Olwen Terris

Volt egy film, amiben...
A jelenet-katalógusról

(There was this film about... The Case for the Shotlist. Journal of Film Preservation, 56 (1998): 54-57. )

A film- és televízióarchívumok nem csupán teljes vagy hiányos filmek gyűjteményei, de fényképek gazdag lelőhelyei is. A londoni National Film and Television Archive - NFTVA több millió láb filmet és kiszámíthatatlan mennyiségű fényképet őriz. A katalogizálás lényegében nélkülözhetetlen az archívum kincseinek feltérképezéséhez és ahhoz, hogy a közönség számára is hozzáférhetővé váljék. Evidencia, hogy az archívumok és igazgató tanácsaik nem tehetik hozzáférhetővé azokat a filmeket, amelyekről nem tudják, hogy a birtokukban vannak. A kategorizálás az egyetlen biztos módja a készletek feltérképezésének.

Ezt a tényt már a NFTVA működésének kezdetén felismerték. A Katalogizáló Osztály célja 1935-ös alapításától fogva és működése első éveiben is az volt, hogy minden beérkezett filmet megnézzenek és katalogizáljanak. Ameddig a beszerzések száma viszonylag alacsony volt, évente 100 vagy kevesebb film, ez a terv megvalósíthatónak bizonyult, és ezeket a törekvéseket általában siker koronázta. Többen kellemes fényűzésnek tekintették az ún. schitt-katalógus** építését, és csak kevés filmtáros tette fel a kérdést, hogy miért van szükség a gyűjtemény ennyire részletes feltérképezésére.
**(Ami a filmet jelenetekre felbontva, jelenetenként listázza.)

Amikor a beszerzések mértéke annyira megnövekedett, hogy messze maga mögött hagyta a listázásra alkalmas katalogizáló személyzet létszámát, az idő hiánya a listázás értékének módosulását okozta, és elsőbbségi rendszer lépett érvénybe. Milyen előnyei vannak, ha egy filmet jelenetről jelenetre, beállításról beállításra kijegyzetelünk? Segíti-e a gyűjtemény használatát, és ha igen, milyen áron? A filmek ilyen jellegű katalogizálásának előnye, hogy megkíméli a potenciális nézőt attól, hogy olyan filmet kelljen végignéznie, aminek már a leírásából kiderül, hogy nem tartalmazza az általa kívánt képsorokat. A film megmenekül az újabb vetítés fizikai gyötrelmeitől, a spekulatív megtekintést elhagyhatjuk, a szállítás költségei csökkennek, és több időt nyerhetünk.

A schnitt-katalógus másik előnye, hogy a kutatókat esetleg jobban érdekli, amit hallanak, mint amit látnak. Márpedig ha a film nem áll rendelkezésükre (ami gyakran előfordul), igen hasznos lehet a filmen elhangzottak összefoglalása vagy akár részletes leírása. Vegyünk például egy brit dokumentumfilmet a hatvanas évek elejéről, amelyből egy északi városban élő brit háziasszonyok viszonyát ismerhetjük meg új, nyugat-indiai szomszédaikkal. A képek nem izgalmasak (a nők otthonukban ülve beszélgetnek a riporterrel), de félelmeiket és előítéleteiket tükröző beszámolóik remek történelmi és szociológiai körképet nyújtanak. Ha a film katalogizálója nem írta volna le a szövegeket, csak rövid összefoglalásukat adta volna az "egy északi városban élő nők faji előítéleteikről beszélnek" témában, a katalógus bejegyzése pontos volna ugyan, de tartalmi beszámolóként értéke nyilvánvalóan kevesebb lenne.

A schnitt-katalogizálás a filmgyártás történetéhez is értékes adalékokkal járulhat hozzá. Ez főképp a némafilmek esetében igaz, ahol írásos dokumentációval gyakran csak szórványosan, vagy egyáltalán nem találkozhatunk. A másodlagos források helyett magáról a filmről vett információ jelentősége igen nagy. Ebben az esetben a filmtáros azt a kópiát írja le, amelyik ténylegesen az archívum tulajdonában van, nem pedig egy végleges verzió homályos "ideálját". Tegyük fel, hogy a filmtáros azonosítatlan német filmet néz francia feliratokkal, hiányzó, vagy felcserélt jelenetekkel - az ilyesmi gyakrabban előfordul, mint azt az ember gondolná. Ha már a filmtáros úgyis rengeteg időt szán arra, hogy kiderítse a film címét és a benne játszó színészek nevét, elemezze a film cselekményét és információt szerezzen a hiányzó jelenetekről, arra gondolhatnánk, hogy megérne egy kis többletmunkát mindezen információ szavakba öntése és a jelenet-katalógus elkészítése.

Ha a filmtáros megnézi a filmet, könnyen bővítheti a tárgyat jelölő kifejezések vagy kulcsszavak szerinti indexelés lehetőségeit, azaz növelheti a szövegben kulcsszavak alapján vagy kötetlenül történő kutatás során előforduló találatok számát. Ha a film leírása csupán másodlagos forrásból származik, feltehetőleg rövidebb. Általánosító jellegű lesz. Egyszerű példaként említhetnénk a brit szénbányászat nyolcvanas évekbeli hanyatlását feldolgozó filmet. A filmtáros, minden tartalmi információt nélkülözve, feltehetőleg "szénbányászat" címszó alatt "helyezi el" a filmet. Ha látta volna a filmet, a felhasznált eszközpark vagy eljárások, a bemutatott szénbányák, a felmerülő ipari kérdések, vagy éppen a megszólalt bányászok vagy tisztviselők neve szerint is "elhelyezhetné", sőt, olyan absztrakt kifejezések szerint is, mint "munkakörülmények", "ipari tájképek" vagy "gazdasági hanyatlás". A fenti kifejezések szerinti indexelés minden bizonnyal növeli a valószínűségét, hogy a kutatók sokkal szélesebb rétege lesz képes megtalálni a filmet, és újra felhasználni az anyagot. Ha el is fogadjuk, hogy a schnitt-lista összeállítása hatalmas előnyöket nyújthat, látnunk kell azt is, hogy a legtöbb archívum nyilvánvalóan képtelen a birtokában lévő összes filmet jelenetenként kilistázni. Ezek után felmerül a kérdés, hogy mi alapján döntheti el a filmtáros, hogy melyik film jeleneteit listázza ki? Ennek a nehéz kérdésnek helyes megoldását a gyűjtemény természete és jelenlegi, illetve potencionális felhasználása határozza meg. A gyűjtemény mely részének válna nagyobb előnyére az alaposabb kutatás? Vannak-e kisebb, egyedi gyűjtemények az archívumon belül, amelyeket a hatékonyabb információcsere okán szélesebb körben kellene ismertté tenni a hazai és külföldi archívumok között? Vannak-e olyan filmek, amelyek jogaival az archívum rendelkezik, és amelyeket igen részletes katalogizálás segítségével jobban lehetne hasznosítani? Az NFTVA választása az 1920-as évek előtti filmekre esett, de a kör egyre bővül, és már érinti a negyvenes évek előtt készült dokumentumfilmeket is. A korai filmek jelenetlistái megfizethetetlenül értékesnek bizonyultak készleteink tudományos feltérképezése során. Enenk a korszaknak a filmjeit sokkal kevésbé tárgyalják a filmográfiák, és gyár tási, forgalmazási történetük is sokkal bonyolultabb. Az ilyen filmeket gyakorta cím nélkül tudjuk csak megszerezni, felcserélt vagy hiányos jelenetekkel. A filmeknek az archívum nyomtatványain kiadott részletes, jelenetről jelenetre terjedő leírása, filmtörténeti kutatással kiegészítve, értékes információkat adhat a filmtörténészeknek. A jelenetek leírása maga is megvilágíthatja a filmezési technikák bármelyikét - a közelik és a keresztvágások használatát, a belsők megvilágítását, az elbeszélés folyamatosságát.

A filmtáros szubjektív jegyzetei az előadóstílus érdekességeiről, persze a szubjektivitás tényének hangsúlyozásával, szintén hasznos és érdekes lehet a felhasználók számára. Különösen azok a filmtörténészek vehetnék hasznát, akik külföldön dolgozva esetleg képteleneke a film megtekintésének helyszínére utazni: sok esetben egy részletes jelenet sok kérdést megválaszolhat. A vetítések programjainak készítői egyre inkább érdeklődnek az ötvenes és hatvanas évek Nagy-Britanniájának társadalom- és politikatörténete iránt. Ennek a megnövekedett igénynek a figyelembevételével az NFTVA listázta a korszak legfontosabb televíziós dokumentumfilmjeit, amelyekben olyan témák kerülnek terítékre, mint az abortusz, a homoszexualitás, faji kérdések vagy éppen Észak-Írország. A műsorokban kifejtett nézetek apróbb részletezése igen hasznosnak bizonyult a kutatók számára, és az is kétségtelen tény, hogy ezeket az anyagokat igen nagy gyakorisággal kölcsönzik ki és használják fel a dokumentumfilm-programok tervezése során.

Mielőtt a videomagnók és kamerák ennyire elterjedtek és relatíve olcsónak számítottak volna, a közönségnek nem állt módjában rögzíteni a számukra érdekes filmeket. Például egy hatvanas években sugárzott tehetségkutató műsor, az Itt az alkalom! (Opportunity knocks) hetente több adással is jelentkezett, és a nézőket kérték meg, hogy szavazzanak a nekik legjobban tetsző műsorszámra. Az évek múltával a műsorban szereplő emberek rokonai gyakran szeretnék megnézni apjukat vagy húgocskájukat műsorszámuk bemutatása közben. A filmtárosok részéről ilyen esetekben észszerű a közönségbarát szolgáltatás, ha megnézik azt a néhány fennmaradt adást és ki listázzák az összes előadót és leírják produkcióikat. Ez a jegyzet lehetővé teszi, hogy gyorsan és hatékonyan válaszoljunk az ilyen megkeresésre, és megörökítsük a szórakozástörténet egy kis darabját. Néha felmerül, hogy az archívumoknak nem kellene a televíziós programok részletes katalogizálásával bajlódniuk, hanem maguknak a tévétársaságoknak kellene pontos feljegyzéseket készíteniük. Nagy-Britanniában néhány társaság törődik ezzel a többsége viszont nem. A speciális filmtárak (mint például a híradó-archívumok) többnyire a játékfilm-archívumoknál előbb ismerték fel a birtokukban lévő filmek kereskedelmi értékét. Ha az általuk alkalmazott filmtárosok speciális tudásukat arra is használnák, hogy azonosítsák, részletesen leírják és indexeljék az embereket, tárgyakat és eseményeket, filmjeiket sokkal gyorsabban találnák meg és használhatnák fel. Ha ők rendelkeznek a filmek jogaival is, még jobb. Az fényképeket tároló könyvtárak katalóguskészítői például leírhatnák a képen látható épületeket, az autókat az utcákon, az időjárást, az emberek ruhaviseletét, arckifejezését és gesztusait. Ez a leíró katalogizálás csúcsa. Persze felmerül a kérdés, hogy egy archívumban dolgozó filmtáros mennyire hatoljon részletekbe a lista elkészítése során. A válasz az, hogy meg kell tartani arányérzékünket, és meg kell találni a helyes egyensúlyt a befektetett munka mennyisége és a felhasználók valós igényei közt. Persze az is fontos, hogy a filmtáros mit akar archiválni. Például ha a filmtáros egy televíziós dokumentumfilm listáját készíti el, amely párizsi utcaképekkel kezdődik, és a filmtáros tudja, hogy a gyűjteményben rengeteg hasonló kép található, elég ha csak annyit ír: "párizsi utcaképek". Ha az archívum nem rendelkezik sok párizsi képpel, talán érdemes kiemelni a jeleneteket, részletesen leírva a képeken látható épületeket és felvételi szögüket. Ha a filmtáros tapasztalatából adódóan tisztában van vele, hogy a XX. század első felében gyárakban dolgozó munkásnőket ábrázoló felvételek igen keresettek, talán érdemesnek tartja részletesen leírni és indexelni az ilyen jeleneteket a korabeli anyagokban. Ha olyan anyaggal dolgoznak, amelynek témája nem a kutatási területük, és amelyhez nem értenek annyira, megint csak hasznos lehet a részletes leírás, hiszen segíthet a szakértőnek az azonosításban - például egy elavult gyártási eljárás során alkalmazott gépek leírása. Fontos, hogy a filmtárosok tudatában legyenek az archívumhoz beérkező kérések természetével, és képesek legyenek megérteni és felismerni a kéréseket megfogalmazó kutatók szóhasználatát. Ha a katalogizáló személyzet élesen elkülönül a feljegyzéseiket használó kutatóktól, kevésbé valószínű, hogy felismernék, melyek gyűjteményüknek további katalogizálását igénylő területei. Ráadásul azt sem tudják felmérni, hogy hasznosan végzik-e feladatukat. A katalógusok készítői nyilván a filmek hasznosításában is segíteni szeretnének. Nos, a teljes tartalom leírása és részletes indexelése elősegíti, hogy a filmet szélesebb közönség "vásárolhassa" meg. Már használatos a "kereskedelmi katalogizálás" kifejezés is, ami elsősorban a gyűjtemény pillanatnyi kereskedelmi értékkel bíró darabjait veszi figyelembe (vagy azokat, amelyeknek kereskedelmi értéket tulajdonítanak). A kockázat abban rejlik, ha a filmtáros kevés energiát fordít ezekre a filmekre, és több időt szán más filmek vizsgálatára és katalogizálására, amelyeknek a jövőben jelentősebb kulturális (és talán kereskedelmi) értéke lesz. Egy ma már átlagosnak tűnő és említésre sem méltó esemény hirtelen jelentős nemzetközi hírré válhat. Az ilyen kérések kiszámíthatatlanok, és gyakran a szerencsén múlik, hogy a filmtáros katalogizálta-e az érintett eseményt vagy személyt.

A felmérések és statisztikák időről időre újra bebizonyítják, hogy a kutatók nagy része nem konkrét filmcímekkel felszerelve érkezik az NFTVA-ba. A többség, azaz a kutatók körülbelül 60%-a a kutatás tárgya alapján terjeszti elő kérését: "van-e anyaguk egy tévét néző családról; vannak-e filmjeik óceánjárókról; volt egy tévéműsor kábé öt éve, a címére nem emlékszem, de volt benne...". Ha az összes kutató konkrét filmcímekkel vagy jelenet-listákkal érkezne az archívumba, valóban alig volna szükség részletes tartalom-összefoglalásra. A jelenet-listázás lényegében azoknak a kutatóknak vagy felhasználóknak szóló szolgáltatás, akik nem tudják pontosan, mit akarnak. Segítségre és bátorításra lenne szükségük a személyzet részéről, akiket szakmai tapasztalatuk képessé tesz arra, hogy gyorsan értelmezzék a feljegyzéseket, javaslatokat tegyenek és információkat adjanak. Ha egy archívum nem képes megfelelni ügyfelei összetett igényeinek, és ezt csak részben is a megfelelő, leíró katalogizálás és indexelés hiánya okozza, akkor a listázás ügye megérett a komoly megfontolásra.

Gál Péter fordítása