A nitrófilm története

(Image, 26 (1983)4:2-3.)

A nitrócellulóz néven ismert keverék kémiai összetevőit az 1840-es évek végétől ismerik a fotográfiában. Kollódiumként vált ismertté a nitrocellulózéter celluloid és nitrát összetevője. Louis Menard és Flores Dumont fedezte fel és ismertette a Francia Tudományos Akadémián 1874-ben.

A rákövetkező évben az angol Frederic Scott Archer kollódiumréteggel vont be fényérzékennyé tett üveglemezt. Az eljárás nedves lemez vagy nedves lemezes kollódium eljárásként terjedt el az 1851-es évtől kezdődően, és szorította ki a dagerrotípiát és talbotípiát.

A nitrocellulóz a fényérzékeny anyag ideális alapjául szolgált: jól tapadt az üveglemezre még a különböző érzékenyítő oldatokba és előhívókba történő belemerítése után is. Noha az eljárás nagy ügyességet igényelt és sok nehézséggel járt, az 1880-as évekig uralta a fényképezést, mígnem az ún. szárazlemezek kiszorították.

Archer a kollódiumréteg előtt egy vízben oldódó gumiréteget vitt fel az üveglemezre, amit az exponálás, előhívás után meleg vízben leoldott, a kollódiumréteget pedig elővigyázatosan lehúzta az üvegről. Ez volt a hajlékony, átlátszó fényképészeti hordozóanyag, a film prototípusa.

Alexander Parkes 1856-ban szabadalmaztatta a több kollódiumrétegből álló, lehúzható filmet. Egy Parkesine nevű anyag kidolgozása is neki köszönhető, ami a ma celluloidnak nevezett anyag alapjául szolgált.

A celluloid márkanevet 1873-ban nyilvánítatta védetté Parkes és John Wesley Hyatt. Később a jogvédelmet kiterjesztették az Egyesült Államokra is. A newarki Celluloid Manufacture Company tulajdonaként - John Carbutt ösztönzésére - kezdtek celluloidszallagokat gyártani.


Ezeket azután érzékenyített zselatinemulzióval vonták be. Carbutt a brómezüst-zselatin szárazlemezgyártás úttörője volt, de sokat dolgozott a celluloidnak mint hordozónak elterjesztése érdekében is. Négyévi kísérletezés után, Hyatt-el közösen hozták forgalomba a Carbutt-féle hajlékony, negatív filmet.

A zselatinemulzió és a celluloid szalag együttes alkalmazása után a következő lépés a tekercsfilm bevezetése volt. A nitrocellulóz tekercsfilm gyártása azonban nem bizonyult egyszerűnek. Megfelelően folyékony nitrocellulóz oldat kellett és adagoló, amelyik egyenletes, nedves réteget biztosít. A nitrocellulózt oldó szereknek gyorsan párologniuk kellett, de nem túl gyorsan. Ha túl gyorsan párolgott el, a filmen légbuborékok képződtek. Ha túl lassan, sok vegyszer kellett, a termék ráfizetésessé vált.

A problémákat három amerikai, Hannibal Goodwin, George Eastman és Henry Reichenbach oldotta meg. Goodwin, a gyakorlott amatőrfényképező és fáradhatatlan kísérletező 1887-ben szabadalmaztatni akarta tekercsfilmjét. Ezt kívánta Geroge Eastman, szárazlemezgyáros és vegyésze, Henry Reichenbach is. A felek külön-külön folyamodtak a szabadalomért. 1888 és 1951 között az ezüsthalogenid zselatinemulziók nagy részét nitrocellulóz filmalapra öntötték.

A fényképészeti célokra használt tekercsfilmet, a síkfilmet és a filmgyártás céljára szolgáló filmet nem azonos vastagságban gyártották. A síkfilm 0,008 inch, a mozifilm 0,0035 inch vastag volt. A síkfilm - vastagsága miatt - hajlamosabb a bomlásra, mint a tekercsfilm. A 35 mm-es mozifilm bomlása nem vastagsága, hanem tárolása miatt következik be: szorosan feltekercselve, fémdobozba zárva raktározták. Élettartamát befolyásolja a nitrocellulóz minősége és tisztasága és az adalék, amelyet gyártásakor hozzáadnak, azért hogy a film hajlékony és áttetsző legyen.

A nitrófilm bomlása több szakaszban történik és jól megfigyelhető.

1. szakasz: A film borostyánkőszínűre változik, a kép fátyolos lesz.

2. szakasz: Az emulzió nyúlóssá válik, a nitróalap törékennyé, és megvetemedik.

3. szakasz: Az emulzióban gázbuborékok képződnek, az felhólyagzik, csípős szagot áraszt, ami más szaggal össze nem téveszthető.

4. szakasz: A film puha, kocsonyás tömeggé alakul át.

5. szakasz: A film szétporlik (barna porrá).

Az állagváltozás sebessége egyik szakaszról a másikra növekszik. Bizonyos esetekben két szakasz jelei is megfigyelhetők ugyanazon a filmdarabon, vagy egyik szakasz a másikkal határos. Előfordul ugyanakkor az is, hogy a kérdéses negatív egy-egy részlete oly tiszta és érintetlen marad, mint gyártásakor volt.

 

Muray negatívjai

Nicolas Muray (Miklós) közel 300 üvegnegatívjának állaga (amelyek a George Eastman Házban található Nemzetközi Fotómúzeum birtokában vannak) folyamatosan romlik, de egyik sem érte még el a harmadik szakaszt. Legtöbbjük az első vagy második szakaszban van vagy éppen átmenetben egyikből a másikba.


Benny Leonard, kb. 1930.


Alfred Lunt és Lynn Fontanne, kb. 1930.


Jacob Ben-Ami, kb. 1930.


Ted Shawn, kb. 1930.