Az egész azon a reggelen kezdődött.
Vagy lehet, hogy nem?
Hisz annyi pontja van ennek a kurta földi létnek, amikor ha nem úgy
történnek a dolgok, ahogy történtek, talán minden másképpen alakul. Afféle
keresztutak ezek, ahol elfordul az ember élete, és általában ezekre gondolunk
akkor is, amikor egy mi lett volna, ha..." sóhaj szakad fel a
mellünkből.
Például, mi lett volna, ha anyám nem apámhoz, hanem Fred Hersey-hez megy
feleségül annak idején? Ki tudja! Mellesleg, talán jobb is így. A fickón évek
múltán kitört az őrület, egy napon kést ragadott, elnyiszálta az akkori
felesége nyakát, majd magukra gyújtotta a házat. Csak a fiát sikerült élve
kimenteni a lángok közül, de azt is úgy, hogy jobb lett volna neki, ha ott
marad. Tisztára úgy néz ki a szerencsétlen, mint egy zombi. Hiszen
tudják!... Látták már!
No de, hál Istennek, anyám apámat választotta, így lettem én, Robert
Butcher. Apám jó ember volt, bár kissé hirtelen természet , mint a hentesek
általában. Ezzel magyarázható, hogy szabályosan kiütött pont úgy, ahogy
Elen Forster Ricardo DeStendot, azon az emlékezetes friscói meccsen, a
harmadik menet elején. Szóval apám leütött, miután tizennyolc évesen elé
álltam, és közöltem vele a jövőmre vonatkozó elképzeléseimet.
Igaza volt.
Egész életében azzal a tudattal gürcölt, hogy majd én leszek az, aki felváltja
a pult mögött. Hányszor cipelt végig kölyökkoromban a felaggatott
fél
disznók között, folyton ugyanazt ismételgetve: Ez mind a tied lesz
egyszer, fiam. Egy kész aranybánya. Se hitel, se jelzálog nem terheli. Ha
ügyes leszel, meg tudsz majd élni belőle.
Csakhogy én nem akartam az egész életemet egy isten háta mögötti porfészekben
leélni, és úgy keresni a kenyeremet, hogy mócsingdarabokat lopok a hús mellé
a zsírpapírba. Fizikus akartam lenni.
Az lettem, de az életem nem egészen úgy alakult, ahogy elterveztem.
Addig minden rendben ment, amíg el nem vettem feleségül Judot. Ragyogó
eredménnyel sikerült befejeznem a tanulmányaimat, és szinte a diplomámmal
együtt kaptam egy tanársegédi állást a Sir Herold Princeton alapítványi
egyetemen, ami nagyon nagy szó volt ám! Rá is szolgáltam a bizalomra. Mindenki
nagyon meg volt elégedve velem, és igen tekintélyes emberek fényes karriert
jósoltak nekem. Talán így is lett volna, csakhogy jött Mabel, az egyik
legvagyonosabb kuratóriumi tag aggszűz leánya, és úgy döntött, én leszek az,
aki feleségül fogja venni. Az apja kilátásba is helyezte, ha a frigy
megtörténik, a mesés hozomány mellé megkapom az egyetem rektori székét is.
Csakhogy én akkor már ismertem Judot, igaz, még csak az első titkon váltott
pillantásoknál és a véletlenül egymás mellett elköltött ebédeknél
tartottunk, de azt már akkor tudtam, nála jobb feleséget keresve sem találnék
magamnak. (Mabel milliói persze csiklandozták a fantáziámat, de elég volt egy
pillantást vetnem rá, hogy lehűtsem magam.) Harminchat éves volt, és addig
még egyetlen férfi sem próbálta meg elcsábítani. Képzelhetik, hogy nézett ki!
Na, meg a fenébe is... Engem nem lehet megvásárolni.
Mabel-t azonban nem lehetett egykönnyen lerázni. Állandóan utánam koslatott,
nem volt tőle egy nyugodt percem sem, s a kollégáim előtt máris úgy beszélt
rólam, mintha a személyes tulajdona lennék.
Közben Juddal, aki laboroslány volt a tanszékünkön, egyre szebben alakultak a
dolgok. Egy nap azon kaptuk magunkat, hogy kéz a kézben sétálgatunk az utcán.
Összeházasodtunk, és beköltöztünk kicsinyke albérleti szobámba. Minden
vagyonunk egy nyikorgó vaságy és egy öreg, szúrágta szekrény volt, de nagyon
jól megvoltunk. Bíztunk benne, jobbra fordul a sorsunk, ha megkapom az ígért
docensi kinevezést a tanszéken.
Nem kaptam meg.
Mabel s persze az apja kegyetlen bosszút állt rajtam, amiért
nem őt vettem feleségül. Szinte megfagyott körülöttem a levegő. Nem bíztak
rám többé egyetlen komolyabb munkát sem, és finoman közölték velem, hogy
nem is fognak.
Persze, otthagyhattam volna az egész rohadt bagázst, de Jud éppen várandós
volt Kiddel, és nagy szükségünk volt a pénzre. Borzalmas volt minden reggel
abban a penészes, dohos szobában ébredni tudva azt, hogy nem vár semmi, csak
újra ugyanaz ismétlődik, ami addig is mindennap; a reménytelenség, s hogy
ezen kívül nem történik semmi... És a félelem, hogy egyszer elhiszi az ember,
hogy ez már így is marad mindörökre.
Így telt el egy év, Kid lassan felcseperedett, mígnem jött az a reggel...
Amely után minden más lett.
Piszkosul erős fejfájásra ébredtem. Egy-egy erősebb lüktetésnél szinte
belesajdult az egész testem. Tétován tapogatózni kezdtem magam mellett az
ágyban, de Jud meleg testét nem találtam sehol.
Biztosan már felébredt gondoltam, de az is furcsa volt,
hogy Kid szapora szuszogását sem hallottam, pedig ott aludt az ágy végénél
a gyerekágyban.
Nem aludt ott. Sehol sem volt, mint ahogy Judot sem találtam.
Nem otthon voltam.
Baldachinos ágyban feküdtem, egy csicsásan berendezett szoba kellős közepén.
Eleinte azt hittem, álom az egész, de nem volt az. Fogalmam sem volt róla,
hova kerültem.
Kikászálódtam az ágyból, és a ruháim után néztem. Nem találtam őket, csak egy
díszes kimonót, egy chippendale szék támlájára terítve. Magamra kanyarítottam
hát, mert mégsem akartam pucéran lófrálni egy vadidegen házban, és elindultam,
hogy a végére járjak a dolgoknak.
A többi szoba sem volt kevésbé puccos, mint ahol felébredtem. Itt egy hófehér
zongora, amott egy viktoriánus korabeli szekrényke, megint másutt egy valódi
lovagi páncél strázsált egy sarokban.
Hé! kiáltottam el magam néha-néha bátortalanul. Van itt
valaki?
Sehol egy teremtett lélek! Fogalmam sincs, hányadik szobában járhattam már,
amikor erőt vett rajtam a csüggedés. Összeroppantam. Kezdtem komolyan
gondolkodni azon a tényen, hogy bediliztem, de a józan eszem szerencsére
ezúttal is felülkerekedett. Arra gondoltam, kell, hogy legyen valami ésszerű
magyarázat a dologra.
Először is leültem, és igyekeztem visszagondolni az előző napra. Megdöbbentően
nehezen, de végül mégis sikerült.
Egész nap a laborban dolgoztam; a szokásos kulimunka, mint általában. Ötperces
időtartamokra be kellett indítanom a kvantumdeffektort, és az adatokat
bevezetni a kísérleti jegyzőkönyvbe. Még késő este is azon dolgoztam, be
akartam aznap fejezni. Aztán elaludhattam, mert amikor magamhoz tértem,
hajnali két óra is elmúlt már. A gép elég hosszú ideig maradhatott
bekapcsolva, mert veszettül zúgott, és úgy bűzlött, mint egy juhhodály.
Láttam, jobb, ha befejezem aznapra. Kikapcsoltam, hívtam egy taxit, és...
A többi már nem jutott az eszembe, akárhogy is törtem a fejemet.
Felálltam, és odaléptem a számtalan ablakok egyikéhez. Szinte letaglózott
a látvány.
Egy emeleti ablakból néztem le egy gyönyörű parkra, amelyben formásan nyírt
díszcserjék között gyöngykaviccsal felszórt ösvények tekeregtek. Amott a
távolban, a dombok között megvillant a tenger egy tintakék darabkája.
Kinyitottam az ablakot, és kihajolva megnéztem magát az épületet is. Egy
kastély volt! Egy barokk kastély első emeleti ablakából néztem egy olyan
tájat, amiről semmit sem tudtam, csak azt, hogy soha nem jártam még ott
azelőtt. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam a kimonóban.
Hirtelen fojtott motordübörgés és kavicsot túró gumik zaja ütötte meg a
fülemet. Egy tűzpiros 911-es Carrera kanyarodott a kastély bejárata elé.
Egy igazi Porsche! Egy pasas ugrott ki belőle, s hanyagul bevágva az ajtót,
eltűnt valahol alattam az épületben.
Hé! kiáltottam utána, de csak egy ajtócsapódás volt a válasz.
Nekivágtam újra a szobák labirintusának. Találomra téptem fel az ajtókat,
mígnem egyszer csak egy hatalmas előcsarnok galériájára estem ki. A férfi ott
állt lenn, s jobbra-balra tekintgetve foglalatoskodott valamivel egy
kicsinyke asztalnál.
Jó napot! szóltam le félszegen, mire úgy megperdült, mint akibe
villám csapott. Aztán csak állt, és bámult rám kigúvadt szemekkel.
Jó napot! mondtam újra, és lesiettem a lépcsőn. Végig úgy
nézett, mint aki kísértetet lát, s közben lázasan dugdosott valamit a háta
mögött.
Ide figyeljen próbáltam kezdeni a magyarázkodást, de hirtelen
elfehéredett, és térdre esve rimánkodni kezdett:
Ne bántson! Kérem, ne bántson, uram! Én csak...
Ne, kérem! nyeltem nagyot. Kérem ne féljen tőlem! Tudom,
hogy a látszat ellenem szól, de higgye el, nem vagyok betörő vagy gyilkos!
A férfi azonban tovább rimánkodott:
Nem tudtam, hogy itt van uram, és én... szóval én csak egy cigarettát
akartam venni, semmi... semmi mást.
Nézze! kezdtem újra. Mindent meg fogok magyarázni, de
előtte szeretném megkapni a ruháimat.
A férfi arca hirtelen felragyogott:
Hogyne, uram pattant és szolgálatkészen az egyik ajtóra
mutatott. Reggel az első dolgom volt kikészíteni őket. Kövessen,
kérem!
Nem a ruháimat adta ide. Az elnyűtt póló és a kopott farmer helyett egy szürke,
halszálkás öltönyt mutatott.
Ezek nem az én ruháim! mordultam fel kissé idegesen, mert már
nagyon untam az egészet.
Pedig ezt az összeállítást ön hagyta meg tegnap mondta
fontoskodva, mire végképp felforrt bennem atyám könnyen lobot vető vére.
Na, ide figyeljen! kaptam el a nyakát. Nem tudom, ki
szórakozik itt velem, és azt sem, hogy miért, de most már kezdem nagyon
unni.
Kérem, ne bántson! szűkölte. Azonnal kicserélem a ruháit.
Melyiket parancsolja, hogy kikészítsem?
Egyiket se. Helyette inkább szeretném végre megtudni, hol a fészkes
fenében vagyok! Gyerünk! Beszélj, mert kitaposom a beledet!
Hát hol lenne, uram? vinnyogta rémülten. Otthon.
Otthon? képedtem el, majd keményen megráztam: Szórakozol
velem, te bitang?
Jaj, dehogyis! húzta be a nyakát rémülten. Dehogy mernék
én szórakozni a rektor úrral!
Mi?? bődültem fel a szó hallatán. Mi vagyok én?
Én... én kezdett volna magyarázkodni, mire lekentem neki egy
újabb nyaklevest:
Halljam! Minek szólítottál az előbb?
Rektor vágta ki gyorsan. Rektor úrnak.
Miért, te akasztófáravaló?
Látszott rajta, nemigen érti a kérdést.
Miért? üvöltöttem rá és megráztam újra emberesen.
Hát azért fakadt sírva , mert ön a Princeton Egyetem
rektora. Hát nem tudja, uram? Mindig így kell önt szólítani. A múlt héten
pont azért pofozott meg, mert csak uramnak szólítottam. Nem értem én ezt,
uram!
Összeomlott. Már éppen készültem, hogy adom neki az előző pofon párját, de
láttam rajta, hogy nem hazudik.
Jól van vágtam bele egy székbe némi gondolkodás után, hogy csak
úgy nyekkent. Most pedig hallani akarok mindent!
Szóval az úgy volt, uram kezdett bele kapkodva ,
hogy éppen elfogyott a cigarettám, és gondoltam, veszek az önéből...
Ez engem nem érdekel, te barom legyintettem nyakon
türelmetlenségemben , hanem az, hogy kié ez a kastély, és mit keresek
én itt.
Ekkor végre beszélni kezdett.
Sok mindent megtudtam.
A kastély az enyém volt, illetve a feleségemé. Tartozott hozzá egy több száz
hektáros birtok, ami a tengerparton terült el. Keresnem nem kellett semmit,
ugyanis minden az enyém volt. Meg a feleségemé. Ez sok mindent megmagyarázott,
de még így sem értettem kristálytisztán a dolgot.
Hirtelen felmerült bennem egy váratlanul elhunyt, mindeddig ismeretlen és
dúsgazdag nagybácsi öröksége éppúgy, mint egy lottónyeremény, a szaftosabb
fajtából. Ez mindent megmagyarázott volna.
Lehet gondoltam , hogy mindez csak tegnap történt, és Jud
mind megvette ezeket a dolgokat, így akarván meglepetést szerezni nekem.
Sikerült. Csak azt a rektorságot nem tudtam hova tenni.
Jól van bólintottam végül. Hol van Jud?
Ki, uram? nézett rám a komornyik mert az volt ez a
szánalmas kis fajankó, az én komornyikom, mint megtudtam értetlenkedve.
A feleségem, te idióta veszítettem el újra a türelmemet.
Szegény rémülten behúzta a nyakát, tekintete vadul cikázott ide-oda, mígnem
egyszer csak megállapodott a hátam mögött.
Épp itt jön, uram intett oda nem kis megkönnyebbüléssel, és
hirtelen felcsapott egy gyanúsan ismerősnek tűnő hang:
Robert, kérlek! Megmondanád, miért nem jöttél haza időben az este?
Jefferson doktor és a neje órákat várt rád. Remélem, tisztában vagy vele,
mekkora tapintatlanság volt ez a részedről?
Megpördültem.
Aztán a világ pördült meg velem.
Mabel állt előttem.
Összegezve:
Egy másik idősíkba kerültem, abba, amelyikben Mabel-t vettem el feleségül. A
deffektor mellett történhetett valami velem, amíg aludtam. Talán begerjedt,
és valami ismeretlen jelenséget produkált az idővel, a térrel, és még ki tudja
mi mindennel. Végeztem számításokat, de nem sikerült rájönnöm semmilyen
tudományos magyarázatra.
No, meg nem is nagyon volt rá időm. Egyszeriben nagyon sok dolgom akadt.
Száguldozni kellett a Porschéval, hajózni kellett a jachtommal mert
hogy az is volt ám! , és szórni kellett azt a töméntelen sok pénzt.
Muszáj volt.
Egyrészt azért, mert lehetett.
Másrészt, minél kevesebb időt akartam otthon tölteni, és így nem kellett
magamat kitenni annak a veszélynek, hogy teljesíteni kell házastársi
kötelezettségeimet Mabel-lel szemben. (Amihez semmi kedvem sem volt!)
Egyszer mégis elkapott a ronda boszorkánya, szabályosan lefogott, és meg
akart erőszakolni, mire én bevágtam az egyik sarokba, visszaküldtem oda,
ahonnan előbújt. Akkor költöztem át a kastély másik szárnyába.
Harmadszor pedig... Nos, harmadszor azért, mert nem akartam arra gondolni,
hogy Judot és Kidet soha többé nem láthatom. Pedig nagyon sok éjjel riadtam
fel arra, hogy beleőrülök a hiányukba. Sajnos, nem volt mit tennem, el
kellett fogadnom, hogy ők egyszerűen nem léteznek abban a világban.
Azért néha mégis utánaeredtem az utcán egy-egy ismerősnek tűnő gyermek-,
vagy nőalaknak, általában teljesen hiába, mígnem...
...mígnem egy napon végre megpillantottam.
Ott ment előttem az egyetem folyosóján, összetéveszthetetlenül sajátosan
ringó csípővel, ismerős ívű bokákkal, ezerszer felidézett alakkal. Egyszerűen
nem lehetett más.
Jud! vetettem utána magamat. Megfordult. Ő volt az, Jud.
Odaléptem hozzá, és mit sem törődve a folyosón lebzselő hallgatók és tanárok
vizsla pillantásaival, szájon csókoltam.
De uram! hebegte rémülten, és elhúzódott tőlem.
Jud! simítottam meg az arcát. De jó, hogy újra látlak!
Rektor úr...! csattant fel, mire én megragadtam a karját, és
húzni kezdtem az irodám felé.
Odabenn leültettem egy székre, elétérdeltem, átkaroltam a lábait, és mesélni
kezdtem. Amíg beszéltem, nagyon megváltozott az arca. A kezdeti döbbenet
elmúlt, és felváltotta egy olyan tekintet, amitől a hideg futkározott a
hátamon.
Emlékszel? kérdeztem a végére érve.
Nem mondta hidegen, aztán felállt. Elmehetek, uram?
Miután kilépett az ajtón, még órákig kuporogtam a szőnyegen, némán magam elé
bámulva. Végül felálltam és kiszóltam a titkárnőmnek:
Szükségem van egy munkatársunk személyi anyagára. Keresse elő, és
hozza be nekem!
Jócskán besötétedett, mire felálltam Jud dossziéja mellől. Férjnél volt,
mindketten az egyetemen dolgoztak. A férfi docens a fizikai tanszéken, Jud
ugyanott laboros. Gyerekük is volt, egy tízéves kislány.
Elhatároztam, hogy nem zaklatom többé. Nem az a Jud volt, akihez nekem
bármilyen közöm is lehetett volna. Az én Jud-om egy másik világban volt, egy
olyanban, ahová még csak reményem sem volt elérni.
De másnap megint összefutottunk a folyosón.
Harmadnap is.
Rá egy hétre lefeküdt velem.
Egy ócska motelben vettünk ki szobát, áporodott bűzével, nedves falaival,
nyikorgó vaságyával arra a másik életbeli szobára emlékeztetett, boldogságom
feneketlen kútfőjére.
Jud hideg volt, mint a jég. Csak feküdt alattam, és mindvégig a plafont
bámulta. Még arra sem volt hajlandó, hogy
úgy csinálja, pedig azt
épp, hogy ő találta ki a nászéjszakánkon. Aztán csak feküdtünk
szótlanul az ágy két széléhez húzódva, és nekem az járt a fejemben, hogy
férfi és nő, ember és ember talán még soha nem volt annyira távol egymástól,
mint mi voltunk akkor.
Rektor úr! törte meg a csendet halk szóval.
Hagyd már ezt a rektorurazást! csattantam rá.
Felültem és megragadtam a vállait.
Nem igaz, hogy nem emlékszel. Ha rám nem is, de Kidre mindenképpen
emlékezned kell. A fiad volt, a gyermeked. Várj csak! élénkültem fel.
Ez biztosan az eszedbe fog jutni... Akkor történt, amikor járni tanult.
Elesett, és beverte a fejét a szekrény élébe. Ujjnyi vastagon kirepedt a
homloka. Csak úgy dőlt belőle a vér. Az ölünkben cipelve rohantunk vele
keresztül a városon, és mind a hárman végigbőgtük az utat egészen a kórházig.
Emlékezz! ráztam meg. Emlékezz, a szentségedet!
Nem szólt semmit, csak a tekintete villogott vészjóslóan a félhomályban.
Nem tudom, miről beszélsz szólalt meg végül , de mindegy
is az most. Mit akarsz azok után, amit tettél velem? Meguntad Mabel-t, s most
újra én kellek? Mi jön most? Újra a nagy szöveg, mint annak idején, hogy mi
ketten, és semmi más? Amikor megházasodtál, azt hittem, belehalok. De most
már jól vagyok. Megértettem, hogy nem vagy más, csak egy ócska kis féreg,
akit megszédítettek Mabel milliói.
Kiugrott mellőlem az ágyból, és öltözködni kezdett.
Ha ennyire utálsz kérdeztem , miért feküdtél le velem újra?
A férjem miatt. Ugyanolyan szerencsétlen, mint te voltál még
tanársegéd korodban. Segíts rajta! Ha megteszed, többször is eljövök ide
veled.
Rendben mondtam hidegen. Szinte ordított belőlem, hogy nem én
voltam, és...
...de hát, hogy a fenébe lehetett volna azt elmagyarázni?!
Esztelen ivászatba kezdtem. Bejártam a város összes klubját, éttermét,
kocsmáját és zugkimérését, mígnem a tizedik nap reggelén egy pohár méregerős
grog és a felkelő Nap első sugarai késszé érlelték bennem az elhatározást.
Felcihelődtem, és bementem az egyetemre. Első dolgom volt magamhoz kéretni a
személyzeti osztály vezetőjét, majd miután vele végeztem, lementem a fizikai
laborba. Mind a ketten ott voltak.
Eredj ki! intettem Judnak, mire kérdően a férjére nézett.
Menj! bólintott az, majd miután az ajtó bezárult a felesége
mögött, nekem rontott:
Lefeküdt a feleségemmel ordította magából kikelve.
Ez a magáé válasz helyett ledobtam elé a kezemben tartott
papírt az asztalra.
Azt hiszi, megvásárolhatja a becsületemet egy fizetésemeléssel?
szaladt az arcába a vér, miután rápillantott.
Mit szól a tanszékvezetői kinevezéséhez? kérdeztem flegmán.
Ez már sok volt neki. Miszlikbe tépte a papírt, és nekem jött.
Dugja fel magának!
Csigavér! igyekeztem leinteni, de nem nyughatott. Erre
elkaptam a grabancát, felemeltem.
Ha nagyon akarod, öreg, én szívesen szétkenem az orrodat a homlokodon.
De nem azért jöttem ide, hogy verekedjek mondtam.
Megpróbáltam nyugodt maradni.
Hát akkor mi a fészkes fenét akar? lihegte.
Beszélnünk kell. Hallgasson végig!
Beszélni kezdtem. Lassan lehiggadt, s egyre inkább felülkerekedett benne a
tudós. A végén már annyira lázba jött, hogy papírt kapott elő, és lázasan
képleteket kezdett firkálgatni.
Hát persze motyogta közben izgatottan. A
részecskesebesség... és a terek pulzálása, ha minden negyedik másodpercben
hatványozódik... Mit is mondott, meddig volt bekapcsolva a deffektor?
fordult hirtelen hozzám.
Nem tudom sóhajtottam fel , de nem lehetne inkább az én
ügyemmel foglalkozni? Az akadémiai székfoglalóját később is ráérne megírni.
Mikorra tud összeépíteni egy deffektort?
Nem kell építeni intett hanyagul, miközben vadul rendezgette az
ismeretleneket egy oldalnyira rúgó egyenletben. Van egy odaát a régi
szárnyban, csak már régóta nem használjuk.
Akkor mire várunk? Indulás!
Mindjárt intett , csak előbb rendezem ezt az egyenletet.
Megértettem, mint egyik szakmabeli a másikat. Úgy döntöttem, adok neki még
tíz percet. Pedig már alig vártam, hogy újra visszakerüljek Judhoz... az én
Judomhoz.
Nem tudna egy kicsit sietni? kérdeztem, amikor már a tizedik ív
papirost gyűrte össze eszelős tekintettel.
Mit sürget itt engem? csattant fel. Menjen, és keresse
meg maga, ha annyira sürgős!
A hálátlanja! ...és én még elnéző voltam vele! Odaléptem hozzá, és egyszerűen
felnyaláboltam.
Hé! méltatlankodott hangosan. Tegyen le! Azonnal tegyen
le, nem hallja?
Ügyet sem vetettem rá. A hapsival a vállamon komótosan átsétáltam a régi
szárnyba. A folyosókon rémült arcú emberek húzódtak félre az utamból.
A deffektor elég rég ott porosodhatott már. Alig tudtuk előbányászni a sok
limlom meg kacat alól, ami rágyűlt az évek során. Szerencsére üzemképes volt.
Gyakorlott kézzel beállítottam az értékeket. A férfi téblábolt egy ideig
mögöttem, aztán megfordult, és elindult kifelé.
Hé!... szóltam utána. Aztán látogasson meg, ha az én
síkomban jár!
Remélem, most látom utoljára! mondta mogorván, és köszönés
nélkül otthagyott.
Nem nagyon törődtem vele. Szinte szétvetett az izgalom, hogy nemsokára újra
láthatom Judot. Bekapcsoltam a gépet, aztán vártam...
A hentes itt hirtelen elhallgatott. Dühösen lesújtott a borotvaéles bárddal
egy combdarabra, a levált részt rásöpörte egy zsírpapírra, majd az egészet
ügyesen a mérleg serpenyőjére lódította.
Negyvenhét deka olvasta le a skálát, majd összegöngyölte a
papírt, és a füle mellől előkapott ceruzacsonkkal ráfirkantotta az árát.
A húsért sorban álló emberek türelmesen várakoztak. Ezerszer hallották már
ezt a történetet városkájuk hentesének szájából. Azóta mesélgeti, mióta
meghalt az apja.
Megviselte mondogatták egymás között. Annyira szerette
az apját, hogy még az egyetemről is kiiratkozott, csakhogy teljesítse az öreg
akaratát. Pedig nagyon jól tanult ott, az egyetemen. Fizikus vagy mi akart
lenni.
A városka lakói szerették az előző hentest, de a fiát is hamar megkedvelték.
Elnézték neki az olyan apróságokat, hogy folyton értelmetlen dolgokkal szédíti
a sorban álló vásárlókat. (Egyes rossz nyelvek szerint csak azért beszél
folyton, hogy elterelje az emberek figyelmét, és így minél több mócsingot
tudjon a zsírpapírra csempészni...)
Kicsit bolond mondogatták , de melyikünknek nincs valami
hibája? Van mindig friss hús, ez a lényeg. Beszélni meg hadd beszéljen
szegény, nem árt vele senkinek.
Azért sem orroltak meg, hogy ezúttal Robert Butcher nem fejezte be a
történetet. Tudták már kívülről, mi a vége. Az, hogy ő bármikor építhetne
magának egy deffektort. Tudja, hogyan kell... de minek?
Abba az idősíkba, ahol Jud és Kid van, soha nem juthat vissza. A jelenség csak
előre működik, visszafelé sohasem.
Olyan ez szokta magyarázni, hogy az emberek is megértsék ,
mint amikor én szétbontok egy disznót. Aztán már nincs ember, aki össze tudná
rakni. Nahát, így van ez valahogy ezekkel az idősíkokkal is. Ha egyszer
elhagysz egyet, soha többé nem kerülhetsz vissza bele. Azt meg éppen nem
tudhatja az ember, milyenbe kerül.
Mert tegyük fel szokta befejezésül szúrós tekintetét
végighordozni alkalmi hallgatóságán , tegyük fel, hogy anyám nem
apámhoz, hanem Fred Herseyhez ment volna feleségül. Akkor ugyebár, én most
Hersey fia lennék. Mi lenne akkor, kérdezem én?
Még sohasem válaszolt neki senki erre a kérdésre. Ilyenkor az emberek
sokatmondóan bólintottak, és mindegyikük előtt felsejlett a Hersey fiú
iszonyatosan összeégett szörnyetegarca.
ÚJ GALAXIS 5. szám Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2005, 65-72. o.)