorealista freskóját? Szabó utolsó "amerikai" filmjei meg épp azzal váltanak ki vitát, mert állást mernek foglalni a magyarországi zsidóság sorsáról (A napfény íze) vagy a művészek politikai felelősségéről (Szembesítés). Jellemző, hogy errefelé hasonló szintű történelmi-morális önértékelésre még egy olyan államilag támogatott nemzeti szuperprodukció sem mer feltétlenül vállalkozni, mint a Hídember.

Szép, ahogy lírai tárgyszerűséggel leírogatjuk hétköznapjainkat jelen és múlt időben, de általában milyen felismerésekre jutunk vele? Legtöbben nem látunk a dolgok mögé, sőt, még élvezzük is a felszín közhelyeit. Nem tudunk sok bölcsességet az életről. Akkor meg legalább másképp kéne élni. Az már világos, hogy más filmeket kéne csinálni. De ha tényleg csak a dramaturgiai telítettséget vesszük észre az amerikai sikerekben, és kizárólag az a kérdés, hogyan lehetne a valóságábrázolás iránti analitikus érzékenységet kiélezett, azaz alvilági közegbe helyezett történetekkel párosítani, az eredmény, ha nem is lehangoló, de csak "felemás" lehet. Szemléletes példája volt ennek az a Locarnóban díjat nyert német produkció, a Villanás az egész (1998), amelyet a Duna TV tűzött műsorára késő este, a Vass Éva születésnapját köszöntő 1959-es Vörös tinta után (amivel nincs is semmi probléma). A Fatih Akin jegyezte film a támogatásokért és fesztiválsikerekért egyrészt arra vállalkozik, hogy eleven képet adjon a Németországban élő balkáni diaszpórákról, míg a piaci bevételekért az alvilág felé mozdítja hőseit. Egyaránt jó a dokumentarista kézikameráztatásban és a feszültségteremtő montázsban. Mindebből egy hatványozottan közhelyes kép rajzolódik ki a Nyugat balkáni kisebbségeiről. Ezek fékezhetetlen vérmérsékletű emberek, akik mindenben csak a szélsőségeket ismerik. De lépjünk tovább, mert a film nem teljesen érdektelen. A "három jó barát" toposzát egy törökből, egy szerbből és egy görögből hozza össze. Csakhogy mit jelent gyakran ma az efféle összeforrottság? Liturgikus életmodellt, sok jópofáskodással, erőszakolt kalanddal, lényegi tartalmak nélkül. Gabriel, a török már a sittről jön, és taxizik; Koszta, a görög piti, "ártatlan" autótolvaj; Bobby, a szerb pedig éppen egy albán maffiának kezd közvetíteni. Másképp itt senki se akar élni (még egymás barátnőjét is el lehet szeretni), de azért felmerül, hogy hol van a határ. Milyen mértékben űzhető mindez? Mi nevezhető még korrektnek, tisztességesnek? Vagyis: Mennyit szabad lopni? Mennyit szabad csalni, hazudni? Mennyire szabad összeverni valakit? Nincs válasz, nincs segítség egymás számára, maradnak a testvéries pózok a halál filmes zamatáig. Bobbyt lelövi albán főnöke, Koszta bosszút akar állni rajta, de egy óvatlanságáért tucatnyi késszúrást kap, végül aztán Gabrielnek sikerül az elégtétel. Egy egzotikus baráti trióval megint kevesebb. Az utóbbi időben több hasonló esettel is találkozhattunk. Nekem Kelet-Európából most Ljudmil Todorov és Ivajlo Hrisztov Emigránsokja (szeptemberben lesz az Örökmozgóban), valamint Bahtiar Hudonazarov Öltönye jut eszembe.

Csak a kötelező összehasonlítás kedvéért: hol van már a Mi, húszévesek triumvirátusa? Beszélgetni az élet értelméről a fasorokban, összeveszni társadalmi problémák morális megítélése miatt metróállomásokon vagy házibulikon? De azért még Hucijev '65-ös klasszikusa is felbukkan egy-egy csatornán... És milyen sokat elárul álszentségeinkről, hogy ezt a filmet, amelyet valaha a szovjet cenzúra egyik nagy áldozatának tartottunk, most megint rövidített, radikális forradalmi felvetésektől megfosztott változatában láthattuk az EuropaEuropán. Címe továbbra is a megszelídített Mi, húszévesek, hisz ki vállalja ma már az Iljics őrcsapatát... (Néhány éve az MTV egy viszonylag teljes verziót mutatott be, abban az Internacionálé tompult szinte a felismerhetetlenségig.)

Képírók-sorozatában a tv2 Robert Redford 1980-as Átlagemberekével rukkolt elő. (Csak este 11-ig kellett fönnmaradni az élményért.) Hogy a népszerű színész ezért a vállalkozásáért miért kapott rögtön rendezői Oscar-díjat, az ma már talány, de nem árt néha ilyen filmeket nézni. Lélektani esettanulmányt követhettünk nyomon egy széteső középosztálybeli családról. Rendesen, amerikai módra, vagyis depressziós kamasszal, pszichiáterrel, kirajzolódó családi háttérrel, belső motivációkkal. Amit nem értünk, hogy miért kell ide még kiélezett szüzsé is, hiszen ha csónakbalesetben meghal egy fiatalember, az nyilván minden hozzátartozóját nyomasztja. Ez csak súlytalaníthatja annak titokzatosságát, amit nagyon is értenénk, hogy miért boldogtalan ez a család. Igazi templomszagú képeket kapunk az amerikai társadalom egy meghatározó rétegének pedantériájáról. És kíméletlen kritikájához Redford remek színészeket választ. Mary Tyler Moore dohos ápoltsága, ahogy divatos nadrágokba rejti apró pocakját és popsiját, ahogy állandó megfelelésekkel erőt próbál mutatni, ritka érzékletességgel árasztja egy magát eredendően felsőbbrendűnek tekintő kultúra ridegségét. Az apa szerepében kitűnő partnere és furcsa ellenpontja a még fiatalos Donald Sutherland, aki akárhogy is igyekszik, sehogy sem tudja elfogadni ezeket a szabványokat. Többször is értetlenül megremeg, mosolyával megértő bölcsességet vetít arcára, s végül fia mellé áll. "Másképp fogunk élni." Redford képi fantáziája a színészi megoldások irányításában és a pontos környezetrajzban sajnos ki is merül, de a nagy amerikai pozitívum nála sem kerülhető el. A konfliktusokat nem lehet lebegtetve elkenni. A családi élet nem általában elidegenült. Itt kiderül, mitől depressziós a fiú, egyértelmű az állásfoglalás az anya ellen és az apa mellett. Világosan értelmezhető és átélhető kép születik korlátoltságról és érzékenységről, önzésről és emberi nyitottságról. Köszönjük, a reklámok alatt lehetett gondolkozni. Renata Litvinova, a mai orosz film kissé mesterkélt eredetiségű üdvöskéje (image-kellékei nélkül egy szép nő), mikor egy budapesti rendezvényen filmvetítésre hívtuk, azonnal feltette a kérdést: - De ugye nem rossz a film? Mert rossz filmet nézni borzasztó. - Nem biztos, hogy igaza volt. Redford filmjének gyengéit is feledtetni tudja valami belső fűtöttség, vagy inkább az őszinteség. Be kell vallanom, meglepett, hogy ilyen szinten rendelkezik ezzel a minőséggel. De nagyon örülök neki. A kedvenceink neveljenek jóra.

Annyi azért még néhány hét esetlegesen szerkesztett (és mustrált) műsora alapján is kirajzolódni látszik, hogy amiben a kultúrák, stílusok, korszakok a legközelebb kerültek egymáshoz, az a magányosság témája. Lássuk csak akár az eddig említett filmeket. Magányosság a barátságban, a családban, a szerelemben. S ahogy távolodunk az ötvenes-hatvanas évektől, úgy csökkennek a jelenség körül a társadalmi vírusok. Már Hucijev is érzi a problémát, de individuális szinten még nem mer szembenézni vele. Redford egy tanítható összegzést készít az elidegenedésről. De Fatih Akinnál a magány már valami megkerülhetetlen állapotként uralja a közeget. A török Gabrielben tudatosul is: anélkül, hogy eltávolodott volna barátaitól, családja kultúrájától, egyedül van, világba vetett, és igazi alternatívák helyett csak viselkedési sémákat, tradíciókat, közhelyeket kínál neki az élet. (Ezek után még kevésbé érthető, miért kell egy ilyen problematikát belökni az alvilágba.) A kérdés központi jellegét a pozitív példák is megerősítik. Jó nézni a Filmmúzeumban az Orion vagy az államszocialista magyar filmek egyénformáló-hősteremtő kollektíváit.

A nyomasztó magányosság tette megkapóvá számomra Claude Chabrol Madame Bovary-adaptációját is (Duna TV). Semmi különöset nem vártam tőle, úgy tíz percig szándékoztam nézni, de Isabelle Huppert olyan figurát teremtett, akitől nem lehetett szabadulni. Chabrolnak egy korrekt értelmezés birtokában nem lehetett gondja. Ezt a nőt szuperizgalmassá teszi, hogy sértettség villog a tekintetében, de az nem csúfítja el, nem lesz taszító tőle. Nagyon nagy formátumú egyéniséget sejtet magáról. Az ő Bovarynéját nemcsak a férje, a szeretői sem tehetik boldoggá, mert súlytalanok, provinciálisak hozzá képest. Az egyik lehet kívánatosabb, mint a másik, de fullasztó, ahogy pedánsan elfogadják a számukra felkínált szerepeket. Rendesek, mértéktartóak, kibírhatatlanok. Még Bovaryt becsülhetjük a legtöbbre hivatástudata, bátor helytállásai miatt, ami egy szép rendezői interpretáció. Csak hát ő egy szomorú tévedés. Nem igazán nagy, új minőségeket teremtő tehetség. Ezt a fajta magányt nagyon nehéz hitelesíteni. Huppert könnyedén megteszi, amivel Flaubert feltámasztásán túl alighanem korunkat meghatározó figurát teremt számunkra. Gondoljunk csak A zongoratanárnő című Hanecke-filmben nyújtott alakítására. Gyönyörű, ahogy mérges az életre, amelyben mindent szabad, csak épp a szabadság marad megfoghatatlan. Valami gátat szab a tehetségnek, és a szolgálat felé lök, a szerelmi vágyak valahogy nem teljesülnek, és szexuális aberrációvá alakulnak. Huppert hősnője nem attól lesz rendkívüli, mert kész eljátszani az emancipált magányt, hanem mert közben dühödt tekintettel lázad ellene. Másképp szeretne élni. Egyébként Catherine M. könyvében és arcán is felfedezhető valami hasonló kettősség. A különbség egy bűvös pont. Ha átlépjük - miként Millet hajlamos rá - a felvilágosultság jeleiből lekezelő pózok lesznek. Ezzel szemben Huppert játéka az egyedüllét tragikumára koncentrál. Csendessége sosem árulja el teljesen, mennyire elkeseredett és mennyire megkeseredett. Szívesen megvigasztalnánk.

Hiába, javíthatatlanul szemérmesek vagyunk. És minél nyitottabbak, minél felvilágosultabbak, annál gátlásosabbak. Már-már akármit meg merünk csinálni, mégis szégyelljük. (Jobban is szerettem az 'oroszos', unatkozós lázongást.) Mint a közepes színészek. Mutogatjuk magunkat a színpadon, de egy kicsit zavar, hogy néznek. Hányszor hallgathatjuk végig - többek között mindenféle tévéműsorban -, hogy a test és a szexualitás milyen természetes. De érezhetően még a leglazábban gesztikuláló műsorvezetők sem tudják igazi belső harmóniával, azaz szabadon kezelni a témát. A mindennapos párkapcsolatok vagy a monokini szintjén sem. És akkor a pornográfiáról még nem is beszéltem. Mi már bárkivel, bárhol, bárhogy, bármit megcsinálunk, bárkinek megmutatjuk nagy hasunk, ha bármikor hozzátehetjük, hogy csak mutatványról volt szó. Mert civil szinten még mindig képtelenek vagyunk igazán felszabadultnak érezni magunkat. A harmonikus közösségi létet csak maximális visszafogottsággal tudjuk elképzelni. A személyes szabadságot pedig gátlástalan intimitásokkal. A kettő morálisan egyelőre sehogy se akarja segíteni egymást.

Mindenesetre addig nem születhet meg egy igazán komolyan vehető, új forradalmi elmélet, amíg nyitva marad ez az űr egyén és társadalom között. A dialektika jól jelez minden hasonló típusú problémát, de önmagában egyet sem old fel. Azért remélhetőleg továbbra is lesznek kisebb, hétköznapi forradalmak. Meg lehetne szüntetni jó pár kiváltságot, a közös ügyeket azokkal kéne intézni, akik a közös értékeket termelik, és nem alvilági eszközökkel kisajátítják. Garantálni lehetne az állampolgárok biztonságát. Elvégre, ha gazdaságilag az a hasznos, hogy több százezren nem dolgozunk, miért nem jár fizetség érte? Másképp is lehetne élni...

Vagy tényleg semmi se megy? Akkor meg legalább próbáljunk találni egy társat, akinek jó mindent elmondani, megmutatni, akit jó figyelni, érintgetni, szóval, világos... Mert lehet, hogy nincs igazi, mély, őszinte kapcsolat, és rendre önmagunkba ütközünk, de valljuk be: a magányt, az egyedüllétet a szó szoros értelmében végképp nehezen tudjuk elviselni. Vagy inkább sehogy. Nem kell patetikus elkalandozástól tartani, mindezt már ugyancsak egy film hatása alatt mondom, amellyel a Duna TV alighanem sok nézőjét kizökkentette a szellemi tompaságból. (Aki sokat próbálkozik, annak néha sikerül valami.) Augustí Vila 1998-as spanyol produkciója, a Pad a parkban úgy gondolkoztat el az életünkről, hogy nem veszi el tőle a kedvünk. Tartja magát persze bizonyos európaias stilisztikai kötelezvényekhez, tehát Dogma95 módra picit remeg a kamera a kasírozott kivágatban, olykor mozog is, körbejár a szigorú képkompozíciókban, melyeket fekete bevillanások tagolnak. De a lényeg, hogy Vila új módon láttatja a magányosság problémájának megjelenését a mai fiataloknál. Váratlanul nagyon sok szép boldogságféltő-vágyó bölcs beszédet komponál filmjébe egyedüllétről, szerelemről, a véletlenről. Jó hallani, ahogy egy új nemzedék minden cinikus tudálékosság nélkül vágyairól, érzelmeiről eszmét cserél, és kiderül, nem feltétlenül harsány infantilizmus vagy kíméletlen érvényesülni vágyás jellemzi. (Legalábbis egy spanyol filmben.) Ráadásul mindez egy igen szellemes alapszituációra épül, amely fiatalos meg nem alkuvással, az emberi kapcsolatok melletti kiállással a sors modern filozofikus faggatása. Egy fiú elhatározza, rendszeresen egy padon majd egy bárasztalnál ülve várja az új, igazi szerelem csodáját, amely sokáig elmarad, majd mindkét helyen megkísérti. Nem segít a véletlen, megint választani kell, és aztán semmi sem sikerül. A reális helyzetek szerepkényszerei rengeteg hibát, megtévesztő hamisságot szülnek. Juan a várakozás közben túlontúl emberkerülővé hangolja magát, a parkban felbukkanó Alicia kiscsajjá pörög (mikor követni kezdi Juant, a film szerkezetét is majdnem tönkreteszi), a mentális divatokat kedvelő antropológuslány, Ana pedig elhiteti magával - és udvarlóival is -, hogy csak barátkozásból ismerkedik fiúkkal. Fájdalmas gátlások, botladozások. Bármikor boldogtalanságba taszíthatnak, de remélhetően nem tartanak az elmúlás állandóságának boldogtalanságáig.

Érdekes, hogy ezt a filmet, amely egy pár klasszikussal kiemelkedett az elmúlt hetek kínálatából, s a szeretetig megérintett, két éve bemutatta a Budapest Film, de moziban aligha váltott volna ki hasonló hatást. A rendezők a hagyományok miatt a moziforgalmazást erőltetik, miközben egyre több az olyan munka, amely kis méretben, képernyőn, bensőséges körülmények között tudja érvényesíteni kvalitásait. Más szóval: kamarajellegű. Nagyon megnézném most például egy tévécsatornán vagy kazettán Fliegauf Benedek Rengetegét. A Vila-film után különösen érdekel, mit jelent nála a beszéd filmes természetessége, aktivizálása, amiről mindig meggyőző eredetiséggel nyilatkozik. Meg is fogom szerezni, mert félek, hogy moziban a kísérleti jelleg csak elvont elismerést és fejfájást fog kiváltani bennem. Kár, hogy a táguló műfaji skála, a hordozók bővülő kínálata ellenére nem jönnek létre hatékony forgalmazói alternatívák. Fliegauf is kénytelen filmjének támogatóival elindulni egy olyan terjesztői hálózat felé, amelyben az ő eredetisége könnyebben tárulhat fel, mint díjak ellenére a Rengetegé (bár az augusztus 16-i Népszabadságban olyan letisztultan céltudatos mondatokkal tette helyre ezeket a dolgokat, köztük az Oscar-díj szerzés stratégiáit, hogy nem féltem).

Amúgy a régebbi magyar filmeken kívül Kelet-Európa mostanság nemigen jutott szóhoz. Neki is a Duna adott lehetőséget. Jól válogatott, valóban hiánypótló kortárs román csomagjából Valeriu Drăguşanu 1993-ban készült munkáját, a Szabadidőt tűzte műsorára egy augusztus eleji estén (a Madame Bovary után). De hát sajnos ezekkel a megkésett abszurdokkal már tényleg nem sokat lehet kezdeni. Milică, egy zárt világ kisembere rádöbben, hogy csupán valaki képzeletében létezik... Nem, a sztálini modellnek a dramaturgiai építkezés szintjén is komoly korlátjai vannak, még egy Ceausescu-korszak életérzése sem áll feltétlenül össze belőle. Ráadásul a román filmnek van egy nagy problémája. Ez részemről csak egy 'véndiákos' felvetés, bár az idei Kolozsvári Filmfesztivál, ahol sok új román produkciót is láthattunk, megerősített benne. Ismert, hogy errefelé nagyon magas színvonalú a színházi kultúra, amelyen belül a groteszknek ugyancsak erős hagyományai vannak. A színészi játékon és a dramaturgián keresztül a filmekbe is érthetően átszivárog mindez. (A Szabadidőt is az innen hozott értékek tették nézhetővé.) Csakhogy a közvetlen filmes megformálás eszköztára jóval szegényesebb. Románia nemzetközileg is jegyzett filmművészetét a dokumentarizmus gyakorlata és elmélete teremtette meg. Ez egy elidegenítő képi világ. A hétköznapok apró gesztusait is eldurvítja személytelenségével (ami remek kifejezőeszköz lehet), egy esztétikai elveken nyugvó közegbe pedig hajlamos érzéketlenül belerondítani, hitelesítés helyett mesterkéltséget hangsúlyoz benne. A románoknak egyelőre igen ritkán sikerül a két irány művészileg végiggondolt különválasztása.

De ilyesmin is jobb volt töprengeni, mint azon, mit válasszunk a filmes kínálatból. Nyomasztó az átlagmunkák halmaza és a rengeteg ismétlés. Ám önmagában ezen nem érdemes morogni. Egy átlag mindig beáll, a halmaz legyen nagy és többször elérhető. A mai filmkultúra fontosságát meg ismerjük. Lehet nézni - lehet nem nézni.