Thomas Alva Edison

A film kezdetei

(Bianco & Nero, 1962: VII-VIII.)

1890-ben azt hittük, hogy a mozgó dolgok megfilmesítése érdekében tett erőfeszítéseink eljutottak már a tökéletesedésnek arra a fokára, hogy hozzáfoghatunk külön e célra szentelt épület felállításához. Amikor azonban befejeztük ennek az épületnek a felállítását, annyira furcsának és bizarrnak tűnt, hogy munkatársaim sokat gúnyolódtak rajta és "salátás kosár"-nak keresztelték el.

A mi első stúdiónk legalább olyan bizarr volt, mint első filmjeink, melyeket ott forgattunk, Építése során csak arra fordítottunk gondot, hogy ez az épület megfeleljen követelményeinknek, s egyáltalán nem törődtünk az építészeti részletproblémákkal. Az épület alaprajza kb. 25x30 láb volt és a groteszksége elsősorban abból eredt, hogy tetejére olyasvalami kerek tákolmányt raktunk, amelyet fel lehetett emelni, vagy le lehetett ereszteni. Ezt azért tettük, hogy a napfényt maximálisan használjuk ki.

Annak érdekében, hogy a lehető leghosszabb munkanapokkal rendelkezhessünk, az egész építkezést oszlopokra helyeztük rá, akár csak a század elejének nagy hídjait. Ezt azért tettük, hogy az épületet a Nap forgásának megfelelően ide-oda mozgathassuk. Az egészet kátránypapírral burkoltuk be, belül pedig teljesen feketére festettük, hogy a szereplőket olyan sötét háttér elé állítsuk, hogy a képen alakjuk szinte plasztikusan domborodjék ki. Valóban félelmetes hely volt ez a látogatók számára, akik nagy elhatározással arra vállalkoztak, hogy megtekintik ezt az épületet és kikutatják titkainkat. Különösen akkor volt riasztó, amikor az egész épület elkezdett jobbra-balra imbolyogni, mint valami hajó a viharban. Nekünk azonban sikerült ebben az épületben filmeket forgatnunk és végül is ez volt a mi szándékunk, az épület ezt a célt szolgálta.

A "salátás kosár" mindig eszembe juttatott egy írt, aki tevékenységem első korszakában dolgozott mellettem, amikor a vasúti távirdai rendszer egyik változatát kísérleteztem ki. Röviden összefoglalva az volt a feladat, hogy rendes távirati vezetéken üzenetet közvetítsünk mozgásban lévő vonat számára, vagy pedig ugyanezen a módon, tehát dróton keresztül üzenetet kapjunk mozgó vonatról. Mi készülékeinkkel Staten Islandban táboroztunk le, ír barátom pedig, akinek King volt a neve, azt a csoportot irányította, amely a pálya mentén működött.

King elsőrangú elektrotechnikus volt. Mégis valami megmagyarázhatatlan ok folytán nem sikerült az egész rendszert úgy működtetnie, ahogy kellett volna. Bármilyen bizarrnak látszik is, minden úgy ment, mint a karikacsapás, amikor a vonat az egyik irányba haladt. Amikor azonban az ellenkező irányban futott a mozdony, akkor különböző nehézségek merültek fel. King hasztalan szitkozódott, átkozódott. Képtelen volt bármit is találni, ami ezeket a rendellenességeket magyarázná.

Végülis teljesen elvesztette vállalkozó kedvét és levelet írt nekem, amelyben kifejtette azt, hogy véleménye szerint egyetlen megoldás lehetséges: az egész sziget alá, amelyen kísérleteinket folytattuk valami kis szerkezetet kell tenni és így kell elérni azt, hogy a sziget forogjon és a vonatnak ne kelljen irányt változtatnia. Körülbelül ugyanezt a problémát kellett nekünk megoldanunk, a mi "salátás kosarunk"-kal. Csakhogy meglehetősen bonyolult vállalkozásnak tűnt az, hogy a Nap forgását irányításunk alá helyezzük. Ezért aztán valami kompromisszumot kellett kötnünk. Így szerkesztettük meg azt a stúdiót, amelyet a napfény állásának megfelelően forgathattunk ide-oda.

Abban az időben még nem ismertük a mesterséges fényt. Teljesen a természetre voltunk hagyatkozva. Ennek következtében a szó legszorosabb értelmében lépésről-lépésre követnünk kellett a Napot, hogy maximális mértékben aknázhassuk ki sugarait. A mai filmgyártók nyilván megállapítják majd, hogy ez a módszer rendkívül primitív volt. Mégis annakidején csak ily módon sikerült bizonyos eredményeket elérnünk, méghozzá meglehetősen komoly eredményeket.

A felvevőgép ötlete első ízben a gramofon kapcsán merült fel bennem. Hosszú esztendőkön keresztül folytattam kutatásokat arra vonatkozólag, miképpen lehet a hangot rögzíteni és visszaadni. Egy nap azután felmerült bennem a gondolat, hogy talán meg lehet szerkeszteni olyan készüléket is, amely a szem számára teljesíti ugyanazt a funkciót, amelyet a fonográf a hallás szempontjából tölt be.

Nagy vonalakban ezt a célt tűztem ki magam elé. Minél inkább tanulmányoztam azonban a célkitűzés megvalósításának lehetőségeit, annál megoldhatatlanabbnak tűnt előttem a probléma. Ezzel kapcsolatos tudományos vizsgálódásaimat 1887-ben kezdtem meg. Ebben az időben a különböző foto-eljárások még egészen kezdetleges stádiumban voltak, mai fejlettségükhöz viszonyítva. A fényképeket úgy készítették el, hogy valami nagyon komplikált szerkezet segítségével nedves lemezre exponáltak. A száraz filmszalag, melyet napjainkban használunk, akkor még teljesen ismeretlen volt.

Én vizsgálódásaim során nem támaszkodhattam másra, mint egy elvre. Optikus elv volt ez, a hivatalos szaknyelven úgy hívják, hogy "a látás persistenciája". Ezen elv szerint a fény által okozott élmény a másodperc 1/10-1/20-ig marad meg agyunkban azután, hogy maga a fény már eltűnt szemünk elől.

Az ókor nagy matematikusa, Ptolemaiosz elsőnek bizonyította be ezt a sajátosságot, még pedig egy kerék segítségével, amelyre piros foltokat rakott. Amikor ezt a kereket gyors ütemben forgatta, a vörös foltok úgy összefolytak, mintha egyetlen vörös vonalat alkotnának. Amikor pedig a kerék megállt, meg lehetett állapítani, hogy a foltok nem változtatták meg helyüket, ugyanott maradtak, ahol voltak.

Voltaképpen ez a megfigyelés szolgált kiindulópontul a legkülönbözőbb olyasfajta szerkezetek megalkotásához, melyeknek az a feladatuk, hogy a nézőben a mozgókép illúzióját keltsék. Ennek a szerkezetnek egyik legprimitívebb változata az orsóra erősített kép, amelyet egyszerű madzag segítségével forgatnak. A kép egyik oldalán egy ember rajza található, a másikon egy ügető lóé. Ha megfelelő sebességgel forgatjuk ezt a kartonlapot, akkor az a benyomásunk támad, mintha az ember éppen arra készülne, hogy felugorjon a ló hátára. A valóságban pedig az a helyzet, hogy a forgatás eredményeképpen a második kép már akkor megjelenik az ember szeme előtt, amikor még nem volt ideje elfelejtenie az első képet. Úgy tudom, hogy ennek a játékszernek a feltalálója szép összeget keresett találmányával. Ezt a keresetet kétségkívül meg is érdemelte.

Valamivel később ugyanezt az ötletet tökéletesített formában alkalmazták. Ekkor készítették el a Zootropot, amely nagy divatban volt az én gyermekkoromban is. Henger alakú, felül nyitott szerkezet alsó részébe képsorozatot ragasztottak egymás mellé, A képek rendszerint valami humoros történetet elevenítettek meg. A henger gyors forgatás esetén a csodálkozó gyermek, vagy akár felnőtt szem előtt életszerűnek tűnő jelenetek sorozata elevenedett meg. Kétségtelen, hogy időnként a hatás meglehetősen bizarr volt. Ez egyrészt abból ered, hogy a képek eléggé durva fa metszetek voltak, a mozgást pedig nem egyszer ellenkező irányba hajtották végre. Mégis, mindezek ellenére a Zootrop hosszú éveken keresztül a közönség egyik kedvelt szórakozása volt. Ezzel egyidejűleg a fénykép fejlődése különböző okok folytán holtpontra ért. Mégis, a felvevőgép volt az, amely különböző hiányosságai ellenére végülis a mozgó képeknek azt a elhitető erőt kölcsönözte, amelyet addig más módszerrel nem tudtak megvalósítani. A körülmények különös összjátékának köszönhető, hogy a dolog így alakult. Azt hiszem, hogy még azok sorában is, akik a film területén működtek, kevesen akadnak, akik napjainkban tudnák, miként alkalmazták első ízben a fényképezőgépet oly módon, hogy az általa elkészített képeket mozgó kép formájában tárják a néző elé.

Egy Muybridge nevű angol, akit szenvedélyesen érdekelt a fényképezés és a lóverseny, Leland Stanford szenátorához kapott meghívást. A szenátor is lelkes rajongója volt a telivéreknek. Muybridge vendégként néhány hetet töltött el kaliforniai birtokain. Egy nap az angol meg az amerikai hosszan vitatkoztak egy bizonyos ló erényeiről, amely a szenátor tulajdona volt. Ekkor történt, hogy a probléma megoldása érdekében Muybridge agyában zseniális terv született.

Az amerikai földbirtoka területén húzódó lóversenypálya mentén 24 fényképezőgépet állított egymás mellé sorjában. Mindegyik fényképezőgép kioldójához vékony szálat rögzített, amelyet a pályán keresztül feszített ki. A pálya túlsó oldalán a géppel szemben fehér vásznat állított fel, hogy az egyes képek minél tisztábbak legyenek. Amikor mindez elkészült megadta a jelt és megkezdődött a lóverseny.

Amikor a lovak a sorban egymás mellé állított fényképezőgépek mellett futottak el, akkor minden egyes gép előtt elszakították a pályán keresztül kifeszített zsinórt, a gépek pedig automatikusan a fényképek sorozatát készítették el, amelyek folyamatosan rögzítették az állat mozgásának minden egyes fázisát. Ezeknek a fényképeknek a kidolgozása tette lehetővé első ízben kétségbevonhatatlanul és apró részletekre bontva a vágtató ló mozgásának megelevenítését. Muybridge a képsorozat által bebizonyította amerikai vendéglátójának, hogy a vita során az ő feltételezése volt helyes.

Az angol a történtek után bizonyára azzal is megelégedett volna, hogy fényképeit elrakja magángyűjteményébe, ha valaki nem vetette volna fel előtte azt az ötletet, vajon milyen hatást keltenek ezek a fényképek egy Zootropban. A kísérlet eredménye annyira megdöbbentő volt, hogy valóságos szenzációt keltett a közvéleményben. Egyelőre azonban csak annyiban láttak benne gazdasági fantáziát, hogy ez is valami újdonság. Ugyanis olyan film elkészítéséhez, amelynek vetítése mindössze egy percig tartana - másodpercenként 12 expozíciót véve alapul, ami a minimum a folytatólagosság illúziójának megteremtéséhez - Muybridge módszerével körülbelül 720 fényképezőgép beállítására lenne szükség.

A filmfelvevőgép megkonstruálása egész sor problémát vetett fel. Valamennyi közül a legkomolyabb az volt, hogy egyetlen gépezetet kell létrehozni, vagyis olyan készüléket, amely lehetővé teszi, hogy az összes felvételt egyetlen géppel és ugyanazzal az objektívvel készítsék el. Ez a szükséglet azután újabb komoly nehézségeket eredményezett. Nyilvánvaló, hogy lehetetlen volt olyan gépet létrehozni, amely az általunk megkövetelt sebességgel dolgozik, másrészt a felvételek elkészítéséhez üveglemezt használni. Számomra teljesen világos volt, hogy ilyen körülmények között az üveglemez többé nem alkalmazható, s ekkor a tények kényszerítő ereje folytán egészen más irányba kellett orientálódnunk.

Mindenfajta mechanizmussal kísérleteztünk. Megpróbálkoztunk a legkülönbözőbb anyagokkal és kémiai vegyületekkel, hogy a megfelelő negatívokat hozzuk létre. A laboratóriumi kísérletek javarésze azonban csak azt támasztotta alá, hogy valahol valami hibádzik. A baj persze az, hogy a különböző nehézségek nem láthatók előre, s hogy gyakran az embernek hónapokig, sőt esztendőkig kell egy bizonyos úton haladnia, míg rádöbben arra, hogy ez az út téves. Kezdetben henger alakú szerkezetet konstruáltunk. Olyasvalamit, ami a gramofon hengeréhez hasonlít. Ennek a felületét azután rendkívül érzékeny anyaggal kentük be rétegesen, abban a reményben, hogy olyan képeket nyerhetünk, amelyeket a későbbiek folyamán meg lehet javítani.

Ha ezzel a hengerrel sikerült volna is fényképeket készítenünk, ezek a képek nem lehettek volna nagyobbak a tű hegyénél s ily módon óriási nagyításokra lett volna szükségünk, hogy bármi gyakorlati eredményhez juthassunk. Nem találtunk azonban olyan anyagot a henger beborítása céljára, amely a fényre megfelelő érzékeny lenne. A kísérletek során kellett rájönnünk arra, hogy a fényképészek által használt száraz albumin a mi céljainkra nem felel meg. A továbbiak során brómezüst emulzióval kísérleteztünk, s már-már azt hittük, hogy végre megtaláltuk azt, amire szükségünk van.

A valóban rendkívül apró fényrögzítések tökéletesek voltak és elég tisztának is látszottak. Azonban már az első nagyítások alkalmával be kellett látnunk, hogy hiába pazaroltunk erre a kísérletre időt és fáradtságot. A brómezüst réteg felülete annyira recés volt, hogy a negatív felvétel minden részlete már akkor is semmivé vált, ha a nagyítás nem volt nagyobb a hüvelykujj 1/8-ad részénél sem. Mindent újra kellett kezdeni s ezúttal olyan szerkezettel kísérleteztünk, amely már eleve nagyobb képek készítésére látszott alkalmasnak.

Azonban ezúttal is bele kellett törődnünk, hogy új kísérleti rendszerünkkel sem megyünk semmire. Ebben az időben tűnt fel a piacon az új anyag, a celluloze. Ekkor fogamzott meg bennünk az az ötlet, hogy egy dobszerű szerkezetre érzékeny celluloze lemezt feszítünk ki s azt úgy erősítjük oda a dobhoz, miként az első gramofon készülék cink lemezével tettük. Kénytelenek voltunk fényképeinket spirális alakban elkészíteni s ennek eredményeképpen olyan apró felvételeket nyertünk, hogy ezeknek csak a közepét tudtuk felhasználni.

Körülbelül ezidőtájt történt, hogy kísérleteinkbe bekapcsolódott George Eastman. Én már tudtam, hogy Eastman egy újfajta száraz film-anyag kidolgozásának szenteli fáradozásait, s ezért megkértem, keressen fel s vizsgáljuk meg együtt, nincs-e lehetőség arra, hogy találmányát az én filmfelvevőgépem számára használjuk fel. Egyik munkatársa keresett fel, aki megígérte, megpróbálnak olyan érzékeny filmszalagot kidolgozni, amelyet egy tekercsre lehet felszerelni. Joggal vetem fel magamban a kérdést, vajon hol tartana a mai film George Eastman nélkül. Az ezután következő hónapok során egész sor kísérletet folytattunk, de az eredmény mindenkor lesújtó volt. Míg Eastman a megfelelő kémiai összetételű anyag kikísérletezésén dolgozott, mi a mechanikai probléma megoldására összpontosítottuk erőfeszítéseinket.

Laikus számára szinte lehetetlen annak megértése, milyen rendkívül precíznek kellett lennie annak a szerkezetnek, amelyet meg akartunk konstruálni. Mindenekelőtt azt kell szem előtt tartani, hogy mi állandóan a másodperc végtelenül kicsiny töredékével dolgozunk. Ha pedig abból indulunk ki, hogy minden egyes rögzítésre a másodperc századrésze áll rendelkezésünkre, akkor nem nehéz felfognunk azt, hogy az exponálásra ennek a rendkívül csekély időnek legfeljebb a fele állhat rendelkezésünkre, míg a másodperc századrészének másik felét arra kell felhasználnunk, hogy a szalagot annyi milliméterrel forgassuk tovább, amennyi a következő felvétel elkészítéséhez szükséges.

Mindezt pedig az óramű pontosságával kellett megvalósítani. A filmszalag sebességének legkisebb módosulása, vagy a legkisebb kihagyás a nagyítás során már rendkívül élesen tűnt szembe. Végülis sikerült olyan szerkezetet létrehoznunk, amely lehetővé tette számunkra, hogy a kielégítő felvétel elkészítéséhez szükséges idő 1/10-e alatt forgassuk tovább a szalagot. Ily módon vált lehetségessé az, hogy egy másodperc alatt 20-40 exponálást végezhessünk el.

Ekkor azt reméltük, hogy szenvedéseink végére értünk már és diadalittasan igyekeztünk minél hamarabb létrehozni az első filmtekercset. A győzelem valóban már a markunkban volt, de túl korán ünnepeltünk. A filmszalagon az egyes képek nagysága körülbelül fél hüvelyknyi volt. Én ezt elég nagynak tartottam. Később azonban kiderült, hogy ez a nagyság mégsem megfelelő. Arra kényszerültünk, hogy sokkal nagyobb méretekben készítsük el a következő kísérleti filmünket. Ekkor egy hüvelykujjnyi nagyságot tett ki a kép felülete és fél hüvelykujjnyi területet kellett hagynunk a perforációk számára, amelyek révén a filmszalagot mozgásba hoztuk és forgattuk.

Mindez természetesen azt jelentette, hogy megfelelően megnagyobbított szerkezetet kellett konstruálnunk. Ezt is megvalósítottuk és nemsokára elkészült az első új, nagyméretű filmfelvevőgépünk. Most már csak azt kellett bebizonyítanunk, mire képes ez a gép.

A szabadalmi kérvényt csak két évvel később nyújtottam be. Abban az időben ugyanis túlságosan lefoglaltak más problémák. Kölcsönösen gratuláltunk egymásnak az elért eredményekhez, mert abban a tudatban éltünk, hogy új és nagyon érdekes szerkezetet hoztunk létre. Azonban magunk is többé-kevésbé csak érdekes újdonságnak tekintettük felvevőgépünket és nem láttunk benne semmilyen gyakorlati jelentőséget. Ma ez talán különösnek látszik, akkor azonban mégis ez volt a helyzet. S ez a véleményünk akkor sem változott meg, amikor már a nyilvánosság előtt is levetítettük első filmjeinket.

Ezeket az első előadásokat olyan géppel valósítottuk meg, amelyet mi magunk kereszteltünk el "kinetoszkóp"-nak.Az egész egy kis dobozból állt, benne egy motor, meg elem. Körülbelül 50 láb hosszú filmszalagot lehetett ezen lepergetni. 1893-ban a chicagói világkiállításon filmjeink már nagy érdeklődést keltettek, de mi nem tulajdonítottunk nekik semmilyen jelentőséget. Míg csak egyszer nem
közölték velünk, hogy két angol férfi különös érdeklődést tanúsított előadásaink iránt. Ezek arra is rájöttek, hogy én külföldön nem szabadalmaztattam készülékemet. Ezt a feledékenységből eredő hibámat kihasználták és megkezdték az általam feltalált szerkezet gyártását, méghozzá szériában.

Ekkor már késő volt, hogy megpróbáljam megvédeni érdekeimet, ezért elhatároztam, másra koncentrálom erőfeszítéseimet. Olyan szerkezetet akartam létrehozni, amely lehetővé teszi, hogy nagyszámú közönség előtt vásznon vetíthessük le a képeket. A folyamat, amelyet ily módon kívántam megvalósítani, pont az ellenkezője volt annak, ahogy eddig igyekeztek reprodukálni az eredeti képeket.

A fő nehézség, amellyel meg kellett birkóznunk, az ún. vibrálás és a látás kifáradása volt. Mindenekelőtt meg kellett találnunk azt a sebességet, amely azonos mind a képek elkészítésénél, mind pedig azok vetítésénél. Ha a képek száma nem volt megfelelő, akkor a vetítés során kaotikus és nehezen követhető látvány tárult a nézők elé. Kezdetben valamennyi filmünk elkészítése során másodpercenként 30-40 exponálást végeztünk. Később ezt a számot 15-20 exponálásra csökkentettük.

Véleményem szerint a film hivatása mindenekelőtt az, hogy boldoggá tegye az embereket. A filmnek kicsit több boldogságot és valamennyivel több jóakaratot kell a földre hoznia. A jó Isten a tudója, hogy erre milyen nagy szükségünk van.

Másodszor a filmnek segítséget kellene nyújtania a nevelésben, az oktatásban. Biztos vagyok benne, hogy a film forradalmasítani fogja egész pedagógiai rendszerünket. Manapság ugyanis még a legjobb pedagógusok alkalmazása esetén is a nyomtatott szöveg nagyon nehézkes oktatási eszköz és nagyon gyakran mutatkozik annak a szükségessége, hogy kiegészítő magyarázatokat nyújtsunk a tanulók számára.

Véleményem szerint tankönyveinkből mai formájukban roppant csekély hasznot húzhatunk. A jövő oktatásának szerintem döntően vizuálisnak kell lennie, vagyis a filmen kell alakulnia, amely 100%-os teljesítményt fog nyújtani.

A film óriási lehetőséget nyújt az emlékezőtehetség gyakorlására és fejlesztésére. Valamennyi szervünk közül a szem az, amely leghatékonyabban járulhat hozzá az emlékezőtehetség fejlesztéséhez.

Van azonban még egy ok - s ez is lényeges - amely amellett szól, hogy a filmet vezessük be a tanítás menetébe. Ezen új módszer eredményeképpen ugyanis a szülőknek és a gyermekeknek olyan új nemzedéke nő majd fel, amely a mienknél tehetségesebb és tettrekészebb lesz. A kutya csak úgy idomítható, ha már kölyökkorában kezdünk vele foglalkozni. Úgyszólván lehetetlen öreg ebet új dolgokra megtanítani.

Meglátásom szerint nincs a modern fejlődésnek egyetlen más tényezője sem, amely annyi lehetőséget nyújtana az emberiség hathatós segítségére, támogatására, mint a film. Azt hiszem, hogy e lehetőségek kihasználása terén egyelőre még csak a kezdet kezdetén vagyunk.