30. nap
Na, ez sem az én napom. Egy hónapja rohadok itt. Egyik hét a másik után.
Minden nap egyformán zajlik. Illetve nem zajlik. Csak úgy elmegy. Dögunalom.
Bámulom a nagy sötét semmit a monitorokon. Néhány óra után az ember elkezd
mindenféle fényszikrákat látni a nagy feketeségben, de mielőtt bepötyögné a
koordinátákat, azok eltűnnek, majd teljesen máshol újra megjelennek. Csak
akkor esik le neki a tantusz, hogy ja, kérem ez az, amit a kiképzésen VZ-nek
rövidítettek. Vizuális Zavar, a gyengébbek kedvéért. Jó, mi? Itt mindent
rövidítenek. Mintha nem lenne időnk kimondani a leghosszabb szót is. Szóval
fekete monitorok, felvillanó szikrákkal. Ilyenkor végezni kell pár fejkörzést,
aztán lehet ismét bambulni. Nyolc órán keresztül. Aztán pihenés, majd
készenlét. Addig az egyeske, meg a ketteske kukkolja a semmit. Összeköttetés
nincs köztünk. Állítólag azért, hogy ne befolyásolhassuk egymás észleléseit.
Közvetlenül a központba futna az észlelés, ahonnan riasztanák a másik két
hajó emberét, akik vagy megerősítenék, vagy cáfolnák a jelentést. Azért
mondom feltételesen, mert amióta lesem a monitorokat, még soha, semmi nem
történt.
Kiképzés közben csak azt nem értettem, hogy mi a fenéért nem lehet ezt a
megfigyelést automata rendszerrel végeztetni. Nem lenne nagy ügy. A számítógép
figyel, én meg szundikálok, esetleg olvasgatok. Tudják, mit válaszolt a
kiképzőm? Hogy az automata rendszerek ebben a szektorban rengeteg téves
riasztást okoztak. Amíg az agyasok ki nem találják, hogy mi a gond, addig
humán kiegészítő rendszerre van szükség. Akkor csak röhögtünk a haverokkal a
tudálékos, vörösfejű kiképzőn. A haverok talán még most is röhögnek, ha
eszükbe jut. Én már nem. Most már értem, hogy én itt tényleg nem ember
vagyok. Humán rendszer vagyok. Aminosavakból, peptidekből összeállt
fehérjekupac, ami szépen be van kötve a hajó érzékelő rendszerébe.
Persze, most mondhatná bárki, hogy nincs két egyforma nap. Ja, ezt én is így
gondoltam. Egészen addig, míg be nem osztottak a hármas őrhajóra. Nem sok
olyan hely van a világűrben, ahonnan semmit sem látni. Pontosabban a semmit
lehet látni. Hát ez olyan.
Ez az a szektor, ahonnan, állítólag nem is olyan régen, mindössze pár ezer
éve, egy fekete lyuk áldásos tevékenységének köszönhetően minden anyag
kipucolódott. Szép, tiszta munkát végzett a kis huncut. Aztán eltűnt a lyuk
is. Nem maradt utána más, mint egy hatalmas, fekete, üres tér. Szó szerint
üres. A leghalványabb nyomait sem találták benne egy fikarcnyi elemi
részecskének sem, sőt, még a kozmikus háttérsugárzás is messze elkerülte ezt
a térrészt. Már ez is eléggé felborzolta a fizikusok idegeit.
Rendben, mondták a nagyfejűek, ha nincs ott semmi, majd mi odaküldünk valamit,
hisz a semmit nem lehet mérni, figyelni. Gondolták, majd szépen leírogatják
a fény sebességét, a tér görbületét és kiderítik, hogy az egész nem más, mint
valami ritka, de egyszerűen magyarázható tér-anomália. Küldtek mindenféle
sugárzást, szondákat, meg a jó fene se tudja, még mi mindent, aztán rendre
pofára estek. Ebben a térben minden egy kicsit másképp működött, mint bárhol
másutt az ismert világegyetemben. A fény nem olyan gyorsan ment, a tér nem úgy
hajlott, a szondák nem úgy mozogtak, ahogy azt az asztrofizikus urak elvárták
volna tőlük. Szóval, szép kis rumli kerekedett a katonás rendben sorakozó
egyenleteik között. Nem is lett volna ebből semmi probléma. A tudósok új
egyenleteket írtak fel, amik idővel igen rövid idővel mind
tévesnek bizonyultak. Erre aztán hatalmas konferenciákat hívtak össze, ahol
jól elvitatkozgattak, és még hatalmasabb díszvacsorákon vettek részt. Egyre
több ifjú fizikuspalánta írta a disszertációkat az anomáliás szektor
elméletéből, és mindegyik meg is kapta a fokozatot, hisz a kutya sem
tudta megcáfolni az elméleteiket. Csak maga az anomáliás tér. Ez
viszont belefért, hisz a legtöbb értekezést előbb-utóbb úgyis megcáfolják.
Ment minden a maga útján, egészen addig, míg egy különösen elszánt-elkeseredett
fizikus csoport nem döntött úgy, hogy megnézi magának közelebbről azt a
valamit, ami rendre összekuszálja a snájdig egyenleteiket. Iderepültek, aztán
eltűntek. Csak úgy, minden nyom nélkül. Egy kósza sugárzás nem sok, annyi sem
maradt utánuk. Ekkor határozott úgy a kormány, hogy ez már a hadsereg dolga.
Önkénteseket kerestek. Jelentkeztem. Pszichológiai tesztek tucatjain
vizsgálgattak. Volt olyan, hogy egyszerre öt agyturkász tett fel kérdéseket.
Kétszázhúsz jelentkezőből hatan feleltünk meg. Kiképeztek, majd ide küldtek.
Ennek már egy hónapja, és én azóta figyelem a semmit.
Néha olyan érzésem van, hogy az is figyel engem. Ezt persze nem írom le a
hivatalos naplóba, mert akkor helyből dilisnek nyilvánítanának, amivel aztán
annyi is lenne az ígéretesen induló katonai karrieremnek.
Ezért kezdtem el írni ezt a szigorúan nem hivatalos magánnaplót. Tollal
papírra. Majdnem olyan, mintha beszélgetnék valakivel. Egy figyelmes,
türelmes valakivel, aki nem akarja a saját baját az én nyakamba rakni, csak
megértően hallgat, és időnként helyeslően dörmög valami igazad is van
Öreg-szerűt.
Mondom én, hogy egyből buggyantnak tartanának. Azt hiszem, a mai lesz a
leghosszabb bejegyzésem.
31. nap
Fekete monitorok. Semmi.
32. nap
Semmi. Fekete monitorok. Kezdem magam úgy érezni, mintha én is csak a semmi
része lennék. Ha ez így megy tovább, ez lesz a világtörténelem legsivárabb
naplója.
33. nap
Pihenőidőmben megpróbáltam elmélyedni ebben a fura érzésben. Tisztára olyan
volt, mintha a hajón kívül lebegnék és figyelném az ablakon át magamat. Lehet,
hogy tényleg kezdek meghibbanni? Egyébként meg semmi.
34. nap
A mai megfigyelés negyedik órájában mintha láttam volna valamit. Nem
szikrákat, annak már nem ugrok be. Inkább olyan volt, mintha hullámzott volna
egyet a sötétség. Persze, ez lehetetlen, hisz nincs mihez viszonyítsak. Akkor
is... Nem adtam le jelzést. Mit mondanék? Hullámzik a sötétség? Hm.
35. nap
Úgyse tudná megmagyarázni senki, hogy miért nem léphetek kapcsolatba a
többiekkel. Nem mintha bárki is magyarázkodni akarna.
36. nap
Nincs mese, a sötétség igenis tud hullámzani. Ma hosszabb ideig tartott, és
rögtön utána úgy éreztem, hirtelen elmerülök a hullámban, hogy kibukkanjak a
másik oldalán. Pont úgy, mintha valaki egy tóba ugrana, de a víznek csak
felszíne lenne, és ahelyett, hogy szépen elsüllyedne, fejjel előre a
levegőben találná magát. Rövid ideig tartott, aztán ismét itt találtam magam.
Rögtön utána leadtam a jelzést. Akármilyen furcsán hangzik is, de az egész
olyan valóságos volt, amilyen igazi csak lehet valami.
37. nap
Még mindig nem kaptam választ. Sem cáfolatot, sem megerősítést. Mi az ördögöt
csinálnak ezek otthon?
38. nap
Ha nem hisznek nekem, az is rendben van, de választ akkor is küldhetnének.
Vagy váltást, ha úgy gondolják, hogy bezsongtam.
39. nap
Mikor megjelentek a hullámok, már meg sem lepődtem. Feljegyeztem az időt, és
vártam. A sötétség hullámai. Mint egy lassan, méltóságteljesen lélegző óceán.
Végre megértettem, hogy amit látok, illetve érzek, az nem a sötétség mozgása,
hanem a téré. Körbefogták a hajót, és először csak lágyan ringatni kezdték,
majd egyre gyorsabb forgásba hozták. A hajó forgott, én pedig, hiába ültem a
székembe szíjazva, hozzá képest nyugalomban voltam. A három monitor egyetlen,
hatalmas, fekete nyílássá, a kezelőpult világító gombjai, a mellettük
pislákoló LED-ek fénylő körökké mosódtak össze. Még láttam, ahogy leválik a
belső szigetelés a falakról, és megpillantottam a csupasz hajótestet. Aztán
ez is eltűnt, és nem volt más köztem és az élettől idegen űr között, csak a
hajó külső kerámia szigetelése.
A szilárdnak tűnő fal, önmaga tükörképeként a megzavart vízben, hullámzani
kezdett, majd darabokra szakadva eltűnt a mindenhonnan áradó sötétségben.
Ekkor már én is forogtam. Majd zuhanni kezdtem. Egyre gyorsabban és egyre
inkább szűkülő spirálvonalban zuhantam a tökéletes sötétségben a pont felé,
ahonnan a semmi áradt. Minden sötétség ősforrása volt ez. Aztán megálltam.
Lebegtem. Nem létezett semmi, csak én. Próbáltam megszólalni, segítségért
kiáltani, de nem jött ki hang a számon. Nem volt szám. Nem volt fejem. Eltűnt
a testem. Eltűnt minden, csak a gondolataim maradtak. És a magány. A félelem,
valamitől, amit elképzelni sem tudtam, lassan testet öltött, fölém magasodott,
rám hajolt, körbefont, és éhes pókként szívni kezdte belőlem az életet.
Már-már beletörődtem az elmúlásba, de szűnőfélben lévő tudatom még tiltakozott
a mindent elborító tökéletes rettenet ellen, amikor valaki megszólalt:
Korai.
Mint egy ítélet. Korai. A következő pillanatban ismét a székemben
találtam magam. A hajó sértetlen volt. Ellenőriztem mindent. Szivárgást,
idegen anyagokat a levegőben. Minden negatív. Ránéztem az órámra és nem
hittem a szememnek. Pontosan öt perccel kevesebbet mutatott, mint a jelenség
kezdetekor. Jelenséget mondok, mert biztos vagyok benne, hogy nem
hallucináltam. A központtal természetesen nem tudtam kapcsolatot teremteni.
40. nap
Ma ismét megtörtént. Minden pontosan ugyanúgy. Hullámzás, széteső hajó, pörgés
és iszonyat. A végén a hang most azt mondta: "Ne félj!" Jópofa. Ha tudnám,
hogy mitől félek, ha lenne mivel szembenéznem, hát szembenéznék. De nem
tudom, mi az. Csak annyit érzek olyankor, hogy a világ összes szörnyűsége
elbújhat amellett, ami rám telepszik. Még az idő is stimmelt. Pontosan öt
perccel korábban tértem vissza, mint ahogy elindultam. Alaposabban
belegondolva, ezen nem is kéne csodálkoznom. Ha a tér hullámozhat, az időnek
is istenadta joga visszafelé csordogálni, nem? Nem mintha érteném a dolgot,
de legalább egy kicsit megnyugtat a gondolat.
45. nap
Már meg sem ijedek zuhanás közben. Csak akkor vesz erőt rajtam a rettegés,
amikor az a valami rám telepszik. Ilyenkor aztán jön a Ne félj!
vagy a Korai és én itt találom magam a székben. Eddig legalábbis
így volt, de tegnap megpillantottam.
Fekete, kutyaformájú alak. Közelebb lebegtem hozzá, miközben a félelmem
lassan átváltozott kíváncsisággá, és felismertem. Néró volt az. A kutyám.
Kifordult szemei sarkából könnye a porba folyt. Lilás-fekete, duzzadt nyelvét
már ellepték a legyek. Máskor mindig fényes, fekete bundája csapzottan tapadt
a bordáira. Volt egy fehér folt az oldalán. Közvetlenül a jobb mellső lába
mögött. Ezen a folton most poros, szürke minta rajzolódott ki. A teherautó
keréknyoma. Ismét éreztem a fájdalmat, és az iszonyatot, ami nyolc évesen
eltöltött, a halállal történő első találkozásomkor.
Hetekig kísértett ez a látvány, pedig sokkal jobban szerettem volna, ha
legalább álmaimban az élő, nevető szemű Néróval játszhatok, de hiába is
jelent meg farkcsóválva, a következő pillanatban már csak a legyek lepte,
kilógó beleit láttam. Ilyenkor aztán csuromvizesen, sikoltozva ébredtem, és
csak lassan tudatosult bennem anyám vigasztaló simogatása.
50. nap
Három napig semmi sem történt. Már-már kezdtem azt hinni, hogy ez az egész
nem volt más, mint egy lefojtott gyerekkori trauma késői kitörése, amikor
ismét megtörtént. Ismerősként fogadtam a rám törő félelmet. Nem harcoltam
ellene, hagytam, hogy lassan ellepje minden porcikámat. Illetve majdnem
minden porcikámat. Az utolsó másodpercben pedig elképzeltem, hogy kimondom:
Miért?
Besüppedt szemek. Ráncos, aszott arcok. Olcsó műfogsorok és fogatlanságtól
beesett ajkak. Ölben heverő, enyhén reszkető, májfoltos kezek. Ünnepi kendők
alól kilátszó vékony, ősz hajtincsek. Levetett, kézben tartott fekete
kalapok. Tar koponyák. A fekete árnyalatai. Öregek. Az asszonyok ülnek az
egyik oldalon. Velük szemben fiatalok, idősebbek vegyesen. Egy kört formáznak.
A kör közepén egy asztal, rajta virággal borított, félig nyitott koporsó. A
sárga arcból kiemelkedik a hegyes orr. Csukott szemek, lefittyedt áll. Fekete
és sárga.
Tizenhárom éves voltam, és ott álltam a ravatalnál. A koporsóban fekvő
nagybátyám viasz-sárga arcáról, drót-vékony, összekulcsolt kezeiről ismét rám
köszönt az elmúlás, de nem ez volt az, ami örökre belém vésődött azon a
tavaszi délutánon. A körülöttem állók arca maradt meg bennem. Két unokabátyám
sápadt döbbenettel meredt maga elé. Nem volt már könnyük, de vállukat még
meg-megrázta a zokogás. Nagynéném, a mindig gondosan fésült, elegáns asszony
le sem vette a szemét halott férjéről. Időnként hitetlenkedő kifejezés jelent
meg az arcán. Számukra az egész érthetetlen és idegen volt. A ráncos arcú
öregek régi ismerősként fogadták a halált. Ma már tudom, hogy némelyik
közülük magát látta a koporsóban, és nem félt.
Azt hiszem, ez volt az a nap, amikor megértettem, hogy egyszer rám is sor
kerül. Meg fogok halni.
Még évek múlva is fel-felbukkant az érzés, hogy kedvem lett volna rákiabálni
az emberekre. Hogy képesek nevetni, sírni, dolgozni, miközben tudják, úgyis
vége lesz és sárgán, tehetetlenül fekszenek majd a ravatalon.
Közben persze én is nevettem, sírtam és szerettem velük együtt.
60. nap (talán)
Még mindig nem kapok választ, pedig rendszeresen küldözgetem a jelzéseimet.
Az utazások miatt nem igazán tudom figyelembe venni a fedélzeti
óra jelezte időt. Szerinte ugyanis egy hét múlva fogok ideérkezni. Gyakran
elmerülök a hullámokban, és már nem félek. Semmi nem akar rámtelepedni.
Egyszerűen csak ott vagyok és hagyom, hogy jöjjenek a képek. Újra átéltem az
első szerelmet és az első csalódást. Felvételiztem az akadémiára, és ismét
megtapasztaltam a kiképzések minden kínját. Most is jól esett apám büszke
pillantása a diplomaosztón és megint elkeseredtem, amikor egy isten háta
mögötti, kisvárosi űrállomást jelöltek ki első szolgálati helyemként.
... nap
Meg sem kísérlem megbecsülni az eltelt napokat. Szinte folyamatosan
úton vagyok. Talán most lesz annyi időm, hogy írjak pár sort.
...
Nem volt. Pedig el akartam mondani, hogy már nem küldözgetem a jeleimet.
Innen úgysem jutnak el sehova. Megértettem, hogy már az első térhullámzással
bezárultam egy olyan buborékba, ami tökéletesen izolál a világmindenség
többi részétől. Egyszemélyes univerzum. Itt semmi nincs, csak én és az
emlékeim. Valószínű, hogy minden, amit ideküldtek, ugyanígy járt. A szondák,
sugárzások és a fizikuscsoport. Ők vajon együtt maradtak?
...
Újra és újra leélem az életem. Minden alkalommal egyre részletesebben.
Amikor először éltem át a születésemet, a védett helyről a zajos, hideg
külvilágra bukkanásom okozta riadalom maradt meg bennem. Másodszorra már
megfigyeltem az orvos arcát, harmadik alkalommal a szülőcsatorna izmainak
összehúzódását. A sokadik ismétlés után már a méhben töltött időt is
tökéletesen fel tudom idézni. Tudom kivel, mit beszélgetett anyám, miközben
a hasában készülődtem a világra.
Felnőtt fejjel az ember már nem emlékszik, milyen félelmet tud okozni a sötét
gyerekszobában egy árnyék a falon. Elfelejtjük a kiságy fölé hajoló anyával
megjelenő boldogságot. Nem emlékszünk az első rossz jeggyel együtt jelentkező
riadalomra. Még az első csók íze is hamisan marad meg érzéseink közül.
Számtalan alkalommal, újra és újra éreztem mindezt. Az érzelmek sokszori
átélése után azt vettem észre, hogy már csak akkor félek, örülök, ha én is
ezt akarom.
Kezdem magam úgy érezni utazásaim közben, mint a tanuló pilóta, aki egyszer
csak megérzi a gépet. Figyelem és alakítom az érzéseimet. Megszüntetem, és
újra megteremtem őket. Olyan az egész, mintha gyakorolnék. Készülnék egy
feladatra, de nem tudom, mire.
...
Na, azt hiszem, ennyi volt. A hajó energiatermelő blokkja egyszerűen leállt.
Képtelen vagyok újraindítani. Mindent megpróbáltam. Ezerszer is átvizsgáltam.
Minden alkatrész és áramkör tökéletes állapotban van. Csak épp nem működnek.
A tárolókban még van két-három napra elegendő energia. Addig lesz még levegőm.
Aztán kész.
...
Kikapcsoltam a világítást, hogy tovább működjön a levegő-regenerátor. Plusz
egy nap. Elég suta dolog koromsötétben írni. Tudom, senki sem fog megtalálni.
...
Leesett a tollam. A sötétben hiába tapogattam, nem találtam. Talán a fogyó
oxigén miatt, de támadt egy bolond ötletem. Elképzeltem, hogy leírom ezeket
a szavakat, és a papíron megjelennek a sorok. Aztán egy percre felkapcsoltam
a világítást. A fehéren, tisztán magam elé tett lapon minden ott volt, amit
gondolatban leírtam. Meglehetősen érdekes módja az írásnak, de működik. Azt
hiszem, nem is keresem tovább azt a tollat.
...
Már nagyon kevés az oxigén. Hiába küzdök az ájulás ellen, egyre gyakrabban
veszítem el az öntudatomat. Kitapogattam a papírjaimat, és egy kupacba
pakoltam valamennyi lapot. Hátha egyszer megtalálja valaki.
Mióta leállt az energiatermelés, nem utaztam. Kár. Jó lenne
elmerülni a hullámban és átutazni a halált.
...
Alighogy kigondoltam, jött a hullám és magával vitt. Nem láttam képeket. Nem
éreztem semmit. Sem fájdalmat, sem szomorúságot. Nem volt körülöttem más,
mint az üres tér. Nem hittem volna, hogy ilyen egyszerű meghalni. Mert biztos
voltam benne, hogy ez történik velem. Most mégis itt vagyok. Még mindig élek.
...
Most is utazom. Nem hagyott nyugodtan az a gondolat, hogy valamit meg kell
tennem. Egyre sürgetőbben érzem, hogy valami dolgom van. Ismét ugyanoda
kerültem. Tökéletes üresség vesz körül. Biztos vagyok abban, hogy a naplóm
tovább íródik a lapokon a hajóban. És azt is tudom, hogy soha többé nem
megyek már vissza.
...
Megérkeztem. Mintha valami azt akarná, hogy én töltsem meg tartalommal ezt a
nagy ürességet, ami körülvesz.
...
Minden érzés, amit az utazásaim során átéltem, itt várakozik bennem.
Letisztultan, egyszerűen. Itt van a harag, a félelem, szeretet, öröm, gyűlölet
és a szerelem. Itt van a fáradtság és a tettvágy, a nagylelkűség és az
irigység. A döbbenet és szelídebb testvére, a meglepődés. A meghatottság és
a düh. Nem én érzem őket. Én már csak az őrzőjük vagyok. Arra várnak, hogy
elengedjem őket magamtól. Arra vágyom, hogy elengedhessem őket magamtól.
Tudom, meg kell teremtsem azt a helyet, ahová kiengedhetem őket.
Lassan megértem, mi a dolgom, így aztán megszólalok:
Légyen világosság!
És lőn.
A hetedik napon pedig pihenni fogok.
ÚJ GALAXIS 6. szám Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2005, 200-206. o.)