Peter Sanawad (Bihari Péter): Árnyék - ÚJ GALAXIS 5. szám - Tudományos-fantasztikus antológia (Kódex Kiadó, Pécs, 2005)
Peter Sanawad (Bihari Péter): Árnyék - fejléc -Grafika © Pilcz Roland


      – Most fordul – mondta a lány, és a sisakja elé emelte a kezét. A derekát karoló szkafanderes férfi is feltekintett a vén csillagra.

      A Nap közel volt a zenithez, ráfagyott a Merkúr egére. A két ember nem tudta kivenni a mozgását, de mindketten biztosak voltak benne, hogy a Nap éppen akkor állt meg az égen. Azért állt meg, hogy valamivel később megforduljon, és visszafelé, átellenes irányba kezdjen haladni.

      – Ezek szerint nagyjából húsz földi napunk lehet éjszakáig – mondta szkafander-sisakját a lányéhoz koccantva a férfi. Rámosolygott a lányra az átlátszó plexiüvegen keresztül.

      Fölöttük a Nap pedig csak sütött, sütött. Lassan az elviselhetetlenségig hevített minden sziklát a bolygó felszínén.

      – Ugye, itt a vége? – kérdezte hisztérikusan a lány, és két karját a másik nyaka köré fogta. – Mondd meg, Jon, tudom, érzem!

      – Ne félj, Kitti, nem lesz semmi baj!

      – Nem félek. Már nem félek.

      – Nem lesz baj, hidd el! Hamarosan elérjük az egyik Teraszt, és az megvéd majd a Naptól.

      A Merkúr egyik forró pontján, a nagyon forró évszakban két embernek a pusztaságban alig volt esélye a túlélésre – ezt mindketten tudták. Tudták ezt a turistaút szervezői is, akik éppen emiatt a busz útvonala mentén tíz kilométerenként hatalmas teraszokat állítottak föl, amelyek lehetővé tették, hogy a jármű az utasokkal együtt néha megpihenhessen. Bár a legújabb anyagok egészen hosszú ideig meg tudták védeni az utazókat a helyenként 430 fokos hőségtől, azért nem voltak mindenhatóak.

      – Jon, szédülök – mondta a lány, és megroggyant.

      – Butaság. Kapaszkodj belém! Már nem járunk messze.

      – Jon, látom, én tényleg látom... – És valóban. A csodálatos, hófehér vizeken Kitti egy háromárbócos fregattot látott mozogni vagy egy indiai dzsunkát? – ez ilyen messziről még nem volt teljesen kivehető. De nem is erre figyelt most, sokkal megragadóbb volt a hatalmas víztömeg hófehérsége, és a foszlékony, szürke fellegek csodálatos árnyéka a kék hegyek mentén.

      – Víz... – nyögte a lány. – Rengeteg víz!

      – Félrebeszélsz, Kitti. Csak a Nap fényét látod tükröződni a túlgerjedt síkságon.

      – Nem, Jon, ez víz... érzem, látom!

      – Térj magadhoz! – a férfi erőteljesen megrázta a nőt. – Nincs ott semmi! Magad is láthatod.

      Kitti összerezzent. Valóban nem látott mást a távolban, csak az óriási Napkorongot, amint ontotta a rekkenő hőhullámokat a túlgerjed fennsík felé. Kitti tűnődve figyelte a sziklák aprócska, mélyfekete árnyait.

      – Hihetetlenül nehéz a lábam.

      – Ne félj, viszlek.

      Kitti macskaként kapaszkodott Jonba, a sisakja aranyellenzője – érezte – egyre jobban felhevült a forró fénytől. A belső réteg még kitartott, és igyekezett hűteni, de már érezhető volt, hogy túl sokat tartózkodtak a fényben, túl sokat.

      Az egyik árnyék hirtelen elvált a többitől, és irányt változtatva siklani kezdett a talajon, mintha csak egy gyorsan száguldó, libbenő, talajközeli árnyék mezeje lenne.

      – Árnyék... – mutatott kábán a foltra a lány.

      – Ne törődj vele, most csak engem figyelj! Nézd a mozdulataimat, ahogy ugrok, és kapaszkodj belém: egy lépés, kettő... már nem vagyunk túl messze.

      – Látom, ahogy száguld a kráterek között... igen, most megemelkedik... Jon, Jon! Ez emelkedik, nem hallod? Nézd, Jon, ott van, ott jön, berepül fel, a fekete égbe, és most...

      – Most?

      – Eltűnt.

      – Az nem lehet.

      – Feketeség, Jon. Nem árnyék volt. Eltűnt.

      – Gondolod, hogy van itt valami rajtunk kívül? Mármint olyan, ami nem emberi?

      – Nem tudom. Nem tudom.

      – Nyugodj meg, kislány, ezek csak víziók. Képek. Nem igaziak. Nem valóság, amit látsz!

      De Kitti ez utóbbi szavakat már alig hallotta. Talán a szkafander oxigénvezetékeinek hőtágulásából következő oxigénbőség, talán a mélytengeri búvárok által nitrogénmámornak nevezett állapot hatása volt az a részleges extázis, amely többé-kevésbé elvette az öntudatát, és hirtelen egy másik világba vezette: egy csodálatos, varázslatokkal teli mesevilágba. Úgy hitte egy pillanatra, két világ létezik egyazon helyen, s neki sikerült átlépnie a korlátot alkotó dimenziókaput.

      Az árnyékok segítették át ebbe a hófehér mesevilágba, ahol máris soklovas tündérhintókat látott a Merkúr zöld párába burkolt, életteli felszínén; a feketeség meglapult a kerekek nyomában és a csodálatos varázslónők arcán.

      – Nagyon szorítod a kezemet, kislány – hallotta Jon száraz hangját, ez egy pillanatra kibillentette mámorából. A kesztyűjére pillantott, hogyan szorítja a másik ujját.

      Ám azok alatt az ujjak alatt is csak mélyfekete, ragadós, ostoba árnyakat látott.

      – Annyira félek... – suttogta.

      – Bátorság, kicsim!

      A lány végignyalta kiszáradt ajkát, és szétnézett a vidéken.

      – Árnyak... Mindenhol csak árnyak, Jon. Nyúlósak, ragadósak, és... haldoklanak.

      – Nyugodj meg, Kitti!

      – Aludjunk, Jon...

      A férfi válasza nagyon tompán jutott el a tudatáig.

      – Csak a lépésekre figyelj, egy-kettő, három-négy, aztán megint egy-kettő és három-négy...

      – Három-négy...

      – Mindjárt ott vagyunk. Hacsak...

      – Hacsak...

      – Kitti, én is látom őket! Az árnyakat! Látom őket, Kitti!

      – Álljunk meg, Jon! Álljunk meg! – Kitti lecsukta a szemét, s mozdulatlanná dermedt. – Azt hiszem, itt jó lesz. Igen, itt nagyon jó. Ez alatt a híd alatt.

      – Milyen híd alatt?

      – Szeretem. Igen nagy, ostoba híd... nagyon szeretem a hidakat. A turistalány térdre rogyott, és erősen belekapaszkodott a társába. A hatalmas kőterasz árnyékában már semmilyen félnivalójuk nem volt a Naptól, a távolból egy másik turistajárat szervezői siettek feléjük.

      – Megcsináltuk, kislány, megcsináltuk! – suttogta a férfi. – Hé, erre, erre! Maguk melyik városból jöttek?

      Eleinte halk, recsegő válasz jött, de ahogy az ismeretlenek mind közelebb értek, az adás úgy tisztult.

      – Héliopoli...ól. Nagyon hossz..., maj... hét órás út után. És maguk?

      – Naconxypanból...

      – Az nem lehet, ember! Az a város a Merkúr túlsó felén van! Mivel jöttek, repülővel?

      – Nem, nem... – Jon a lányra pillantott.

      – Gyalog – suttogta Kitti, és a férfira pillantott a (már felhúzott aranyellenzőjű) sisakon át.

      – Hogyan?

      – Igen, persze, repülővel, mi mással? – kiáltotta gyorsan a mikrofonba a férfi, aztán a lány összeégett szkafanderére pillantott. Halkabban folytatta. – De az is lehet, hogy az árnyak fontak nekünk hidat a téren vagy az időn át.

      Kitti lágyan magához húzta társa összefolyt felszínű, csak lassan hűlő ezüstös szkafanderét.

      – Tündérvilág, Jon, tündérvilág... – suttogta.

Peter Sanawad (Bihari Péter): Árnyék - illusztráció - Grafika © Pilcz Roland



  A novella Weöres Sándor azonos cím verse alapján készült.



ÚJ GALAXIS 5. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2005, 27-29. o.)