|
Tanner Gábor: Vitathatatlan Végre egy igazi macsó hős! A helyüket kereső, identitászavartól szenvedő (nem egyszer szenvelgő) férfihősök között Hutchen integráns személyiség. Nyugodt, szótlan, nem lehet kihozni a sodrából. Annyira szilárd az egyénisége, hogy nem ingathatja meg senki és semmi. Hutchen nem a környezetének tükrében méri önmagát. Otrombán igazságtalanul behegeszthetik magánzárkája ajtaját, nem érdekli, nem lehet megtörni, hogy az áthelyezését kérje, piszkálgathatják, nem lehet feldühíteni. Bemegy a ringbe, fokozatosan felőrli az ellenfelét, majd egykedvűen építgeti fogpiszkálómakettjeit. Ő a börtönboksz vitathatatlan bajnoka. Ha felpillant, tekintete szelíd, mégis áthatóan meleg akár csak Stallonénak. És akivel hamarosan szembe kell néznie, az Iceman, a nehézsúlyú világbajnok. Egy önelégült, agresszív hústorony. Erőszakos közösülésért ítélték el, és legfőbb célja, hogy tekintélyt teremtsen magának cellatársai és fegyőrei körében. Vagyis tökéletes ellenpontja Hutchennek. Önmagát a róla a külvilágban kialakított képpel méri. A kinti világban sztár, egy brand - a börtönben is ez akar lenni. Hutchenben nincs efféle becsvágy. (Talán ezért nem néz olyan szúrósan, mint Butch a Ponyvaregényben.) Nincsenek behódolási, megalkuvási problémái, mint Luke-nak a Bilincs és mosolyban. Nem érdekli, ki mennyit kaszál a meccsen, milyen érdekhálók szövődnek. Mennie kell, mert jött egy új ellenfél. Nem győzni akar, csupán magát adni. Ha ez ott és akkor elég a győzelemhez, hatvannyolcadszor is az ő kezét emelik a magasba, ha nem elég, akkor kikap. Persze ő ez esetben sem vesztene, mert amit megtehetett a győzelemért, azt megtette. Egy igazi férfi mindig teljesen beleadja önmagát abba, amit csinál, így akkor sem veszít, ha kikap. Hutchen már-már kifejezéstelen minimál mentalitása nem kis részben a hozzátapadó győzelem-feeling révén azonosítható valamiféle földöntúli bölcsességgel. (A kör bezárul: a tökéletes üresség mint a minden kvintesszenciája.) Nem véletlen, hogy Hutchen egy pagodát mütyürkézik fogpiszkálókból, mely a keleti elmélyülést, meditációt asszociálja a figurához. Hutchen a nagy összecsapás előtt a börtön udvarán fut, de olyan lassan vánszorog, hogy az már a hajnali margitszigeti kocogók között is égő lenne. Csakhogy Hutchen nem azért fut, hogy kondicionálja a testét, hiszen jól van az úgy, ahogy van. Kocog, mert kocog. Cselekedeteinek nincs átlagemberekre jellemző oka, és nincs hétköznapi értelemben vett következményük, céljuk sem. A tér-idő koordinátáitól megszabadult személyiség József Attilával szólva a mindenségben méri önmagát. Azt is mondhatnánk, hogy szabad, mert akinek önmagán kívül nincs viszonya a világhoz, az tökéletesen független a környezetétől. (Fülünkbe csengenek Nicholson szavai, amikor a Szelíd motorosokban a tábortűznél azt magyarázta Hoppernek, hogy akit adnak-vesznek, az nem lehet szabad.) A nagy meccs a homéroszi eposzok küzdelem-jeleneteinek sablonja szerint zajlik. (Üdítő, hogy a Rocky IV pankrációelemeit sikerült teljesen mellőzni a férfias adok-kapokból.) Végül Iceman kifekszik, de nem ez a végső bukása. (Pedig egy hosszú hajú, miniszoknyás lány már meg is kezdte a lefele tipegést a széksorok közötti folyosón.) Hutchen győzelme nem lehet fizikai természetű. A börtönből szabadulva Iceman megvédi világbajnoki címét, és rosszízű pletykának minősíti a szóbeszédet, miszerint a börtönbeli szorítóban egy rabtársa lealázta. Hallod ezt Hutchen, néznek fel a tévé előtt ülő rabok az emeletre. A kamera felemelkedik, és a nyitott cellaajtó résében lassan ráközelít az egykedvűen modellezgető Hutchenre. A derék afroamerikai hős ránk néz, és alig észrevehetően elmosolyodik. Ebben a pillanatban nyerte meg a párbajt. Egy igazi győztesnek nem kell magyarázkodnia, az vitatkozik, mesél, agyal, aki gyenge, aki a gyáva, akit adnak-vesznek, akit fogva tartanak a hétköznapok. Ami vitán felül áll, az Vitathatatlan. Adaptáció Hutchennek tehát nem kell megmagyaráznia a helyzetét. Ő van. Iceman meg tudja magyarázni a helyzetét - ezért megmutatkozhat. Iceman csak egy kép. De van egy ember, bizonyos Charlie Kaufman, távol a Mojave-sivatag Sweetwater börtönének rácsaitól, aki nem találja önmagát, és az önképe is hátborzongató. Hutchen klasszikus macsóidolja mellett Kaufman egy tipikus mai antihős. Gondolkodó lény, ezért nem elégedhet meg egy Iceman-féle énképpel, neki önmagát kell megtalálnia. Ehhez pedig el kell szakadnia a környezetétől, és el kell kerülnie az önképkialakítás csapdáját. Mindezekre jó esélye van, hiszen nem kifejezetten adaptív személyiség (gondoljunk csak arra, hogy még mindig írógéppel ír, és nem fekteti le a kedves, ámde csúnyácska lányt, noha az kézre esik, meg szemmel láthatólag nem is venne rossz néven egy ilyen jellegű közeledést), másrészt tisztában van vele, hogy ha önképet hoz létre személyiség helyett az öncsalás, melynek lelepleződésekor mérhetetlenül szánalmassá válik az ember. Mikor Kaufmant megismerjük, már szépen fejlett doppelgänger őrült. Ráadásul eredeti forgatókönyvíróként (ő jegyzi a John Malkovich menetet) azt a megbízást kapja, hogy írjon forgatókönyvet egy regényből. Adaptáljon. Pedig kis híján merevgörcsöt kap az adaptációnak, az alkalmazkodásnak, a belesimulásnak, a hozzáigazodásnak még csak a gondolatától is. A testét el-elborító izzadtságban préselődik ki belőle a kiáltás: önmagam akarok lenni! De miről szól ez a forgatókönyvvé válás előtt álló dokumentumregény? A virágok szépségéről, hazudja magának Kaufman, pedig egy frászt: a könyv egy macsóról szól, egy igazi férfiról, aki tudja, mit akar (szenvedélyes orchideamentő), aki lepusztult, rozsdás furgonnal szaladgál, elöl hiányzik két foga, és mégis baromira elégedett, állati jól érzi magát a világban. Laroche, az orchideavadász Hutchen egyik variánsa. A feleségét elvesztette egy balesetben (akkor törtek ki a fogai is), jól menő egzotikus növényüzletét pedig elpusztította egy tornádó. Nincs kötöttsége többé, nem kell alkalmazkodnia a világhoz, bátran lehet önmaga. Retkes, zsíros, fogatlan, de önmaga. (A Westernhősök, vagy ismét a Szelíd motorosok jut az eszünkbe.) Szegény Kaufman egy ilyen férfihőssel egy szobába zárva nincs könnyű helyzetben. Az a legkevesebb, hogy megkettőződik ("ikertestvére" laza, könnyed csajozós, és egy hasadt személyiségű sorozatgyilkosról ír forgatókönyvet), aztán maszturbál a könyv írónőjének fülszöveg feletti fotójára. És ennek az önkielégítésnek a szánalmassága az utolsó csepp, a mélypont, ahol egyúttal a megoldás is felvillan Kaufman előtt. Bosszút kell állni! Elsöpörni Laroche-t, akinek lapos a válla, fogatlan, mégis intelligens és vonzó, akitől leizzadt a szomorú szépségű, zárkózott és fegyelmezett riporternő. Felnyitotta ezt a nőt, akár egy ékszerdobozt, megérintette, mint korábban egy fonnyadó növényt, mely érintéstől a vegetáció új erőre kapott. (Mikor Orlean először keresi fel Laroche-t, a férfi egyik betépett indián "munkatársa" megmorzsolja a nő haját, és azt mondja, milyen szép. Orlean zavarában azt feleli, igen, mert most egy új kondicionálót használok, aztán végül ki kell mennie a fürdőbe, mert annyira megcsömörlik az önmagukkal kurvára elégedett intellektuális haverjaitól, amikor azok Laroche természetességén röhögnek.) És végeznie kell Kaufmannak ezzel a nővel is, akinek kisugárzásába majdnem belehalt, amikor a véletlen egy liftbe zárta őket. Ehhez a bosszúhoz Kaufmannak van egy óriási fegyvere: az agya, a képzelete. Ezzel semmisíti meg az ellenségeit. (Már láthattuk korábban, mire képes ez az agy. Kaufman egy kávézóban olvasgatja Orlean könyvét. A kedves pincérlány a könyv címlapján levő orchidea szót látva mosolyogva mondja, hogy ő is nagyon szereti az orchideákat. Kaufman meghívja a hétvégi orchidea-kiállításra, ott félrevonulnak, a férfi kigombolja a lány blúzát. A fehér, kislányosan kemény mellek megvadítják. Később látjuk, mi történt valójában: Kaufman elhívta a lányt az orhidea-kiállításra, de az megérezte, mit akar tőle igazából a férfi, sarkon fordult, elsuttogta fekete kolléganőjének, milyen perverz alak ül ott, majd megvető tekintetükkel megsemmisítően végigmérték a férfit.) És Kaufman beindul: Laroche-ból egyszerű kábítószer-kereskedőt csinál, Orleanból szenvedélyes gyilkost. Közben kisimul a lelke. Az Annie Hall vége felé van egy jelenetsor: Alvy hiába próbálja rávenni Annie-t, hogy jöjjön vissza vele New Yorkba, a nő Los Angelesben marad. Aztán látjuk a jelenet Alvy által írt színdarab-változatát: a férfi szavaira a nő visszatér. "Most mit néznek - kérdi tőlünk Alvy -, az ember a művészetben a tökéletességre törekszik." A képzeletvilágban teljes a szabadság. Létrehozásakor pedig igazán önmaga lehet az ember. Kaufman is felszabadul a jól sikerült bosszú hatására (még ellenpontját, az ikertestvérét is sikerül megöletnie a film végi üldözési jelenetben). Bajnok lesz, a szellem macsóbajnoka! Csak hát... Csak hát, ahogy Mickeytől megtudhatjuk a Hannah és nővéreiben, az agy csak a második kedvenc szerve egy egészséges, szexcentrikus férfinek. Így vagyok ezzel én is, meg gondolom, Kaufman is. (Amúgy nem tudom, ki találta ki, hogy az Adaptáció a forgatókönyvírás gyötrelméről szól, de termékeny gondolat, hiszen csaknem minden filmhez kapcsolódó írásban visszaköszön - pedig ez egy a sorsnak bemutató, intellektuális bosszúfilm.) Azonosság Az Adaptációt nehéz követni. Apámat például - aki pedig Antonionin, Fellinin, Bunuelen "nevelkedett" - lesújtotta, amikor mondtam neki, hogy szerintem Charlie ikertestvére csak saját képzeletének szülötte. Aztán az Azonosság vetítésén elbizonytalanodtam. Amikor már a megoldás felé közeledtünk, komolyan kezdtem magam furcsán érezni, néztem jobbra-balra (úgy hárman voltak rajtam kívül), hogy ugye látjátok, amit én, nem igaz, hogy az Adaptációbeli Charlie-nak az ikertestvére csak fiktív személy, hiszen hát itt van a forgatókönyve a sorozatgyilkosról, ahol az áldozat azonos a gyilkossal és fordítva, és egymást üldözik trükkökkel felturbózva, látjátok, ezek leforgatták a filmet Donald Kaufman szánalmas forgatókönyvéből! Ezek leforgatták! Oviapu Az Azonosságbeli Malcolm Rivers alaposan megnőtt, szép nagy kopasz hájtoronnyá püffedt, de gyermekkori traumái miatt lelkében megmaradt gonosz, bosszúszomjas kisgyereknek. A kisördög gyilkosságokra tüzel, a húsos kéz végrehajt. Jót tett volna Malcolmnak, oldódtak volna a görcsei, ha Eddie Murphy alternatív Daddy Day Care óvodájába járt volna. A kirúgott kreatív reklámmenedzsernek egy játszótéri padon üldögélve bevillan a nagy ötlet: óvodát kellene nyitni, ugyanis a környéken csak egy méregdrága "iskola-előkészítő" van. Ilyen egy igazi, amerikai férfiagy! Bármelyik pillanatban kész a teremtésre, az alkotásra! Nem gond, hogy hősünk és a barátja azt a férfitípust képviselik, aki nem ismeri fel tízből tízszer a saját gyerekét a játszótéren, most nekivágnak! Ez az igazi challange! Ki tökörészik ma már egy kölyökkel, mint annak idején szegény, ódivatú Ted Kramer, durr bele a közepébe, ide nekik egy rakás gyereket! A dolog során arra is rájönnek, hogy nem elég csak vigyázni a csemetékre, foglalkozni is kell velük, hadd fejlődjenek. Így e néhány kiválasztott kiskrampuszt már ovis korában átjárhatja az egész Amerikát éltető szabad szellemiség, a választás és a választhatóság demokratikus eszméje! A gyerekek megmondják, mit játszanának szívesen, a felnőttek teljesítik az igényeiket. Hát nem olyan ez, mint egy nagy marketingmix?! Felmérem a keresleti oldal igényeit, szegmentálom a piacot, és rájuk szabom a termékemet! A Descartes utáni világ már nem a matematika, hanem a marketing nyelvén van megírva! Így hőseinknek nem kell visszatérniük eredeti foglalkozásukhoz, visszautasíthatják a vattacukorból készült bogyók termékbevezető kampányának irányítását, mert rájöttek az előző mondatban szereplő nagy titokra. Reklám az egész világ. A film végén alsó kameraállásból látjuk, amint afroamerikai hősünk laza selyemingében belép jól menő óvodájának nagytermébe. Hare Krisna vagy halleluja, netán, oh, Allah stb.! Tekintetét körbehordozza művén: itt mindenki azt játszik, amit akar, amihez kedve van, az egész olyan, mint egy nagy, személyiségkiterjesztő baromfiudvar. És akkor macsóistenünk megpihen. De én még hadd említsek meg két dolgot! A két óvóbácsinak lesz egy harmadik társa, egy Star Trek-rajongó retardált fickó, aki annyira imádta Spock kapitányt, a sorozat hősét, hogy a Spock-információk habzsolása közben - gondolom - a névazonosság miatt magába szívta doktor Spock híres nevelési könyvét is. Kár, hogy a film egyetlen szellemes poénjával nem tudtak mit kezdeni a szinkronkészítők - lehet, hogy nem olvasták doktor Spockkot? Így már egy infantilis szakember is van hőseink mellett! És végül szót kell ejteni Angelica Hustonról, a merev iskola-előkészítő igazgatónőjéről, aki a gonosz mostoha személyiségébe oltott egy kis Szörnyella de Frászt, és ettől nagyon férfias lett. Harcol ugyan hőseink ellen (hiszen konkurenciát támasztottak neki), de férfi módra. Azt mondja, akkor kellett volna eltaposni őket, amikor még gyengék voltak, hát igen, ez nagy marketingstratégiai felismerés. Mrs. Harridant nem egy gonosz cselekedetre sarkallja ugyan a szabad verseny, de olyan nő soviniszta kijelentés nem hagyja el a száját, mely néhány púder-hajlakk kollekcióéból fütyült ki a film elején: férfiak, ugyan már, mit tudnak azok kezdeni a gyerekekkel! Jól van, Eddie, megmutattad a repedtsarkúaknak! Tökös film az Oviapu! A vonzás szabályai Csak azért nem tudok felhőtlenül boldog lenni, mert A vonzás szabályaiban láthatjuk ezeket a szabad személyiségeket campusos korukban. Egymástól elszigetelt, gigantikus individuumok! Jól megtanulták az önkiteljesítés törvényét, nem is tudnak mást, csak maszturbálni, baszni, füvezni, hányni, és ha egy másik ember érzelmileg is közel kerül hozzájuk, öngyilkolni. (Az ezredforduló fiataljai gruppensajátosságukat vesztett hippik?) Hiába pörgetik vissza a film alkotói a képeket időnként, vicces elidegenítő effekt ugyan, de nem találják e létmód hátterét. Nos igen, mert Eddie Murphy filmjét csak két héttel később mutatták be. Így az okozat a magyar mozinéző előtt megelőzte az okot, de nem baj, mert elég ellenszenves volt így is Batemanék világa. Férfihősünk (aki virtuálisan valószínűleg nemcsak névrokona a korábbi Bret Easton Ellis-adaptáció, az Amerikai Psycho gyilkosának) többször kihívja maga ellen a sorsot (szándékosan magára haragítja kábítószer-dílereit, alig éli túl a verést, ráutaló magatartást tanúsít, hogy lefeküdne meleg évfolyamtársával, aztán mégis lelécel), ám amikor a sors teszi próbára, zavarba kerül. Valaki Milkacsoki-papír színű borítékban szerelmes leveleket küldözget neki. Szúrós szemű macsóistenünk kitalálja, ki lehet az, nem is más, mint a lány, aki neki tetszik. Szép az a didaktikus szekvenciasor, melyben Bateman és az általa titokban szeretett Lauren, a magát bölcsész tramplivá csúfított széplány szombat reggeli szemináriumra készülődését látjuk párhuzamosan. Amikor az egyetemen vannak, már osztott a képmező, egyiken Batemant látjuk, a másikon a lányt, közelednek egymáshoz, találkoznak, de a két képkivágat perspektívája nem tud egymáshoz igazodni. Ez csak két idegen találkozása. S mikor Bateman számára is egyértelmű lesz, hogy a világ nem a szerint működik, ahogy ő megálmodja (mert esetleg mások is álmodnak maguknak világot, mely álomvilágoknak így a valóságnál is parányibb esélyük van az érintkezésre), vagyis nem Lauren írta neki a szerelmes leveleket, annyira megdöbben, hogy felköti magát egy lámpazsinórra, még szerencse, hogy a vezeték kiszakad a mennyezetből. (A levélíró nem járt ilyen jól, mert miután Bateman nem érezte meg, ki írja neki a leveleket, érzelmi hullámai nem lebegtek el a lányhoz, felvágta az ereit és sikerült is kivéreznie egy kád forró vízben - de hát ő csak egy nő!) A film szereplői nárcisztikus álomvilágokban lebegnek, földi másaik pedig állati ösztönlények. Mindenen túl Bukott hős Sean Vetter kábítószeres ügynök is, aki egy jól megcsinált
self-made-man személyiségből süllyed önmagát vesztett, imázsszemélyiséggé.
Ráadásul azt a képet, melyre identitását felcserélte, egy korábbi ellenfele,
egy drogbáró hatására alakította ki. Sean igazi macsóidol: erős, független,
nem kevés utcagyerek-feelinggel, s ily módon még például is szolgálhat
a periférián levők számára, hogy van kitörési lehetőség. Mert miről is
van szó a cselekmény szintjén? Sean utcakölyökből küzdötte fel magát a
Drug Enforcement Administration ügynökévé. Gyönyörű felesége van, tengerparti
háza és metálfényezett, fekete terepjárója. Hétéves kitartó nyomozás után
végre elfogja Memo Lucerót, a mexikói drogkartell fejét. Lucero bosszúból
szétlöveti Sean otthonát, a rendőr ugyan megmenekül, de a felesége meghal.
És Sean megindul a lejtőn. Mivel nem tud uralkodni magán, egy rendőrségi
rajtaütés kudarcba fullad miatta, három rendőr meghal. Visszaveszik a
jelvényét. Közben Lucero feleségét és fiát felrobbantják, úgy tűnik, hogy
valaki (El Diablo) át akarja venni a helyét. Ekkor Sean és Lucero egyezséget
kötnek. Ha a fenevaddal szállsz szembe, neked is fenevaddá kell válnod,
mondja Lucero Seannak, és segít neki El Diablo nyomára találni. Ettől
kezdve azonban Sean már nem önmaga, csapán egy imázsszemélyiség, egy csúcsbűnöző
bábja. Ennek a negatív átalakulási folyamatnak csak bukás lehet a vége.
Lucero kiszabadul, és az is az ő malmára hajtja a vizet, hogy Sean likvidálja
El Diablót. (Itt többféle értelmezést is megenged a film, ami egy szimpla
akcióthriller esetében elég meglepő: egyrészt elképzelhető, hogy Lucero
szekundánsa, El Diablo valóban egykori főnöke helyére akart lépni, vagyis
akkor Lucero Seannal végeztette el a piszkos munkát, de hozzám közelebb
áll az az értelmezés, hogy az egész El Diablo-történet csak megrendezett
eseménysor Sean félrevezetésére, és az egész lényege, hogy Lucero cserébe
az El Diablóról adott infóért átszállítathassa magát egy másik börtönbe,
mely tanszportálás során szépen megléphet. Ez esetben szembe kell néznünk
azzal, hogy Lucero feláldozta a családját és a szekundánsát is, hogy kiszabaduljon.)
A lényeg azonban, hogy az önmagát, a függetlenségét vesztett személyiség
kiszolgáltatottá válik annak, akitől az új személyiség kialakítása függ.
Csakhogy mindezzel van egy óriási gond. Egy tömegfilm nem zárulhat ilyen
negatív konzekvenciával! Ezért az alkotók hozzábiggyesztettek a történethez
egy deus ex machina befejezést. A nagy akciójelenet után, melyben Sean
leszámol El Diablóval, miközben maga is nagyon súlyosan megsérül a lábán,
egy vágás révén Mexikóban találjuk magunkat. Sean biceg lefelé egy poros
úton. A falu főterén odalép Lucero asztalához, ahol ellenfele éppen két
fiatal lánnyal flörtöl. Színpadias mozdulattal lecsapja az asztalra a
rendőrjelvényt, és másodszor is letartóztatja a gonoszt. A tökéletesen
inkonzekvens befejezés (miként bukkant Sean ismét Lucero nyomára, miért
nem lövi már le senki a Lucero felé hosszasan bicegő Seant, és veti oda
a keselyűknek a holttestét a nagy marha mexikói pusztaságban stb.?) arra
készteti a nézőt, hogy elgondolkozzon, mi ez a katyvasz a film végén.
És akkor a hőstipológia szempontjából nagyon lényeges dologra jövünk rá.
Kellő távolságból (mondjuk, ha a Mamutban láttuk a filmet, akkor az Ostrom
utcai Mama Rosából) visszagondolva egyszer csak ráébredünk, hogy leginkább
Lucero figurája vésődött az emlékezetünkbe, ez a Fernando Reyre hajazó
(ismerjük el, okos visszautalás a Francia kapcsolat II.-re) ördög pofa.
Ő itt a fő probléma! A Mindenen túl központi figurája nem Sean, ő itt
csak kellék, Memo Lucerónak kellett beépülnie a tudatunkba. Az alkotók
koncepciójának lényege a nagy ellenség megteremtése volt. Nyamvasztják
Amerikát rendesen a legkülönfélébb ellenségek, és noha a kormányzati kommunikációban
most kevés nyilat lőnek Latin-Amerikára, a bevándorlási (beszökési) mutatók
nem engedik hosszú időre szőnyeg alá söpörni a problémát. Meg amúgy sem
lehet tudni, mikor lesz szükség egy kis latin ellenségre. Nem árt kondícióban
tartani a nézőket! Nézzük csak a filmbeli drogkereskedelemben részt vevőket
alulról felfelé! Seannak jó kapcsolatai vannak az utcán terjesztő dílerekkel,
a legutolsó láncszemekkel. Egy Sexy nevű kövér afroamerikai régi barátságuk
okán segít is neki eljutni Lucero hálózatának legkisebb katonáihoz. A
két afroamerikai fiú már nem olyan kedélyes, mint Sexy. Idegesek, össze-vissza
lövöldöznek, kijár hát nekik Sean intése: jobb lenne, ha más elfoglaltság
után néznétek. Ők tehát a rossz dílerek. (Azt nem firtatja a film, hogy
a jó díler, Sexy honnan szerzi az anyagot, hiszen ha van jó vagy legalábbis
megtűrt díler, akkor kell lennie jó vagy legalábbis megtűrt hálózatnak
is, de arra sem kapunk választ, hogy ha már úgyis jóban van Sexy és Sean,
akkor a barátját miért nem oktatgatja Sean mondjuk hosszú vasárnap reggeleken
a jó útra térésről, na mindegy.) Feljebb haladva bejön a képbe egy fehér
férfi is. Aztán még egy. Az előbbi cinikus és kegyetlen, az utóbbi már
diabolikus (nyilván nem szándéktalanul emlékeztet Willem Dafoe-ra). Jó,
velük is el lehet bánni, hiszen amerikaiak. (Afroamerikaiak és fehérek
harmóniája - idáig hát kerek a világ!) De innentől már csak latinok jönnek.
Idegenek. Sárgásfeketék. Nagyon gonoszak. Lucero még a családját is kiirtotta,
s most hogy hetyeg a fiatal lányokkal! Nincs ezekben érzés! (Bezzeg Sean
hogy szenved! Őbenne - noha utcagyerek volt - milyen mély az összetartozás-,
a családtudat és a szerelem! A néző szíve meghasad, és egyre laposabbakat
pillog a nagyon szúrósan kémlelem a tengert, szívemet úgy facsarja a fájdalom
jelenetnél!) Szóval láttuk, milyen gonoszak ezek, láthattuk, mennyire
veszélyeztetik Amerikát, de legalábbis a kedélyes és jó afroamerikai utcai
dílerek világát. Mondhatnánk, hogy hátborzongató a film, bár nekem sosem
voltak illúzióim az amerikai propagandagépezettel kapcsolatban. Merülés a félelembe A U.S.S. Tiger Shark második világháborús tengeralattjáró új parancsnokát, Brice hadnagyot kemény fából faragták. Ellentmondást nem tűrően hajózik hazai, amerikai kikötő felé, pedig a hidrogénkészlet vészesen fogy, s nem messze volnának angol ellenőrzés alatt levő partok is. Karakán, macsó szilárdsága egyrészt tekintélyteremtő (melyre nyilván azért van szüksége, mert most vette át a véletlenül tengerbe fulladt kapitány helyét), másrészt a túlélés záloga, hiszen a hajón - mióta telibe találtak egy német hadihajót, és mióta a parancsnok balesetet szenvedett annak a vitának a hevében, hogy felvegyenek-e német túlélőket- szaporodnak a megmagyarázhatatlan, rejtélyes események. (Előbb felveszik egy német tengeralattjáró által elsüllyesztett brit kórházhajó három túlélőjét, akik közül az egyik nő, mely hír futótűzként terjed a hajón, mert régi matrózbabona szerint egy nő a fedélzeten balszerencsét hoz, aztán amikor egy német hajó alatt kell elúszniuk, Brice teljes csendet rendel el, de a volt kapitány szobájában valahogy megszólal a lemezjátszón egy Benny Goodman-album (meg is bombázzák tengeralattjárónkat a németek rendesen), a legénységből többen hallucinálni kezdenek, Brice elé valahonnan leesik egy Shakespeare-kötet, mely a Machbetnél nyílik ki, és egy képregényfaló matróz különös felvetéssel áll elő: "Mi van akkor, ha a bombázáskor mindnyájan meghaltunk, és a rejtélyes hangok a mentésünkre igyekvőktől származnak?" Aztán hullani kezdenek az emberek, és sokan már nemacsak hallucinálnak, de vizionálnak is.) Brice hajthatatlan, vele nem packázhatnak sem földi, sem égi hatalmak! Magatartásának megítélése akkor fordul az ellentétébe, amikor az óceánból kimentett angol ápolónő megtalálja a hajónaplót, és észreveszi, hogy a két, különböző írással vezetett rész között néhány üres oldal van. Vagyis az előző kapitány balesetének körülményei legalábbis tisztázatlanok. Rutinos kriminézőnek már ekkor összeáll a kép (melyet aztán folyamatosan élesít is a film): a tengeralattjárónk által eltalált hajó nem német volt, hanem az a bizonyos brit kórházhajó, ahonnan a három túlélő származott, az előző kapitány pedig menteni akarta a vízben levőket, amikor meghallotta, hogy angolul kiabálnak segítségért, ám a hibás tűzparancsért felelős tisztek (élükön Brice-szal) menekülni akartak. A kapitány halála tehát nem volt baleset, Brice kiállása pedig nem férfias keménység, hanem előbb gyáva, később pedig rögeszmés menekülés, menekülés a felelősség és végül talán saját lelkiismeret-furdalása elől. Merülés a félelembe. A misztikus dolgokért pedig a megölt parancsnok szelleme (vagy Brice hadnagy spiritualizálódott lelkiismerete) a felelős. Jóllehet a történet bárgyú, a film érdekes és feszült, mert a félelmetesre, misztikusra világított zárt terek, a szűk képmezők intenzív thrill-élményt nyújtanak. Néha meghökkentők ugyan, de nem zavaróak a fel-felbukkanó, inkább a Goya-festményeket mint a Caspert idéző szellemgrafikák. A tanulság pedig, hogy a gyáva férfi szánalmas, keménykedhet ugyan, de nincs szabad akarata, kiszolgáltatott a sorsnak. (A szellem ugyanis visszafordítja a tengeralattjárót, és az óceán fenekére juttatja az elsüllyesztett angol kórházhajó mellé.) A fülke Stu Shepardot szemmel láthatólag nem foglalkoztatják sorsbéli kérdések, gyanútlanul besétál egy telefonfülkébe Manhattanben az 53. és a 8. utca sarkán- és akkor lesújt rá Isten ostora. Jó, hát Stu egy elvetemült gazember! Nehezen érthető dologgal foglalkozik, ha jól vettem ki, akkor amolyan média-összekötő, vagyis eléri, hogy különböző ügyfeleiről képek, hírek jelenjenek meg az újságokban, repirendezvényeket szervez, ehhez sokat kever-kavar, ügyeskedik, füllent. Nagy dumás. Fülén mobiltelefon, és süketel mindenkinek. Láttak már ilyen mocskot?! De ez még semmi! Ez a piszok Stu durván azt mondja egy pizzafutárnak, amikor az majdnem rátöri a telefonfülke ajtaját, hogy hagyja békén, és amikor a futár erősködik, akkor hihetetlen mocsok módon és emelt hangon azt ordítja: egye meg maga, vagy adja oda egy hajléktalannak! És ez nem elég neki! Most olyasmi következik a bűnlajstromában, amely részt a gyengébb idegzetűek ugorják át! Ez a szemétláda Stu időnként felhív egy széplányt, bizonyos Pamelát, és vacsorázni hívja, a rohadék! Hogy dögölne meg az ilyen! Az invitáció már csak azért is különösen elvetemült cselekedet, mert Stu (nem is tudom, nyomdafestéket tűr-e a dolog) nős! Nős a rohadék! Nem csoda hát, hogy Stu a tiszta Amerika első számú közellensége. Bűnhődnie kell! Le is csap rá az Úr egy elmebeteg sorozatgyilkos bőrébe bújva. Megcsörren az a bizonyos fülkés telefon, Stu reflexszerűen felveszi a kagylót, a hang pedig értésére adja, hogy ha leteszi, egy szemközti ablakból lelövi. Arra kényszeríti Stút, hogy ordítsa világgá bűneit (lásd fentebb), tudja meg az a Pamela, hogy ő már nős (a telefonfülkében sakkban tartott férfiról a tévében live-közvetítést néző lány, aki egyébként eddig folyton kikosarazta Stút, nagyot nyel a hírre - szemmel láthatólag kis híján meddővé válik a sokktól, pedig minden egészséges kisamerikaira szüksége van az amerikai népnek), és amikor Stu odaér az önfeltárásban, hogy pedig nagyon szereti a feleségét, az okos, szép arcú Kelly (aki a fülke köré gyűlt tömegben, a rendőrkordon mögött aggódik férjéért) tekintete elhomályosul. Egy gennyes fickóról lehullt az álarc! Megkönnyebbül az ember. Mert aztán az ilyen Stúkból lesznek azok, akik egy késsel kiirtják a családjukat, vagy belerepülnek a World Trade Centerbe. Csupán azt nem értem, hogy a vallomást kikényszerítő idegent miért azonosítja a film Istennel a film elején eljátszott dalbetéttel (infromáció, kérem az operátort, kapcsolja nekem Jézust, Jézussal szeretnék beszélni stb.), illetve a film eleji lassú "úszással" a kék égen. Ha jól emlékszem, csak egy vallásos filmet láttam A fülkét megelőzően, Ladislao Vajda 1955-ös Marcelino, kenyér és borát (Marcelino pan y vino), az is elég hátborzongató volt, de legalább érthető, logikus és korrekt. Mindazonáltal A fülke révén érdekes filmtörténeti összefüggésre bukkantam egy internetes lapban. Azt írták, hogy a forgatókönyvíró, Larry Cohen elmesélte A fülke ötletét Hitchcocknak úgy harminc évvel ezelőtt, de nem lett belőle film, mert a Mester nem sokkal később meghalt. Nem akarom azt mondani, hogy Hitchcock a bánatba halhatott bele, hogy idős korára is ilyen baromságokkal bombázzák, de A fülkét nézve azért ez is benne van abban a felejthetetlen keménykalapban... Intacto Minden reményem a két, most bemutatott spanyol filmben van. Ezek is macsó-filmek. Az Intacto hőse az előbbi két amerikai produkcióhoz hasonlóan túlvilági erőkkel száll szembe. Igaz, hősszerelmese Tomás Brice kapitány ellentéte, inkább amolyan Stu Shepard forma, mégis bátran hívja ki a sorsot maga ellen, mert szerelme élete a tét. Akik látták a filmet, tudják, hogy nem vagyok irigylésre méltó helyzetben, amikor az előző mondatot a film cselekményéből vett példákkal kívánom alátámasztani. No nem azért, mert oly elvont az értelmezés, hogy bonyolult lenne az asszociációsort felvázolni, hanem mert olyan bornírt történetbe ágyazták ezt a klasszikus toposzt, hogy az ember szégyelli magát az "alkotók" helyett is. Szóval a sivatagban működik egy kaszinó (Buena Suerte), a tulajdonosa egy öregember, Samuel, aki egy abszolút sport (a Szerencse) vitathatatlan bajnoka. (Vagyis egy végtelenített Hutchen.) E sport legfőbb ága egyfajta orosz rulett. Egy pisztoly forgótárából csak egy lövedék hiányzik, először a kihívó pörgeti meg a tárat és lő (úgy tíz centiről), aztán Samuel. Ez az igazi macsó sport! (Hollywood bokszfilmesei csak lesnek.) De más ágai is vannak e sportnak, például: versenyfutás az erdőben hátrakötött kézzel és bekötött szemmel - az győz, aki legtovább tud úgy futni, hogy nem ütközik fának (már csak ebből is látszik, hogy a rendező, Fresnadillo spanyol lélek, mert ez a játék kísértetiesen emlékeztet a bika elől futás okos hagyományára, a macsó vakmerőség tájjellegű spanyol próbájára, amúgy Hollywood bokszfilmeseinek ezek után végképp leesik az álluk); hajbekenés valami mézszerű anyaggal, szembekötés, lámpaleoltás, a versenyzők szobába zárása - és várakozás: kinek a fejére száll a pókszerű bogár (nem tudom pontosan, hogy mi, bichost mondanak a filmben, ami férget jelent spanyolul), miközben egy kiégőben levő zöld neoncső vibrál, minden bizonnyal azért, hogy beleremegjünk ebbe az amúgy is torokszorítóan izgalmas játékba (Hollywood bokszfilmesei nem bírják tovább és rohannak a remake-jogokért!); bekötött szemmel átfutás az autósztrádán a száguldó kocsik között; és néhány egyedi sportág, melyek amolyan válogatóként funkcionálnak, ezek győztesei vehetnek majd részt a fenti elmés-izgalmas játékokon (az elődöntőkben a versenyzők tudtukon kívül állnak rajtszalaghoz): ki él túl egy légi katasztrófát, ki él túl egy frontális autóbalesetet, ki él túl egy bikaöklelést stb. A nagy szerencseversenyeken pénzen, vagy a legyőzöttek ingóságainak használati jogán túl a győztes elnyeri a legyőzöttek szerencséjét, ami a legyőzöttek által korábban legyőzöttektől elvett szerencsékből tevődik össze. (Olyan, mint a Mackó sajt: egy szmokingos mackó egy tálcán Mackó sajtos dobozt tart, amin van egy szmokingos mackó, aki egy tálcán Mackó sajtos dobozt tart, amin van egy szmokingos mackó, aki stb. stb.) Nos Samuel így nyeri el a lelőtt torreádortól egy lány szerencséjét, amit a torreádor korábban egy lezuhant repülőgép egyetlen túlélőjétől, Tomástól nyert el. Amikor Samuel lelövi a torreádort, a lányt valahol egész máshol véletlenül meglövi aktuális barátja fegyvertisztogatás közben. Tomás felkerekedik, hogy megmentse exbarátnőjét (akit még mindig nagyon szeret), vagyis megölje Samuelt. Ez nagyon férfias (mesebeli lovagot idéző) vállalás, hiszen az erdőfutásban Tomás vesztett, és a torreádornak, aki akkor legyőzte, Samuel kiloccsantotta az agyvelejét, mi esélye lenne hát hősünknek?! (Egy vesztest hozol ide nekem, perel is Samuel a szervezővel, de megenyhül, sőt elérzékenyül, mikor megtudja, hogy Tomást a szerelem hajtja a párbajon való részvételre.) Samuel és Tomás is az üres töltényágyra kattintják a pisztoly kakasát. Döntetlen. De mégsem! Egy rendőrnő, Sara, aki azért üldözi Tomást, mert a fiú voltaképpen egy bankrabló, beront a helyiségbe, kialszik a fény, pisztolydurranás pisztolydurranást követ, aztán újra világos, mindenki halott, csak Tomás él. Ha nem is férfi módra, de Tomás győzött. Új Isten született. Merthogy Samuel Isten-alak volt. Arcát senki sem láthatta (csak a pisztolypárbajban részt vevő ellenfele, akit meg úgyis lelőtt). Testének minden pórusából földöntúli fáradtság sugárzott. El kellett hát már jönnie az új Istennek. Samuel bölcs volt, gyomortájékon is érzékelhető rezgős, mély hanggal (Max von Sydow), Tomás laza, tiszta lelkű, de nyegle, tenyérbe mászó új macsó Isten. (Érdemes egymás mellé állítani életük nagy eseményét! Samuel gyerekként túlélte a koncentrációs tábort, ahol egy terembe zártak ötven kisgyereket. Felírták mindegyiknek az alkarjába égetett számot, és nap nap után sorban egymás után kiszólították őket. Aki kilépett az ajtón, többé nem tért vissza. Végül csak Samuel maradt, akiért már nem egy náci, hanem egy szövetséges katona jött el. Tomás bóbiskolt a repülőgép székében, a katasztrófa után ugyan kicsit zavarta szemét az égő roncsok fénye, de aludt tovább, míg aztán a kórházban tért magához.) Hőstipológiájában korszerű film az Intacto, amúgy tökéletesen neutrális és érdektelen. Végig lekötötte a figyelmemet, mert oly elképesztően zavaros a szerencseelvétel mechanizmusa (működik például úgy is, hogy az egyik ember ráteszi a másikra a kézét, de vannak amolyan szerencsebenzinkút jellegű rendezvények, ahol öleléssel, csókkal szerencsét lehet tankolni valakitől), annyira izzadságszagú a szerencsések különféle versenye, de a legkisebb mértékben sem ejtett zavarba, vagy gondolkoztatott el. Meggyőződésem, hogy Fresnadillo remek B-movie-gyáros lesz Hollywoodban. Tud feszültséget teremteni. És tud ingerültséget is kiváltani. Enyém vagy! Akkor nézzünk egy életszagú filmet! Családi erőszak. Emlékszem, hogy felsültem az amerikai verzióval, a Most már eléggel. Bementem egy kis Jennifer Lopezt nézni. Imádtam a Szeretném, ha szeretnélben. Itt is jól indult minden, aztán a kis bronzékszer átvedlett büdös, katonai bakanccsá. Kitalálta, hogy férfiként győzi le brutális férjét, ha ő üt, én is megtanulok ütni, ha ő erős, én is az leszek. Női súlyemelő logika. Bár Paz Vegáért nem vagyok annyira oda, reméltem, ilyen csúnya metamorfózison nem megy keresztül. De hát hogy is jut ilyen eszembe! Ez egy spanyol film, nem holmi amerikai malomalji feminizmus! Az Enyém vagy! Joaquínja a macsó hősök kifordított példánya. Olyan, akár egy nekivadult pónibika (igen, még akkor is, ha egyelőre ő az egyetlen ismert képviselője ennek az állatfélének). 150 centis, korpulens, rövid és vastag nyakú. Bazsalygásában van valami zavaró: Robert De Niro pszichopata figuráinak mosoly-vicsorára emlékeztet. Nos ez a kis fekete diablo veri a feleségét, méghozzá kegyetlenül durván. Felháborító és undorító, de zsigeri ellenszenvünkön túl nehéz Joaquín személyiségét megítélni, mert egyrészt beteg ember, másrészt nem derül ki, miért torzult el a személyisége. Nehéz hozzá viszonyulni, nem tudunk vele mit kezdeni. Nyilván árulkodó Joaquín édesanyjának a felvillantása (mikor Ángela fájdalmasan vajúdik a kórházi ágyon, az anyóst a kórterem berendezése izgatja - felmerül a kérdés, Joaquín a szeretetlenséget, az együttérzés, empátia hiányát hozta otthonról, amit megerősít, hogy míg Ángela szenved, Joaquín telefonálgat, és a gyermeke születése kevésbé érdekli, mint előléptetése), meg az is beszédes, hogy Joaquín a verésekkor tiszteletet követel a feleségétől (kisebbségi komplexusa volna?). (Bár ezt némiképp tompítja, hogy az egyik veszekedésben Ángela is tiszteletet követel a férjétől, és a néző gyanakodni kezd, hogy ez valami sajátos spanyol vitafordulat lehet...) Abban semmi problémát nem látok, hogy Joaquín egy klasszikus férfi-nő szerepmegosztásban gondolkodik (a férfi tartsa el a családját, az asszony pedig gondoskodjon az otthon melegéről), ráadásul nem házi rabszolgának akarja a feleségét, hiszen bejárónőt és nörszöt is fizet. De az valóban nem szép, hogy idegesen szembefordul Ángela továbbtanulási szándékával, nem csak azért, mert ez nem EU-konform magatartás (tudjuk, hogy az új jelszó a tanítás-tanulásban a life long learning), hanem azért is, mert tanult reklámszakemberként tudnia kellene, hogy a távoktatás kiemelt célcsoportját éppen a jóléti társadalmak háztartásbeli asszonyai jelentik. Ám erre is csak azt mondhatjuk, hogy de hát beteg szegény ember! (Még csak halványan sem utal a film arra, hogy Joaquín féltékeny lenne Ángela esetleg megszerzendő tudására. Pedig Joaquínt elnézve volna realitása annak, hogy az asszonyka intellektuálisan a férje fölé kerekedjen...) És hát Ángélára is ráférne ismereteinek csiszolása. Tényleg nem kéne cigarettáznia terhesen! Aztán pedig mindig akkor turbózik rá a veszekedésre, amikor Joaquín amúgy is ideges. De a túlélési ösztön sem erős benne. Folyton megbocsát Joaquínnak (kár, hogy a film egy évvel korábban készült mint a Most már elég, így nincs lehetősége Ángelának kikölcsönözni, pedig most már azt mondom, tanulhatna Jennifer Lopeztől), a film végén (ki tudja hányadik összeverése után) szerződést ajánl: állítsuk vissza a harmonikus család látszatát, költözzünk újra össze, de közjegyző előtt írd alá, ha bántasz, akkor önként vonulsz elmegyógyintézetbe. Miért? Tudom, hogy nő, de hát akkor is..., ez azért nem mentség mindenre! Kevés tapasztalatom van hasonló ügyekben, de gyanítom, a nők tragédiája sokszor az, hogy anyagi problémák miatt nem tudnak elszakadni nekivadult férjüktől. (Ángelának azonban - még úgy is, hogy nem tett terhelő feljelentést férjére a brutális bántalmazásokért -megítéli a bíróság a közös lakás kizárólagos használatát és a gyereknevelés jogát, Joaquínnak pedig "bérelnek" (hogy kicsoda, azt nem tudom) egy lakást, amíg nem tud másikat venni.) Ángela a barátnőjénél (egy luxusbutikban) azonnal munkába állhat. És van megfelelő családi háttere is. Új építésű, kertes sorházban lakó bátyja csak egyszer vágja gyomorszájon Joaquínt, aki máris szűkölve húzza meg magát terepjárója ülésén. Nem tudom elhinni, hogy ebben a közegben Ángela annyira magára hagyatott lenne a problémájával! (Megjegyzem, a Most már elég Slimje árvalány volt - azért van, ahol tudnak forgatókönyvet írni.) Csak úgy felvillan bennem mondjuk egy békásmegyeri ötven négyzetméteres panelben, két gyerekkel lakó család képe, ahol a feleség fizetése önmagában a rezsin túl a havi ennivalóra sem elég, a szülők vidéken laknak, vagy Pesten hasonló körülmények között, és ebben a helyzetben vadul meg otthon a férj, és kezdi el játszani a Terminátort. Ezért érzem úgy, hogy mellbe vágó ugyan a film, de nem bátor. Sőt kifejezetten gyáva! Mert bagatellizál egy nagyon súlyos társadalmi problémát. Lehet, hogy a film eladhatóságának és Spanyolország EU-n belüli renoméjának jót tesz az a közeg, amelyben játszódik, de a történetet aláássa. Ángela nyomorát akkor kezdtem el végképp unni, amikor a kórház folyosóján egy felkötött karú, húsig felszakadt sebű, rossz arcú, asszony jött vele szembe. Ennek a nőnek a sorsára lennék kíváncsi, mert ez a szalonbrutalitáson túl igazi drámát sejtet. Meg lassú is a film. Pedig nagyon keményen indul. Mint egy fekete-fehér snuff movie. (De mindjárt illúzióromboló is, hogy szélesvásznú!) Az agyunkban zakatol egy férfi lihegése, a kamera a férfi szemeként idegesen mozog össze-vissza, ahogy a sokkos állapotig feldúlt nő mozgását követi. Ebből a helyzetből (igen, itt fordult már a kocka, és a férfi a rab, miután Ángela leütötte egy üveggel, majd egy vasalóval) villan fel flash backekben a történet. (Csak a rend kedvéért: Joaquín végül kiszabadul a fogságából, és viszontkötözi Ángelát. Veszekednek. Joaquín el akarja vágni az Ángela bilincséül szolgáló celluxot, amikor belép a luxusbutikos, felkapja az ajtóban heverő pisztolyt, mindenki dulakodni kezd mindenkivel, nagy durranás, majd vágás, és Joaquín katatón állapotban ül egy klinika udvarán, Ángela a két gyerekükkel (mert az egyik erőszakoskodás során Ángelában megfogant egy második gyerek is) éppen látogatóban vannak nála. Azt nem tudjuk meg, hogy a butikos nővel mi történt, meg volt ott egy szőke sógornő is, igaz, az ő sorsa nem is érdekel, sem azt, hogy Ángela elvégezte-e a távegyetemet, mindazonáltal elég jól néz ki, de hát Paz Vegától ez a minimum.) A film sokszor veszít a feszültségéből, ám a saját és mások levében fürdő néző idegeit pattanásig feszíti a Művész mozi légkondi nélküli Bunuel terme. Gratulálok a mozi üzemeltetőinek, leleményesen pótolták ki a film hiányosságait! És végül nehéz kihagyni az Enyém vagy! bújtatott reklámjai által felkínált ziccert: minden más lenne, ha Joaquín nem KIÁ-val furikázna, hanem egy Citroën 5-össel, mert azt, mint a reklámban mondják, feszültségoldásra tervezték... Csak azt nem értem, ha családon belüli erőszakról szóló, spanyol drámát akar forgalmazni a Budapest Film, akkor miért nem Achero Manas Golyóját (El Bola) vásárolták meg, mely az elmúlt évek leginvenciózusabb spanyol filmje, durva és sokkoló (egy kisfiút ver benne az apja) környezetrajza hiteles, nem sugárzik belőle az országimázs-reklám, felkavarja az ember gyomrát, és ökölbe szorul a kezünk, ha kijövünk a moziból. Kezd feltámadni a szél. Nehéz nyarunk volt. Ránk fér egy kellemes, hűvös
ősz. |