Adalékok
az erdélyi filmgyártáshoz
Zolnay
Béla: A Bánk Bán Filmen63
A Bánk bán nem
mozitéma. Ezt maga Janovics Jenő, a kiváló dramaturg és színész érezhette
legjobban, mikor az átdolgozásba fogott. Vállalkozása két sarkponton fordul
meg. Az egyik: irodalom. A másik: mozi. A munka irodalmi részét, a lehető
legjobb akadémikus tradícióval együtt, készen kapta. Katona József megcsinálta, Gyulai Pál beleverte a köztudatba a Bánk bánt.
Vele nőttünk föl. Nekünk Katona - c'est le drame. Más kérdés, hogy a mozira
kellett várni, hogy a Bánk bán lejusson a nép közé. Ha ez sikerülne, akkor
lehetne Bánkból is széleskörű nemzeti tradíció, aminthogy nemzeti tradíció,
aminthogy nemzeti tradíció még a Claudel publikuma előtt is, a Comédie
Française és a klasszikusok.
Színház és mozi: két új ellenség. Két külön művészet, más
tartalommal és más eszközökkel. A film a valóság, az élet, a fotográfia. A
dráma mindig több volt. Kezdve az ideális görög színpadtól, Shakespeare puszta
emberábrázolásán és a francia tragédia sűrített és elvont cselekményén
keresztül egészen Ibsenig és a szimbolikus drámastílus, realizmustalan
törekvések felé - nem a neoklasszicizmus erőtlen és disszonancia nélküli
ködképeire gondolok - mindenütt eltávolodás a természettől. A filmdráma félig
még dráma. De megvan a lehetősége hozzá, hogy csupasz természetet, tobzódó
naturalizmust adjon a publikumnak. Itt már a fizikai ráismerés meghozza az
örömet, nem kell belső ráeszméléssel kisajtolni a beleélést. A Bánk bán filmben
is - nem mindig simán - ez a két technika keveredik. Az udvari termeket, az
összeesküvők pinceboltozatát, a nagy jelenet szcenírozását finom tapintattal
meghagyta az átdolgozó kulisszának. Nem is volt szabad a Bánk gyilkosságát
helyszínen fölvett bűncselekménnyé lefokozni.
Ami
a természetbe kivitelt illeti, az egészen más dolog. Ott el kell felejteni a
tragédiát. A mesterséges monumentalitás egyszerre összeomlik. Bánk csak a
színpadon Bánk. A természet nagyon nagy keret az ember ábrázolására. A
festészet is, mikor a műteremből kiment a szabadba, otthagyta a pszichológiát
és az arcnak részletező rajzát. Rembrandtot sem lehet plein-airbe átírni. Vagy
a Rafael-madonnát édes élőképbe eleveníteni. Viszont egészen új lehetőségek
tárulnak föl, miket a rendezés nagy művészettel aknázott ki. Azt csinálták a természettel, amit akartak. Fölülről nézett
hatalmas tájkép téres levegővel és mélybeeső távlattal; sötét keret szűk
nyílásán át kitekintő a napsütésre. És a már szinte romantikus plein-air.
Egybefoglaló napsütés, holdfény, de olyan, melybe a kontúrok - a Melinda fehér
vonalai - élesen belerajzolódnak. Sikerült egészen kétdimenziós
tableau-világításokat is kihozni. Széles hegyoldal egy kis ég-sarokkal, a sötét
folton végigkígyózó embersorral. Vékony földcsík, rajta az egész képet betöltő
ég: a természetnek a legstilizáltabb színpadi technikával való beállítása. Igen
ügyes megtalálás volt a kikötött paraszt. Ez az élő Szent Sebestyén-motívum nem
koncesszió egyik művészet kárára sem. Jól illusztrálja a tragédiát és a film
eszközeiből sarjadt ki.
Harmóniában van a drámával a többi megjelenítő betoldás is, a
Bánk szemleútja: csak a sok kézlobogtatás magában keveset fejez ki a nép
nyomorából. Amit a színpad szintén nem mutathat, látjuk Mikhál bánt igazi
börtönben, Petúr háznépét igazi lovaktól hurcolva. Dráma is van a szabadban.
Hírnök pihegve lovagol végig a vásznon. A Melinda történetét kiszélesítve
kapjuk. Hálás érzelmi bánya volt ez már az opera számára is, melynek melódiái
kísérik a filmet. A publikum fölsóhajt, mikor végre kigyúl a faház és leég. Itt
aztán - kibújik a mozi a zsákból. Gondoljuk csak el, mely banalitás volna,
mondjuk a Kísértetek tengelyévé a menhely nagyszabású leégését tenni,
fölszerelve és kiaknázva a modern filmtechnika minden vívmányaival.
A Bánk bán nem csattanókra fölépített színdarab.
Cselekménybeli sikert a moziban - a filmromantika szenzációi mellett - nem is
várhatunk tőle. Mégis értékes és sikerült vállalkozás volt, mert nemzeti tartalmat
népszerűsít. És a Katona szövege sem került sutba. Meg-megjelenik a vásznon a
maga csiszolatlan fönségében, mint valami néma orákulum, mely időnként a
múltból a néphez szól és intézi a képek mozgását. Valljuk be, hogy enélkül meg
se értenők a filmet. De nem féltjük a színészeinket, hogy kifejező
mozdulatokkal szavak nélkül is fognak interpretálni. A Szökött katona filmje
után jött a Tolonc, most a Bánk bán: mindig nehezebb feladat. A Jászai Mari
gesztusaiban van a legtöbb jelentés, de láttunk vászonra való artisztikus
pózokat a többieknél is.
A mozi-publikum
eo ipso és kritika nélkül megnézi, amit elébe adnak. De a dráma barátainak is
érdekes csemege a Bánk bán-film, mert nem bontja szét a tartalmat, ami drámáé
és stílusos formában fejezi ki, ami a mozié.
Dr. Janovics jenő:
A magyar film gyermekévei erdélyben64
Közhellyé
vált már az a nagyon sűrűn hangoztatott és nem vitatott megállapítás, hogy
száznegyven évvel ezelőtt Erdély adott magyar színészetet Pestnek.
Magyarország fővárosában, a német szótól hangos Pesten, ahol
akkor teljes pompájában virágzott a német színház, a lelkes Kelemen László még
zsellér-jogot sem tudott kikilincselni a magyar színészet számára. S amikor a
sok sürgetésre, a megyék szorgalmas felirataira végre engedélyt nyertek a
magyar színészek arra, hogy hetenként
egyszer játszhatnak Pesten és egyszer
Budán, a nemtörődömség, a lemondás, a közöny, a lenézés, a saját sírját ásó
tunya tétlenség fojtotta meg a nemes úttörők hősi törekvéseit. Csak akkor
tudott gyökeret verni Pesten a magyar színjátszás, amikor Wesselényi Miklós az erdélyi társulattal Debrecenen és
Szegeden át ideérkezett. Az Erdélyből hozott mag kikelt és virágba szökkent
ebben a terméketlen talajban is. Erdély szabad szelleme diadalmaskodott itt,
ahol akkor a köznép jobbágyi elnyomatásban senyvedett, az elnémetesedett
polgárság ideálok nélkül, sivár tétlenségben morzsolta le napjait, a főnemesség pedig a bécsi udvar fényében sütkérezve, megfeledkezett fajáról, nemzetéről.
Az idők folyamán ez a csoda sokszor ismétlődött meg.
A vérbő és mélygyökerű magyar színészetnek Erdélyben minden
időben nemes hagyománya maradt az,
hogy friss erőket, új gondolatokat, lüktető vérkeringést, felívelő lendületet,
szárnyaló tehetségeket adjon a budapesti színpadoknak.
S amikor a kinematográfia új, külföldön is alig megszületett
művészete tapogatózva kereste kiélési formáját Magyarországon, megint Erdély
volt az, amely legelőször találta meg az
utat, amely irányt mutatott
és ha a világháború nyomán beállott politikai változások nem állították volna
meg lendületében, akkor az Erdélyben
elvetett magból kiterebélyesedett volna az igazi magyar film.
A
magyar nemzeti filmgyártás szükségességének gondolata Erdélyben született és
érvényesülési útjának egyedüli lehetőségét és irányát Erdély példája mutatta
meg.
1912! Még gyermekcipőben járt akkor a filmkészítés.
Külföldön is még csak idegenkedéssel, tanácstalanul, óvatosan
kapcsolódott be a tőke a gazdasági és művészi lehetőségeknek ebbe az új
formájába.
Budapesten
alkalmi egyesülések, lelkes műbarátok, jószimatú tőkések rendszertelenül,
ötletszerűleg, de legtöbbször nagyon szerencsés kézzel indultak el a töretlen
és kockázatos úton.
Mégsem vitatható, hogy a megindulás éveiben nagyobb nemzetközi jelentősége és nagyobb
sikere is volt külföldön a magyar filmnek, mint most, amikor kábultan és
tapogatózva keresi a kijutás és érvényesülés lehetőségeit a felhőkig lendült
külföldi filmek közé. Pedig ma már Budapestnek tökéletesen berendezett
filmgyárai, gazdagon felszerelt műtermei vannak. De azok a képek, amelyek
azokból a műtermekből kikerülnek, nemzetköziségre
törekszenek, versenyezni akarnak a külföld elérhetetlen tökéletességű műveivel.
Ez
a kicsi ország a maga szűkre határolt nyelvterületével csak valami különleges stílussal, valami jellegzetes sajátosság révén,
valami zamatos eredetiség színében vonhatja magára a külföld figyelmét.
Ha ugyanazt csinálja, amit a nagy
országok csinálnak a maguk aránytalanul hatalmasabb anyagi erejével, műszaki
felkészültségük káprázatosságával, a rendelkezésükre álló nyelvterület
határtalanságával, akkor a nemzetközi versenyben mindig alul fog maradni.
Tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy ma Magyarországon nem
készülnek magyar filmek, hanem csak Magyarországon gyártott filmek. A néma
filmek idejében az Erdélyben készült filmek
jellegzetességében, témában, nemzeti vonásokban, stílusban magyar filmek voltak. És külföldi sikereiknek ez volt a titka. Mert
hiszen külsőségekben, kiállításban, a beléjük helyezett tőkék folytán kínálkozó
szerény lehetőségekben technikai felkészültségben
akkor sem tudtak versenyezni a mieink a külföld termelésével.
Ez
a most fitymált nemzeti vonás, mely nemzetközi vonzó erőnek
bizonyult, veszett el a magyar filmből, amióta hangossá vált.
Hiába próbálunk cointreaut
gyártani vagy whiskyt, annak nem
találunk piacot Franciaországban vagy Angliában, mert hiszen azt ott jobban
tudják csinálni. De ha barack
pálinkát főzünk, azt mohón fogják venni a külföldiek, mert olyan zamatja van, amit ők nem tudnak megadni
az italnak.
A magyar némafilm annak idején igazán nemes nyomokon indult.
Legalábbis az erdélyi kezdeményezések.
A budapesti filmek már akkor is kapkodók,
nagyotakarók, nemzeköziségre törtetők voltak. Az erdélyi filmek azonban a
lendületnek azzal a céltudatosságával és hitével keresték a nemzeti nyomokat,
hogy ez az egyetlen út, amely a külső országok közönségének érdeklődését is le
tudja kötni.
Most már talán nem szerénytelenség annak megállapítása, hogy
az én erdélyi film-elgondolásaim és terveim magyar szempontból is,
nemzetköziség szempontjából is jelentőséges és helyes útkeresések voltak. Az
irányítást akkor úgy az előállított képek száma, mint művészi értékük,
céltudatosságuk és az egész világon való elterjedésük tekintetében is Erdély
ragadta magához.
Emlékezzünk csak vissza az Arany János balladáinak filmváltozataira, amelyek közül különösen a Tetemrehívás hagyott mély nyomokat a
lelkekben. Vajdahunyad vára és környéke elevenedett meg ezeken a képeken, a főszerepeket pedig Szakács Andor, Berky Lili, Nagy Gyula
játszotta. Petőfi Sándor néhány versének artisztikus filmfeldolgozása, vagy
mondjuk pontosabban: film-illusztrációja
is nagy hatással volt úgy a magyar, mint a külföldi közönségre. Aki a "Falu végén kurta kocsmát" látta,
Rózsahegyi Kálmánnal a vezető alakban, nem fogja elfelejteni, és plasztikus
képet kap a magyar falu életéről. És a többiek: Bánk bán (Jászai Marival, Paulai
Erzsivel, Szentgyörgyi Istvánnal, Várkonyi Mihállyal, Bakó Lászlóval, a "Vén bakancsos és fia, a huszár"
(Szentgyörgyivel, Poór Lilivel, Réthelyvel, Laczkó Arankával), a "Dolovai nábob lánya" (Csortos Gyulával,
Berky Lilivel, Mészáros Alajossal, Ihász Aladárral), a "Nagymama" (Blaha Lujzával, Korda Sándor rendezésében), Bródy
Sándor "Tanítónő"-je (Várkonyi
Mihállyal, Berky Lilivel, Dezséry Gyulával, Berlányi Vandával, Szentgyörgyi
Istvánnal, Mészáros Alajossal), a "Gyurkovics
lányok" (Csortos Gyulával), a "Névtelen
asszony" (Márkus Emíliával), a
"Betyár kendője" (Éjféli találkozás
címen), a "Magdolna" (Várkonyi
Mihállyal és Berky Lilivel), a "Tolonc"
(Jászai Marival), "Ártatlan vagyok"
(Beregi Oszkárral), "Liliomfi"
(Rózsahegyi Kálmánnal).
A dúsgazdag albumból csak néhány képet ragadtam ki
emlékeztetőül arra, hogy az akkori erdélyi filmgyártás komoly nemzeti és
értékes művészi célokat szolgált. Ízesen magyarok voltak ezek a filmek, de
amellett az akkori idők technikai fejlettségének is élén állottak, és eredeti
magyar zamatjuk ellenére - vagy talán
éppen ezért - a külföldi közönség is nagy szeretettel és érdeklődéssel
fogadta őket.
Tudvalevő, hogy az erdélyi filmek terjesztésének jogáért
akkoriban a párizsi Gaumont és Pathé-cégek versenyeztek.
Később
külön vállalat alakult a Projectograph
keretében ezeknek a filmeknek a terjesztése céljából "Proja" néven (ezt a nevet Roboz Imre adta az alakulatnak
Projectograph és Janovics kezdőbetűiből). Nem szabad hallgatással mellőzni
azokat a komoly érdemeket, amelyekkel Roboz Imre, a Vígszínház mostani
vezérigazgatója szolgálta a magyar filmgyártást. Mint ahogy most is ritkán
szerepel a neve a Vígszínház egy-egy ragyogó produkciójával kapcsolatban,
holott a bennfentesek tudják, milyen hozzáértéssel és céltudatossággal készíti
elő ezeket a produkciókat, akkor is megelégedett Roboz Imre a munka gyönyörűségével,
de abból azután derekasan kivette a
részét, a hiú dicsőséget átengedte másnak. Igazi névtelen hőse a magyar
filmgyártás gyermek-küzdelmeinek, de mi hálásan emlékezünk arra, milyen hasznos
irányítással, mennyi jó művészi és üzleti ötlettel, milyen finom ízléssel és
mennyi áldozatkészséggel segítette ő a magyar filmgyártás tapogatózását.
Valahogy kicsordult belőlem ez a pár emlékező sor, mert látom, hogy ahol a
magyar filmgyártás kezdő küzdelmeiről van szó, ott senki nem említi Roboz Imre
nevét. Ez pedig hálátlanság.
Nem lehet kicsinyelni annak a ténynek a jelentőségét, hogy
már a legelső erdélyi film, a "Sárga csikó", amelynek kolozsvári
felvételei alkalmával fúlt a Szamosba a szép Imre Erzsi, a magyar film első
hősi halottja, az egész világot diadalmasan járta be. Várkonyi Mihálynak és
Berky Lilinek ez volt első filmszereplése, s a "Sárga csikó". amelyet a Pathé-cég
kimutatása szerint nem kevesebb, mint százharminchét
példányban kellett az öt világrész számára másolni, még Japánban is nagy
sikerrel került vászonra, a háború után onnan is jelentékeny tantiemet számolt
el nekem a párizsi cég.
Az erdélyi filmek akkor
is színmagyarok maradtak, ha a témájuk nemzetközi volt. Emlékezzünk csak
vissza a "Gyónás szentsége" című
filmre, amely évtizedeken át egyik legkedveltebb, újra és újra reprizelt
darabja volt az európai metropolisok mozgófénykép színházainak. Nemzetközi volt
a témája, mégis az első jelenetek lepergése után mindenki megállapíthatta, hogy
"made in Hungary". Vagy a "Mesék az
írógépről" filmfeldolgozására. Vagy az "Elcserélt
csecsemők"-re, amely egy amerikai bohózat szüzséjét dolgozta fel és mégis tipikusan magyar film lett és mint ilyent
Prágában, a legnagyobb mozgófényképszínházban hat hétig egyfolytában játszották
Az akkori időkben mérhetetlen nagy sikert jelentett ez!
A
magyar filmeknek meg volt az útjuk és becsületük messze országokban, nem azért,
mert jobbak voltak, mint a
külföldiek, hanem azért, mert másfélék voltak. Igaz, hogy annyi gonddal,
hozzáértéssel és főleg művészi finomságokkal készültek ezek a filmek, hogy e
tekintetben is versenyképesek voltak. Kitűnő művészemberek tervezték, rendezték
és játszották ezeket a filmeket. A
színész szerepe nem alacsonyodott másodrendű fontosságúvá, mint a mostani
filmek egyikénél-másikánál. Korda Sándor
is ott kezdte rendezői pályafutását. A Pesti Newyork-kávéház hideg
márványasztalánál álmodozott a fiatal, nyurga Korda valami szerény megélhetést
biztosító újságírói alkalmaztatásról, amikor vonatra ültettem és levittem
Kolozsvárra filmrendezőnek évi 18.000 korona fix
fizetéssel. Emlékszem: Az első rendezése "Fedóra"
volt, de sehogysem boldogult vele, a rakoncátlan és elbizakodott színészek nem akarták respektálni a gyerekember
instrukcióit. Elcsüggedt. Reá bíztam a második és harmadik rendezését.
Többi között a Nagymamát is Blaha
Lujzával! Amikor Pesten megalapítottam a Corvint, Kordát tettem meg a vállalat
vezetőjévé. S ma? Korda Sándorban az angol nemzeti filmgyártás megteremtőjét
ünnepli öt világrész közönsége.
Az erdélyi filmek rendezői sorában volt Kertész Mihály, meg
Garas Márton is. S a színészek: Blaha Lujza, Jászai Mari, Márkus Emília, Paulay
Erzsi, Berky Lili, Poór Lili, Várkonyi Mihály, Beregi Oszkár, Ódry Árpád, Gál
Gyula, Rózsahegyi Kálmán, Csortos Gyula, Szentgyörgyi István, Bakó László és sokan
mások, akikre e pillanatban nem emlékszem.
Jól tudom, hogy a némafilmek korában könnyebb volt a külföld
felé vezető utak kiépítése, mint ma, amikor a hangosfilm nyelvterületi
határokat szab a képek terjedési lehetőségeinek. De a technika találékonysága
rövid időn belül le fogja rombolni a nyelvi elszigeteltség határait. S akkor a
jellegzetesen "magyar" film útja megint megnyílik a külföld felé. Meg kell
tehát addig teremteni az "igazi" magyar filmet és az erdélyi példát azért
idéztem emlékezetbe, mert ennek az
iránynak, ennek a törekvésnek kétségtelen sikere volt.
Ezzel
nem azt mondom, hogy a magyar film rekvizitumai között a fokosnak és lenge
fehérneműnek okvetlenül szerepelnie kell. Ámbár a nemzetközi elterjedés
lehetőségeinek nem gátja a magyar ruha, magyar nóta, magyar népszokások,
hiszen, hogy tovább ne menjünk, a magyar rádió legnépszerűbb műsorszáma
külföldön a magyar cigányzene. A téma is lehet nemzetközi. De legyen eredeti
zamatja a stílusának, a rendezésének, a külsőségeinek. Valami, amiről
megismerheti a néző, anélkül, hogy a gyártás helyét vizsgálná, hogy magyar
filmet lát.
Azokat, akiknek kötelessége és hivatása a magyar film
megteremtése meggondolkoztathatná az erdélyi példa, és erdélyi siker.
Hevesy
Iván: Janovics Jenőről65
...
A magyar film krónikásai feljegyezték, hogy az első
Jókai film nem itthon készült, hanem idegenben. A Szegény gazdagok filmesítése német gyárban folyt, német rendezővel
és színészekkel, állítólag igen alapos magyarországi miliő és
viselettanulmányok alapján. Hogy a magyar filmművészethez semmi köze nem volt,
ez nem vitatható. Nem ilyen egyszerű és nem ilyen kategorikus az állásfoglalás
azonban azoknak a filmeknek születéséről, melyeket a francia Pathé gyár
forgatott Magyarországon, közvetlenül az első világháborút megelőző időkben,
francia rendezővel és technikusokkal, de magyar színészekkel
és ami talán még lényegesebb: magyar írók műveiből írt mesével. Az egyik
Csepreghy Ferenc Sárga csikó című
népszínművéből készült, főszerepben Várkonyi Mihály és Berky Lili, a második
Bíró Lajos színpadi művét filmesítette meg, a Sárga liliom-ot. Nem könnyű az ilyen koprodukciót (ahogyan ma
nevezik) összetevő nemzeti komponenseire bontani. Véleményem szerint az
osztozás igazsága azon múlik, hogy ki adott a közösbe jellegzetesebb munkát. Ez
esetben a magam részéről csak annyit mondhatok, hogy többször is megnéztem mind
a két filmet és feltűnőnek találtam a különbséget a rendezés és az akkori
magyar filmek rendezése között, természetesen a francia rendezők javára. A
tárgy és a színészi produkció ugyan kétségtelenül adott "magyar levegőt", tehát
nemcsak külsőségeket, a rendezés azonban a francia film régibb hagyományából
táplálkozott, a döntő faktor tehát, a téma filmmé formálása, francia volt. A
rendezés régebbi hagyományaival és a filmfényképészi technika haladottabb
módszereivel. A kettőt emlékeimben, a nagy időtávolságon át nem tudom
elválasztani. Lehetséges, hogy ez utóbbi, a fejlettebb technika láttatta a
francia komponenset annyira előreugrónak. Ezt annál inkább számításba kell
vennem, mivel a színészek későbbi időkben elhangzó állításai szerint a filmek
rendezési kiválóságában része volt a koprodukciót összehozó Janovics Jenőnek
is, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatójának, a nemzeti filmgyártás lelkes
úttörőjének. A filmek ugyanis Erdélyben, Kolozsvárott és környékén készültek.
Annyi bizonyos, hogy Janovics Jenő a továbbiakban, az általa rendezett vagy
legalábbis az irányításával készült filmekkel mindent magáévá tudott tenni,
amit a franciáktól tanulhatott, és filmjeiben nemcsak hogy nem mutatott
provinciális elmaradottságot a budapesti stúdiók műveihez viszonyítva, hanem
inkább, egyben-másban azok túlhaladását valósította meg.
Egy
tekintetben bizonyosan: a magyaros, nemzeties jelleg erősebb kiemelésében,
aminek mindenesetre meg lett az az eredménye, hogy legalább ebben elütöttek
filmjei az európai, egyre inkább nemzetközivé mosódó filmstílustól. Erősebben,
mint a budapesti filmdarabok. Technikában, "kiállítás" dolgában sem voltak
szegényesebbek, elmaradottabbak, mint azok.
Janovics Jenő munkáinak magasabb értékében talán része volt
nagyobb műveltségének (bölcsészeti karon szerzett doktori diplomája
mindenesetre előtanulmányairól tanúskodik), valamint annak is, hogy mint a
kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója és rendezője, nagy fejlettségű színpadi
kultúra birtokában volt, amely azonban nem gátolta felismerését a színpad és
film különbségéről. Munkái csak így lehettek filmszerűbbek, mint budapesti
kollégáinak filmjei. Színészi múltja pedig azt a
képességet biztosította számára, hogy a színészi alakítás feladatát mintegy
belülről is magáévá tehesse, színészeit ne csak a rendező és a játékmester
szemszögéből irányítsa. Ebben természetesen nem állt egyedül, hiszen tudjuk,
hogy a magyar filmrendezők nagy többsége, éppen az értékesebbek, hasonlóképpen,
mint színészek, színpadi vagy filmszínészek kezdték, az ilyen irányú
előmunkálkodást azonban egyik rendező kollégájánál sem éreztük ilyen
gyümölcsözőnek. Még valamit kell Janovics javára írnunk: a világháború évei
alatt kibontakozó magyar filmgyártás termékeiben egyre-másra érezhető volt az a
szellemiség, amit az szó rossz értelme szerint
"pesties" kifejezéssel szokás jelölni. Ez a filmkultúrában a felfogás bizonyos
cinizmusát jelentette, szórakoztató iparnak nézni a filmkészítést, mélységes
megvetéssel a tömegek, a moziközönség iránt. Janovicsot távol tartotta ettől
szent lelkesedése a magyar filmért, de valószínűleg hozzájárult ehhez a
legműveltebb vidéki magyar város becsületesebb légköre is.
1918-ig tartó munkálkodása alatt Janovics megfilmesített
ugyan néhány külföldi tárgyat is, általában azonban elsősorban azokat a témákat
kereste, amikben a
magyar miliőt és magyar atmoszférát minél teljesebben érvényre
juttathatta. Ilyen értelemben csekélyebb értékűek voltak megfilmesített
népszínművei, a nemzeti jelleg külsőségeinek hangsúlyozásával. Finomabb, tartalmasabb
volt Csiky Gergely Nagymama,
Szigligeti Ede Liliomfi című
darabjának filmváltozata. A korabeli magyar írók művei közül filmre szcenírozta
Bródy Sándor Tanítónő-jét és egy-két
Herczeg Ferenc darabot. Herczeg Ferenc neve a mai fülben úgy hangzik, mint a
maradi, reakciós gondolkodású magyar középosztály írójának, szellemi
képviselőjének neve, és irodalmi értékelése is alábbszállt. El kell azonban
ismerni, hogy műveivel és egész munkásságával meg tudta valósítani, vagy
legalábbis megközelíteni a nagy célt, amit maga elé tűzött: a magyar
középosztály olvasórétegét feljebb emelni a Marlitt-regények és Courths Mahler
olvasásánál.
A magyar filmművészet fejlődésében úttörő jelentőségűek
voltak Janovics Jenő rövidfilmjei, magyar költők megfilmesített költeményei.
Petőfi Magyar nemes versének
filmváltozatába természetesen ő sem tudott folyamatos drámai tartalmat
érvényesíteni, mesét vinni. A film tulajdonképpen a versszakonként felvetített
költemény mozgó illusztrációiból állott. Petőfi szándékának megfelelően
karikatúrás ábrázolással, apró jelenetekből. Szerény mértékben ugyan, de már
drámai eseménysorozat vizuális érzékeltetésére adott alkalmat Janovicsnak
Petőfi másik költeménye: Falu végén kurta
kocsma, erőteljes hatás-kontrasztokra és kocsmai mulatozás mozgalmas
ábrázolására. Arany János megfilmesített balladái közül a Tetemrehívás sikerült legszebben, színészi játékban is, noha a
romantikus szerep, különösen Kund Abigél szerepe, igen súlyos feladatot
jelentett, a reális valószerűség, az elhitetés kielégítésére.
Talán kockázatos a messze múltba nyúló visszaemlékezésem
anyagára támaszkodva értékelő összehasonlítást tenni. Ezért ilyen szubjektív
fenntartással írom le, hogy én akkoriban Janovicsnak ezeket a rövid filmjeit,
talán elsősorban úttörő jelentőségük révén, sokkal többre értékeltem, mint
nagyobb szabású, súlyosabb irodalmi tartalmú és értékű
filmesítéseit, beleértve Katona József Bánk
bán-jának filmváltozatát is. Ami ezekben zavaró volt, és ami
kielégítetlenséget hagyott a magasabb igényű mozilátogatóban, ezt a legkevésbé
sem szabad Janovics számlájára írni: általános tünete volt ez az akkori
filmgyártásnak, nemcsak a magyarnak, hanem az egész világénak. Nemcsak a filmre
szcenírozott színpadi művek és regények, de még a közvetlenül filmre írt,
filmre komponált darabok is úgy hatottak, mint kezdetleges tartalmi kivonatok,
mozgó illusztrációkkal megtűzdelve. Naivul, a selejtesebb produkciók hatásában pedig együgyűen. Hozzájárult ehhez a filmjátszás
fejletlensége is. Noha ez már ekkoriban, a filmfejlődés második
évtizedének vége felé, a világháború utolsó évei alatt sikeresen leküzdötte
ugyan az ősi, pantomimikus játékmodort (a filmszerűség rovására, a képközi
dialógikus és magyarázó felírások szaporításával), a túljátszás még mindig
általános volt, és csak a színészek legkiválóbbjai között akadtak olyanok, akik
már kezdték beszélni a film nyelvét és ráeszméltek arra, hogy a film is
lehetővé teszi azt, ami a színpadon a legnagyobb, a legtöbb: kevéssel mondani
sokat.
Ne keltsen félreértést, hogy éppen Janovics Jenő
munkásságáról szólva kerítettem sort erre a vélekedésre, hiszen ő előljárt az
igazabb filmstílus megközelítésében, és nem múlhatott az ő egyéni képességein,
hogy a némafilm akkoriban még nem találta meg az egyedül számára kibányászandó
művészi lehetőségek, művészi eszközök nagyobb teljességét.
Janovics igyekezett néhányat az erdélyi színészek közül
filmre nevelni, de a fővárosiakat is szívesen szerződtette egy-egy jelentős
főszerep eljátszására. Amikor összeköttetésbe lépett a budapesti Projektograph
filmterjesztő vállalattal, sőt azzal később Proja-film néven közös gyártási
szervezetet is alakított, kénytelen is volt filmjeiben országos nevű színészek
közreműködését biztosítani, már csak üzleti szempontból is. Természetesen
mindez még fokozódott akkor, amikor Janovics a budapesti Corvin alapításával
még erősebben bekapcsolódott az országos filmprodukciókba.
Színészeinek névsorában ott találhatók a színpad sztárjai,
szinte kivétel nélkül. A művésznők között Márkus Emília, Blaha Lujza, Jászai
Mari, Paulay Erzsi, a férfi színészek között: Bakó László Ódry Árpád, Gál
Gyula, Beregi Oszkár, Rózsahegyi Kálmán és Csortos Gyula. Természetesen, sok
szerephez juttatta a kolozsvári Nemzeti Színház művészeit is elsősorban
Várkonyi Mihályt, akinek első nevezetes filmszereplése a Pathé-val közös
produkcióban születő "Sárga csikó"-ban
volt, és aki 1913-ban már a "Márta" férfiszerepét játszotta, mint Fedák Sári
partnere. Dezséry Gyula Petőfi filmesített A magyar nemes versének alakítója és Szentgyörgyi István, a filmesített
Bánk bán címszerepének megszemélyesítője66, aki Dezséry Gyulával együtt A tanítónő színészei között könyvelt el
jelentős sikert, ezek voltak még a jelentősebbek a kolozsváriak közül.
Janovics színészeire emlékezve, a nagy időtávolságon
keresztül, nem tudom mennyire megbízhatóak következő megállapításaim.
Megbízhatóságukban azért vagyok ingadozó, mivel lehetséges, hogy impresszióim
későbbi filmszerepléseik nyomán alakultak ki bennem, azokból az alakításokból,
amiket a némafilm virágzásának éveiben, az első világháború befejezése és a
némafilm bukásának dátuma, 1928 között produkált Csortos Gyula67, a színpadon
is, filmen is sokat munkálkodó színészek közül. Lehetséges, hogy emlékezésemben
ezeket az impressziókat vetítem vissza első filmalakításaira. Csortos Gyula
volt ugyanis az első, aki azzal tűnt ki a többiek közül, hogy gyorsabban
ráeszmélt a színpadi játék és a filmjátszás közti különbségre és hamarabb
megtalálta a filmnek azokat az újszerű kifejező eszközeit, melyek elsősorban a
színészre tartoznak. Felismerte, vagy kezdetben talán csak megérezte, művészi
intuícióval, a feladat másszerűségét: a színpadi színész olyan közönségnek
játszik, amelyiknek egyik tagja távolabb esik tőle, mint a másik, az egyik
jobbra, a másik balra és ezért játékának mozzanatai, elsősorban gesztusai és
testtartása nem hathatnak mindenkire azonosan, hibátlan egyértelműséggel. Neki
a felvevőgépnek kell játszania, egyetlen nézőpont figyelembevételével, és
mozdulatait ehhez a géphelyzethez idomítani. A felvevőgépnek játszani tehát
annyi, mint a láthatatlan, ezerszemű közönség ezer szemét jelentő, sűrítő
üvegszemnek, a készülék objektívjének pillantásához igazodni. Ez ugyan
megkötöttséget jelent számára, mozgásának korlátozottságát, eredményeiben
azonban igen sok értékes többletet is. A többiek, a felsorolt nagynevű
színészek játék közben minduntalan visszafeledkeztek a színpadra, Csortos Gyula
csak ritkán és kevéssé. A többieket jobban zavarta a szó hiánya, és ezt vagy
nem tudták játékkal megfelelő módon kompenzálni, vagy pedig túlkompenzálták a
korai filmek pantomimikus játékstílusával. Ezzel Csortos már kezdettől,
idejében szakított, mivel jó színészi, még inkább jó stílusösztöne rávezette
arra, hogy miként adjon nyomatékot az érzelmi, indulati kifejezésnek,
pantomimikus ágálás nélkül. Annyi bizonyos, hogy amennyiben emlékezésem megcsal
ilyen irányban és csakugyan későbbi megfigyelésemet
vetítem vissza Csortos első filmalakítására, mégsem kétséges annak
megállapítása, hogy a filmen is játszó magyar színészek közül ő volt az első, aki
legeredményesebben közelítette meg a filmszerű színészi játék stílusát.
Az első világháború befejeztével, Erdély Romániához való
csatolása után Janovics Jenő súlyos válaszútra került: otthagyja a kolozsvári
Nemzeti Színházat, amelyet ő virágoztatott fel, vagy Budapestre jön és várja a
magyar filmgyártás jövendő alakulását, amely 1918 őszén még nem sok jóval
biztatott. Janovics úgy döntött, hogy inkább a filmről mond le, mint
színházáról, talán abban a reményben, hogy majd módja lesz újjáéleszteni az erdélyi
filmgyártást. Bármik is voltak indító okai, bizonyos, hogy amint a
következmények mutatták, végleg elveszett a magyar film számára, és lelkes
úttörésének utórezgései csak Várkonyi Mihály hazai és külföldi
filmszerepléseiben mutatkoztak meg. ...
Hegyi Lili68 visszaemlékezései
Lejegyezte:
Welser Vitéz Tibor69
Mikor
ezeket az emlékeket lejegyeztem, Vértesné Hegyi Lili volt az egyetlen, aki még
élt azok közül Kolozsvárott, akik a filmgyártás első időszakában működtek.
Amikor felkerestem, az őt pusztító kór már szétroncsolta
mindazt, ami az emlékeimben élt az egykori primadonnáról. Egy pillanatra meg is
bántam, hogy terhére voltam. De később úgy láttam, hogy a visszaemlékezés, az
ifjúság nagyszerű emlékeinek felidézése nem okoz neki bánatot, hanem éppen
derűsebbé teszi ezt a fájdalmas életalkonyt.
Lehet, azóta Hegyi Lili is elköltözött a házsongárdi
temetőbe. Hírem erről nincs.
Igen
kedvesen fogadott s bár szemmel láthatóan időnkint elővették a betegséggel járó
kínzó fájdalmak rohamai, szívesen emlékezett vissza arra a négy évre, amikor
együtt dolgoztunk.70
Amikor aztán rátereltem a szót a filmgyártásra, az elkínzott arc mosolygósra vált, s ha nem is időrendi sorrendben, de
valósággal dőltek belőle az emlékek:
"Nem igen bíztunk mi a diri (Janovics neve a társulatban)
filmezésében. ... Attól féltünk, hogy
megcsinálja a filmgyárat és bennünket kihagy. Majd
lehozza a pesti nagyságokat, akiket mi nem igen szerettünk.
Mi
csak azokat a színészeket becsültük, akik valaha Kolozsváron működtek. A
többieket, lehettek azok még olyan nagyszerűek, ha nem közülünk valók voltak,
csak lefitymáltuk. Persze ebben nem volt igazunk, de ez olyan divat volt akkor
köztünk.
Aztán jött a Sárga
csikó. A diri eleinte nagyon titkolózott a szereposztással kapcsolatban, s
ezt mi gyanúsnak tartottuk. Amikor aztán kiakasztották a próbatáblára a
szereposztást, megnyugodtak a kedélyek. Csak Berky Lili nem volt akkor már a
színház tagja, de ő oda számított, hisz vendégként azt hiszem többet játszott
nálunk, mint Pesten. Nem is bántuk, hogy őt hozta a diri, mert olyan üde
szépségű Bakaj Erzsit keresve se lehetett volna találni. Természetesen az csak
pletyka, hogy a diri azért választotta őt, mert kurizált neki. A dirinél a
rokonszenv vagy ellenszenv sohasem számított se a szerződtetésnél, se a
szereposztásnál. Volt egy eset jóval később, amikor egy veszekedés alkalmával a
magáról megfeledkező primadonna arcul ütötte a dirit. Mind azt hittük, hogy
azonnal elbocsátja, de nem ez történt. Mikor egyszer ez szóba került, azt
mondta a diri "az a nő egy elviselhetetlen perszóna, de jó primadonna és most
nincs jobb, hát marad!" Hát ilyen ember volt a diri.
A Sárga csikó
felvételei bizony nem mentek a legsimábban. Időbe tellett, amíg megszoktuk,
hogy filmen játszunk és nem színpadon. No meg a rendezőt is nehezen értettük
meg. Hogy mit mond azt egyáltalán nem értettük, mert nem tudtunk franciául, de
annak a megértése még nehezebben ment, hogy mit akar. Neki idegen volt a magyar
világ, még idegenebb a népszínmű. Fogalma se volt arról, hogy mit csináljon. Nem volt tisztába a népviselettel és olyan
jelmezkombinációkat akart, amelyek lehet, hogy
tetszetősek lettek volna, de nevetségbe fullasztották volna az egész
produkciót. Nem is nagyon rendezett, már abban az értelemben, ahogy mi
megszoktuk a rendezést. Egy-egy felvétel előtt sokszor órás előadásokat
tartott, amit a diri alig tudott követni és lefordítani, úgy hadart. A végén
csak nem tudtuk, hogy mit is akar. Így aztán inkább a diri rendezett, aki nem
sokat magyarázott, hanem egy-egy kényesebb jelenetet előjátszott, s aztán ment
minden, mint a karikacsapás. A diri nem volt jó színész, ezt mindenki tudta,
különösen mi, hisz kenyéradó gazdánk is volt, s az ilyet mikor ismeri el a
színész? De előjátszani úgy tudott, hogy azt tanítani kellett volna. Egy-két
mozdulat, egy-két szó és már rávezette a színészt a helyes útra. Így volt ez a Sárga csikónál is. Aztán az is baj volt,
hogy a francia rendező csak úgy felülről kezelt bennünket, pökhendi volt. Úgy viselkedett,
mintha ázsiai száműzetésbe jött volna közénk. Persze mi se hagytuk magunkat, és
ahol csak lehetett borsot törtünk az orra alá.
Ebben
szegény Fekete Miska volt utolérhetetlen. Volt egy jelenet, amikor Miskát, aki
Csorbát játszotta, börtönbe csukják és ő a rácsot rázva
ordítja világgá ártatlanságát. Szegény Miska ordított és rázta a rácsot, de ez
a rendezőnek nem volt elég. A rendező csak uszította, hogy jobban, erősebben.
Erre Miska, aki fene nagy erejű ember volt, úgy
megrázta a rácsot, hogy az kettétört. Persze fából volt. No erre egy fél napot
állt a felvétel, mert be kellett menni a Színkörből a Nemzeti műhelyébe, és új
rácsot csinálni. De hiába, a rendező csak nem volt
megelégedve és Miska minden rácsot, legalább négyet összetört. Nekünk ez jól
jött, mert mi napi gázsit kaptunk. De nem úgy a rendező, ő egész produkcióra
szerződött. Neki az volt az érdeke, hogy gyorsan végezzen és igyekezett is
összecsapni mindent. Végül azt követelte a diritől, hogy csináltasson
vasrácsot, ami legalább két napba tellett volna. Ebbe meg a diri nem ment bele,
mert hiába a vasrács, Miska a díszletből azt is kiszakítja. Falat meg nem
építhet a rendező kedvéért. Végül is úgy vágta ketté a gordiuszi csomót, hogy
erre a jelenetre Miskának dupla gázsit ígért, a rendezőnek meg azt mondta, hogy
meg van a vasrács. Így aztán baj nélkül lement a jelenet.
Senki se szerette ezt a Vaníliát, ahogy mi neveztük magunk
között Vanylt71.
Ellenben az operatőr72Montgobert, Robert:operatőr/cinematographer:
végtelen kellemes, udvarias, szolgálatkész úriember volt. Ahol lehetett,
segített, és sokat segített, mert nagyon értette a mesterséget. Ő se volt
valami jóban a rendezővel. Mindig volt nála finom cukorka, frissítő, és ha
látta, hogy valamelyik színész fáradt, mindig talált valami technikai okot
arra, hogy szüneteltesse a felvételt. Vizet hozott, cigarettával kínált, voltak
hűvös napok, s olyankor ránk adta a kabátját, mert bizony elég lengén voltunk
öltözve. Különösen Pap Katinka körül forgolódott nagy előszeretettel, mert
nagyon tetszett neki. Tetszhetett is, mert igen csinos kis fruska volt. Most
már ő is biztos vénasszony, de talán nem olyan beteg, mint én.
Így aztán kisebb-nagyobb nehézségek árán, de eljutottunk a
csónakjelenetig, ami olyan szerencsétlenül sikerült. Ennek is a Vanília volt az
oka, legalábbis abban, hogy lehetőséget teremtett arra, hogy Imre Erzsi
öngyilkossá legyen. Mert öngyilkos volt és nem szívroham ölte meg, ahogy
mondták és megállapították. Nem tudom, hogy miért kellett ezt a szívroham mesét
kitalálni?
Imre Erzsinek volt egy szigorló orvos udvarlója, ez a
szerencsétlen lány halálosan szerelmes volt belé. Amikor a fiatalúr
levizsgázott elment Szegedre, valami kórházi állásba, de megígérte Erzsinek,
hogy visszajön és feleségül veszi. Eleinte írt is elég
szorgalmasan, később a levelek mind ritkábban jöttek, merthogy sok a dolga, nem
ér rá írni. Ahogy ez már lenni szokott. Aztán egy szép napon jött egy levél a
fiú kollégájától, hogy meghalt az Erzsi szerelme. Szegény lány majd az eszét
vesztette a fájdalmában. Szabadságot kért, csináltatott
egy nagy koszorút és elutazott Szegedre, hogy felkeresse a kedvese sírját.
Előbb arra a címre ment, ahová a leveleit küldte. Ott megdöbbenéssel hallotta,
hogy a fiú nemhogy nem halt meg, hanem megnősült és elköltözött.
Szörnyű állapotba került vissza Kolozsvárra. Állandóan
vigyáztak rá, hogy ne legyen öngyilkos. Végre itt ölte meg magát a Szamosban.
A diri tiltakozott is a felvétel ellen, de Vaníliával nem
lehetett bírni. Ez lesz a legszenzációsabb kép, ezzel érvelt, s ott akart
hagyni csapot, papot, ha nem csinálják meg. Emlékszem,
hogy felvétel előtt Fekete Miska - akinek mellesleg szólva minden lében
kanálnak kellett lenni, de aranyos pofa volt - bement a gát alá, még a derekáig
se ért a víz. No ebben a kis vízben nem lehet baj, mondták, és a diri is
beleegyezett. Aztán mégis baj lett, de hogy milyen áron, azt csak szegény Imre
Erzsi tudná elmondani, ha beszélhetne. Mit kellett neki szenvedni, amíg
megváltotta a halál.
Mösszijő Vanília el is pályázott egy-kettő a városból. Jól is
tette. Az operatőr - nem emlékszem a nevére - ott maradt még és csinált is még egy filmet73, ami bizony elég gyengén sikerült. Nem is
a film kedvéért maradt, hanem Pap Katinka szép szeméért.
Láttam a Sárga csikót
és azóta még sok-sok filmet, a hangosakat is, mert
szeretek moziba járni, és büszkén mondhatom, hogy nincs mit szégyenkeznünk
ezért az első filmért.
Nemcsak ilyen szomorú, hanem derűs epizódokra is emlékszem.
A
Liliomfiban74 valami kis szerepet
játszottam. Hiába nem jut mindig és mindenkinek nagy szerep. Az egyik külső
felvételt korán reggel kellett elkezdjük és annak a helyét a Tordai úton lévő
Nagy Gábor féle tanyán jelölte ki a vezetőség. Úgy volt, hogy sokáig fog
tartani a felvétel. Elhatároztuk, hogy viszünk magunkkal ennivalót. Nagy
Ilonkának támadt az az ötlete, hogy ne vigyünk semmit se, hanem akkor jönnek
Felekről a román asszonyok és hozzák a friss tejet, túrót, tejfelt, juhsajtot.
Azoktól veszünk majd olyan finomat, amilyet úgyse kapnánk a piacon. Így is
lett. Korán reggel bementünk a színházba, felöltöztünk a szép biedermeier
kosztümjeinkbe, kifestettük magunkat - akkor még lilára kellett az arcot
pingálni - és bérkocsiban kimentünk a színhelyre. Az első felvételeket hamar
megcsináltuk, s aztán behúzódtunk a napsütés elől a
régi zsidótemető fűzfái alá, ami ott volt az országút mellett.
Akkor jöttek a feleki asszonyok csoportosan, fejükön a
kosárral, vállukon az átalvetővel.
Mi kiálltunk az árok szélére és integetni kezdtünk s közben
kiabáltunk nekik, hogy "Láptye, brinza!" (Románul rossz kiejtéssel: Tej,
sajt!). A szerencsétlenek kővé dermedtek, először szólni se tudtak, majd
elkezdték vetni a keresztet és "Váj dumnyezó!" (Románul: Jaj Istenem!)
kiáltással úgy elrohantak, mintha az ördög űzné őket.
Ez a babonás nép a temető mellett amúgy is félve ment mindig
el. El lehet képzelni, hogy mit gondoltak, mikor azt a jelmezes hadat meglátták
előjönni a temető sírkövei közül. Biztos azt hitték, hogy a halottak jöttek
elő.
Nemsokára egy processzió jött Felekről zászlókkal,
keresztekkel, élén a pópával. A nép jó messze megállt a temetőtől, a pópa
előrejött és jót nevetett, amikor megtudta, hogy valójában miről is van szó. De
hiába akarta a népének megmagyarázni a valóságot, az nem nyugodott meg, amíg a
pópa el nem végezte az ördögűzés szertartását, s azután is csak félve,
vissza-visszatekintgetve indultak el Felek felé.
Hát így lettünk
kiűzött ördögök. ...
1942-ben, mikor a diri is már diri bácsi lett, kellemes
meglepetést szerzett az egykori filmszereplőknek és annak a zártkörű meghívott
társaságnak, akik akkor jelent voltak a Select moziban. Az összes kolozsvári
filmekből vetített egy-két részletet és azokat nagyon szellemes magyarázatokkal
kísérte. Akkor még a Fekete Laci75 műtermében még mind épségben meg voltak
ezek a filmek. Újra láttuk magunkat fiatalon a Sárga csikóban, a Toloncban,
a Mágnás Miskában, a Gyurkovics lányokban. Láttuk a
felejthetetlen Betegh Lacit mint filmszínészt a Mese az írógépről című film
bankjelenetében és még sok-sok más filmet. Akkor még sokan voltunk ott, akik csináltuk ezeket a filmeket: Poór Lili, Czoppán Flóri,
Fekete Miska, Fekete Laci, Réthely Ödön, Táray Feri és még sokan mások. Ma, ha
megismételhető lehetne ez a több mint három órás
előadás, csak magam ülnék a nézőtéren."
Welser Vitéz Tibor:
Szászfenes - a "Moziváros"76
Szászfenes
- a "Moziváros", vagy, ahogy a színész-szójárás csúfolta "Mozifalva" volt a
külső felvételek leggyakoribb színhelye.
Sokáig értetlenül álltam az előtt, hogy miért esett Janovics
választása pont erre a majdnem színtiszta román lakosságú falura?
Katonakoromban két nyáron át is szolgáltam a szászfenesi
laktanyában, így akarva, nem akarva elég jól ismertem ezt a "fészket", de
semmit nem találtam, ami arra indíthatott volna, hogy ott filmfelvételeket
készítsek. Igaz, hogy csak azt a két főutcát ismertem, amelyen szolgálatból
járnom kellett.
Mikor ennek a tanulmánynak az írásához kezdtem, és oly
sokszor találkoztam Szászfenes nevével, feltettem, hogy fényt derítek erre a
"rejtélyre".
A rejtély nyitja, mint az lenni szokott, sokkal egyszerűbb
volt, mint gondoltam volna.
Szászfenesen lakott Gyalui Sándor, Gyalui Jenő77 nagybátyja,
akinek ott egy igen takaros kis tornácos kúriája és kis földbirtoka volt. Ez a
ház közelebb lévén a Szamos partjához, kiesett a Kolozsvár-Nagyvárad közötti
országút forgalmából és körötte egy olyan kisebb magyar földműves település
alakult ki, amely hozzájárult a város zöldségellátásához.
Gyalui Sándor szíves házigazda és Janovicsnak igen jó barátja
volt, akit unokaöccsén keresztül érzelmi szálak is kötöttek a kolozsvári
filmgyártáshoz.
Ezenkívül
Gyalui portájának volt még egy nagy előnye, és pedig az, hogy a gazdasági udvar
mellett állt egy nagy hombár, amit a
konyhakert-gazdaságra való átállás óta semmire se használtak. Ezt aránylag
csekély költséggel hamarosan átalakították olyan kisegítő műteremfélévé,
amelyben meg lehetett csinálni egy-két igénytelenebb
jelenet felvételeit is. Ez pedig komoly előnyt
jelentett a fiákeres közlekedés idején, később pedig az örökös benzinhiány
korában.
Gyalui Sándor vendégszerető háza és a környező konyhakertész
telepesek negyede jó keretet nyújtottak a magyar tárgyú népszínművek
felvételeihez, ha pedig román tárgyú volt a film, mint a Havasi Magdolna, csak két utcával kellett arrébb menni, és meg volt
a hamisítatlan román környezet.
Erről a vendégszerető házról maradt is egy fénykép, amin a
Gyalui ház lépcsőjén ülnek a Havasi
Magdolna szereplői - civilben. A felső sorban: Lackó Aranka, Hegyi Lili,
Harsányi Rezső, Poór Lili, amint éppen koccint Ihász Aladárral. Középen a
házigazda és Szakács Andor, az alsó sorban pedig
Janovics, Bécsi József, Berky József és Várkonyi Mihály. A koccintó színészpár
is bizonyítja, hogy ebben a házban a filmeseknek vidám élete lehetett. Ezeket
mind Székely Ilonkától78
tudtam meg és ennek nyomán indultam el 1963 nyarán, hogy felkeressem a
szászfenesi mozivárost.
Ma már Szászfenes képe is nagyot változott, szinte összeépült
Kolozsvárral. A Gyalui ház még csak nyomaiban sincs már meg, az egykori hombár-műteremnek
se híre se hamva. A kertészek majd mind elköltöztek,
néhány család maradt csak ott, és ezek egyikének öregasszony tagja mutatta meg
nekem azt a helyet, ahol valaha a felvételek készültek.
Úgy jártam ezzel is, mint a Színkör mögötti műteremmel, azzal
a különbséggel, hogy az utóbbit legalább láttam gyerekszemmel. Szászfenesen
csak egy néni emlékezete idézte fel a kolozsvári filmgyártás nagy napjait.