Adalékok
az erdélyi filmgyártáshoz

Zolnay Béla: A Bánk Bán Filmen⁶³

A Bánk bán nem mozitéma. Ezt maga Janovics Jenő, a kiváló dramaturg és színész érezhette legjobban, mikor az átdolgozásba fogott. Vállalkozása két sarkponton fordul meg. Az egyik: irodalom. A másik: mozi. A munka irodalmi részét, a lehető legjobb akadémikus tradícióval együtt, készen kapta. Katona József megcsinálta, Gyulai Pál beleverte a köztudatba a Bánk bánt. Vele nőttünk föl. Nekünk Katona - c'est le drame. Más kérdés, hogy a mozira kellett várni, hogy a Bánk bán lejusson a nép közé. Ha ez sikerülne, akkor lehetne Bánkból is széleskörű nemzeti tradíció, aminthogy nemzeti tradíció, aminthogy nemzeti tradíció még a Claudel publikuma előtt is, a Comédie Française és a klasszikusok.

Színház és mozi: két új ellenség. Két külön művészet, más tartalommal és más eszközökkel. A film a valóság, az élet, a fotográfia. A dráma mindig több volt. Kezdve az ideális görög színpadtól, Shakespeare puszta emberábrázolásán és a francia tragédia sűrített és elvont cselekményén keresztül egészen Ibsenig és a szimbolikus drámastílus, realizmustalan törekvések felé - nem a neoklasszicizmus erőtlen és disszonancia nélküli ködképeire gondolok - mindenütt eltávolodás a természettől. A filmdráma félig még dráma. De megvan a lehetősége hozzá, hogy csupasz természetet, tobzódó naturalizmust adjon a publikumnak. Itt már a fizikai ráismerés meghozza az örömet, nem kell belső ráeszméléssel kisajtolni a beleélést. A Bánk bán filmben is - nem mindig simán - ez a két technika keveredik. Az udvari termeket, az összeesküvők pinceboltozatát, a nagy jelenet szcenírozását finom tapintattal meghagyta az átdolgozó kulisszának. Nem is volt szabad a Bánk gyilkosságát helyszínen fölvett bűncselekménnyé lefokozni.

Ami a természetbe kivitelt illeti, az egészen más dolog. Ott el kell felejteni a tragédiát. A mesterséges monumentalitás egyszerre összeomlik. Bánk csak a színpadon Bánk. A természet nagyon nagy keret az ember ábrázolására. A festészet is, mikor a műteremből kiment a szabadba, otthagyta a pszichológiát és az arcnak részletező rajzát. Rembrandtot sem lehet plein-airbe átírni. Vagy a Rafael-madonnát édes élőképbe eleveníteni. Viszont egészen új lehetőségek tárulnak föl, miket a rendezés nagy művészettel aknázott ki. Azt csinálták a természettel, amit akartak. Fölülről nézett hatalmas tájkép téres levegővel és mélybeeső távlattal; sötét keret szűk nyílásán át kitekintő a napsütésre. És a már szinte romantikus plein-air. Egybefoglaló napsütés, holdfény, de olyan, melybe a kontúrok - a Melinda fehér vonalai - élesen belerajzolódnak. Sikerült egészen kétdimenziós tableau-világításokat is kihozni. Széles hegyoldal egy kis ég-sarokkal, a sötét folton végigkígyózó embersorral. Vékony földcsík, rajta az egész képet betöltő ég: a természetnek a legstilizáltabb színpadi technikával való beállítása. Igen ügyes megtalálás volt a kikötött paraszt. Ez az élő Szent Sebestyén-motívum nem koncesszió egyik művészet kárára sem. Jól illusztrálja a tragédiát és a film eszközeiből sarjadt ki.

Harmóniában van a drámával a többi megjelenítő betoldás is, a Bánk szemleútja: csak a sok kézlobogtatás magában keveset fejez ki a nép nyomorából. Amit a színpad szintén nem mutathat, látjuk Mikhál bánt igazi börtönben, Petúr háznépét igazi lovaktól hurcolva. Dráma is van a szabadban. Hírnök pihegve lovagol végig a vásznon. A Melinda történetét kiszélesítve kapjuk. Hálás érzelmi bánya volt ez már az opera számára is, melynek melódiái kísérik a filmet. A publikum fölsóhajt, mikor végre kigyúl a faház és leég. Itt aztán - kibújik a mozi a zsákból. Gondoljuk csak el, mely banalitás volna, mondjuk a Kísértetek tengelyévé a menhely nagyszabású leégését tenni, fölszerelve és kiaknázva a modern filmtechnika minden vívmányaival.

A Bánk bán nem csattanókra fölépített színdarab. Cselekménybeli sikert a moziban - a filmromantika szenzációi mellett - nem is várhatunk tőle. Mégis értékes és sikerült vállalkozás volt, mert nemzeti tartalmat népszerűsít. És a Katona szövege sem került sutba. Meg-megjelenik a vásznon a maga csiszolatlan fönségében, mint valami néma orákulum, mely időnként a múltból a néphez szól és intézi a képek mozgását. Valljuk be, hogy enélkül meg se értenők a filmet. De nem féltjük a színészeinket, hogy kifejező mozdulatokkal szavak nélkül is fognak interpretálni. A Szökött katona filmje után jött a Tolonc, most a Bánk bán: mindig nehezebb feladat. A Jászai Mari gesztusaiban van a legtöbb jelentés, de láttunk vászonra való artisztikus pózokat a többieknél is.

A mozi-publikum eo ipso és kritika nélkül megnézi, amit elébe adnak. De a dráma barátainak is érdekes csemege a Bánk bán-film, mert nem bontja szét a tartalmat, ami drámáé és stílusos formában fejezi ki, ami a mozié.

Dr. Janovics jenő:
A magyar film gyermekévei erdélyben⁶⁴

Közhellyé vált már az a nagyon sűrűn hangoztatott és nem vitatott megállapítás, hogy száznegyven évvel ezelőtt Erdély adott magyar színészetet Pestnek.

Magyarország fővárosában, a német szótól hangos Pesten, ahol akkor teljes pompájában virágzott a német színház, a lelkes Kelemen László még zsellér-jogot sem tudott kikilincselni a magyar színészet számára. S amikor a sok sürgetésre, a megyék szorgalmas felirataira végre engedélyt nyertek a magyar színészek arra, hogy hetenként egyszer játszhatnak Pesten és egyszer Budán, a nemtörődömség, a lemondás, a közöny, a lenézés, a saját sírját ásó tunya tétlenség fojtotta meg a nemes úttörők hősi törekvéseit. Csak akkor tudott gyökeret verni Pesten a magyar színjátszás, amikor Wesselényi Miklós az erdélyi társulattal Debrecenen és Szegeden át ideérkezett. Az Erdélyből hozott mag kikelt és virágba szökkent ebben a terméketlen talajban is. Erdély szabad szelleme diadalmaskodott itt, ahol akkor a köznép jobbágyi elnyomatásban senyvedett, az elnémetesedett polgárság ideálok nélkül, sivár tétlenségben morzsolta le napjait, a főnemesség pedig a bécsi udvar fényében sütkérezve, megfeledkezett fajáról, nemzetéről.

Az idők folyamán ez a csoda sokszor ismétlődött meg.

A vérbő és mélygyökerű magyar színészetnek Erdélyben minden időben nemes hagyománya maradt az, hogy friss erőket, új gondolatokat, lüktető vérkeringést, felívelő lendületet, szárnyaló tehetségeket adjon a budapesti színpadoknak.

S amikor a kinematográfia új, külföldön is alig megszületett művészete tapogatózva kereste kiélési formáját Magyarországon, megint Erdély volt az, amely legelőször találta meg az utat, amely irányt mutatott és ha a világháború nyomán beállott politikai változások nem állították volna meg lendületében, akkor az Erdélyben elvetett magból kiterebélyesedett volna az igazi magyar film.

A magyar nemzeti filmgyártás szükségességének gondolata Erdélyben született és érvényesülési útjának egyedüli lehetőségét és irányát Erdély példája mutatta meg.

1912! Még gyermekcipőben járt akkor a filmkészítés.

Külföldön is még csak idegenkedéssel, tanácstalanul, óvatosan kapcsolódott be a tőke a gazdasági és művészi lehetőségeknek ebbe az új formájába.

Budapesten alkalmi egyesülések, lelkes műbarátok, jószimatú tőkések rendszertelenül, ötletszerűleg, de legtöbbször nagyon szerencsés kézzel indultak el a töretlen és kockázatos úton.

Mégsem vitatható, hogy a megindulás éveiben nagyobb nemzetközi jelentősége és nagyobb sikere is volt külföldön a magyar filmnek, mint most, amikor kábultan és tapogatózva keresi a kijutás és érvényesülés lehetőségeit a felhőkig lendült külföldi filmek közé. Pedig ma már Budapestnek tökéletesen berendezett filmgyárai, gazdagon felszerelt műtermei vannak. De azok a képek, amelyek azokból a műtermekből kikerülnek, nemzetköziségre törekszenek, versenyezni akarnak a külföld elérhetetlen tökéletességű műveivel.

Ez a kicsi ország a maga szűkre határolt nyelvterületével csak valami különleges stílussal, valami jellegzetes sajátosság révén, valami zamatos eredetiség színében vonhatja magára a külföld figyelmét.

Ha ugyanazt csinálja, amit a nagy országok csinálnak a maguk aránytalanul hatalmasabb anyagi erejével, műszaki felkészültségük káprázatosságával, a rendelkezésükre álló nyelvterület határtalanságával, akkor a nemzetközi versenyben mindig alul fog maradni.

Tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy ma Magyarországon nem készülnek magyar filmek, hanem csak Magyarországon gyártott filmek. A néma filmek idejében az Erdélyben készült filmek jellegzetességében, témában, nemzeti vonásokban, stílusban magyar filmek voltak. És külföldi sikereiknek ez volt a titka. Mert hiszen külsőségekben, kiállításban, a beléjük helyezett tőkék folytán kínálkozó szerény lehetőségekben technikai felkészültségben akkor sem tudtak versenyezni a mieink a külföld termelésével.

Ez a most fitymált nemzeti vonás, mely nemzetközi vonzó erőnek bizonyult, veszett el a magyar filmből, amióta hangossá vált.

Hiába próbálunk cointreaut gyártani vagy whiskyt, annak nem találunk piacot Franciaországban vagy Angliában, mert hiszen azt ott jobban tudják csinálni. De ha barack pálinkát főzünk, azt mohón fogják venni a külföldiek, mert olyan zamatja van, amit ők nem tudnak megadni az italnak.

A magyar némafilm annak idején igazán nemes nyomokon indult. Legalábbis az erdélyi kezdeményezések. A budapesti filmek már akkor is kapkodók, nagyotakarók, nemzeköziségre törtetők voltak. Az erdélyi filmek azonban a lendületnek azzal a céltudatosságával és hitével keresték a nemzeti nyomokat, hogy ez az egyetlen út, amely a külső országok közönségének érdeklődését is le tudja kötni.

Most már talán nem szerénytelenség annak megállapítása, hogy az én erdélyi film-elgondolásaim és terveim magyar szempontból is, nemzetköziség szempontjából is jelentőséges és helyes útkeresések voltak. Az irányítást akkor úgy az előállított képek száma, mint művészi értékük, céltudatosságuk és az egész világon való elterjedésük tekintetében is Erdély ragadta magához.

Emlékezzünk csak vissza az Arany János balladáinak filmváltozataira, amelyek közül különösen a Tetemrehívás hagyott mély nyomokat a lelkekben. Vajdahunyad vára és környéke elevenedett meg ezeken a képeken, a főszerepeket pedig Szakács Andor, Berky Lili, Nagy Gyula játszotta. Petőfi Sándor néhány versének artisztikus filmfeldolgozása, vagy mondjuk pontosabban: film-illusztrációja is nagy hatással volt úgy a magyar, mint a külföldi közönségre. Aki a "Falu végén kurta kocsmát" látta, Rózsahegyi Kálmánnal a vezető alakban, nem fogja elfelejteni, és plasztikus képet kap a magyar falu életéről. És a többiek: Bánk bán (Jászai Marival, Paulai Erzsivel, Szentgyörgyi Istvánnal, Várkonyi Mihállyal, Bakó Lászlóval, a "Vén bakancsos és fia, a huszár" (Szentgyörgyivel, Poór Lilivel, Réthelyvel, Laczkó Arankával), a "Dolovai nábob lánya" (Csortos Gyulával, Berky Lilivel, Mészáros Alajossal, Ihász Aladárral), a "Nagymama" (Blaha Lujzával, Korda Sándor rendezésében), Bródy Sándor "Tanítónő"-je (Várkonyi Mihállyal, Berky Lilivel, Dezséry Gyulával, Berlányi Vandával, Szentgyörgyi Istvánnal, Mészáros Alajossal), a "Gyurkovics lányok" (Csortos Gyulával), a "Névtelen asszony" (Márkus Emíliával), a "Betyár kendője" (Éjféli találkozás címen), a "Magdolna" (Várkonyi Mihállyal és Berky Lilivel), a "Tolonc" (Jászai Marival), "Ártatlan vagyok" (Beregi Oszkárral), "Liliomfi" (Rózsahegyi Kálmánnal).

A dúsgazdag albumból csak néhány képet ragadtam ki emlékeztetőül arra, hogy az akkori erdélyi filmgyártás komoly nemzeti és értékes művészi célokat szolgált. Ízesen magyarok voltak ezek a filmek, de amellett az akkori idők technikai fejlettségének is élén állottak, és eredeti magyar zamatjuk ellenére - vagy talán éppen ezért - a külföldi közönség is nagy szeretettel és érdeklődéssel fogadta őket.

Tudvalevő, hogy az erdélyi filmek terjesztésének jogáért akkoriban a párizsi Gaumont és Pathé-cégek versenyeztek.

Később külön vállalat alakult a Projectograph keretében ezeknek a filmeknek a terjesztése céljából "Proja" néven (ezt a nevet Roboz Imre adta az alakulatnak Projectograph és Janovics kezdőbetűiből). Nem szabad hallgatással mellőzni azokat a komoly érdemeket, amelyekkel Roboz Imre, a Vígszínház mostani vezérigazgatója szolgálta a magyar filmgyártást. Mint ahogy most is ritkán szerepel a neve a Vígszínház egy-egy ragyogó produkciójával kapcsolatban, holott a bennfentesek tudják, milyen hozzáértéssel és céltudatossággal készíti elő ezeket a produkciókat, akkor is megelégedett Roboz Imre a munka gyönyörűségével, de abból azután derekasan kivette a részét, a hiú dicsőséget átengedte másnak. Igazi névtelen hőse a magyar filmgyártás gyermek-küzdelmeinek, de mi hálásan emlékezünk arra, milyen hasznos irányítással, mennyi jó művészi és üzleti ötlettel, milyen finom ízléssel és mennyi áldozatkészséggel segítette ő a magyar filmgyártás tapogatózását. Valahogy kicsordult belőlem ez a pár emlékező sor, mert látom, hogy ahol a magyar filmgyártás kezdő küzdelmeiről van szó, ott senki nem említi Roboz Imre nevét. Ez pedig hálátlanság.

Nem lehet kicsinyelni annak a ténynek a jelentőségét, hogy már a legelső erdélyi film, a "Sárga csikó", amelynek kolozsvári felvételei alkalmával fúlt a Szamosba a szép Imre Erzsi, a magyar film első hősi halottja, az egész világot diadalmasan járta be. Várkonyi Mihálynak és Berky Lilinek ez volt első filmszereplése, s a "Sárga csikó". amelyet a Pathé-cég kimutatása szerint nem kevesebb, mint százharminchét példányban kellett az öt világrész számára másolni, még Japánban is nagy sikerrel került vászonra, a háború után onnan is jelentékeny tantiemet számolt el nekem a párizsi cég.

Az erdélyi filmek akkor is színmagyarok maradtak, ha a témájuk nemzetközi volt. Emlékezzünk csak vissza a "Gyónás szentsége" című filmre, amely évtizedeken át egyik legkedveltebb, újra és újra reprizelt darabja volt az európai metropolisok mozgófénykép színházainak. Nemzetközi volt a témája, mégis az első jelenetek lepergése után mindenki megállapíthatta, hogy "made in Hungary". Vagy a "Mesék az írógépről" filmfeldolgozására. Vagy az "Elcserélt csecsemők"-re, amely egy amerikai bohózat szüzséjét dolgozta fel és mégis tipikusan magyar film lett és mint ilyent Prágában, a legnagyobb mozgófényképszínházban hat hétig egyfolytában játszották Az akkori időkben mérhetetlen nagy sikert jelentett ez!

A magyar filmeknek meg volt az útjuk és becsületük messze országokban, nem azért, mert jobbak voltak, mint a külföldiek, hanem azért, mert másfélék voltak. Igaz, hogy annyi gonddal, hozzáértéssel és főleg művészi finomságokkal készültek ezek a filmek, hogy e tekintetben is versenyképesek voltak. Kitűnő művészemberek tervezték, rendezték és játszották ezeket a filmeket. A színész szerepe nem alacsonyodott másodrendű fontosságúvá, mint a mostani filmek egyikénél-másikánál. Korda Sándor is ott kezdte rendezői pályafutását. A Pesti Newyork-kávéház hideg márványasztalánál álmodozott a fiatal, nyurga Korda valami szerény megélhetést biztosító újságírói alkalmaztatásról, amikor vonatra ültettem és levittem Kolozsvárra filmrendezőnek évi 18.000 korona fix fizetéssel. Emlékszem: Az első rendezése "Fedóra" volt, de sehogysem boldogult vele, a rakoncátlan és elbizakodott színészek nem akarták respektálni a gyerekember instrukcióit. Elcsüggedt. Reá bíztam a második és harmadik rendezését. Többi között a Nagymamát is Blaha Lujzával! Amikor Pesten megalapítottam a Corvint, Kordát tettem meg a vállalat vezetőjévé. S ma? Korda Sándorban az angol nemzeti filmgyártás megteremtőjét ünnepli öt világrész közönsége.

Az erdélyi filmek rendezői sorában volt Kertész Mihály, meg Garas Márton is. S a színészek: Blaha Lujza, Jászai Mari, Márkus Emília, Paulay Erzsi, Berky Lili, Poór Lili, Várkonyi Mihály, Beregi Oszkár, Ódry Árpád, Gál Gyula, Rózsahegyi Kálmán, Csortos Gyula, Szentgyörgyi István, Bakó László és sokan mások, akikre e pillanatban nem emlékszem.

Jól tudom, hogy a némafilmek korában könnyebb volt a külföld felé vezető utak kiépítése, mint ma, amikor a hangosfilm nyelvterületi határokat szab a képek terjedési lehetőségeinek. De a technika találékonysága rövid időn belül le fogja rombolni a nyelvi elszigeteltség határait. S akkor a jellegzetesen "magyar" film útja megint megnyílik a külföld felé. Meg kell tehát addig teremteni az "igazi" magyar filmet és az erdélyi példát azért idéztem emlékezetbe, mert ennek az iránynak, ennek a törekvésnek kétségtelen sikere volt.

Ezzel nem azt mondom, hogy a magyar film rekvizitumai között a fokosnak és lenge fehérneműnek okvetlenül szerepelnie kell. Ámbár a nemzetközi elterjedés lehetőségeinek nem gátja a magyar ruha, magyar nóta, magyar népszokások, hiszen, hogy tovább ne menjünk, a magyar rádió legnépszerűbb műsorszáma külföldön a magyar cigányzene. A téma is lehet nemzetközi. De legyen eredeti zamatja a stílusának, a rendezésének, a külsőségeinek. Valami, amiről megismerheti a néző, anélkül, hogy a gyártás helyét vizsgálná, hogy magyar filmet lát.

Azokat, akiknek kötelessége és hivatása a magyar film megteremtése meggondolkoztathatná az erdélyi példa, és erdélyi siker.

Hevesy Iván: Janovics Jenőről⁶⁵

... A magyar film krónikásai feljegyezték, hogy az első Jókai film nem itthon készült, hanem idegenben. A Szegény gazdagok filmesítése német gyárban folyt, német rendezővel és színészekkel, állítólag igen alapos magyarországi miliő és viselettanulmányok alapján. Hogy a magyar filmművészethez semmi köze nem volt, ez nem vitatható. Nem ilyen egyszerű és nem ilyen kategorikus az állásfoglalás azonban azoknak a filmeknek születéséről, melyeket a francia Pathé gyár forgatott Magyarországon, közvetlenül az első világháborút megelőző időkben, francia rendezővel és technikusokkal, de magyar színészekkel és ami talán még lényegesebb: magyar írók műveiből írt mesével. Az egyik Csepreghy Ferenc Sárga csikó című népszínművéből készült, főszerepben Várkonyi Mihály és Berky Lili, a második Bíró Lajos színpadi művét filmesítette meg, a Sárga liliom-ot. Nem könnyű az ilyen koprodukciót (ahogyan ma nevezik) összetevő nemzeti komponenseire bontani. Véleményem szerint az osztozás igazsága azon múlik, hogy ki adott a közösbe jellegzetesebb munkát. Ez esetben a magam részéről csak annyit mondhatok, hogy többször is megnéztem mind a két filmet és feltűnőnek találtam a különbséget a rendezés és az akkori magyar filmek rendezése között, természetesen a francia rendezők javára. A tárgy és a színészi produkció ugyan kétségtelenül adott "magyar levegőt", tehát nemcsak külsőségeket, a rendezés azonban a francia film régibb hagyományából táplálkozott, a döntő faktor tehát, a téma filmmé formálása, francia volt. A rendezés régebbi hagyományaival és a filmfényképészi technika haladottabb módszereivel. A kettőt emlékeimben, a nagy időtávolságon át nem tudom elválasztani. Lehetséges, hogy ez utóbbi, a fejlettebb technika láttatta a francia komponenset annyira előreugrónak. Ezt annál inkább számításba kell vennem, mivel a színészek későbbi időkben elhangzó állításai szerint a filmek rendezési kiválóságában része volt a koprodukciót összehozó Janovics Jenőnek is, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatójának, a nemzeti filmgyártás lelkes úttörőjének. A filmek ugyanis Erdélyben, Kolozsvárott és környékén készültek. Annyi bizonyos, hogy Janovics Jenő a továbbiakban, az általa rendezett vagy legalábbis az irányításával készült filmekkel mindent magáévá tudott tenni, amit a franciáktól tanulhatott, és filmjeiben nemcsak hogy nem mutatott provinciális elmaradottságot a budapesti stúdiók műveihez viszonyítva, hanem inkább, egyben-másban azok túlhaladását valósította meg.

Egy tekintetben bizonyosan: a magyaros, nemzeties jelleg erősebb kiemelésében, aminek mindenesetre meg lett az az eredménye, hogy legalább ebben elütöttek filmjei az európai, egyre inkább nemzetközivé mosódó filmstílustól. Erősebben, mint a budapesti filmdarabok. Technikában, "kiállítás" dolgában sem voltak szegényesebbek, elmaradottabbak, mint azok.

Janovics Jenő munkáinak magasabb értékében talán része volt nagyobb műveltségének (bölcsészeti karon szerzett doktori diplomája mindenesetre előtanulmányairól tanúskodik), valamint annak is, hogy mint a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója és rendezője, nagy fejlettségű színpadi kultúra birtokában volt, amely azonban nem gátolta felismerését a színpad és film különbségéről. Munkái csak így lehettek filmszerűbbek, mint budapesti kollégáinak filmjei. Színészi múltja pedig azt a képességet biztosította számára, hogy a színészi alakítás feladatát mintegy belülről is magáévá tehesse, színészeit ne csak a rendező és a játékmester szemszögéből irányítsa. Ebben természetesen nem állt egyedül, hiszen tudjuk, hogy a magyar filmrendezők nagy többsége, éppen az értékesebbek, hasonlóképpen, mint színészek, színpadi vagy filmszínészek kezdték, az ilyen irányú előmunkálkodást azonban egyik rendező kollégájánál sem éreztük ilyen gyümölcsözőnek. Még valamit kell Janovics javára írnunk: a világháború évei alatt kibontakozó magyar filmgyártás termékeiben egyre-másra érezhető volt az a szellemiség, amit az szó rossz értelme szerint "pesties" kifejezéssel szokás jelölni. Ez a filmkultúrában a felfogás bizonyos cinizmusát jelentette, szórakoztató iparnak nézni a filmkészítést, mélységes megvetéssel a tömegek, a moziközönség iránt. Janovicsot távol tartotta ettől szent lelkesedése a magyar filmért, de valószínűleg hozzájárult ehhez a legműveltebb vidéki magyar város becsületesebb légköre is.

1918-ig tartó munkálkodása alatt Janovics megfilmesített ugyan néhány külföldi tárgyat is, általában azonban elsősorban azokat a témákat kereste, amikben a magyar miliőt és magyar atmoszférát minél teljesebben érvényre juttathatta. Ilyen értelemben csekélyebb értékűek voltak megfilmesített népszínművei, a nemzeti jelleg külsőségeinek hangsúlyozásával. Finomabb, tartalmasabb volt Csiky Gergely Nagymama, Szigligeti Ede Liliomfi című darabjának filmváltozata. A korabeli magyar írók művei közül filmre szcenírozta Bródy Sándor Tanítónő-jét és egy-két Herczeg Ferenc darabot. Herczeg Ferenc neve a mai fülben úgy hangzik, mint a maradi, reakciós gondolkodású magyar középosztály írójának, szellemi képviselőjének neve, és irodalmi értékelése is alábbszállt. El kell azonban ismerni, hogy műveivel és egész munkásságával meg tudta valósítani, vagy legalábbis megközelíteni a nagy célt, amit maga elé tűzött: a magyar középosztály olvasórétegét feljebb emelni a Marlitt-regények és Courths Mahler olvasásánál.

A magyar filmművészet fejlődésében úttörő jelentőségűek voltak Janovics Jenő rövidfilmjei, magyar költők megfilmesített költeményei. Petőfi Magyar nemes versének filmváltozatába természetesen ő sem tudott folyamatos drámai tartalmat érvényesíteni, mesét vinni. A film tulajdonképpen a versszakonként felvetített költemény mozgó illusztrációiból állott. Petőfi szándékának megfelelően karikatúrás ábrázolással, apró jelenetekből. Szerény mértékben ugyan, de már drámai eseménysorozat vizuális érzékeltetésére adott alkalmat Janovicsnak Petőfi másik költeménye: Falu végén kurta kocsma, erőteljes hatás-kontrasztokra és kocsmai mulatozás mozgalmas ábrázolására. Arany János megfilmesített balladái közül a Tetemrehívás sikerült legszebben, színészi játékban is, noha a romantikus szerep, különösen Kund Abigél szerepe, igen súlyos feladatot jelentett, a reális valószerűség, az elhitetés kielégítésére.

Talán kockázatos a messze múltba nyúló visszaemlékezésem anyagára támaszkodva értékelő összehasonlítást tenni. Ezért ilyen szubjektív fenntartással írom le, hogy én akkoriban Janovicsnak ezeket a rövid filmjeit, talán elsősorban úttörő jelentőségük révén, sokkal többre értékeltem, mint nagyobb szabású, súlyosabb irodalmi tartalmú és értékű filmesítéseit, beleértve Katona József Bánk bán-jának filmváltozatát is. Ami ezekben zavaró volt, és ami kielégítetlenséget hagyott a magasabb igényű mozilátogatóban, ezt a legkevésbé sem szabad Janovics számlájára írni: általános tünete volt ez az akkori filmgyártásnak, nemcsak a magyarnak, hanem az egész világénak. Nemcsak a filmre szcenírozott színpadi művek és regények, de még a közvetlenül filmre írt, filmre komponált darabok is úgy hatottak, mint kezdetleges tartalmi kivonatok, mozgó illusztrációkkal megtűzdelve. Naivul, a selejtesebb produkciók hatásában pedig együgyűen. Hozzájárult ehhez a filmjátszás fejletlensége is. Noha ez már ekkoriban, a filmfejlődés második évtizedének vége felé, a világháború utolsó évei alatt sikeresen leküzdötte ugyan az ősi, pantomimikus játékmodort (a filmszerűség rovására, a képközi dialógikus és magyarázó felírások szaporításával), a túljátszás még mindig általános volt, és csak a színészek legkiválóbbjai között akadtak olyanok, akik már kezdték beszélni a film nyelvét és ráeszméltek arra, hogy a film is lehetővé teszi azt, ami a színpadon a legnagyobb, a legtöbb: kevéssel mondani sokat.

Ne keltsen félreértést, hogy éppen Janovics Jenő munkásságáról szólva kerítettem sort erre a vélekedésre, hiszen ő előljárt az igazabb filmstílus megközelítésében, és nem múlhatott az ő egyéni képességein, hogy a némafilm akkoriban még nem találta meg az egyedül számára kibányászandó művészi lehetőségek, művészi eszközök nagyobb teljességét.

Janovics igyekezett néhányat az erdélyi színészek közül filmre nevelni, de a fővárosiakat is szívesen szerződtette egy-egy jelentős főszerep eljátszására. Amikor összeköttetésbe lépett a budapesti Projektograph filmterjesztő vállalattal, sőt azzal később Proja-film néven közös gyártási szervezetet is alakított, kénytelen is volt filmjeiben országos nevű színészek közreműködését biztosítani, már csak üzleti szempontból is. Természetesen mindez még fokozódott akkor, amikor Janovics a budapesti Corvin alapításával még erősebben bekapcsolódott az országos filmprodukciókba.

Színészeinek névsorában ott találhatók a színpad sztárjai, szinte kivétel nélkül. A művésznők között Márkus Emília, Blaha Lujza, Jászai Mari, Paulay Erzsi, a férfi színészek között: Bakó László Ódry Árpád, Gál Gyula, Beregi Oszkár, Rózsahegyi Kálmán és Csortos Gyula. Természetesen, sok szerephez juttatta a kolozsvári Nemzeti Színház művészeit is elsősorban Várkonyi Mihályt, akinek első nevezetes filmszereplése a Pathé-val közös produkcióban születő "Sárga csikó"-ban volt, és aki 1913-ban már a "Márta" férfiszerepét játszotta, mint Fedák Sári partnere. Dezséry Gyula Petőfi filmesített A magyar nemes versének alakítója és Szentgyörgyi István, a filmesített Bánk bán címszerepének megszemélyesítője⁶⁶, aki Dezséry Gyulával együtt A tanítónő színészei között könyvelt el jelentős sikert, ezek voltak még a jelentősebbek a kolozsváriak közül.

Janovics színészeire emlékezve, a nagy időtávolságon keresztül, nem tudom mennyire megbízhatóak következő megállapításaim. Megbízhatóságukban azért vagyok ingadozó, mivel lehetséges, hogy impresszióim későbbi filmszerepléseik nyomán alakultak ki bennem, azokból az alakításokból, amiket a némafilm virágzásának éveiben, az első világháború befejezése és a némafilm bukásának dátuma, 1928 között produkált Csortos Gyula⁶⁷, a színpadon is, filmen is sokat munkálkodó színészek közül. Lehetséges, hogy emlékezésemben ezeket az impressziókat vetítem vissza első filmalakításaira. Csortos Gyula volt ugyanis az első, aki azzal tűnt ki a többiek közül, hogy gyorsabban ráeszmélt a színpadi játék és a filmjátszás közti különbségre és hamarabb megtalálta a filmnek azokat az újszerű kifejező eszközeit, melyek elsősorban a színészre tartoznak. Felismerte, vagy kezdetben talán csak megérezte, művészi intuícióval, a feladat másszerűségét: a színpadi színész olyan közönségnek játszik, amelyiknek egyik tagja távolabb esik tőle, mint a másik, az egyik jobbra, a másik balra és ezért játékának mozzanatai, elsősorban gesztusai és testtartása nem hathatnak mindenkire azonosan, hibátlan egyértelműséggel. Neki a felvevőgépnek kell játszania, egyetlen nézőpont figyelembevételével, és mozdulatait ehhez a géphelyzethez idomítani. A felvevőgépnek játszani tehát annyi, mint a láthatatlan, ezerszemű közönség ezer szemét jelentő, sűrítő üvegszemnek, a készülék objektívjének pillantásához igazodni. Ez ugyan megkötöttséget jelent számára, mozgásának korlátozottságát, eredményeiben azonban igen sok értékes többletet is. A többiek, a felsorolt nagynevű színészek játék közben minduntalan visszafeledkeztek a színpadra, Csortos Gyula csak ritkán és kevéssé. A többieket jobban zavarta a szó hiánya, és ezt vagy nem tudták játékkal megfelelő módon kompenzálni, vagy pedig túlkompenzálták a korai filmek pantomimikus játékstílusával. Ezzel Csortos már kezdettől, idejében szakított, mivel jó színészi, még inkább jó stílusösztöne rávezette arra, hogy miként adjon nyomatékot az érzelmi, indulati kifejezésnek, pantomimikus ágálás nélkül. Annyi bizonyos, hogy amennyiben emlékezésem megcsal ilyen irányban és csakugyan későbbi megfigyelésemet vetítem vissza Csortos első filmalakítására, mégsem kétséges annak megállapítása, hogy a filmen is játszó magyar színészek közül ő volt az első, aki legeredményesebben közelítette meg a filmszerű színészi játék stílusát.

Az első világháború befejeztével, Erdély Romániához való csatolása után Janovics Jenő súlyos válaszútra került: otthagyja a kolozsvári Nemzeti Színházat, amelyet ő virágoztatott fel, vagy Budapestre jön és várja a magyar filmgyártás jövendő alakulását, amely 1918 őszén még nem sok jóval biztatott. Janovics úgy döntött, hogy inkább a filmről mond le, mint színházáról, talán abban a reményben, hogy majd módja lesz újjáéleszteni az erdélyi filmgyártást. Bármik is voltak indító okai, bizonyos, hogy amint a következmények mutatták, végleg elveszett a magyar film számára, és lelkes úttörésének utórezgései csak Várkonyi Mihály hazai és külföldi filmszerepléseiben mutatkoztak meg. ...

Hegyi Lili⁶⁸ visszaemlékezései

Lejegyezte: Welser Vitéz Tibor⁶⁹

Mikor ezeket az emlékeket lejegyeztem, Vértesné Hegyi Lili volt az egyetlen, aki még élt azok közül Kolozsvárott, akik a filmgyártás első időszakában működtek.

Amikor felkerestem, az őt pusztító kór már szétroncsolta mindazt, ami az emlékeimben élt az egykori primadonnáról. Egy pillanatra meg is bántam, hogy terhére voltam. De később úgy láttam, hogy a visszaemlékezés, az ifjúság nagyszerű emlékeinek felidézése nem okoz neki bánatot, hanem éppen derűsebbé teszi ezt a fájdalmas életalkonyt.

Lehet, azóta Hegyi Lili is elköltözött a házsongárdi temetőbe. Hírem erről nincs.

Igen kedvesen fogadott s bár szemmel láthatóan időnkint elővették a betegséggel járó kínzó fájdalmak rohamai, szívesen emlékezett vissza arra a négy évre, amikor együtt dolgoztunk.⁷⁰

Amikor aztán rátereltem a szót a filmgyártásra, az elkínzott arc mosolygósra vált, s ha nem is időrendi sorrendben, de valósággal dőltek belőle az emlékek:

"Nem igen bíztunk mi a diri (Janovics neve a társulatban) filmezésében. ... Attól féltünk, hogy megcsinálja a filmgyárat és bennünket kihagy. Majd lehozza a pesti nagyságokat, akiket mi nem igen szerettünk.

Mi csak azokat a színészeket becsültük, akik valaha Kolozsváron működtek. A többieket, lehettek azok még olyan nagyszerűek, ha nem közülünk valók voltak, csak lefitymáltuk. Persze ebben nem volt igazunk, de ez olyan divat volt akkor köztünk.

Aztán jött a Sárga csikó. A diri eleinte nagyon titkolózott a szereposztással kapcsolatban, s ezt mi gyanúsnak tartottuk. Amikor aztán kiakasztották a próbatáblára a szereposztást, megnyugodtak a kedélyek. Csak Berky Lili nem volt akkor már a színház tagja, de ő oda számított, hisz vendégként azt hiszem többet játszott nálunk, mint Pesten. Nem is bántuk, hogy őt hozta a diri, mert olyan üde szépségű Bakaj Erzsit keresve se lehetett volna találni. Természetesen az csak pletyka, hogy a diri azért választotta őt, mert kurizált neki. A dirinél a rokonszenv vagy ellenszenv sohasem számított se a szerződtetésnél, se a szereposztásnál. Volt egy eset jóval később, amikor egy veszekedés alkalmával a magáról megfeledkező primadonna arcul ütötte a dirit. Mind azt hittük, hogy azonnal elbocsátja, de nem ez történt. Mikor egyszer ez szóba került, azt mondta a diri "az a nő egy elviselhetetlen perszóna, de jó primadonna és most nincs jobb, hát marad!" Hát ilyen ember volt a diri.

A Sárga csikó felvételei bizony nem mentek a legsimábban. Időbe tellett, amíg megszoktuk, hogy filmen játszunk és nem színpadon. No meg a rendezőt is nehezen értettük meg. Hogy mit mond azt egyáltalán nem értettük, mert nem tudtunk franciául, de annak a megértése még nehezebben ment, hogy mit akar. Neki idegen volt a magyar világ, még idegenebb a népszínmű. Fogalma se volt arról, hogy mit csináljon. Nem volt tisztába a népviselettel és olyan jelmezkombinációkat akart, amelyek lehet, hogy tetszetősek lettek volna, de nevetségbe fullasztották volna az egész produkciót. Nem is nagyon rendezett, már abban az értelemben, ahogy mi megszoktuk a rendezést. Egy-egy felvétel előtt sokszor órás előadásokat tartott, amit a diri alig tudott követni és lefordítani, úgy hadart. A végén csak nem tudtuk, hogy mit is akar. Így aztán inkább a diri rendezett, aki nem sokat magyarázott, hanem egy-egy kényesebb jelenetet előjátszott, s aztán ment minden, mint a karikacsapás. A diri nem volt jó színész, ezt mindenki tudta, különösen mi, hisz kenyéradó gazdánk is volt, s az ilyet mikor ismeri el a színész? De előjátszani úgy tudott, hogy azt tanítani kellett volna. Egy-két mozdulat, egy-két szó és már rávezette a színészt a helyes útra. Így volt ez a Sárga csikónál is. Aztán az is baj volt, hogy a francia rendező csak úgy felülről kezelt bennünket, pökhendi volt. Úgy viselkedett, mintha ázsiai száműzetésbe jött volna közénk. Persze mi se hagytuk magunkat, és ahol csak lehetett borsot törtünk az orra alá.

Ebben szegény Fekete Miska volt utolérhetetlen. Volt egy jelenet, amikor Miskát, aki Csorbát játszotta, börtönbe csukják és ő a rácsot rázva ordítja világgá ártatlanságát. Szegény Miska ordított és rázta a rácsot, de ez a rendezőnek nem volt elég. A rendező csak uszította, hogy jobban, erősebben. Erre Miska, aki fene nagy erejű ember volt, úgy megrázta a rácsot, hogy az kettétört. Persze fából volt. No erre egy fél napot állt a felvétel, mert be kellett menni a Színkörből a Nemzeti műhelyébe, és új rácsot csinálni. De hiába, a rendező csak nem volt megelégedve és Miska minden rácsot, legalább négyet összetört. Nekünk ez jól jött, mert mi napi gázsit kaptunk. De nem úgy a rendező, ő egész produkcióra szerződött. Neki az volt az érdeke, hogy gyorsan végezzen és igyekezett is összecsapni mindent. Végül azt követelte a diritől, hogy csináltasson vasrácsot, ami legalább két napba tellett volna. Ebbe meg a diri nem ment bele, mert hiába a vasrács, Miska a díszletből azt is kiszakítja. Falat meg nem építhet a rendező kedvéért. Végül is úgy vágta ketté a gordiuszi csomót, hogy erre a jelenetre Miskának dupla gázsit ígért, a rendezőnek meg azt mondta, hogy meg van a vasrács. Így aztán baj nélkül lement a jelenet.

Senki se szerette ezt a Vaníliát, ahogy mi neveztük magunk között Vanylt⁷¹. Ellenben az operatőr⁷²Montgobert, Robert:operatőr/cinematographer: végtelen kellemes, udvarias, szolgálatkész úriember volt. Ahol lehetett, segített, és sokat segített, mert nagyon értette a mesterséget. Ő se volt valami jóban a rendezővel. Mindig volt nála finom cukorka, frissítő, és ha látta, hogy valamelyik színész fáradt, mindig talált valami technikai okot arra, hogy szüneteltesse a felvételt. Vizet hozott, cigarettával kínált, voltak hűvös napok, s olyankor ránk adta a kabátját, mert bizony elég lengén voltunk öltözve. Különösen Pap Katinka körül forgolódott nagy előszeretettel, mert nagyon tetszett neki. Tetszhetett is, mert igen csinos kis fruska volt. Most már ő is biztos vénasszony, de talán nem olyan beteg, mint én.

Így aztán kisebb-nagyobb nehézségek árán, de eljutottunk a csónakjelenetig, ami olyan szerencsétlenül sikerült. Ennek is a Vanília volt az oka, legalábbis abban, hogy lehetőséget teremtett arra, hogy Imre Erzsi öngyilkossá legyen. Mert öngyilkos volt és nem szívroham ölte meg, ahogy mondták és megállapították. Nem tudom, hogy miért kellett ezt a szívroham mesét kitalálni?

Imre Erzsinek volt egy szigorló orvos udvarlója, ez a szerencsétlen lány halálosan szerelmes volt belé. Amikor a fiatalúr levizsgázott elment Szegedre, valami kórházi állásba, de megígérte Erzsinek, hogy visszajön és feleségül veszi. Eleinte írt is elég szorgalmasan, később a levelek mind ritkábban jöttek, merthogy sok a dolga, nem ér rá írni. Ahogy ez már lenni szokott. Aztán egy szép napon jött egy levél a fiú kollégájától, hogy meghalt az Erzsi szerelme. Szegény lány majd az eszét vesztette a fájdalmában. Szabadságot kért, csináltatott egy nagy koszorút és elutazott Szegedre, hogy felkeresse a kedvese sírját. Előbb arra a címre ment, ahová a leveleit küldte. Ott megdöbbenéssel hallotta, hogy a fiú nemhogy nem halt meg, hanem megnősült és elköltözött.

Szörnyű állapotba került vissza Kolozsvárra. Állandóan vigyáztak rá, hogy ne legyen öngyilkos. Végre itt ölte meg magát a Szamosban.

A diri tiltakozott is a felvétel ellen, de Vaníliával nem lehetett bírni. Ez lesz a legszenzációsabb kép, ezzel érvelt, s ott akart hagyni csapot, papot, ha nem csinálják meg. Emlékszem, hogy felvétel előtt Fekete Miska - akinek mellesleg szólva minden lében kanálnak kellett lenni, de aranyos pofa volt - bement a gát alá, még a derekáig se ért a víz. No ebben a kis vízben nem lehet baj, mondták, és a diri is beleegyezett. Aztán mégis baj lett, de hogy milyen áron, azt csak szegény Imre Erzsi tudná elmondani, ha beszélhetne. Mit kellett neki szenvedni, amíg megváltotta a halál.

Mösszijő Vanília el is pályázott egy-kettő a városból. Jól is tette. Az operatőr - nem emlékszem a nevére - ott maradt még és csinált is még egy filmet⁷³, ami bizony elég gyengén sikerült. Nem is a film kedvéért maradt, hanem Pap Katinka szép szeméért.

Láttam a Sárga csikót és azóta még sok-sok filmet, a hangosakat is, mert szeretek moziba járni, és büszkén mondhatom, hogy nincs mit szégyenkeznünk ezért az első filmért.

Nemcsak ilyen szomorú, hanem derűs epizódokra is emlékszem.

A Liliomfiban⁷⁴ valami kis szerepet játszottam. Hiába nem jut mindig és mindenkinek nagy szerep. Az egyik külső felvételt korán reggel kellett elkezdjük és annak a helyét a Tordai úton lévő Nagy Gábor féle tanyán jelölte ki a vezetőség. Úgy volt, hogy sokáig fog tartani a felvétel. Elhatároztuk, hogy viszünk magunkkal ennivalót. Nagy Ilonkának támadt az az ötlete, hogy ne vigyünk semmit se, hanem akkor jönnek Felekről a román asszonyok és hozzák a friss tejet, túrót, tejfelt, juhsajtot. Azoktól veszünk majd olyan finomat, amilyet úgyse kapnánk a piacon. Így is lett. Korán reggel bementünk a színházba, felöltöztünk a szép biedermeier kosztümjeinkbe, kifestettük magunkat - akkor még lilára kellett az arcot pingálni - és bérkocsiban kimentünk a színhelyre. Az első felvételeket hamar megcsináltuk, s aztán behúzódtunk a napsütés elől a régi zsidótemető fűzfái alá, ami ott volt az országút mellett.

Akkor jöttek a feleki asszonyok csoportosan, fejükön a kosárral, vállukon az átalvetővel.

Mi kiálltunk az árok szélére és integetni kezdtünk s közben kiabáltunk nekik, hogy "Láptye, brinza!" (Románul rossz kiejtéssel: Tej, sajt!). A szerencsétlenek kővé dermedtek, először szólni se tudtak, majd elkezdték vetni a keresztet és "Váj dumnyezó!" (Románul: Jaj Istenem!) kiáltással úgy elrohantak, mintha az ördög űzné őket.

Ez a babonás nép a temető mellett amúgy is félve ment mindig el. El lehet képzelni, hogy mit gondoltak, mikor azt a jelmezes hadat meglátták előjönni a temető sírkövei közül. Biztos azt hitték, hogy a halottak jöttek elő.

Nemsokára egy processzió jött Felekről zászlókkal, keresztekkel, élén a pópával. A nép jó messze megállt a temetőtől, a pópa előrejött és jót nevetett, amikor megtudta, hogy valójában miről is van szó. De hiába akarta a népének megmagyarázni a valóságot, az nem nyugodott meg, amíg a pópa el nem végezte az ördögűzés szertartását, s azután is csak félve, vissza-visszatekintgetve indultak el Felek felé.

Hát így lettünk kiűzött ördögök. ...

1942-ben, mikor a diri is már diri bácsi lett, kellemes meglepetést szerzett az egykori filmszereplőknek és annak a zártkörű meghívott társaságnak, akik akkor jelent voltak a Select moziban. Az összes kolozsvári filmekből vetített egy-két részletet és azokat nagyon szellemes magyarázatokkal kísérte. Akkor még a Fekete Laci⁷⁵ műtermében még mind épségben meg voltak ezek a filmek. Újra láttuk magunkat fiatalon a Sárga csikóban, a Toloncban, a Mágnás Miskában, a Gyurkovics lányokban. Láttuk a felejthetetlen Betegh Lacit mint filmszínészt a Mese az írógépről című film bankjelenetében és még sok-sok más filmet. Akkor még sokan voltunk ott, akik csináltuk ezeket a filmeket: Poór Lili, Czoppán Flóri, Fekete Miska, Fekete Laci, Réthely Ödön, Táray Feri és még sokan mások. Ma, ha megismételhető lehetne ez a több mint három órás előadás, csak magam ülnék a nézőtéren."

Welser Vitéz Tibor:
Szászfenes - a "Moziváros"⁷⁶

Szászfenes - a "Moziváros", vagy, ahogy a színész-szójárás csúfolta "Mozifalva" volt a külső felvételek leggyakoribb színhelye.

Sokáig értetlenül álltam az előtt, hogy miért esett Janovics választása pont erre a majdnem színtiszta román lakosságú falura?

Katonakoromban két nyáron át is szolgáltam a szászfenesi laktanyában, így akarva, nem akarva elég jól ismertem ezt a "fészket", de semmit nem találtam, ami arra indíthatott volna, hogy ott filmfelvételeket készítsek. Igaz, hogy csak azt a két főutcát ismertem, amelyen szolgálatból járnom kellett.

Mikor ennek a tanulmánynak az írásához kezdtem, és oly sokszor találkoztam Szászfenes nevével, feltettem, hogy fényt derítek erre a "rejtélyre".

A rejtély nyitja, mint az lenni szokott, sokkal egyszerűbb volt, mint gondoltam volna.

Szászfenesen lakott Gyalui Sándor, Gyalui Jenő⁷⁷ nagybátyja, akinek ott egy igen takaros kis tornácos kúriája és kis földbirtoka volt. Ez a ház közelebb lévén a Szamos partjához, kiesett a Kolozsvár-Nagyvárad közötti országút forgalmából és körötte egy olyan kisebb magyar földműves település alakult ki, amely hozzájárult a város zöldségellátásához.

Gyalui Sándor szíves házigazda és Janovicsnak igen jó barátja volt, akit unokaöccsén keresztül érzelmi szálak is kötöttek a kolozsvári filmgyártáshoz.

Ezenkívül Gyalui portájának volt még egy nagy előnye, és pedig az, hogy a gazdasági udvar mellett állt egy nagy hombár, amit a konyhakert-gazdaságra való átállás óta semmire se használtak. Ezt aránylag csekély költséggel hamarosan átalakították olyan kisegítő műteremfélévé, amelyben meg lehetett csinálni egy-két igénytelenebb jelenet felvételeit is. Ez pedig komoly előnyt jelentett a fiákeres közlekedés idején, később pedig az örökös benzinhiány korában.

Gyalui Sándor vendégszerető háza és a környező konyhakertész telepesek negyede jó keretet nyújtottak a magyar tárgyú népszínművek felvételeihez, ha pedig román tárgyú volt a film, mint a Havasi Magdolna, csak két utcával kellett arrébb menni, és meg volt a hamisítatlan román környezet.

Erről a vendégszerető házról maradt is egy fénykép, amin a Gyalui ház lépcsőjén ülnek a Havasi Magdolna szereplői - civilben. A felső sorban: Lackó Aranka, Hegyi Lili, Harsányi Rezső, Poór Lili, amint éppen koccint Ihász Aladárral. Középen a házigazda és Szakács Andor, az alsó sorban pedig Janovics, Bécsi József, Berky József és Várkonyi Mihály. A koccintó színészpár is bizonyítja, hogy ebben a házban a filmeseknek vidám élete lehetett. Ezeket mind Székely Ilonkától⁷⁸ tudtam meg és ennek nyomán indultam el 1963 nyarán, hogy felkeressem a szászfenesi mozivárost.

Ma már Szászfenes képe is nagyot változott, szinte összeépült Kolozsvárral. A Gyalui ház még csak nyomaiban sincs már meg, az egykori hombár-műteremnek se híre se hamva. A kertészek majd mind elköltöztek, néhány család maradt csak ott, és ezek egyikének öregasszony tagja mutatta meg nekem azt a helyet, ahol valaha a felvételek készültek.

Úgy jártam ezzel is, mint a Színkör mögötti műteremmel, azzal a különbséggel, hogy az utóbbit legalább láttam gyerekszemmel. Szászfenesen csak egy néni emlékezete idézte fel a kolozsvári filmgyártás nagy napjait.