Megyeri József

Zenei frázisok
néhány magyar filmben
(1947-1953)

Engedelmeskedhet-e a zene a film törvényeinek? Kifejezésmódjának elvontságával hogyan támasztja alá, vagy erősíti a nála konkrétabb kifejezési formát, a képet? Mennyiben érzékelteti a kor stílusát, a szereplők érzéseit? Kölcsönhatásban áll-e a cselekménnyel, vagy hangulatfestő szerepe van, esetleg csupán akusztikai töltelék? Ezek a kérdések újra és újra felmerülnek a film és a zene viszonyának kapcsán. A választ - jelen esetben - néhány 1947 és 1953 között született magyar film vizsgálatán keresztül próbáljuk megfogalmazni.

A korszak filmjei, a velük szembeni elvárások hűen tükrözik a társadalmi viszonyok viharos gyorsaságú változásainak eredményét, sikereit éppúgy, mint ellentmondásait vagy csapdáit. Születnek remekművek (igaz ezek a legkisebb számban), igazi kasszasikerek, a nagyszerű történelmi múltnak emléket állító tablók csakúgy, mint a munkaverseny részeként rekordidő alatt született celluloid lenyomatok, amiket - valljuk be - csupán a történelmi hűség kedvéért jegyzünk.

 

I. Az emelkedettség

1945 tavasza: Elhallgatnak az ágyúk, nem dörögnek a fegyverek, az emberek kezdik hallani egymás lélegzését, előjönnek a sötét, nyirkos pincékből, hogy együtt sirassák halottaikat, vagy ölelve örüljenek az életben maradóknak. Megkezdődik a romok eltakarítása, az újonnan kapott földdarab megművelése csakúgy, mint a szétbombázott iskolákban a tanítás. A művészek is sorra hallatják hangjukat, s egyre több új regény, zenemű, vagy film születik az elkövetkező néhány évben.

Az 1947-ben forgatott, majd 1948. január 1-jén (méltó nyitánya az évnek) bemutatott Valahol Európában c. alkotás az idő próbáját mai napig állja. Úgy tűnik, e film megemlítése nélkül filmtörténetet írni nem lehet sem idehaza, sem másutt. Ki ne ismerné a kibombázott, hajlékukat elvesztett árvák megrendítő történetét? Radványi Géza a megfelelő időben (közvetlenül a háború után), hiteles szemszögből (a gyerekek sorsán keresztül) az akkori egyik leghatásosabb hírcsatornán (filmen) juttatja el üzenetét szerte a világba. A mondanivaló mélységes humanizmusa, pacifizmusa nem hagyja érintetlenül a film nézőit.

Elegendő-e a témaválasztás, a jó színész (jelen esetben a szereplők többsége amatőr, gyerek, akik a saját életüket játsszák el) a sikerhez?

A film születésének idején (1947) lehetséges, hogy igen, hisz épphogy a háború után vagyunk, s a közvetlen élmények még fájóan hatnak. De az azóta eltelt több mint 50 évben újabb és újabb nemzedékek születtek és nőttek fel, többségükben csak a história tanításaiból elképzelve az akkori életet. A film ennek ellenére ma is hat. Vajon miért? Talán mert valamennyi alkotója együtt lélegzett, egyformán gondolkodott mindazokról az örök érvényű fogalmakról, mint emberség, barátság, szeretet, hit. Úgy tűnik, mindenki képességének legjavát adta, figyelve a legapróbb részletek kidolgozására is.

A film, műfaját tekintve regényesített híradó - Radványi nevezte így, utalva a dokumentumhűségre. A rendező segítője - bár konkrét szerepét, feladatát a film születésében sokféleképpen értelmezik - a világhírű filmteoretikus, Balázs Béla. Mivel a film - főleg az első része, amíg a várromhoz érnek - elsősorban a némafilm formanyelvi eszköztárából válogat (beállítások hangsúlyozása, sok premier plán, a fény-árnyék hatások), ezért a beszéd, a dialógus másodlagos. A látványt s annak hatását a szuggesztív, mesterien komponált zene teszi teljessé. Milyen feladatot kapott és teljesített a film zeneszerzője, Buday Dénes, aki ekkorra tapasztalt és befutott filmzene író is volt?

Vizsgáljuk meg e komponens alakulását, hatását a filmben!

Az egyik téma, amelyik végeredményben a film zenei vázát is adja és végigkíséri a történetet, már a főcímmontázsban is megjelenik: Európa térképe, ráközelítve a Kárpát-medencére, majd a semmiből induló és ki tudja hova vezető utak végtelenje, rajtuk kóborló szakadt ruhás, éhező csavargókkal. A zene egy 4/4-es ütemű indulószerű téma, határozott karakterű, felfelé törő motívumokból, ami a végén tartott hangokkal zárul. Ez a motívum a történet során a szituációnak megfelelően különböző variánsokban jelenik meg, kihasználva a zenekari hangszerelés adta lehetőségeket. Így pl.: csellón pianóban, vagy pizzicatóban, máskor kiterjedő fortissimóban, fúvósokkal támogatva. A hangszercsoportok alkalmazása, ezek színbeli keverése, egymással való kiegészítése, vagy éppen szembeállítása mindig igazodik a film tartalmához.

A következő montázsfoszlányok a fasizmus kegyetlenségeire emlékeztetnek: az egyszerre csapódó (földbetipró), menetelő, fényesre pucolt náci csizmákat a dobpergés sortűzként is értelmezhető hangja kíséri. A következő pillanatban bezárul a vagonkocsi ajtaja. Nem látjuk, de mindannyian tudjuk, hogy ártatlanok ezreit viszik valamelyik vesztőhelyre (akárha Semprun Nagy utazásának résztvevői lennénk). A lassan mozduló vonatkerék super plánjához negyedenként egy, kettő, majd négy hang társul, s a gyorsulással párosul a nyolcadokból alakuló, egymásra tornyosuló motívum. Először a bőgő és a cselló, majd a magas vonósok (hegedűk), végül a fúvósok érzékeltetik a vonat fizikai gyorsulását és a vagonablakon át megszökő gyermek izgalmi állapotát.

Helyszínváltás. Egy kisfiú kétségbeesetten menekül a repülőgépből záporozó géppuskalövések elől. Valami fedett helyre érkezik. A rémülettől rázkódó gyermek véletlenül egy zenegépet indít el. Óriási az aszinkronitás kép és hang között. Az eddigi hangzásvilágtól teljesen elütő 3/4-es (dúr) valcertémát hallunk. Egy vurstli panoptikumában vagyunk. Az egyébként békében is riogatásra hivatott viaszfigurák premier plánjai sokkolják a kis Kuksit. Nagyszerű jelkép tudatja velünk, hogy - bár még lőnek - a náci hatalom összeomlott: az égő bábuk olvadnak, s a Hitler-maszk arcát is elborítja a festékvér. Közben a zenében egy lassú, folyondárszerű végtelen dallam fafúvókon jelenik meg. A Wagner zenéjére is emlékeztető motívum erősíti a világégés érzetét.

Majd újra az országút. Hosszút látjuk intézeti társával. Mennek valamerre, talán előre. Egy magára maradt, kétségbeesett kislányt vesznek maguk mellé. Sajátos és rendkívül árnyalt a jellemábrázolás a filmben. A rongyos, az élet csalódásaitól megfásult, a javítóintézet törvényein megedződött Hosszúról gesztusai sorra azt árulják el, hogy nagyon is érző ember. Az előbb említett jelenetnél pl. az úton szanaszét heverő roncs fölött, hóna alá véve emeli át a kislányt. A zene is alátámasztja a képet: lírai vonósnégyes karakterű sóhajmotívumokat hallunk, ami szép, bensőséges korál dallamban összegződik.

Közben - mivel minden úton valakik elindulnak és az utak kereszteződéseiben találkoznak - a társaság bandává duzzad. Együtt bátrabbak, erősebbek. A cél nélküli bolyongás, a máról holnapra élés tovább folytatódik.

Az út mellett akasztott emberek - "vesztükre" cipőben. Furcsa paradoxon: az élethez halál kell! Többen odarohannak, hogy mezítelen lábukra cipőt szerezzenek. Az élet farkastörvénye itt is igazolódik: az erősebb győz! A jelenet egy trombitafanfárral indul, felhívva a figyelmet a fán lógókra. A szordinálás a groteszk helyzetet szemlélteti, míg a hegedűk gyors mozgása, az éles zenei disszonancia a helyzet lehetetlenségét illusztrálja. Az éhség ellen folytatott harc a gyerekek mindennapi feladata. Krumplit kaparnak ki a földből, tojást lopnak, kitekerik a csirke nyakát. Fosztogatnak mindaddig, amíg egy disznóölés alkalmával egy "céltévesztő" puskalövés egyikőjük halálát okozza. Megrendítő képsorokat látunk. A bajtárstól méltó módon kell megválni. A falu határában ásott gödörbe temetik el. A felnőtté válás keserű pillanatai ezek. A "Tud itt valaki imádkozni?" kérdésre a sírt körbeállók nemcsak a végtisztességet megadó jelképpel - sapka levétellel -, hanem a "Mi Atyánk" közös skandálásával is búcsúznak társuktól. Mesteri fényképezés. A sírgödörből láttatja a banda tagjait Hegyi Barnabás. A moll-ban fogalmazott, gyászzenei fogantatású tétel vonósokkal kezdődik, majd fúvósokkal kulminál a romantika korának hangzásvilágával. Közben - hiába halljuk, "... ne vígy minket a kísértésbe..." - pisztolyát tárazza Hosszú, készülve a nyílt harcra. A sors viszont hamarosan kedvez a csavargóknak. Egy várrom a hegy tetején. A felderítés után úgy tűnik, "nagy fogást" ejtettek: a kamra tele kolbásszal, borral; a vár egyedüli lakóját "lefegyverezték", az objektumot birtokba vették. Aztán egykettőre kiderül, hogy a megkötözött, majd kis híján felakasztott öreg talán nem is olyan rossz ember, sőt, ugyanolyan csavargó, mint ők valamennyien.

ő is ide menekült, mert "odalenn a világban még nagy a zaj, nem hallanák meg a muzsika hangját. A világot látott bölcs karmester türelmesen neveli át a bandát, formálja értékrendjüket. Ekkor lép be egy másik zenei téma a film történetébe, és most már végigkíséri az eseményeket. A Marseillaise-ről van szó. Először csupán a dallamot halljuk zongorán, miközben a dal születését meséli el Simon Péter. Hamarosan kiderül: a dal nemcsak mozgósít, lelkesít, de egységessé is tesz. És forradalmi tett nemcsak a harc lehet, hanem az oly hétköznapinak tűnő tetőjavítás is. Ekkor a korábbi 4/4-es téma variánsa optimista kicsengésű lesz a harmonizációtól (dúr hangzás), hangszereléstől.

Hamarosan megtörténik az első valódi hőstett. A faluban három hasonszőrű gyereket vallatnak, vernek abban a hiszemben, hogy ők is a bandához tartoznak. Ezt a hírt az öreg hozza Hosszúnak, aki kis csapatot szervez a bent lévők megmentésére. Az éj leple alatt a tetőt megbontva kiszabadítják a fiúkat. A zenei elbeszélés itt is szemléletes: bőgőkön, csellókon jelenik meg, a hangnem változtatásával egyben a szökés izgalmait is fokozva.

Nemsokára kiderül, hogy lent a faluban tudnak ittlétükről. A közelgő valós veszélytől Hosszú meginog, s úgy dönt, elmennek. Az öreg ezt nehezményezi. "A szabadságért harcolni kell!" - mondja Hosszúnak. Mire ő: "Kivel, ezekkel a taknyosokkal?" S innen bontsuk képekre a jelenetet!

1. Hosszú elindul háttal a nézőnek. Majd megáll. Megfordul. (A kezdeti tétovázását a Marseillaise mély regiszterekben, lassú ritmusban kezdődő dallama indítja).

2. A banda tagjainak riadt, csalódott premier plánjait látjuk: mi hittünk neked, egy emberként követtünk - mondják szavak nélkül is a tekintetek. Az egyik fiú arcán egy zavart, tétova mosoly. (Hozzá a zenében egy fúvós karakterrel.)

3. Újra Hosszú arca, ahogy mosolyra lágyulnak az ő vonásai is.

4. Egyre több mosolygós arc. (A dallam fokról fokra transzponálódik magasabb hangokra.)

5. Hosszú kiosztja a feladatokat a vár védelmével kapcsolatban. (A Marseillaise teljes, eredeti pompájában szólal meg.)

És hamarosan megjelennek a támadók. A harc mozzanatait csak képekben és a hozzá társuló, teljesen egyenértékű zenében dolgozza fel a film. Bőgőkön, fagotton lopakodó disszonáns hangzás jelzi a támadók szándékát. Puskával, villával, fejszével közelednek. A következő kép a vár alulról fényképezett totálja. A beállítás méltóságát fokozza a gyerekek által fütyült Marseillaise egyre erősödő dallama, a rendíthetetlenségbe vetett hitük jelképe. Megkezdődik a vár tevőleges védelme. Köveket zúdítanak a támadókra. A zeneszerző a domináns dallamot tovább fejleszti, és fokozza a kontrapunktika (ellenszólamok, tématorlasztás, aprózás, szabdalás) eszközeivel. Mintha csak egy szimfónia kidolgozási részét hallanánk. A támadók meglepettségükben visszafordulnak, menekülnek. Eufórikus öröm, győzött a banda. A vár fokán pedig a győzelemtől ittasult Kuksi kicsit gúnyolódva (nolám, legyőztünk titeket) játssza szájharmonikáján a Marseillaise-t. Ekkor találja el egy eltévedt golyó.

A film - értelemszerűen - új hangnemre vált, átrendeződnek az értékek. A zenében is lírikus, bensőséges motívum jelenik meg, szöges ellentétben az eddigiekkel. Ez a nagy lélegzetű téma kromatikusabbá válik és az aláfestő tremolók segítségével hűen fejezi ki a csapat lelkiállapotát. (Akárha a Traviata harmadik felvonásának előjátékát hallanánk.) Győztünk, de föladjuk magunkat, ha van esély Kuksi megmentésére. Kétség sem merülhet föl, hisz "Együtt jöttünk, együtt megyünk!", s elindulnak le a faluba. A zene főmotívumát halljuk, de ebben a változatban lekerekített, katartikus, elégikus largo tétellé szélesül a téma. Lent az őrszobán a csendőrtiszt vádaskodásai felsüléshez vezetnek. Uszítására, hogy tudniillik: "mondjátok el a művész úrnak, mit tettek veletek ezek a bitangok!", csak a képek és a zene felel. A riadt, kérdező gyerekarcok premier plánjaira meghasonlott, lesütött szemű paraszt tekintetek válaszolnak, miközben a Marseillaise egyre magasabb hangokra transzponálódik. A párbeszédnek itt is ez a zenei felelgetés a formája.

A következő képen búcsúzik a banda Kuksitól, a lamentáló hegedű együtt sír a gyerekekkel. A kis hős halott arcára rámontírozódik egy kürt, s a trombita fanfár hangja az élet igenlését hirdeti. Az utolsó képen a várat birtokba vevő gyerekeket látjuk, akik már tiszták, jóllakottak, ruhájuk új, fénylő a hajuk, s bizakodó a tekintetük. Most már Simon Péter is nyugodtan hagyhatja őket magukra, s folytathatja egykori küldetését. A banda tagjai a vár tövéig kísérik a művészt, legtovább Hosszú és az a kislány, akire a film elején talált rá. A zene is összegzi érzelmeinket. A téma erősen kontrapunktikus motívumokból kialakított zenei frázissá szélesül, ezt 16 ütemen keresztül egy szovjet induló (Drága föld) indítja, majd a Marseillaise átharmonizált változatát a Rákóczi-induló töredéke váltja föl, végül a film fő zenei motívuma zenekari tutti-ban szólal meg.

 

II. Drámaiság

Még ugyanebben az évben (1947) születik meg a magyar filmgyártás egyik - évtizedekre dobozba zárt - gyöngyszeme, Szőts István alkotása, az Ének a búzamezőkről. A film a rendező hitvallása a magyar tájról, a földszagú parasztról, az évszázados értékrendek jogosultságáról. Móra Ferenc regényének megfilmesítése már a háború előtt foglalkoztatja Szőtsöt, de az 1943-ban elkészített forgatókönyv mégsem kapott zöld utat, nem volt kívánatos Móra orosz figurájának, Szpiritutónak, és az orosz-magyar barátságot jelképező kézfogásnak a vásznon való megjelenítése. A sors fintora, hogy 1947-ben is az orosz motívummal lett a baj. Erről így vall a rendező: "Kimaradt az orosz. Egyensúly bomlott, a film legköltőibb, leghumánusabb jelenetei vesztek el, s az erőszakos operáció nyomát ma is magán viseli az egész első rész. De ha a kommunista Belügyminisztérium csak egy nagyon szimpatikus orosz feláldozása árán engedélyezte a búzamezők énekét, nekem sem maradt más választásom."1

Az év őszén elindult a forgatás. A főbb szerepekre a már 1942-ben sikert aratott Emberek a havason című film szereplőgárdáját - Szellay Alice-t, Görbe Jánost és Bihari Józsefet - hívta meg Szőts. A fényképezéssel a háború alatt az egyik legtöbbet foglalkoztatott szakembert, Makay Árpádot és a már szintén szakmai tapasztalatokkal rendelkező Hegyi Barnabást bízta meg. A zene megkomponálására Polgár Tibort kérte föl. Számára sem, volt ismeretlen a film világa, hisz a 30-as évek közepétől rendszeresen komponált kísérőzenét. A komor tónusú, lélektani hatású művek egész sora születik a 40-es évek környékén, biztos kezű alkotója ezeknek a filmeknek is. Gondoljunk csak Zilahy Lajos Hazajáró lélek (1940), Valamit visz a víz (1943), vagy a legismertebb, Halálos tavasz (1939) című műveire.

Tehát az összeállt stáb szakmai múltja, valamint a téma aktualitása sikert sejtetett a búzamezők énekének.

A film története az első világháború idején, illetve annak végén játszódik, de alig lehetett magyar család a felszabadulás után, amely a film időszerűségét ne élte volna át. 60 ezer halott, megfagyott katona a Don-kanyarnál, s alig kevesebb mint 20 ezer hadifogoly, akiknek a hazatérése bizonytalan volt.

"Boldogasszony anyánk, régi nagy Patrónánk!

Nagy ínségben levén, így szólít meg hazánk:

Magyarországról, édes hazánkról,

Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!" (Az eredeti szöveg harmadik sora így szól: "Magyarországról, romlott hazánkról")

Az ősi, több százados egyházi éneket kántálja a háború végét váró, férje, fia viszontlátását remélő paraszti sokaság. Búza szentelésre gyűltek össze a falu határában, az érő kalászszemek között. Így kezdődik a film. A "Mi Atyánk" imájával fohászkodnak az Úrhoz. Sötét tónusú dallamfoszlánnyal, angol kürtön szólal meg a motívum, majd mély vonósokkal kiegészülve, magyaros ihletettségű (ti. hangkészletében, hangnemiségében) dallamot hallunk nagy legatókkal, amely apró gesztusok ismétléséből, továbbfejlesztéséből, fokozásából épül fel. A "Boldogasszony anyánk"-at vonós pizzicato betoldások ellenpontozzák.

A balladai hangvétel minden egyes elemből süt: az alsó kameraállásokból, a legtöbbször ellenfényben fotografált tájból, a fák koronájának vészt josló hajladozásából, a sötét felhőkből, a megfáradt szomorú tekintetekből. Az alkonyatig dolgozó, megtört lelkű, megnyomorított, magukra hagyott parasztok mégis ugyanúgy végzik a dolgukat. Az évek múlását mutató inzertek képi háttere is ezt beszéli el. A komor ostinato (egy hang makacs ismétlése) és az arra ráépülő drámai, zenei szövet teszi teljessé a mondandót.

Az 1918-as évnél aztán kivilágosodik a képmező: kislány vezeti a lovat, fehér ruhás nő az ekeszarv mögött. Etel az, a magukra maradt asszonyok egyike, aki azt teszi, mint bármelyik anya vagy feleség: férfi híján szánt, vet, arat. Az égre emeli tekintetét, a vigaszt onnan remélve, csakúgy, mint a több száz kilométerre lévő hadifogoly földiek. A tartalmi összefüggést a vándormadarak vonuló képe köti össze. Újra magyaros ihletésű zene szólal meg a hegedűk magas hangjain kibontakozó melódiával. Aztán Etel férje, Rókus és barátja, Ferenc döntenek. Az elvágott szögesdrót képe tudatja velünk, elindultak hazafelé. De csak Ferenc érkezik meg. ő is nyomasztó teher súlyával: útközben - akaratlanul ugyan - egy kenyérdarabért megölte Rókust. Bűntudatát csak fokozza az a helyzet, hogy az anya nélkül maradt gyermekét Rókus szülei és Etel gondozzák nagy szeretettel.

Egyik este Ferenc mesél az asszonynak Amerikáról, az ottani életről, ami nem is volt talán olyan rossz, de mindketten egyetértenek abban, hogy: "ahol a családja az embernek, ott a hazája". Gyönyörű, himnikusan szárnyaló dallam ad nyomatékot a férfi szavainak: "a föld is más itt, meg a búza is... meg minden". Már ennyi dallamtöredék is elegendő ahhoz, hogy a film zenei elképzeléseit megfogalmazzuk: a motívumok impresszionista jellegűek, tabló- és foltszerűek, színekben gazdagok, kevésbé követve a hagyományos zenei formákat. Hangszerelésében jelentős a vonósok szerepe, a hárfa és a fafúvósok ízléses, szólisztikus alkalmazása kitűnően alátámasztja a pasztorál hangvételt.

Aztán néhány hónap múlva - mivel az élet törvényszerű logikája is ezt diktálja - mindannyiuk elképzelése szerint élnek. A fiatalok összeköltöznek, együtt végzik mindennapi dolgukat. Lelki békéjük is talán helyreáll, s a napraforgók aranyló tányérjának szuperplánja mellett mosolygó Etel is arról győz meg, hogy lassan begyógyulnak a sebek.

De a lápos réten megjelenő görnyedt, gnóm postásasszony kétes vigyora, valamint a dallam idegenszerű - a kanásztülök hamis intonálását utánzó - hangzása nyugtalanná teszi a képeket. A filmtörténetben gyakran elemzett kenyérsütési jelenet következik.

"Az utánozhatatlan, egyedi kompozíció, a fehér-fekete kontrasztja következtében azonban a kenyérsütés örömteli szertartása - az előzmények ismeretében - balsejtelmekkel telítődik. Az egyetlen hosszú beállításban felvett jelenet középső képsíkján - mintha magunk is a kemencéből néznénk kifelé - a sötét kemencenyílást, a ropogósra sült keréknagyságú kenyeret látjuk. A második sík: a nyílás előtt sötét ruhában Szüle tesz-vesz. A sötét tónusú, statikus síkot a fényben úszó tanyarészlet ellenpontozza. Ide, a harmadik mezőbe robban be a lovaskocsin vásárba igyekvő Etel és Ferenc a két gyerekkel, akiket Szülénél hagynak... Az induló lovaskocsi kerekének árnyéka átgördül a homokban játszadozó, mosolygó Péterkén."2

Egy-egy kenyérdarabbal a kezükben (frisset csak a vérszerinti unoka kap Szülétől) elszalad játszani a két apróság. A virgonc hegedűfutamok a csintalan gyerekek pajkosságát színezik. A mocsaras tóhoz leérve a friss kenyérdarab miatt civakodnak Újabb és újabb mély regiszterek vészt jósló hangjai szólalnak meg, előrevetítve a közelgő tragédiát. A gyerekek kergetőznek, az előbb kisült cipófalat már Péterke kezében. Egy elhibázott lépés, és a víz elnyeli a kisfiút. A zenekari hangzás itt idegenszerű, a csúcsponton a szordinált fúvósok erős disszonanciájával szólalnak meg (egészhangú skála). A komor tónusú képeket - sötét, vonuló felhők, a jegenyék hajladozó koronája - a remény, a bizakodás, az élet újbóli igenlése váltja fel. Fölerősödik a pasztorál hangulat a zenében, hisz virágzó almafát látunk, s a szirmok nyílásával együtt világra jön a kenyeret formázó anyajeggyel a hasán Etel és Ferenc közös gyermeke. Nincs sok idő az örömre, mert a kanász tülök-motívum újbóli felhangzása rosszat sejtet. Levél ér kezik a távolból. Tartalma tudatja, hogy Rókus él! Ferencben kavarognak az érzések: a levélíró nyilván csaló, de ha nem az, akkor ő mégsem gyilkos. Így életre szóló terhétől szabadulhat meg. Viszont ha katonatársa visszajön, elveszti Etelt és tönkremegy a már alakuló, közös életük. Mit tegyen? Tanácsért az orvoshoz fordul, aki úgy látja, legjobb, ha elmond mindent az asszonynak. Ferenc így is tesz. "Bevallja titkát Etelnek, aki nem tudja egészségesen feloldani magában ezt a konfliktust - jelenlegi ura volt férje gyilkosa lenne. Vallásos révületbe esik, elméje fokozatosan megbomlik..."3

"Gyilkos!" sikoltással menekül ki a házból. Más dimenzióba kerülnek a viszonyok. Ferenc számára a feleség elérhetetlen messzeségbe kerül, az asszony - mivel már új világban él - nem is érzékeli a körülötte levőket, csak a csaló javasasszony manipulálhatja, akinek kapóra jön a fiatal, megháborodott Etel, szélhámosságának akaratlan segítője. Egyik este az asszony álmában víziószerű képzetek jelennek meg: prizmaszerűen, újabb és újabb összefüggésekben látjuk a két férfihoz való viszonyát. Aztán felkel és a hívó szóra elindul, hogy "Isten kertjén" keresztül mennyei vőlegényével találkozhasson. Réveteg állapotban sétál bele a tóba, s a víz őt is elnyeli. Ezekben a képekben az eddigi zenei formációk újra összegződnek. A megbomlott lelkivilágot tökéletesen szemléltetik. Némelyik motívum új értelmezésben szólal meg: pl. az esküvői korál disszonáns alkalmazásával, az egészhangú skála és a kisszekund kromatika mind sűrűbb alkalmazásával, valamint a feszültség csúcspontján egy női kórus sóhajszerű dallamfoszlányával végsőkig fokozza a drámát. A hangok sok esetben torzak, ráolvasásokat kántálnak, a monoton ritmus olyan, akár egy primitív rituálé. Úgy érezzük, hogy együtt mozdul a dobbanó szívvel, az elszálló lélekkel. E részlet zenéjében - a drámai fokozás tekintetében - tematikai hasonlóságot fedezhetünk fel Bartók Béla A kékszakállú herceg vára c. operájával, tudniillik a hetedik ajtó jelenete ugyanúgy a megmásíthatatlan, visszafordíthatatlan tragédiába torkolló állapotot mutatja, mint itt a filmben Etel sorsa.

A filmben az ősi elemek (föld, víz) mint dialektikus jelentéshordozók jelennek meg. A föld az életet, az újrakezdés reményét éppúgy jelképezi, mint a föld - búza - kenyér relációban a történet tragédiáját. A vízhez mindig (egy kivételével van, az újszülött fürdetése) drámai események kapcsolódnak. Péterke és Etel halála. A film végén Mátyás is dönt, végítéletet hirdet, hogy saját fia levelét a tóba dobja, elvágja a lehetőségét annak, hogy valaha is viszontlássa. Ezzel mégis az életre szavaz, mert ezentúl a megmaradtak minden zavar nélkül végezhetik dolgukat.

Visszatér a magyaros hangvételű, himnikusan szárnyaló, széles ívű dallam teljes zenekari pompával és kórussal gazdagítva, hirdetve a parasztember évezredes hitét, miszerint "...akármilyen nyomorúság szakadjon rájuk, ha föld megmarad, ők szántanak és vetnek".

 

III. A hősiesség

Történelmi múltunk sok-sok évtizede igazolja elődeink tetteinek példaértékét. Ilyen korszak a XIX. sz. magyar históriájának első fele. (...)

Így 1949-ben joggal vetődik fel, hogy a centenárium méltó megünneplésének része legyen a szabadságharc filmi feldolgozása is. Erre jó alapul szolgált Illyés Gyula műve, a Két férfi, melynek középpontjában Petőfi és Bem állott. "Meglepett, hogy az író miért túlozza el olyan egyoldalú, szinte karikírozott módon a főszereplőket: Kossuthot... a lángoló szabadsághőst lelkesítő, néptribun pózában szerepelteti, minden emberi hibától és gyengeségtől mentesen. Ellenfele, Görgey viszont csupa negatív tulajdonsággal felruházott, sötét áruló. Pedig éppen ő, Illyés Gyula mesélte el... a legendás Kossuth-szakáll leborotválásának históriáját. Mikor Görgeyvel történt utolsó, drámai találkozása után Kossuth csupaszra borotvált arccal, pánikszerűen menekült Arad várából. Kérdésemre valami olyasmi volt az író válasza, hogy ezt a megalázott, törött gerincű nemzetet nem szabad öntudatában még jobban megrendíteni. Petőfi, Bem, Kossuth lángoló szónoklatai és magával ragadó hite a magyar szabadság győzelmében, a honvédindulók lelkesítő ritmusa és a piros-fehér-zöld zászlók lobogása a mozi vásznáról biztatást és reményt fognak
önteni a nézők millióiba. Ezért a pozitív hatásért érdemes vállalni még a hivatalos történelemszemlélet torzításait is!" (l. 66-67)

Ez a szemléletbeli magyarázat teljesen egyszólamúnak hangzik a korszak ideológiai elvárásaival. Ezért tűnik ma érthetetlennek az a többéves kálvária, amit Illyés a forgatókönyv átírásával végigélt.

Egy kissé megkésve, 1952 májusában "Föltámadott a tenger" címmel végre megkezdődött a korszak legdrágább, monumentális történelmi tablójának a forgatása.

Pudovkin, a nemzetközileg elismert filmrendező szaktanácsadó a születendő filmben. A rendezői feladatok munkálataiban Nádasdy Kálmánt Ranódy László és Szemes Mihály is segíti. A zenei anyag elkészítésével a kor egyik biztos kezű komponistáját, Szabó Ferencet bízzák meg. A feladat nem egyszerű: a zenének mindvégig demonstrálnia kell a film eszmei tartalmát. A francia forradalom hatására mindenütt előtérbe kerültek a nemzeti függetlenségi mozgalmak. Erre igen érzékeny az akkori művészvilág is. Főleg a francia operákban kezd nagy szerephez jutni a nép, a tömeg. A Portici néma 1830-as brüsszeli előadásán, az opera hatására tör ki pl. a forradalom és kiáltják ki Belgium függetlenségét. Ebben a stílusban egyre nagyobb szerephez jutnak az indulószerű tételek, az egyszerű, könnyen érthető dallamok, világos formai szerkezetek. Ez a hatás érvényesül egész Európában. A kontinens másik végén, 40 évvel később a téma még mindig aktuális. Ekkor születik Muszorgszkij Borisz Godunov-ja, benne a híres kórusrészlettel: "Mozdul már a nép, az óriás". Ebben a szellemiségben fogant mintegy száz évvel később Szabó Ferenc filmzenéje, s az ebből kikerekedett oratórium. Szabó felnő a feladathoz, és egy monumentális, sodró lendületű, a cselekmény szerves részét alkotó művel gazdagítja a celluloid kockákat.

A film kezdő képsoraival a Pilvax-beli forrongások részeseivé válunk. Egymást lelkesítik a márciusi ifjak. Hír érkezik Bécsből: Kitört a forradalom! Most már megállíthatatlanok, Vasvári, Jókai, Irinyi és a többiek! A tömeg elsöpri az osztrák uralmat, Petőfi vezetésével lefoglalják a nyomdát. Kinyomják a Nemzeti dalt, amelyet az esős délután már több ezren dübörögnek a Múzeum-kertben. "Rabok tovább nem leszünk" - s emelkednek a lobogó zászlóerdők. Rézfúvós fanfárral indul a zenei tétel, majd zenekari tuttiban, elemi erővel bontakozik ki a főmotívum (Föltámadott a tenger...). A dallam ž-es volta-ritmusban szólal meg, a tenger fölkorbácsolt hullámzását s a forradalmi tömeg elszántságát egyaránt kifejezve. A film szerkesztése elég közérthető. A nagy történelmi eposzt magyarázó inzertek bontják fejezetekre, kronológiailag követve az eseményeket. Országszerte mozdul a nép a forradalom mellé állva. Így tesz, testvérbátyjait követve a szabadszállási Hajdú Gyurka is. (A népi hőst a filmben ő személyesíti meg Kicsi Gergellyel, Bem közhuszárjával együtt.) Apja biztatásától is lelkesülve indul a harcba. Nem úgy, mint Szárazberkyék fia, aki összeszólalkozik nemes apjával. Már majdnem tettlegességre kerül a sor, végül mégis az ifjú egyetemista akarata érvényesül. A bőszült apai kérdésre: Ki parancsol neked, te?! - elszántan válaszolja: "A kardom, meg a hazám!" A mélyből induló dallamfrázis kicsit tétován szólal meg csellókon és bőgőkön, majd egyre magasabbra emelkedik a hegedűk bekapcsolódásával. (Liszt Történelmi arcképsorozat c. művében is hasonló dallamszerkesztéssel találkozunk.)

1848. július 11. A felbőszült pesti tömeg között hangadóként látjuk viszont Hajdú Gyurkát. Tettlegességet követelve forrong a nép, de az országgyűlés még hezitál. Döntésképtelenségéből a megérkező Kossuth szavai billentik ki. Nagy erejű, híres beszédével hívja fel a figyelmet a fenyegető ellenségre. (Jellasics átlépte a Drávát.) "Veszélyben az ország!" - mondja az elnöki emelvényről, s most már szív nem marad érzéketlen, egy emberként döntenek a forradalom mellett. A hömpölygő paraszthadsereg képeit látjuk. Felcsendülő trombitafanfárral kezdődik a dallam, amely váltakozó ütemben - bolgár ritmushoz hasonlóan - szólal meg a népzenére jellemző dudabasszus kíséretében.

Sikeres idők következnek: "Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva...". A magyar hadvezetés mégis újra megosztott, pedig a határ mellett állomásozó csapatok már karnyújtásnyira voltak a bécsi forradalmároktól. Az elszánt készülődésben a közismert "Huszárgyerek, huszárgyerek..." című népdalt halljuk zenekari feldolgozásban, a verbunkos és toborzó stílusjegyeivel. A meggyújtott máglya lángnyelvei tudatják a nép akaratát, a hadvezetés mégsem becsüli kellőképpen: népfelkelőknek titulálja őket, akiknek még "rendes fegyvert sem adnak" a kezükbe. A széthúzás megbosszulja magát! Időt nyertek a császári seregek. Az osztrák címer szuper plánja, a fagotton és mély rezeken felhangzó téma tudatja velünk a fenyegető veszélyt. Megérkezett Windischgrätz. A schwechati csata szemléletes képeit látjuk. (A teljes hitelességre csak az az alkotói elképzelés vet árnyékot, miszerint úgy tűnik, a Görgey vezette magyar csapat szenved megalázó vereséget, holott az ütközet főparancsnoka Móga tábornok volt. Görgey feladata ekkor a visszavonulás megszervezése.)

A csata helyszínének nagytotálját látjuk. A magára maradt Petőfi lelkiállapotát gyönyörű, lamentáló, sirató jellegű dallam kíséri, átkötve egy gyászinduló karakterű zenei tétellel, ahol a vert had néma vonulását látjuk. A hitét vesztett Hajdú Gyurkát Petőfi vigasztalja: "Nézd ezeket a fákat, tavasszal újra kihajtanak!" E szavakra montírozódik rá a férfi basszustól rengő Kossuth-nóta, és a vert sereg újra csapatba rendeződik; lépteik határozottabbakká válnak.

Kossuth a legveszélyeztetettebb országrésznek Erdélyt látja. Az ottani magyar sereg főparancsnokává a lengyel Bem Józsefet nevezi ki. A vásznon történő első megjelenése nem a legszerencsésebb. Ez az ütött-kopott, kockás nadrágú, kalucsnijával bíbelődő férfi nem egy erőskezű, határozott hadvezér képzetét kelti a nézőben. Gyönge, rekedtes hangján elhangzó mozgósító szónoklatai inkább komikusak, mint lelkesítőek. Később kiderül, hogy "nem külsőségeiben a forradalom katonája, hanem belülről, az ügy érdekében, a szíve mélyén az, Makláry világosan tisztázta szerepének minden momentumát, és határozott cselekvésben mutatta meg Bem apót, így ért el a legmélyebb átélésig...".4

1849. januárjában Kossuth kapja a hírt, hogy Bem kiverte a osztrákokat Kolozsvárról és Besztercéről. Petőfi megzenésített versét, a Csatadalt halljuk a tömegek ajkán népdallá formálódva, egyre erősödve. A költő a földijével, Hajdú Gyurkával Bem seregéhez indul. Közben kiderül, hogy a szekció újraszerveződik, a romának is a magyarok ellen fordulnak. "Csak nem lő a magyarokra?!" - hangzik el a filmben.

"Puchner bekeríti Bem seregét." Az információt közlő inzert - amely alatt addig következetesen elégikus jellegű zenei betétek szóltak - most trombitafanfárral indul, majd császári katonai indulót hallunk. Puchner, rendezett serege élén, a végleges leszámolásra készül. A piski csata mégis Bem dicsőséges győzelmét hirdeti: az utolsó pillanatban megérkező Gábor Áron öntötte rézágyúk megfordították a harc kimenetelét. "...Brücke verloren, Siebenbrücke verloren..." (Ha a híd elvész, Erdély is elveszett.) Tudja ezt Hajdú Gyurka is, aki életét áldozza a győzelemért. Bem és Petőfi együtt búcsúznak a hőstől. A zene ünnepélyes, emelkedett gyászzene, katartikus végkicsengéssel, amely magas hegedűkkel és fafúvókkal tűzdelve, az utolsó taktusig ugyanazt hirdeti, mint a holttestet letakaró lobogó hímzése: A népért, a szabadságért mindhalálig.

 

IV. Lelkesítés, propaganda

Munkaverseny, termelési értekezlet, kultúrmozgalom, üzemi bizottság, MHK, káder, osztályellenség... és még egy sor fogalom az 50-es évekből, amelynek jelentését a mai nemzedék már aligha érti, de az akkori, mindennapi tudatformálásnak és szókészletnek élő alkotórészei voltak. A korabeli eszmékkel ébred és fekszik a szovjet mintára új országot építő, egészséges lelkületű fiatal. Mozgósít és lelkesít a párt, a brigád éppúgy, mint a sajtó, a plakát, a vers vagy a dal. A filmnek sem marad más választása, mint e témának (az új típusú, ideológiával azonosuló munkásember) bemutatása mind több oldalról. Így születik meg a Szabóné, a Kis Katalin házassága, a Nyugati övezet és még jó néhány alkotás e korszakból. Ötven év távlatából úgy tűnik, a témához legszerencsésebb módon az a Keleti Márton nyúlt, aki két filmjében is - Dalolva szép az élet (1950), Civil a pályán (1951) - a vígjáték műfaját választja ahhoz, hogy a téma mind szélesebb körben fogyasztható legyen. A korszak sematikus jegyeiben ezek a filmek sem szűkölködnek (demagóg szöveg, frázis puffogtatás, a díszletként minden falról ránk köszönő "szocialista szentháromság", Lenin-Sztálin-Rákosi portréi), de az eseményszövés, a dramaturgiai fordulatok és egy-egy kimagasló színészi alakítás (elsősorban természetesen Latabár Kálmáné) garantálták a teltházas vetítést. A két film jóformán ikertestvére egymásnak. A forgatókönyvek egyik szülőatyja Békeffi István. A téma adott: meg kell mutatni, hogy az új szellemiség csak akkor teljesedhet ki, ha életünk minden részét áthatja. Ezért a kultúrában és a sportban egyaránt helyet kell kapnia. Ezt ismeri föl az előbbiben Torma Feri, az utóbbiban Rácz Pista. Mindkét esetben ő (Soós Imre) az üzemben a lelkes, az új, a haladást segítő eszmékkel azonosuló fiatal. Természetesen bátorítói, segítői is vannak. Ferinek Kádas Zsóka, aki az üzemi napköziben az új nemzedék legapróbbjait neveli, Pistának pedig Teleki Marika, aki személyes példamutatásával is formálja a történet kezdetén a sporteszmékkel még nem igazán azonosuló ifjú brigádvezetőt. A filmek végére a két fiatal (Soós Imre és Ferrari Violetta) közé már semmi nem állhat. Persze azért minden nem megy olyan egyszerűen, hisz vannak, akik más "nótát fújnak". Velük is meg kell küzdeni, sők őket kell legyőzni. Ilyen Torma Feri esetében Réz Győző, az Ezüst lant karnagya, aki rossz, maradi és ásatag, de mégis 25 éve vezeti az üzemi kórust, és a régi szakik (daltársak) már csak ezért is védelmezik. Nem könnyebb a helyzete Rácz Pistának sem, akinek az MHK mozgalmat semmibe vevő, csak az élsportot dicsőítő Bogdánnal, a gyár ünnepelt focicsapatának intézőjével kell megküzdenie. Nyilvánvaló, hogy Réz és Bogdán is képviselne valamilyen értéket saját szakterületén, de emberi, jellembeli gyengéik (mindkettő alattomos, sunyi, sőt bujtogató) ezt elhomályosítják.

Természetesen ott van mindkét esetben a háttérből (fölülről) irányító, a konfliktusokat higgadtan lokalizáló, ideológiailag tisztán látó segítő is. Feri Lakatos párttitkárhoz fordulhat bizalommal, aki az események elején - ezt be is vallja - még nem érzi igazán feladatát a kultúrmunka területén. Ezt nem is szégyelli. Továbbképzi magát, és a film végén "Zsdanov mester" tanainak interpretálásával már ő adja meg a kegyelemdöfést Réz karnagynak. Dunai Feri is biztos pont lesz a fő csapásirány megválasztásánál. ő olimpikon, az országos sportbizottság küldöttje, akinek meggyőződése, hogy "akarni kell", és ez elég az üdvösséghez. Pista szemét is ő nyitja fel, és értelmezi helyesen az eseményeket. "Nem verseny ez, hanem tüntetés a béke mellett" - lelkesíti az utcai futóverseny előtt még habozó fiatalt.

A történetek elvárásaink szerint végződnek: örömteli, kerek arcok, együtt idős és fiatal a pódiumon csakúgy, mint a sportpályán, az osztályellenség kicsúfoltan - megcsúfoltan távozik, az ifjú szerelmesek együtt mosolyognak a vászonról a mozi nézőire. Az optimista kicsengés erősítése lehetett a feladata a komponált filmzenének is. Egy kicsit illett jobban odafigyelni - már a téma miatt is - az összeállításra a Dalolva szép az élet-ben. Polgár Tibor szerkesztette a zenét, nem bízott semmit a véletlenre, bevett mindent és mindenkit, amit és akit a téma megkövetelt. Így csendül fel (igaz, csak egy meghallgatási próbán) Erkel zenéje. Bánk bán híres áriáját énekli itt az egyik mellékszereplő, Varga Pali, akit a korszak emblematikus énekese, Simándy József alakít. (A későbbi világhírű tenor az életet autószerelőként kezdte Csepelen.) Réz karnagy egyik hibája, hogy nem számol tehetségével, sőt a próbán leteremti: "Ilyen iskolázatlan, bikaerős hangot nem lehet kiereszteni! Csak semmi öncélúság!" - lombozza le a lelkes fiatalt, akit nem sokkal később Nagy Pista, az Új hang kórusvezetője fölfedez. Az ő repertoárjukban az új típusú dalok szerepelnek. ők Szabó Ferenc, Farkas Ferenc vagy Novikov műveit éneklik. Ezek az általában négy soros, homofón szerkesztésű, dúr hangnemű, nem túl nagy hangterjedelmű, leginkább egy, ritkábban kettő-négy szólamú szerzemények könnyebben intonálhatók, s így a tömegek által is elsajátíthatók. A film végén már a Zeneakadémián felcsendülő, címadó dal hallatán - amelyet az ifjú, tehetséges karnagy vezetésével együtt harsog az egyesült Ezüst lant és Új hang kórus - kétségünk nem marad, ez az, amire szükség van. Hisz ebből az erő, a dinamizmus, az optimizmus árad. Szöges ellentéte ez a "Mi éhezünk és szenvedünk" - szenvelgésének vagy az olcsó tömegízlést megjelenítő magyarnótázásnak (Kék nefelejcs) csakúgy, mint a liedertafel-stílusú, ebéd utáni asztali zenének és a Réz karnagy szerezte Hárfadal-nak is.

A Civil a pályán című filmben is eléggé leegyszerűsítette a zenei elképzeléseket az alkotópáros: Bródy Tamás és Fényes Szabolcs. Leginkább annak a kétszer négysorosnak mind többszöri ismételgetésével támogatja az eszmei mondandót, amelyet könnyen tanulhatósága miatt mindannyian dúdolunk a film végére.

"Rajta sporttárs, fuss a célba,

Törj előre, légy kemény!

Áll a verseny gyárban, szántóföldön,

Itt is, a pálya gyepén.

Leng a zászló, száll az ének!

Légy vidám és légy merész!

Fel a fejjel sporttárs, légy munkára,

Harcra igazán kész!"

Közben békestaféta zajlik a városban. A befutó emberek közelednek. A győztes elcsigázott arca a célban mégis kisimul. Itt már minden a helyén van: virágcsokrok a szovjet emlékmű talapzatán, Rákosi és Sztálin tablóit emelgető drukkerek, és a DISZ-induló hangjára fölröppenő galambok.

Később az izomtól és lelkesedéstől duzzadó sportolók zászlókkal a kezükben menetelnek, s a balatoni sportpályán közösen edzik testüket a MHK-zó fiatalokkal.

Aztán mindenki gondolata a hétvégi presztízsmeccs körül forog: győz-e a Vörös Traktor? Az első félidő nem sok reménnyel kecsegtet, bebizonyosodik (0:2 a félidei eredmény), hogy Teleki nélkül a csapat szárnyaszegett madár. Aztán jön a csodacsatár, és 3:2-re fordít.

De az igazi sportcsemege még csak ezután következik. Az MHK versenye! Ez sem szűkölködik izgalmakban. A Pesti Selyem a favorit (Teleki Marika csapata), de a Vörös Traktor versenyszámonként kerül közelebb az éllovashoz. Következik a mindent eldöntő 400 méteres váltófutás. Tovább fokozza az izgalmakat, hogy a kis Lakatos megsérül, s így - hogy a helyzetet mentse - Rácz Pista áll be futni. De itt már nem a film eleji Pistát látjuk, aki az ottani távot végigszenvedte. Kiderül, hogy mára nemcsak "akarni tud", hanem futni is. Szaporán szedi lábait, hátránya lépésről-lépésre fogy, és a célba már győztesként érkezik. Kiteljesedik a zene is. Az induló utolsó motívumait ismétli, a dallam-csúcspont is a mű végére kerül, majd az utolsó versszak tempója lelassul, ezáltal didaktikussá, a befejezés patetikussá válik.

Említést érdemel még egy furcsaság! Mindkét filmben van egy-egy kísértetiesen hasonló, "kilógó" jelenet. Tematikájában, stílusában, hangulatában egyaránt elütő rész. Bekerülésük okáról nem tudni biztosat, csak sejtés az a feltételezés, hogy az akkori, oly alapos Dramaturgiai Tanács boszorkánykonyhájában főzték ki e faramuci részleteket, nem bízva semmit sem a véletlenre (tudniillik: jó, ha egy népdal, meg egy kis Balaton is van a filmben). A Dalolva szép az élet-ben Torma Feri Berta bácsitól, Zsóka "egyik" apjától kéri meg a lány kezét, miközben a cigány a "Csak egy kislány van a világon"-t húzza. Az öreg áldását adja rájuk. A következő képen a szerelemtől szenvedő fiatalok a vízpartot nézik, és a Fényes szelek nemzedékének dalára, a Tavaszi szél vizet áraszt-ra zendítenek rá. Zendítenek - az túlzás, mert először felváltva, félénken énekelnek egy-egy strófát, majd közösen, teljes "lelki összhangban" dúdolva sétálnak ki a képmezőből.

Ennek a nem túl szerencsés jelenetnek a Civil a pályán-beli változata a következő. Az ifjú szerelmesek a vízparton ülnek. Teleki Marika szól: "Nézz körül! Milyen szép a Balaton!" Mire a már internacionalista gondolkodásúvá vált Rácz Pista így igazítja ki: "Nézz körül jobban! Milyen szép a világ!" S Erre felcsendül a Hej halászok, halászok című dal. A képen természetesen balatoni halászokat látunk (úgy tűnik, mintha valamelyik negyvenes évek eleji magyar filmből kölcsönzött képek lennének), és a fiatalok - hasonlóképpen, mint a másik filmnél - itt is először külön-külön, majd - már alkonyatban - együtt éneklik a népszerű dallamot. Mindkét esetben művi és mesterkélt ez a részlet, erőszakolt beavatkozás érződik rajta, ezért a tisztán énekelt hangok hamisnak tűnnek.

Összegezve elmondhatjuk, hogy a két film fő erénye nem a zenéjében keresendő. De nem is kell, hogy a zene mindig bizonyítsa létjogosultságát a filmben, főleg akkor, ha a film egyéb alkotórészei - jelen esetben a polgári vígjátékokra emlékeztető forgatókönyv, a téma aktualitása, a helyenként sziporkázó színészi játék, egy-egy emlékezetes képkivágás - biztos vázát adják a sikernek.

Jegyzetek

1 Szőts István: Szilánkok és gyaluforgácsok (Osiris, Budapest, 1999, 61. o.)

2 Fazekas Eszter - Pintér Judit: "Sors, nyiss nekem tért" (Filmkultúra, 1988/2.)

3 Szilágyi Gábor: Tűzkeresztség (Magyar Filmintézet, Budapest, 1992, 50. o.)

4 A magyar film három évtizede (MOKÉP, Budapest, 1978, 129-130. o.)

VISSZA